Nógrád. 1977. január (33. évfolyam. 1-25. szám)

1977-01-23 / 19. szám

Kofosirnri Grcmrlpiprrp Emit: Egyedül a tengerrel Domanovszky Endre festészete SOK EMLÉKEM VAN. Ki­nek ne volna, aki megélt hét évtizedet? Vannak köztük kel­lemesek és ke'lemetlenek, szé­pek és csúfak, elgondolkozta­tok és érdektelenek. Mostaná­ban sokat foglalkozom velük, hiszen az életemről írok. Most tartok az ötödik kötet vége felé. Játszom az Emlékekkel, ra­kosgatom őket, 'mint a gyere­kek az ilyen meg olyan koc­kákat s akárcsak ők. én is építgetek belőlük. Velük élek. de nem közöttük és nem belő­lük, Mert nem mondtam le az életről, az élet egyetlen elér­hető öröméről sem. Első az élet. s minden csak utána kö­vetkezik. Az emlékek is. Csakhát a 'helyzet az, hogy ha . az ember emlékezni kezd akkor egyik emlék kézen fog­ja a másikat, s bevezeti abba a világos térbe, amelyet a gondolkozás vetít a sötétbe. Mindegyik emlék valami­lyen csoport vagy család tag­ja. s az agy nem nyugszik, míg a csoport nem teljes, amíg valamennyi családtag meg nem .jelenik. Nemrégiben a tenger tűnt föl előttem", úgy ahogy először pillantottam meg a Konstanza felé tartó vonat ablakából. Nem valamilyen hullámzó, de mindenképpen lapos felületet láttunk, hanem valmi kékes- zöldes-szürkés-ködös töme­get. amely magasan a száraz­föld fölé emelkedett. Velünk utazott földrajztaná­runk: Mi az? Tanár úr? Mi le­het az? — A tenger — válaszolt ő. — A tenger?... — ámuldoz­tunk hitetlenkedve, hiszen amit láttunk, semmiféle víz­hez nem hasonlított, sem a Szamoshoz, mely keresztül­folyt Kolozsvár testén, sem a Maroshoz, sem a Küküllőhöz. — De ha a tenger az, akkor miért nem folyik a száraz­földre? Tanárunk elmagyarázta, hogy optikai csalódás kí­sért. A tenger épp azért emel­kedik látszólag a város fölibe, mert errefelé nyílt s mi a tengernek nem a part közelé­ben hullámzó részét latjuk, hanem a víz távoli tömegeit Értettük, nem is, a látvány mindenesetre lenyűgözött. Mindabból, amit eddig el­mondtam, az olvasó nyitván kitalálta, hogy iskolai kirán­duláson voltunk. Hogy kik? A kolozsvári református gimná­zium tanulói. Tanáraink ve­zetésével bejártuk Óroma- niát. Ezúttal találkoztam el - ső ízben a tengerrel. Ez a ta­lálkozás kis híján balul vég­ződött, mert összekülönboz- tünk — a tenger meg én. De mindketten élve úsztuk meg a verekedést, így hát nagyobb baj nem történt. Konstansába érve első utunk a tengerparthoz ve­zetett. Űszógatyát többen hoz- tünk magunkkal, tanárunk megengedte, hogy meglüröd- jünk, miután ellátott néhány bölcs, tanáccsal, valamerre e,- tűnt. Ekkor már teljes gőzzel utáltam ezt a tanárt, név szerint Tulogdy tanár urat. „Tulok”-nak csúfoltuk a háta megett. ő pofozott meg elő­ször és utoljára. mégpedig ezen a romániai úton, a Vas­kapuhoz közeledőben mert Förster nevű osztálytársammal az ütközőkön kergető ttunk. Mint mondta, ő a felelős az életünkért, ezért részesültünk a fegyelmezésnek ebben a gyerekek közt nem népszerű formájában. Föladatát nem teljesítette sem módszeresen, sem lelki- ismeretesen. Véletlenül vett észre bennünket az ütközőkön s most. mikor egy sereg fék­telen gyerek maga maradt a tengerrel, nyoma veszett, nem állott a parton, nem leste aggodalmasan, ki úszik -be túl messze a tengerbe. Tizenhatodik évemben jár­tam, fociztam, futottam, ug­rottam távolt, magasat s azok, akikkel versenyeztem, ugyan­csak ott vetkőződtek a parton. Alig vetettük bele magunkat a vízbe, máris ki-ki azon volt, hogy a mellette úszót meg­előzze. Még nem jött divatba a sprintelés, mellen úsztunk s híján voltunk minden gya­korlatnak e sportban. FÉLVE MENTEM BE a ten­gerbe, ebbe az ismeretlen birodalomba, amelyről csak regényekben hallottam s több rosszat, mint jót, vén tengeri medvékről olvastam, kincske­resőkről, kalózokról. Ezek az olvasmányi emlékek, csakúgy mint magának a víznek az érintése, elfogódottá tett. Alig tettem néhány tempót, az elfogódottság eloszlott, va­lami édes részegség, valami mámor lett úrrá rajtam, nem azt éreztem, hogy úszom, ha­nem hogy repülök a habokon, mint egy sirály. Jobbra-balra magam előtt láttám néhány fekete gombot, mindegyik egy-egy osztálytársam feje, és mindegyik előttem. Mint a láz, úgy tört ki raj­tam a versengés dühe, erősí­tettem a tempót, hol jobbra, hol balra néztem, a fekete gombocskák lassacskán elma­radtak mögöttem. Elöntött a melegség: — győztem! Ringatóztam egy kicsit, hogy kifújjam magam, hogy élvez­zem a sós gyönyörűséget, íz­leljem a keményen kivereke­dett győzelmet. Ráérősen, nyugodtan fordul­tam rneg, hogy visszaússzarn a partra. Valószínűtlenüi mesz- szi volt, a fölötte lengő finom pára valahogyan megváltoztat­ta diáktársaimat, akik a fö­venyt tapodták, vagy a napsü­tést élvezték hasmánt. Néhány tempó után ijedten észleltem, hogy valami nin­csen rendben. Jövet, azaz a nyílt tenger felé úsztomban, mint írtam repültem, egyik hullámot a másik után hagy­tam magam mögött. Most vi­szont hullám hullám után vo­nult el előttem, én pedig mintha egy helyben vesztegel­nék. Sőt, mintha valami erő akarna magával ragadni, hogy még mélyebbre sodorjon. Fé­lelmemben minden erőmet beleadtam a tempóba. így akartam leküzdeni a tenger szívását. Aztán abbahagytam az eről­ködést, mert éreztem, ha to­vábbra is ennyire erőltetem az úszást, hamarosan kimerülök s akkor többé semmi nem menthet meg. Egy darabig tehetetlenül hányódtam a fel­színen. nem védekeztem, a halálfélelem megbénított. Nem értettem, mi történik, hogy voltaképpen megint op­tikai csalódás játszik velem, megértettem viszont, hogy a helyzetemet tisztáznom kell s erre megvan a módom. Egy templom sárgás-fehér tornya magaslott ki a városból. Meg­céloztam. aztán- hunyott szem­mel úsztam a torony felé, az életritmusommal eggyező erő­vel. nem kétségbeesetten csap­kodva, mint előbb. Néhány perc múlva kinyitottam a sze­mem. A torony közelebb volt. Nem sokkal, de kétségkívül közelebb. Föllélegeztem s megköny- nyebbültem úsztam tovább. Időnként behunyt szemmel, mert a haladás újra és újra való megállapításából erőt merítettem. Egyre bizonyosabb voltam benne, hogy akár szív a tenger, akár nem, nem le­szek az áldozata. Senki nem figyelt föl. ami­kor kissé zilálva fölegyenesed­tem a sekély parti vízben. Tulogdy tanár úr sem vett észre bizonyára török kávét ivott valamelyik közeli' kávé­házban. S AHOGY A PARTRÓL visz- szatekintettem a tengerre, megértettem mi történt. Befe­lé repültem, mint a sirály, mert a szél a nyílt tenger fe­lől hajtotta a hullámokat s ahogy egyre-másra elhaladtak mellettem, azt az érzést kel­tették bennem, hogy gyorsab­ban úszom, mint egy világbaj­nok. Kifelé menet ugyanaz a szél ugyanazokat a hullámokat (mondjuk) ugyanolyan ütembe terelte a part felé, sokkalta gyorsabban, mint ahogy én úsztam. Nem tudtam lépést tartani velük,, ebből fakadt az a rémítő benyomás, hogy hiá­ba erőlködöm, nem- haladok, mert a tenger magába akar szívni. Szerencsémre nem vesztet­tem el a fejem s amint emlí­tettem, megcéloztam a tekin­tetemmel a sárga templom- tornyot. Az igazított útba, mint a világítótorony a vihar- 1 an hányódó hajót. Amikor egy nemzet nagy művészeti hagyományokkal, példákkal rendelkezik, akkor minden elkövetkező művész­nemzedékre kettős feladat vár: méltónak lenni a múlt nagyjaihoz. s ugyanakkor nem epigonná, élménytelen, egy­szerű másolóvá válni. Ehhez a problémához új is adódott: a tartalomé A magyar realis­ták mindenkoron a nép mel­lett állottak, műveiket átha­totta a mélv szociális érzés. Az úi kor megfordította a művész helyzetét, mondani­valóját: a győzelem, a meg­vívott harc öröme lett új művészetének tartalma. Domanovszkv Endre müvei azok, amelyekkel leghitele­sebben, legátfogóbban tudjuk érzékeltetni új művészetünk jelen és jövő arculatát. Ha csak egy pillantást vetnek itt reprodukált képeire, amelyek a Dunai Va°mű bejárati fres­kójáról készültek, meg kell érezniük- erő. a gondolát tisz­tasága és az érzés bensősége jellemezi őt. Éppen ezért volt ő nemcáak alkalmas, de hiva­tott is arra, hogv monumentá­lis freskófestészet területén tegyen tanúvallomást korunk legszebb és legnagyobb vív­mányáról: a munkás-és a pa­ra fogásról. megren­dítő találkozásáról történel­münkben. Festészetének mesterségbe­li méltatása előtt, a mű tar­talmáról, tehát Donamovszky emberi mondanivalójáról keil beszélni. Nemcsak azért mert ez a tartalom új, hanem azért elsősorban, mert bármily vir­tuóza is az ecsetnek a mű­vész, sosem avatná őt igazi mesterré e műve, ha nem egy hatalmas emberi élmény irányította volna képzeletét. Ennek a műnek a monda­nivalója nem megadott, meg­rendelt „téma”. A jobboldali csoportban a föld embereit ábrázolja, a parasztokat. a baloldaliban a munkásokat, a bányák, kohók embereit. A kenyér az, ami összefogásu­kat, találkozásukat megpecsé­teli, mint hajdanában a vér­szerződés. Ez a kenyér szim­bólum 'is: az egyetemes tör­ténelem legnagyobb harcai­A Dunai Vasmű bejárati freskója nak rugója osztálykülönbsé­gek mércéje: szegények leg­szebb álma. gazdagok aszta­lának morzsája. De a kenyér még annyi minden: kisgyer­mekek majszolásának látvá­nya, hajnalban kelő asszo­nyok sürgölődésének, tűnődé­sének meleg hangulata, de aztán régi koldusok, csavar­gók tekintetének kiéhezett pil­lantása és régi sztrájkok in­dulata, tüze is ehhez fűződik. S mindennek a -bensőséges ér­zésvilágnak tükröződését lát­juk abban az áhitatos mozdu­latban, ahogyan a leány nyújtja, s a férfi nyúl a ke­nyér felé. Ezek mögött az emberek mögött harc áll, és múltbeli nehéz sorsuk, ezt nem fogják, és nem kell elfélejteniök: a cél, amelyhez elértek sok ál­dozatba került, ennek ko­molysága jelentkezik még a kifejezésben. Ugyanakkor a megbékélés nagv buzgalma Is, és ha szabad1 így kifejez­Tamás István: ni: az otthonosság érződik magatartásukon, mint akik mostoha sorsuk számkivetett- ségéből haza találtak végre. A freskónak egy másik részle­tén még fokozódik ez a ben­sőséges nyugalom, mintegy tartalmi hátteret, magyaráza­tát adva a középső jelenet­nek. -Itt a gyümölcs, a termés beérése jelképezi a békés munka sikerét, asszonyok mozdulatának finom ritmusa is jelzi azt a tökéletes har­móniát, azt a biztonságot, amelyet új életünk nyújt. Erős fény-árnyék és színbe^ li ellentétek, s a mozdulatok finom, de mégis határozott játéka teszi mozgalmassá a kompozíciót. Domanovszkynak nincsenek kész sablonjai bizonyos témák megoldásában. Sikerül az élet minden jelenségéhez olyan közel férkőznie, hogy teljes elevenségében szólaltassa meg, s viszatükrözze benne a való élet, a mindennapok tipikus jelenségeit. 70 éve. 1857. január 23-án született Domanovszky Endre. Ebbei a? alkalomból közöljük Bényi László tanulmányát. H ó'e ordít üvölt füleimbe, s úgy érzem bambán miként a szita káva kába süket vagyok. Csípnek a pihék cikázó méhei Fullánkjaik halálos komolyak, s oly’- hihetetlen nagyok. ni bér Zsugorodik gémberedve lábam orrom cinkét fogott. Fölkelt-e majd játszani hív-e, s, hogy siklik, csilingel a szán rakétáz hógolyó hinni még szeretném, S tudni mindazt min mosolyog. X Realizmusa az ötvenes évek­ben bontakozott ki. Heroikus emberábrázolását később fel­váltotta az érzelmek és szen­vedélyek dinamikus, olvkor már tárgyiatlan festői világa. Domanovszkv az intimebb jel­legű táblaképfestászet mellett szakavatott mestere volt a monumentális műfajoknak is. Domanovszky festői útja 1929-től ível. 1974-ben bekö­vetkezett tragikus haláláig. *> ♦> ♦> ♦> *2* ♦> ♦> ♦> ♦> ♦!« ♦> ♦> ♦> ♦> »> ♦> ♦> *1* *1* ♦> ♦> *1* ♦> v ♦> ♦♦♦ ♦♦♦ ♦> v v v ♦> v v A címben szereplő kellék mellé keress né­hány, a témához kapcsolódó brosúrát, határozatot, állásioglalást. Ha mindez együtt van: ebből is,"abból is ollózz ki né­hány bekezdést. Ízlés szerint. Fűszerezd néhány helyi adat­tal — máris készen van a jelentés, a beszámoló, avagy éppen a hozzászólás. A fenti recept — szerencsé­re — egyetlen „szakácskönyv­ben” sem található. Ez persze ■nem jelent akadályt, a gya­korlatban alkalmazzák. A szinte vég nélküli, egymásba érő tanácskozásokon gyak­ran egy kaptafára készült, frázisokat puffogtató hozzá­szólásokat ball az ember. Az egyelőre ellenszer nél­küli, már-már népbetegség­számba menő kór írásban is úgy teried. mint a ragály. A diagnózishoz szükséges, szin-, te valamennyi adat megálla-* pítható abból a példából, ame­lyet a minao adtak kezembe. E szavakkal: olvassa és ér­dekelni fogia! Né^em a vaskos. ste,''‘>'ezett Irományt, fedelén ez áll: X községi közös tanács középtá­Tollhesyen Végy egy oil vú művelődési terve. És ezt olvasom mindjárt az elején: „A társadalmi tudat fejlesz­tésének, a szocialista életmód formálásának minden terüle­tén meghatározó eszköze a közoktatás és közművelődés. A művelődésügy eredményes, a társadalmi igényeknek meg­felelő fejlesztése csak a taná­csok céltudatos tervszerű munkájával valósítható meg”. Szép. És kissé ismerős, sokat olvasott szöveg. Mindenesetre a második mondat még meg­nyugtat. Gondolom, hogy a „céltudatosság” és a <.terv- szerűség” jegyében fogant konkrét tennivalókról. fel­adatokról olvasok majd El­végbe egy közért'' ú mű c’ési tervről van szó. a - 1980-ig meghatározza a mit? és a hogyan ?-t. De már a helyzetelemzés­nél rossz sejtésem támad! A helyi közművelődésből ki­rekedt. hetente, kéthetente hazajáró, ingázók, három mű­szakban dolgozók érdekében a feladat: „a kapcsolat kiszé’e- sítése és erősítése, a dolgozók bevonása a helyi kulturális munkába". Ennyi. Hogy kug­lipályát kellene-’ építeni. vagv vasárnapi sörivóveEsennye! kell csalogatni őket a kultúr- házba — arról már nem szól az írás. Itt akár meg is állhatnánk, a dohogás abba is maradhat­na. Tudniillik, .itt-ott olvasha­tó a gond homályos le rási és a kinyilatkoztatás: meg kell szüntetni, előbbre kell lépni. Félek ez éües kevés az 8d- vösségh z Hiszen még a köz­ponti. irányító szervek állás­foglalásai sem nélkülözik a cél megfogalmazása mellett az eszközöket. a módszereket, j Hogyan lehetne hát végrehaj­tani egy konkrét tervet, amelyben mines is konkré­tum? Illetve van. ami az óvodákat és az. iskolákat, te­hát az oktatást illeti. Persze, ez kötelesség, nemcsak szán­dék és akarat kérdése. Az ok­tatás fejlesztése feletti örö­mömet ezért nyomta el az is­kolán kívüli művelődés kö- , dós. homályos volta miatti bosszúság. Még reménykedtem, amikor megpillantottam azt a fejezet­címet. amely alatt a művelő­désügy ötéves tervbeni fej­lesztését részletezik. Elnézést a sok macskakörömért, de te'’-ék figve’nl. ezt olvastam: .A szo-~:a’I-'mus magasabb szintű építése megköveteli, hogy a művelődés jobban szolgálja társadalmi-gazda­Ót... sági tevékenységünket.” „A szocialista demokratizmus fejlesztése érdekében erősí­teni, kell a kultúra politikai ideológiai nevelő hatását, ösz­tönözni a közélet aktivitását, a közösség iránti felelősség érzetét.” „Az életszínvonal és a szabad idő növekedésével párhuzamosan eredménye­sebben kell befolyásolni a művelődés eszközeivel a kul­turált szocialista életmód, a szabad idő eltöltésének ala­kulását.” így, egymás után. Rendü­letlenül. Egy HELYI tervben. Néhány konkrétan leírt fel­adat (végre!) már-már feled­teti a rossz hírű faliújság- cikkekre emlékeztető intéze­teket, amikor ismét elő­bukkan az olló, illetve annak munkája. „A közművelődés tartalmi tevékenységében, de tormáiban is keresni kel! azo­kat a nevelési lehetőségeket, mellyel erősíteni lehet az ideológiai és politikai neve­lést.” Ez annak a bizonyos szélté- ben-hosszában terjedő re­ceptnek az eredménye. Az előbbieken túl már csak egy aggályom marad. Miként ké­szül majd a középtávú mű­velődési terv végrehajtásának értékelése? Az elvi állásfog­lalásokból ollózott passzusok­ra való tekintettel gondolom így: „szélesítettük a kapcso­latokat”, „jóban szolgálta.. ..eredményesebben) befolyá­soltuk”. stb. V égezetül egy kérés. A kivesézett terv készí­tőit arra kérem, ezt a kritikát ne sajátítsák ki ma­guknak. Bízvást állíthatom, sok helyütt, sok-sok • olló gaz­dái hiszik: róluk szól ez az írás. És ez a nagyobb bai. K. Kelemen Gábor NÓGRÁD — 1977. január 23., vasárnap 5 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom