Nógrád. 1977. április (33. évfolyam. 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

Me/ei András:

19 4 5

Valami roncs hevert messze a lábunk előtt

még csak a horizont még csak az elérhetetlen lebegett közel felhők közt gyönyörű ütközetben még csak a vonulás hegyek gerince arcéi

kéz a kézben a lánc a tegnapok véglegessége Európa útjain ma is

utolsó mentség ahogyan kivonultunk mindannyian és zengtük hogy soha újra és soha többé

és hittúK hogy megállítottuk akkor a napot s amiért életben maradtunk időzített bombákon ülve döglovak hátán tankcsaták holt tengereiben égre ugató ágyúk mászórúdjain a leomlott ház egy szoba sarkában a halál senkiföldjére szorultak aknazárak balett-táncosai amiért országokon át jöttünk zörögve szpró csontokon bohócok

és még csak a horizont még csak az elérhetetlen lebegett közel

Bosszuld meg halottaidat

mondta a szónok ,

és előre mutatott

mert egy új korszak következett

mondotta emelj falakat

dolgozz és énekelj

dalokat írt le

a kottafejekből varázsolt madarak vezették alig éledő hangom ' tudta hol vagyok sebezhető a tömegsírok hangtölcséreiből szólt legalábbis

mert ki tudja volt-e hangjuk üzentek-e még valamit vagy csak eloldották az élőket némán és reménytelenül akkoriban

kövér kis krisztusok fontoskodtak Európa piacain és mi falakat emeltünk dolgoztunk

énekeltük amit a kotta előíi nehogy mégegyszer meg hogy gyerekeinknek láttuk az aranykor kapuját ahogy a szónok mutatta hunyorítva és így is

és úgy is igaz volt

SzGes, á főgépmésíer; rábökött a szemleíven egy szürke foltocskára és felhördült:

— Ez mi?!

Utánozhatatlan, egyéni felhördülés volt. Meredeken iveit fölfele, s a legmagasabb ponton hirtelen félbeszakadt. Sötét felhangok árnyalták: föl- háborodás, számonkérés, gúny, lenézés. A hangerejéről csak annyit: túlharsogta a három lépéssel arrébb dörgő öreg Wörnert. Ez a hangerő külön csodálat tárgya volt a gépteremben, mert Szűcs a ferdén lefittyenő szája sarkából zúdította ki, alig résnyi nyíláson. A hördülések után rendszerint, mielőtt a kérdőre vont még egyáltalán nyikkan- hatott volna,. Szűcs goromba szitkok áradatát zúdította rá, olyan alpári szókészletből ösz- szeválogatva, hogy a régen férfiasított öreg berakónők is pirulva dugták be a fülüket

A legöregebb gépmester is ijedten húzta össze magát ilyenkor, szótlanul nyelve az áldást, a berakónők meg azonnal leállították a gépet tudván, Szűcs akkor is se- lejtbe küldi, amit addig nyomtak, ha csupán légypi- szoknyi hibát lel rajta. A pocskondiázások zuhataga után azonban a főgépmester többnyire személyesen gyür- kőzött neki, hogy kijavítsa a hibát, nagy szakértelemmel és óriási rutinnál. Ezért szívesen elviselték a gorombaságait, sokan még tisztelték is, némelyek meg éppen szerették, mert nemcsak jó szakember, hanem jó főnök is volt: mindig kiállt az embereiért, kiharcolta amit lehetett, védte a beosztottait.

Az ifjúsági brigád azonban, a pelenkások, élükön Tacsi- val, a vezetőjükkel, nehezen tűrték Szűcs gorombaságait. Tacsi újításától kapták a nevüket: ő eszelte ki, ha gumipelenkát - terítenek a forma alá, akkor könnyebb, gyorsabb és jobb minőségű lesz az egyengetés. Szép sikereket is értek el, a verseny vándorzászlaja most is Tacsi gépe fölött lengett. Meglehet, ezért szorult beléjük talán a kelleténél is valamivel több önérzet, meg aztán,- nem nagyon állhatták a morcos embereket. Az ő brigádjukban vidáman folyt az élet, nagyokat nevettek, húzták, ugratták egymást naphosszat. Törték is rajta a fejüket, hogyan puhíthatnák meg egy kicsit Szűcsöt, hogy ne legyen olyan harapós.

Most is, hogy Szűcs elbő- dült, Tacsi szemleívét lobogtatva, a brigadéros egyáltalán nem rettent meg. Sőt, a szeme sem rezdült. Egykedvűen kivette Szűcs kezéből az ívet, ránézett, aztán összegyűrte és eldobta.

— Ez még a selejtből való — mondta. — Érthetetlen, hogy került ide.

X trtraS&aaztaTSez Jjpefi, friss ívet vett le.

— Parancsolj, Szűcs ikém.

Ezt nézd meg,

A f ógépmester a nyakát tekergette, aztán árgus szemmel vizslatta végig az ív minden négyzetcentiméterét. Hiába nézte át kétszer is, hibátlan volt. Egyenletesen bogárfekete, a regiszter pontosan állt. Szűcsi gyanakodva pislogott Tacsira, aki egykedvűen támaszkodott a gépnek. Ekkor nyikkanást vélt hallani. Fölnézett a pódiumra. Zsike, a berakólány stószolta szorgalHotnoródi József:

pwmogtafc, 8e óriásikat röhögtek közben.

Harmadnapra a főgépmester emberevő hangulatban jött munkába. Ügy ordított, szitkozódott egész nap, hogy még Bobbi néni, a legöregebb be- rakónó is vattát dugott a fü- libe. pedig süket volt, mint az ágyú.

A következő délelőttön az igazgató hívatta Szűcsöt. A főgépmester olyan dühösen érkezett vissza az irodájába, hogy Irénke. az adminisztrátora, hanyatt-homlok menekült. Egyenest az igazgató titKutyakomédia

másán az íveket. Dundi, piros pofija majd kipukkadt, alig bírta visszafojtani a nevetést. Szűcs elkomorult, a szem vil- lámlott. Rátámadt Tacsira.

— Szórakozunk? Szórakozunk?!

Tacsi maga volt a megtestesült ártatlanság.

— Én? Veled? Na, de Szűcsi kém—

Szűcs lecsapta az ívet, el- viharzott. Tacsi szája a füléig húzódott. De azért aordonan rámordult Zsikére:

— Viselkedjünk!

Zsike kipukkadt. Még egy óra múlva is vihorászott, amikor már ebédhez berregett a csöngő. A pelenkások ebéd után mindig összeültek egy kis traccsra, ma is maradt még tíz percük. Tacsi az újságját bújta. Fölrikkantott

— Mit találtam!

— Mi van? — érdeklődött Fütty Feri, a legifjabb gépmester. . — Lottómilliomos szépségkirálynő férjet keres „Gépmester az álmom’’ jeligére?

Tacsi ugyanis, borsos kommentárokkal kísérve, naponta átböngészte a Magyar Nemzet házassági hirdetéseit. Ezúttal másról volt szó.

— Ezt hallgassátok meg — bökött egy apróhirdetésre, s olvasta: „Elveszett Liliké névre hallgató selyempincsim, a Lövölde tér 5. sz. alól. Kérem a becsületes megtalálót, hozza vissza öreg napjaim egyetlen vigaszát”.

— Te találtad meg? — érdeklődött Zsike.

— Frászt! — legyintett Tacsi. — Lilikével azonban lehetne valamit kezdeni. Ide figyeljetek...

A pelenkások összedugták a fejüket. Nem tudható, miről

kárnőjéhez futott, megtudakolni, mivel ingerelték föl ennyire a főnökét.

öt perc múlva már az egész üzem tudta: egy öreg hölgy panaszkodott jajveszé- kelve az igazgatónál, hogy Szűcs megtalálta az elveszett kiskutyáját, de nem akarja visszaadni, mert a lányai nagyon megkedvelték a kutyust. A főgépmester olyan modorban és akkora hangerővel tiltakozott a vád ellen, hogy a hölgy csaknem elájult.

Az egész nyomda vihogott, de senki sem értette, miért éppen Szűcsön kereste a kutyáját az asszony. A legföltű- nőbben a pelenkások szórakoztak az ügyön. Az ebédszünetben Tacsi tisztulás fejhangon előadta, hogyan hisztizett a nagyfőnöknek a kutyás hölgy, majd azt is eldörögte, hogyan küldte el Szűcs Sanghajba, táncosnőnek egy éjszakai lebujba.

Két nap múlva éktelen botrány játszódott le a nyomda kapujában. A kitóduló dolgozók megrökönyödve nézték, hogy egy idős hölgy, kecses bunkójú japán ernyővel hadonászva, nekiesik a főgépmesternek, üti ahol éri, s közben hisztérikusan sikít:

— Tolvaj! Adja vissza a kutyuskámat! Adja vissza! Adja vissza!

Szűcsi káromkodva menekült, az öregasszony sírva-vl- sítva loholt a nyomában. A nyomdászok a hasukat fogva nevették a nem mindennapi üldözőversenyt.

Másnap, szokásos kőrútján a gépteremben, Szűcs minduntalan vafckantásokat vélt hallani. Kapkodta a fejét, sötét pillantásokkal kutatta a hangok forrását, de mindenütt esaS á munkába merülő, közömbös arcokat látott. Amikor azonban egy elnyújtott, velőtrázó vinnyogássorozat harsant fel, mint amikor a farkára lépnek egy kölyökkutyának, észrevette,

hogy Tacsi produkálta magát. Nyomban odarohant és a fogát csikorgatva kért egy utánnézőt. Tacsi negédesen szólt fel a pódiumra Zsiké- nek:

— Liliké! Egy utánnézőt a főgépmester úrnak!

Zsike elbambult a lilikézés- re, aztán még jobban kikerekedett a pislogója, amikor azt látta, hegy Szűcs vérbenfor- gó szemmel, üvöltve ráveti magát Tacsira.

— Lilikeee?! Gazember! Megöllek.

Tacsi még jókor elugrott,1 aztán’ üldözött majmok sebességével rohant ki a gépteremből. Szűcsi, egyengető kalapácsot lóbálva a feje fölött,' ordítva vetette magát utána.

Az igazgató értetlenül hu- ledezett, amikor Tacsi beesett hozzá és kulcsra zárta maga mögött az ajtót, amelyet nyomban döngetni, rugdosni kezdett valaki kívülről, olyan vehemensen, hogy a vakolat is potyogott. A párnázáson is áthatoló bömbölésben Szűcsi orgánumát vélte fölfedezhetni,

Tacsi levegő után kapkodva elhebegte neki, hogy az idült morcosság fölolvasztására elhatározták, megtréfálják a gépmestert: ők szabadították rá a kutyás hölgyet, több névtelen levéllel fölizgatva az öregasszonyt. Tacsi könyörgött a dirinek, csináljon valamit,1 mert Szűcsnél kalapács van, A főnök nevetett is, bosszankodott is. Nem tudta, mit csináljon hirtelenében. Aztán föltárcsázta a titkárnőjét és kérte, adja át a főgépmesternek a kagylót.

Rózsa, az igazgató . titkárnője, később üzemrészenként élménybeszámolót tartott árról, hogyan folytak a béketárgyalások, előbb telefonon; majd az igazgató szobájában, ahová nemcsak kávét vitt be, hanem egy üveg konyakot is. A tárgyalások több óra hosz- szat tartottak s az igazgató úgy kimerült a békéltetésben, hogy másnapra szabadságot vett ki. Rózsa szerint azért nem jött be, hogy nyugodtan kinevethesse magát.

A kutyakomédia végül is nem várt eredményt hozott, Tacsi másnap vidám vakkán- tással üdvözölte az inspiciá- lásra érkező főgépmestert, amire Szűcsi komondormorgással felelt, aztán olyan kutyaperpatvart rögtönöztek,' hogy gurult a nevétéstől az egész gépterem. Még aznap megbeszélték, hogyan fogják átverni Tóthot, a szedők főnökét.

Ez azonban már egy másik történet. Egyszer elmesélem ezt is.

x jyL A.]L]koz íLi

T

ürelmetlenül topor- gott a jegyző. Egyik lábáról a másikra állt, talpát csapkodta a csonttá fagyott földhöz. A bricska elé fogott lovak jámborul ropogtatták az odavetett tavalyelőtti szénát, mintha a legfinomabb zabot szórták volna eléjük. Nagy busa fejüket a közelgő léptek zajára kapták fel. Korom Sándor, a ffalu kovácsa érkezett feleségével. Az asszony loholt ki utána az erdőre, ahol meghúzódtak ezekben a hideg napokban. A jegyző beszélte rá, sót. lisztet ígért. Korom egész úton dohogott, hogy ha eddig kibírták krumplin meg kukoricadarán, meglettek volna még egy darabig. Most nem ajánlatos mutatkozni a házak között az ereje teljében levő férfinak. Jóska fiukat két napja kiküldték a bárnai hegyekbe. A gyerek az acélgyárból azzal állított haza. hogy a leventék javát sorozzák. s neki is menni kell a többiekkel.

— Mégy is! — pattant fel az apja, aki negyvenkettőben megjárta a frontot, s hátában azóta is őrzi a repeszek nyomát. — De nem ahová vinni akarnak. Hanem ki a többiek közé...

Adott a fiúnak pénz, ennivalót, még egy üveg öreg bort is a kezébe nyomott, arcon csókolta.

— Holnap én is ott leszek mondta búcsúzásul. Most

meg azért mérgeskedett, mert

az asszony visszacsalta.

— Patkolni kéne — szólt fagyosan a hivatalnok. A kovács hümmögött valamit dühtől duzzadt orra alatt, ösz- szébbhúzta bekecsét s bement a műhely szegletébe tüzet szítani a fújtatóhoz. A faszén pillanatok alatt parázsra kapott s egy fertályóra múlva már illesztette volna a vasat, amikor városi csendőr állott meg a porta előtt.

— Jöjjön csak ki! — intett hetykén a patkóval bíbelődő Koromnak. Az mintha süket lett volna, tovább babrált, de a második, erélyes mondatra odaballagott a gáthoz.

— Hány éves? — kérdezte az egyenruhás.

— Harmincnyolc.

— Nem hallotta, mit doboltak? Vegyen magához három napra való élelmet és jelentkezzen a községházán, ha nem akar rosszat!

Megszeppent a kovács, lelke háborogni kezdett, mint az óceán. Apró szemeivel segélykérőén a jegyző felé fordult. Az tétovázott, szóljon-e, vagy hallgasson inkább.

— Legalább azt várja meg, amíg a lovaimat megpatkolja — szólt végül a csendőrhöz, aki látásból ismerhette a

községi elöljárót, mert hajlott a javaslatra.

— Ha jót áll érte, hogy utánunk jön, nem bánom. Vállalja?

A rókalelkű jegyző rákvörösen hallgatott. Korom megértette: szedelőzködnie

kell. Megfordult fejében az ellenkezés, de aztán, hogy a felesége, meg a kisebb gyerek, a tizenkét esztendős Béla képe feltűnt előtte, gyorsan elhessegette a tiltakozás csábító gondolatát. „Inkább én menjek, mint a családnak essen baja’’. Hagyta a lovakat az elképedt gazdájukkal, a patkót, a lidércesen lobogó lángokat, s besietett a konyhába. Az asszony nem szólt semmit, kövér könnycseppek görögtek seprős pillái alá, szipogva csomagolt. Valahon- nét még egy fél szál kolbászt is előteremtett. De a kovács nem hagyta az elemózsia közé pakolni.

— Jó lesz az nektek — tolta el a felesége kezét, s csendesen, mint aki vigasznak szánja, még megjegyezte: — Nem miattad van, mit tegyünk, ha már így történt,

Tarjánba vitték őket, ott is éjszakáztak. Reggel, ahogy indult volna a menet Losonc felé, valahonnét a kisebb gyerek keveredett mellé. Vastag lószőrpokrócot cipelt.

— Édesanya küldi. Azt üzeni, tessék vigyázni, miattunk

meg ne aggódjon — röpködtek szavai, mint beteg madárkák. A kovács irdatlan nagy tenyerével megsimogatta csemetéje bolyhos fejét.

— Eredj! Te vagy a férfi a háznál, segíts anyádnak — suttogta. Homlokán futó láng cikázott, élénkpirosra festve a mély redőket. A gyerek még sokáig nézte az oszlopban menetelő civileket, tekintetéből hű imádat sugárzott.

Korom Sándor vakon és süketen imbolygott, ügyet sem vetve a tél sápadt fényképeire: a fagytól bemeszelt ablaküvegekre, melyek fölött vékony jégcsapok nyújtózkodtak, mint orgonasípok, az apró udvarokon kötélre teregetett ruhákra, amik megfagyott zászlókra emlékeztették volna. Törte a fejét, miként szabadulhatna a pokol tornácához v«ető útról. Fülében csengtek a kísérők parancsának szavai: „Felszólítás nélkül lövünk, ha valaki szökni próbál!” Füleken aludtak meg, s az egyik őrmesterrel, aki ugyancsak megjárta a frontot, beszédbe elegyedett. Azt mondta neki, ne tétovázzon, használja ki az első adandó alkalmat, mert köztük is akadnak, akiknek elege van már az egészből. (S különben is a napot céloznák). Nem haladtak tovább két kilométert sem, amikor megreszketett a levegő, aknák robbantak előttük.

— Vissza! Vissza! — ordi- báltak az őrök s fejvesztetten terelték a civileket, akik némi könnyebbültséggel cinkosan néztek össze. Korai volt az örömük, mert az egyik csendőr kitalálta, hogy Csáká- nyosnak is elmehetnek. A kovácsnak azonban már kész terve volt. Mielőtt Ragyolcnak elfordultak volna, sántítani kezdett, s egy háznál vizet kért. Megvárta, amíg a menet elhalad, s lassan poroszkált utánuk. A csendórlaktanya előtt torkában dobogott a szíve, vagy száz egyenruhás előtt bicegett végig, a falu széléig, ott aztán kiugrott, mint egy párduc, belevetette magát a bozótosba. Nem nézett hátra, futott, ahogy bírta a lába, az ágak arcát tépték, tüskék sebezték kezét, a 'friss levegő megrészegítette, homloka égett, mint eleven fáklya. Karmolta a talajt, ahogy maszott neki a partnak, szemében vágtattak a fák. Sápadt arcát láz aszalta. Ösztönösen tartotta az irányt. Somoskőnél lyukadt ki, délután elcsigázódva ért az eresztvényi bánya közelébe. Ott, az erdőben ismerőssel találkozott.

— Hová, hová?

— Salgóra! — szuszogta Korom, hangszálai alig működtek.

— Nyilasok vannak arra — hangzott a figyelmeztetés. A kovács áldotta szerencse-;

jét, s messze elkerülte a te-'

lepet. Estig bolyongott a síró fasudarak, elhagyott utak között. Valahol, úgy rémlett neki, mintha szurokfáklya égett volna. A pislákoló fény felé vette útját, halkan lépegetett, vigyázva, ne qkozzon zajt. Máglya volt az, amit mécsesnek hitt, rőzse pattogott a havon, s körülötte sötét árnyak imbolyogtak. Fülelt Korom Sándor, s szíve körül különös bizsergést érzett az ismerős hangok hallatán.

— Ki az? — fordult feléje a négy melegedő.

. — Hát ki lenne? — mondta meghatódva a kovács. — Hát én...

— Sándor! Azt mondták, elvittek — vágta ujjongva vállon Simon Ferenc.

— El, de visszajöttem!

— Akkor gyerünk a Kőasztalra! — adta ki a reglamát valamelyikük. A Kőasztal helyén valamikor várrom állott. Azt rebesgették, még Mátyás idejéből való. A laposról jól belátták a vidéket. Lenn a völgyekben akkora volt a csend, hogy hallani lehetett, s a távoli hegygerinceken feleseltek a torkolattüzek. Együtt csodálták a tűzi'áté- kot, s zsibbasztó íorróság hízelegte körül őket.

Mögöttük úiak érkeztek, Korom hátrafordult.

— Jóska! — kiáltott meglepetten s keblére ölelte fiát.

Az meg csak ahnyit mondott:

— A faluban láttunk oroszt.

Szabó Gyűl*

8 NÓGRÁD — 1977. április 3., vasárnap

__