Nógrád. 1977. február (33. évfolyam. 26-49. szám)

1977-02-27 / 49. szám

VŐ bl 41 JÄH OS:

Várom a fiút

T

avasz elején, egy reggel a főnök hozta hozzánk a fiüt. Odalépett mz asztalomhoz, azt mondta, viseljem gondját. Egyelőre nálunk fog dolgozni, aztán majd meglátjuk. Szemügyre vettem a legényt, úgy tizenhat-tizenhét évesnek látszott, pelyhedző állal, vöröses hajjal. Volt valami hetykeség a mozdulataiban, de tetszett nyílt, okos tekintete. Ha szólt, nem nézett el az ember mögé, hanem egyenest az arcába, a szemébe mondta a mondanivalóját.

— Hogy hívnak? — kérdez- tejn. amikor magunkra maradtunk.

— Jóska vagyok — mondta a fiú.

— Milyen Jóska?

— Palás — tette hozzá, de semmi mást nem mondott.

— Szóval, Palás József.

— Annak kereszteltek.

— No, nem. Legfeljebb Jó- - zsefnek. Mert, hogy az a keresztneved. Nem?

Nézett és nevetett. így is lehet mondani — ez volt a tekintetében. /— Rendben van — mondtam neki, mintha valami fontos dologban jutottunk volna nagy nehezen dűlőre.

— Ne félj. jó barátok leszünk. Ismerd meg Pétert vezettem át a szomszéd asztalhoz, ahol Kóródi Péter dolgozott. — Ha nem vagyok itt, ő lesz a főnököd. Azt tedd mindig, amit mond, meglátod nem lesz semmi baj.

Nem szólt semmit, hallgatott. Talán az jutott az 'eszébe: no, itt sem érdemes sokáig maradni, ha olyan sok a főnök. Az igazgató úgy hozta ide, hogy Vukics bácsi lesz a főnöke. Most kiderül, hogy Péter is a főnöke lesz. Még egy ember itt a krómozóban ne legyen, inert az is a főnöke lesz.

Az első nap nem csinált semmit. Álldogált az asztalok

melle.tt, nézegette a félig kész munkákat. Néha felvett egyegv munkadarabot, forgatta, nézegette, mint egy üzemi meós. Mintha csak azt akarta volna megállapítani, tovább adható-e, nem számít-e seiejtnek. Dél felé lapos cigarettásdobozt vett elő, szájához illesztette a cigarettát, rágyújtott. Úgy tűnt, unja magát.

Ügy tettem, mintha nagyon el lennék foglalva. Lopva néztem az arcát, aztán mikor elcsettentette az öngyújtóját, megkérdeztem tőle.

— Édesapád tudja?

Elpirult, de különösebben nem jött zavarba. Közelebb jött hozzám.

— Előtte még nem szívtam, Igaz. De a lakatosoknál Is dohányoztam már. Simon szaktárs nem szólt érte.

— Hát én lebeszéllek róla -— mondtam határozottan és a szemébe néztem. Láttam, meghökken. De nem szólt, a cigarettát kivette a szájából, a parazsát lepiszkálta, majd a csonkot visszatette a pléh- dobozba. Arra gondoltam, helyesen cselekedtem. Lám, a fiú azonnal, engedelmeskedett Aztán változatlan szelíd hangon azt mondtam neki.

— A fiam két évvel idősebb nálad. Vállas, erős gyerek, de nem engedem még dohányozni.

Teltek, múltak a hetek, Jóska rendes fiúnak látszott. Éreztem, értékeli mindazt, amit tőlerrt kap. Semmiben nem ellenkezett, néha már bántott engedelmessége. Sok mindent megtudtunk egymástól. Kiderült, hogy a fiúnak úgy tették ki a szűrét a lakatosoktól, azzal irányították hozzám: majd a Vukics / embert farag belőle. Ügyesnek bizonyult, . néhány nap múlva kitűnően megtanulta a »unka fázisait, igen nagy

hasznát vettem. Felismertem érzékenységét, mi az, ami érdekli. amiért le tud mondani gyerekes csipytevéseiről is. Néha órákig beszélgettünk a világ kis és nagy dolgairól. Ez tetszett neki. Megesett, hogy munka után ott maradtunk a műhelyben. teljesen megfeledkezve az idő múlásáról. Később ment a vonatja« ráért. Hálás volt a beszélgetésekért.

— Vukics bácsi, maga olyan okos ember — állt elém egyszer. — Elhallgatnám, napokon át, amit mond.

Máskor rámemelte csodálkozó szemét, s ha olyasmiről esett szó, amit addig egészen másképpen látott, megjegyezte: •

— Igaza van Vukics bácsinak. Csak tudnám, honnan veszi mindezt?

— Fiacskám, nagyon sokat kell tanulni. Az ember azért él, hogy minél többet megismerjen a világból. A tudást nem lehet megvásárolni, meg

fkell izzadni érte. Manapság nem elégedhet meg az ember annyival, amennyi az iskolában ráragad. Több kell, olvasni kell, hasznos olvasmányokat, hogy jobban értsük a világot.

U

'*’ gy éreztem, jó barátok lettünk. Éveinket számlálva az apja lehettem volna a fiúnak, de én a barátomnak tekintettem. Titokban azt terveztem, rábeszélem arra, hogy tanuljon, iratkozzon be az esti iskolára, nagy kár, ha egy ilyen értelmes gyerek nem használja ki fiatal éveit, amikor még semmi nem köti gúzsba, amikor mindenre fogékonyabb még az agya.

Egyik reggel egy falusi asz- szony várt rám a műhely előtt. Korán volt még, senki nem tartózkodott a munkahelyen. A fiú az abiakmélye- désben állt, mintha valami nagy-nagy csínytevésen érték volna. Kiderült, hogy az asszony Jóska édesanyja, engem keres, nekem akar valami fontosat mondanL Kérdezte, alkalmas-e ez a hely, vagy hol mondhatná el jövetele célját

Megdöbbentem amikor beszélni kezdett. Mint mikor elszabadul a folyó, s a sebes sodrás mindent magával ragad, úgy mqndía a magáét. Tehetetlenül hallgattam. Vegyem tudomásul — ez volt a szózphatag lényege — nem engedi meg., hogy mindenfélével teletömjem a fia fejét. Nem tűri, hogy félrenevelem. mert mióta velem van, otthon nem lehet neki parancsolni, nem fogad szót a szü-. leinek, senkinek. Olyanokat vagdos a fejükhöz, hogy ők megrekedtek, eliszaposodtak, beleragadtak a sárba, s visz- szatartják őt magát is. És. hogy ez átok, amitől nem tudnak soha megszabadulni. .

Lesújtva álltam, nem találtam szavakat.

— Asszonyom, az egészből semmit nem értek — próbáltam magamra találni. Mire 6 sírva fakadt, gyűlölködő és szánalmas, szitkozódó és könyörgő hangon zokogta: mi lett az ő fiából. A jólelkű fiúból, akinél szebben senki nem tudott ministrálni, csordultig telt a szíve a gyönyörűségtől, ha ott látta vasárnaponként az oltár előtt. Most meg egyenesen kerüli a templomot, olyan lett már, mint a többiek, vasárnap délelőttönként inkább elszökik hazulról, hogy ne hallja a rempö- lést és hát biztos benne, hogy ide vezetnek a szálak, mert ki is lehetne más, aki így megzavarta az eszét.

A fiú egész idő alatt hallgatott. Konokul leszegte a fejét, s egyszer sem nézett az anyjára. Nem nézett rám se. még a’-kor sem. amikor róla beszéltem. A műhely előtt áll- ' tam, éreztem, hogy elönt a méreg, a harag *békanyálába keveredtem, moccanni sem tudtam tőle. Hirtelen nem tudtam, mit tegyek. A szülővel vitatkozzam, vagy a gyermekkel, álljak-e ki a fiú mellett, győzzem meg az anyját, hogy veszedelmesen rossz úton jár? A fia jövőjéről van itt szó. Nincs joga meggátolni őt. Beleragasztani a sárba.

De szólni nem tudtam, csak álltam megkövülve. Majd amikor a fiú anyja ismét megindította a szóáradatot. mérgemben otthagytam őket. Az idő is eljárt, a műhelyekben megkezdődött a munka. Kis idő múlva azonban kimentem újra az udvarra. Egyiküket sem találtam.

Napok múltak el, a fiú nem jött dolgozni. Jó hét múlva azonban rámnyitotta az ajtót.

— Jó reggel, Vukics!

így: Vukics!

A vér felszökött a fejembe, de türtőztettem magamat.

— Nézd, fiam — mondtam atyásan —, te mindenhogyan szólíthatsz engem. Ügy, hogy Vukics bácsi, Vukics kartárs, vagy Vukics szaktérs. Sőt úgy is', hogy Vukics elvtárs, ahogy tetszik. De így, hogy Vukics! — semmiképpen nem. Honnan veszed a bátorságot?

Láttam, megszorult benne Valami.

Ügy tettem, mintha nem érdekelne tovább a dolog, munkába fogtam. A fiú állt még egy darabig a műhely közepén, hóna alatt az aktatáskájával, majd észrevétlenül betette maga mögött az ajtót. Mire utána néztem, már el is tűnt.. Ekkor már bizonyos voltam benne, hogy elrontottam valamit. Akkor ' reggel, amikor itt járt az anyja, nem lett volna szabad magukra hagyni őket Nem lett volna szabad magára hagynom a fiút, aki mély szakadék szélére jutott Ahelyett hogy megfogtam volna a kezét. segítek neki, hogy a szakadékba ne sodródjon, magára hagytam. Meghátráltam. Azon a reggelen vállalnom kellett volna mindent Oda kellett volna állítom az asz- szony elé, keményen határozottan, s megmondani néki: igenis én vagyok mindennek az oka. Vállalom érte a felelősséget, mert meggyőződésem, hogy ez a fiú érdeke, sőt az anyjáé is.

K

órődival néha órákig csendben dolgozunk. Néha elbeszélgetünk a világ kis és nagy dolgairól. A ( fiúról soha nem esik szó. Pedig állandóan eszembe jut, mindig gondolok rá. Várom őt, érzem, hogy visszajön hozzám.

Devecseri Gábor emlékére

Képzeljük el, micsoda szenzáció lenne, ha valamelyik irodalmi lap szerkesztőségébe betop- panra egy alig tizenöt éves fiatalember és felmutatná jegyzetfüzetét. amelyben tartalmilag, érzelmileg felnőttesen gazdag, formailag pedig egészen kifogástalan versek sorakoznak!

Nos ilyen jelenséget produkált a magyar irodalmi élet:

1932-ben, az alig tizenöt éves Devecseri Gábor kápráztatott el olyan mestereket, mint Babits, Kosztolányi, Karinthy Frigyes, Somlyó Zoltán.

Irodalmunk nagy szerencséjére Deve- cserit a legkevésbé sem kápráztatta el a siker. Babits Nyu- gat-jában, József Attila Szép Szó-jában rendre publikálta továbbra is óraműpontossággal megmunkált költeményeit, amelyek a két világháború közötti magyar valóság megismerésével egyre oldottabbá, a társadalmi problémák iránt mind érzékenyebbé váltak. A felszabadult nép országépítő lendülete pedig a közéleti líra motívumaival gazdagította költészetét. Egyik-másik versére az ötvenes évek sematizmusa is rányomta bélyegét, de még ezekben a költeményekben is az igényességre való törekvés, a költői mesterség végtelen tisztelete a becsülendő.

És miközben nagyszerű költővé érett, valóságos iskoláját teremtette meg az antik irodalom műfordításának: a klasz- szikus műfordítói hagyományt sikeresen ötvözte egybe a modern költői érzésekei kifejező magyar költői nyelvvel. Az a nemzedék, amely a felszabadulás után ült az iskolapadba. már általa ismerte meg még 1947-ben az Odüsz- szeiát,. 1952-ben pedig az Iliászt.

Páratlanul sokat dolgozott, mintha csak megérezte volna, hogy évei számát, szűk marokkal méri az é'et. Csak főbb művei is kitesznek vagy két tucat kötetet, teljes életműve pedig, úgy véljük,

'mindmáig összegezetlen. Pedig e munkák mellett különböző közéleti feladatokra is vállalkozott, ha ezekre éppen őt szólította a kor. Volt irodalomtanár a Magyar Néphadsereg tiszti akadémiáján, volt az Irószövetséa főtitkára, és ezeket a munkákat is olyan emberi tisztességgel, olyan fe- le'ősséggel művelte, mint a költészetet, mint a műfordítást.

Élete utolsó észtén ’éjéről legendák 1 keringnek Mondják: mintha a görög drámákból tanulta volna a hősiességet. Teste iszonyú kínokkal viaskodott, ám kórházi ágya mellett az asztal . telistele volt jegyzetekkel, kéziratokkal. írt, írt és írt. És ugyanolyan műgonddal írt. mint mindig. Ha a tol'at nem bírta már a keze, a modern kor nélkülözhetetlen eszközére, a magnetofonszalagra diktálta antik veretű mondatait. Ilyenre csak a munka megszállottja képes.

Most, hogy rá emlékezünk, utolsó írásait keresvén, fellapoztam az 1971-es lapokat, folyóiratokat. A Kortárs szeptemberi számában már fekete keretbe zárt neve alatt olvasom Odisszeusz ifjúsága című regényének általa elképze't tervezetét. Mint a dalban a refrén, úgy tér vissza-vissza ebben az írásban- egy gondolat: „Meg tudnám írni...”!

Meg tudta volna írnilKlasz- szikusan, jól meg tudta volna írni! De miért nem kapott rá időt! Hiszen csak most ünnepelné hatvanadik születésnapját.

Simon Lajos

JOHN

bTLLNBECK*:

Csatangolások Charleyval

(Részlet)

Számomra ez a nap többet jelentett, mint a többi — össze sem lehet hasonlítani más napokkal: egyszerűen

nincs összehasonlítási alap. Előző éjszaka keveset aludtam, így hát tudtam, hogy itt kell maradnom. Kimerült voltam, de néha a fáradtság is élénkíti, ösztönzi az embert Arra kényszer!tett, hogy tölt- sem meg üzemanyagtartályomat, és rám parancsolt, hogy megállítsak és felvegyek egy négert, aki fáradt léptekkel bandukolt a betonút mellett húzódó fűcsíkon. Csak habozva fogadta el ajánlatomat, és

* 75 éve, 1902. február 27-én született John Steinbeck.

csak azért tett eleget kérésemnek, mert nem tudott ellenállni. A mezőgazdasági ■munkások ütött-kopott ruhája volt rajta és egy ősrégi pup- ünkabát, melyet az idő és használat tükörsimára fényesített Arca kávészínű volt, és milliónyi apró ránc szántotta összevissza. Alsó szemhéja olyan vörös, mint egy vérebé. Bütykös, kiszáradt cserasz- nyeághoz hasonlatos kezét ölébe rejtette, és úgy tűnt, mintha egész testével be akarna süllyedni az ülésbe és a lehető legkisebbre összezsugorodni.

Nem nézett rám. Mintha semmire sem nézett volna. De aztán mégiscsak megszólalt:

— Harap a kutya, kapitány úr?

— Nem, nagyon barátságos.

Hosszú szünet után megkérdeztem :

— Hogy megy a sora?

— Jól, nagyon jól, kapitány úr.

— Mi a véleménye mindarról, ami itt mostanában történik?

Nem válaszolt.

— Az iskoláról beszélek és az ülősztrájkról.

— Semmit sem tudok ezekről a dolgokról, kapitány úr.

— Farmon dolgozik?

— Gyapotszedő vagyok, uram.

— Meg lehet belőle élni?

— Egészen jól megy a sorom, kapitány úr.

Hallgatagon hajtottunk felfelé a folyó mentén. A trópusi fű, meg a fák kiszáradtak, és a kegyetlen északi fagy siralmasan megtépázta őket. Egy kis idő múlva megszólaltam. Sokkal inkább magamnak mondtam, mint neki.

— Végül is, miért bízna maga bennem? A kérdés csapda, és a felelet az egyik lába benne.

Eszembe jutott egy jelenet — , New Yorkban történt —, és éppen el akartam neki mesélni, de amikor észrevettem, szemem sarkából, hogy

Jánossy Ferenc: Strandút (akvarell)

egész messze húzódott tőlem és az ajtóhoz simult, letettem szándékomról. De az emlék nagyon élő volt.

Egy kis manhattani tégla- házban laktam, és mivel akkoriban éppen fizetőképes voltam, felfogadtam egy négert Az utca túlsó oldalán, a sarkon volt egy bár. Egy téli estén, járdánkat jég borította, éppen az ablaknál' álltam, és kifelé bámultam, misor észrevettem, hogy a bárból egy reszeg nő támolyog kifelé. Az asszony megcsúszott a jégen, és elesett. Megpróbált feitá- pászkodni, de me int lehuppant a jégre, és ott maradt fekve, miközben részegen jajgatott. Éppen abban a pillanatban forault be a sarkon a nálam dolgozó néger. Látta az asszonyt, és gyorsan átment a másik oldalra. A lehető legnagyobb ívben elkerülte.

Amikor megérkezett, ezt mondtam:

ért nem segített annak az asszonynak?

— Nézze uram, a nő. részeg volt, én meg néger vagyok. Ha hozzányúlok, megeshet, elkezd sikoltozni, hogy megerőszakoltam, tömeg vesz körül, és akkor ki fog nekem hinni?

— Gyorsan átgondolta az egészet, ha ilyen hamar meglógott.

— Ö nem, uram — mondta. — Régóta, gyakorló néger vagyok én már.

És itt, a kocsiban, bolond fejjel, megpróbáltam szétrombolni egy élet tapasztalatát.

— Nem kérdezek magától többet — mondtam.

De a néger nyugtalanul fészkelődött.

— Tegyen le itt legyen

szíves, kapitány úr. Itt lakom a közelben.

Kiengedtem a kocsiból, és a

visszapillantó tükörből láttam, hogy tovább vonszolta magát az útszélen. Nem lakott a közelben, de a gyaloglás biztonságosabb volt, mint a velem való utazás.

Balassa Klára fordítása

NÓGRÁD — J977, február 27., vasárnap 5

/