Nógrád. 1977. január (33. évfolyam. 1-25. szám)

1977-01-22 / 18. szám

Mondbatunk-e mrg újat Madíchról? (III.) Maii ách“ünnepély 1890-hen A CSESZTVEI EMLÉKHÁZ ötödik szobáját a Nógrád megyei Madách-kultusz do­kumentumaival rendeztük be. Az első tárlóban a költő ba­rátainak kortársainak állí­tottunk emléket, akik orszá­gosan is elsőként kezdemé­nyezték Madách Imre em­lékének ápolását, név szerint Bárczy Károlyt, Szontágh Pált, Pajor Istvánt említjük ott a feliratokban, A várme­gye rendelte és 1890-ben le­leplezett festményt, Rosko- vics Ignác alkotását a kiállí­tás újrarendezésekor 1973- ban még nem tudtuk repro­dukcióban elhelyezni, e hiányt most pótoljuk 1877. nyarán, Madách halá­la után 13 évvel jelent meg az első cikk a Nógrádi La­pokban arról, hogy a szülő­föld kötelessége lenne emlé­ket állítani Az ember tragé­diája költőjének. Az elképze­lést Pajor István (1821—1899), a Csalomjai néven publiká­ló nógrádi poéta karolta fel, amikor megbeszélésre hívta össze a még élő barátokat, Szontágh Pált, Komjáthy Anzelmet (a költő Komsáthya Jenő apját) és másokat. Ök alapították meg azután a „Madách emlékügyi bizott­ságot”, amely gyűjtést kez­deményezett a megyében. Tíz esztendő alatt 2 ezer 595 fo­rint 39 krajcár gyűlt egybe. Ez kevésnek bizonyult szo­bor készíttetésére, a rossz karban levő, elhagyatott al- sósztregovai sírkápolna hely­reállítását pedig a családtól várták, ezért — némi vita után — a bizottság úgy dön­tött, hogy festményt rendel, amelyet a vármegyeház arc- képcsarnokában helyeznek majd el. A fennmaradó ösz- szeget pedig a költőről szóló pályaművek díjazására for­dítják. Hogy a választás éppen Roskovics Ignácra esett, an­nak minden bizonnyal sike­rült Petőfi-portréja volt az oka. A Petőfi Társaság, amely ez idő tájt a költő egyetlen hiteles daguerrotypiáját őriz­te, mindössze két festőnek engedélyezte a század végén, hogy erről dolgozhasson. Ben­czúr Gyula volt az egyik — és Roskovics Ignác a<másik! — Ezúttal is fényképek után dolgozott, de meghallgatta Madách egykori barátait is, akik szívesen elevenítették fel emlékeiket Az emlékügyi bizáSság Balassagyarmaton 1890. júniusában szemlélte meg az elkészült festményt, amely annyira megnyerte mindnyájuk tétszését, hogy azt javasolhatták a várme­gyének : fényes ünnepséggel leplezze le a képet. A lehető­ség kapóra jött a tisztikar­nak: az év kérdése ugyanis az volt Nógrádban, nem kel- lene-e a vármegye székhe­lyét áthelyezni a vasúttal ak­kor még nem rendelkező Ba­lassagyarmatról a gyorsan fej­lődő, iparosodó Losoncra. Az ünnepség megszervezésén és lebonyolításán ezért végigvo­nul az igyekezet hogy leg­alább egyetlen napra orszá­gos fényt kölcsönözzön Balas­sagyarmat számára. KÉRÉSÜNKRE dr. Schnei­der Miklós levéltár-igazgató és Lablancné Kelemen Má­ria levéltáros kikereste Nóg­rád vármegye régi levéltá­rából az 1890. október 30- án, 243. közgyűlési szám alatt iktatott jegyzőkönyvi bejegy­zést, amely az ünnepség ge­rincét így rögzítette: „Főis­pán úr Öméltósága az ülést 11 órakor az egybegyűltek lel­kes éljenzése közt megnyit­ván, örömének ad kifejezést, hogy a vármegyének a nagy költő emlékére rendezett ezen ünnepélyen az elnöki tisztet gyakorolni szerencsés lehet. A Szózat eléneklése után tar­totta Scitovszky János alis­pán, mint a Madách emlék­ügyi bizottság elnöke emlék­beszédét. A beszéd végezté­vel Madách Imre életnagy­ságú arcképéről a- lepel le­hull. . A Nógrádi Lapok hasáb­jairól a részleteket is meg­tudjuk. Nem is lennénk a XIX. század végének Ma­gyarországán, ha az ünnepsé­get nem követte volna dísz­ebéd a vármegyeház nagy­termében. Pontosan értesü­lünk arról, hogy az ebéd egy órakor kezdődött, egy teríték ára három forint volt, hogy 14 pohárköszöntő hangzott el. Nagy személyes sikere volt Pajor Istvánnak, aki a délelőtti ünnepélyen 15 stró- fás alkalmi költeményét fej­ből mondta el,- valamint Ros­kovics Ignácnak, szellemes­nek ítélt pohárköszöntőjéért. De ürítettek poharat Paulay Edének, a Tragédia első ren­dezőjének tiszteletére is. A Nemzeti Színház három­száz forintot küldött a bevé­telekből az emlékügyi bizott­ság részére. Neves író az ün­nepségen nem vett részt. Mik­száth Kálmán például beteg­ségére hivatkozva maradt tá­vol. A gazdag ebéddel és haj­nalig tartó táncmulatsáfcial záródott Madách-ünnepen egyetlen disszonáns hang hal- lattszott csupán, Szontágh Pál pohárköszöntője. A régi barátból, Kossuth rajongó hívéből ez időre ugyan fel­sőházi tag és valóságos belsőd titkos tanácsos lett, de haj­dani érzelmeiből és gondo­lataiból idézett, amikor szó­lásra emelkedett: „Kérdi, ugyan hány ember bírja itt Madách műveit? Kérdi továb­bá, hogy Sréter Alfrédot és őt, mint főrendiházi tagot ki­véve, hány országgyűlési kép­viselő vesz részt e kegyele­te« ünnepélyen? A konzek­venciákat levonva odaconc- ludál. hogy társadalmi éle­tünk hátra van és beteg.” Roskovics Ignác azóta el­pusztult festményét a . Képes Folyóirat című hetilap őrizte meg számunkra, amely a kö­vetkező szavakkal írja le a képet (reprodukciónk is eb­ből az újságból származik): „Madách Imrét nemes egy­szerűség jellemzi. Fekete magyar ruhában, elöl köny- nyedén összefogott köpeny­ben, egymásra tett kezekkel nyugodtan áll a szép, nemes alak, arcán a gondolkozó költő kifejezésével. A hát­térben magyar stílű íróaszta­lon írószer s kéziratok. A leg­felsőn a felirat: Az ember tragédiája. A.-sztregova, ahol írta s az évszámok, amelyek alatt írta. Lábainál egy ba­bérkoszorú.” MADÁCH IMRE EGYIK KORAI képzőművészeti áb­rázolását kutattuk, de többre leltünk. Bepillantást kaptunk a nógrádi kultusz első évti­zedeibe és felidézhettük a festmény kapcsán némileg a századfordulós Magyarország úri világának egyik társadal­mi eseményét. Kerényl Ferenc Mindenekelőtt ember vagyok A Frankfurter Allgemeine Zei­tung recenziót közöl Liv Ullmann: „Vándorlások” című, közelmúltban megjelent könyvéről. Az aláb­biakban ismertetjük a recenziót: „Szeretem a nagy felvételeket. Számomra ezek mindig kihívást jelentenek. Minél közelebb jön hozzám a kamera, annál erősebb bennem a vágy, hogy teljesen meztelen arcot mutassak, meg­mutatni, mi van a bőr mögött,, a szemekben, a fejben. Bemutatni az ott ébredő gondolatokat” — írja Liv Ullman könyvének utol­só részében, amely nem önélet­rajz, sokkal inkább egy becsüle­tes, smink nélküli premier plán­ban tálalt önarckép. Ingmar Bergman filmjeinek ál­landó női főszereplője. A „Jele­netek egy házasságból” Mariann- ja, a „Suttogások és sikolyok”, a „Farkas órái” női főszereplője, és mindenekelőtt Ibsen Nóráía. Egyetlen egy szerepet sem ját­szott oly’ sokszor Liv Ullmann, mint a Nórát (legutóbb négy hó­napig játszotta a Broadwayn), és ez az a szeren, amit vele azono­sítanak a nézők. „Egy trondheimi asszony va­gyok” — mondja Liv Ullmann a riporternek *»s valóban a kis trondheimi leány újra és újra felfedezhető a mai ünnepelt szí­nésznőben. Élete vándorlások sorozata. Hatéves, amikor apja elhagyja őket, első szerepeit, An­na Frankot és Júliát az oslói Ál­lami Színházban kapja, Bergman felfedezettje, majd világsztár Hol- lyvoodban és New Yorkban. Egyszer New Yorkban részt vett a „Jelenetek egy házasságból” egyik bemutatóján, amikor Johan becsapta az ajtót és az autó- el­ment, épp úgy sírt, mint a mel­lette ülő asszony a sótét moziban. Nem, ez nem az ő és Bergman szerelmi története. Azonban oly’ sokat adott önmagából e filmhez és kapott tőle, hogy a régi sebek ismét felszakadtak. Hat évig nem csupán földrajzi értelemben élt együtt Bergmannal egy szigeten. Művészetének titka: A néző, ala­kításéiban egy emoert ismer meg, akinek félelmeit ő is átéli. Ezt a hatást az olvasónál nehezebb el­érni, mint a nézőnél. „Meg kell találnom saját utamat” — mond­ja Ibsen Nórája; Liv Ullmann azt írja le, hogyan sikerült ez neki, miután becsapta az ajtót. „Minde­nekelőtt ember vagyok” — mond­ja ismét Nóra, amelyet Liv Ull- mann is élete mottójának tart. fáiFÓsáqon A bíróságon az egyik női tanú semmiképpen sem haj­landó elárulni az életkorát. Végül a bíró így szól hozzá: — Ha nem hajlandó elárul­ni, mikor született, kénytelen .leszek felkérni a hallgatósá­got, hogy becsülje meg az életkorát!------ - . K metty János kiállításához Egyenes. szilárd tartású, szikár férfi messzire néző sze­mekkel, kezében al­mával. Az alma szinte metaforikus alapformájává vált a századforduló utá­ni festészeti törek­véseknek: a téma ballasztját lerázó művészet saját sza­badságharcának Cé­zanne óta a csend­élet a „hátországa”: az egyszerű, alap­formákat őrző tár­gyakból konstruált valóságszögletben próbálják ki a fes­tők önerejű n re­vüket:/új eszközeik mennyire lelkesítik át a néma tárgyakat piktúrává. Ezt a gömbformát, az al­mát, tartja kezében a fiatal Kmetty Ja­nos is 1912-es ön­arcképén. Az egy­szerű, . plasztikus •forma szerkezeti elemzésének tanul­ságai meghatározzák a kép S mi a jelentése a művész egészét: a testek, tömegek monumentális alakjának a analízisét, a formák téri ősz- szénrajzon? Ráth Zsolt így ír szefüggését önalakját fogai- erről a Művészet 1976. már- mazva érzékelteti a művész, ciusi számában: ..A jövő har- Ezeknek a vizsgálatoknak monikus egyéniségű, egyete- mintegy a burka, szintézissé mes embere áll előttünk záruló egésze az alma sér- Kmettyi művészönportréján: teilen kerekdedsége. életét az Univerzummal (A Kmetty János életművét be­mutató kiállítás a napokban nyílt meg Budapesten, a Műcsarnok­ban.) 4 NÓGRÁD — 1977. január 22., szombat egyetértésben leélő tudatos alkotó... Az almát, mint az Univerzum modelljét kezében tartja, s mint tükörben szem­léli benne önmagát. Teljes értékű, nembeli lény. Nem véletlen, hogy a távoli jövő utópiája a jelenben .a terem­teni akarását és a tudásvá­gyát ítélni képes új művész képében fogalmazódik meg. A művész számára az alkotó munka, a művészet egyiénye- gű az élettel, ebben éli ki magát, ebben teljesedik ki. Az esztétikum és etikum egy­ségének vágyát alkalmasabb módon, mint szimbolikus mű­vészönarcképben kifejezni aligha lehetett volna. A mű­vész és világ, ember és Uni­verzum viszonyát szintén az önportré tudja legsokatmon­dóbban kifejezni. Az arc és a mögötte meghúzódó koponya egyben a külvilág legtökéle­tesebb tükörképe.” „A fiatal Kmetty a Nyol­cak művészetében, mintegy tükörben felismerte saját, még határozatlan törekvései­nek képét, ö is valami ha­sonlót akart, túllépni az imp­resszionizmuson, és önálló szilárd, logikus világot szer­keszteni. És első lépésként visszafordult, visszalépett a forráshoz, Párizshoz” — így ír Kmetty pályakezdéséről Kovalovszky Márta. Valóban, a festő indulását progresszív képzőművészetünk század- fordulós éledése és Párizs légköre határozza meg. De mindezeket a tüneményeket és tanulságokat saját, igen határozott egyéniségén szűri meg. Hatásokat és példaképe­ket megrostálva építi fel a maga szilárd alapú, a valóság festői lecsapódásával foglal­kozó világát, mely azután élete végéig, a hetvenes évé­ig princípiumaiban nem vál­tozik már: gazdagszik csak, egyre mélyül. Témái is vál­tozatlanok ,a húszas évektől: a műterembelső, annak tár­gyai és önmaga. Olyan való­ságdarabok tehát, melyek al­kalmasak arra, hogy tökéle­tesen kiismerve őket, a fes­tői probléma koncentrált hor­dozói lehessenek, a festő mindenkori üzenetének köz­vetítői. Természetesen Kmetty szá­mára sem volt kézenfekvő, hogy a festői mondandót szin­te bármilyen esendő téma is magába sűrítheti. A tízes évek második felében, mikor a forradalomra készülők lel­kesedésével dolgozott, meg­váltó gondolatait nagyobb, sok alakos szimbolikus ké­peken fogalmazta. Ezek hang­vételükben közeli rokonai voltak a Ma című folyóirat körül csoportosult festők mű­veinek, a magyar aktivizmus szándékainak. Nemes Lam- pérth, Uitz, vagy a fiatal Derkovits ugyanezzel az áhí­tattal tekintett a közeledő forradalomra. Kmetty művészi nagyságá­nak lényeges összetevője, hogy időben rádöbbent: egy jobb világban való hitét — alkatának megfelelően — egy csendéletben, egy önarckép­ben éppúgy, vagy talán még erősebben tudja sugallam, mint másfajta festői kompo­zíciókban. Ez az eltökéltség már korai önarcképét is át­hatja, de ugyanez az erő szi­lárdította megalkuváfcmen- tessé művészetét nehezebb időszakokban is. Tiszta hu­manizmusát legjobb hagyo­mányaink közt tartjuk szá­mon. Bán András Filmlevcl y Az ígéret földje ANDRZEJ WAJDA filmjeiben a hősök nagy terveket kovácsolnak és két végén égetik életük gyertyáját. Lángol­nak, szenvednek, indulatoskod'nak Többnyire vesztesek a történelemmel folytatott küzdelemben (gondoljunk a Csa­torna ellenállóira, Maciekra a Hamu és gyémántból, a Tájkép csata után szomorú sorsú költőjére) —, de azért bukásukban is rokonszenvesek maradnak. Mint azok az emberek általában, akik sokra vihették volna, ha okos iránytűt találnak és jól választják meg a cselekvés pilla­natát. A képlet voltaképpen nem sokban változik meg Az ígé­ret földjében sem: megint olyan figurák sorsát kísérhetjük figyelemmel, akiket legjobb akarattal sem minősíthetnénk pozitívnak. A társadalmi háttér azonban más. A szituáció nemkülönben. Az ígéret földje megszállottjai — akik min­dent a meggazdagodás egy lapjára tesznek fel —, nem buknak el: övék az akkori jelen és az azt követő jövő. Persze, egyáltalán nem is rokonszenvesek. S még egy szá­mottevő különbség: Karol Borowiecki, a mindenkin és mindenen átgázoló vállalkozó nagyon is jól választja meg a színrelépés időszakát. Rá nagy szüksége van a kornak. Az ipari kapitalizáció nemcsak feltételezi, hanem meg is követeli a nagyvilági gengszterek aktivitását. Az ígéret földje elsősorban Karol Borowiecki történe­tét meséli el a nézőnek. (A szerepet — rémi meglepetés­re — Daniel Olbrychski játssza: a negatív típust is sok színnel, emberi hitellel teremti meg.) Az ambiciózus fiatal­ember, aki lengyel származású, a német Maks Baummal és a zsidó Moryc Welttel szövetkezik a gyáralapítás érdeké­ben. Nyilván nem véletlen, hogy Wajda hangsúlyozza a „szent szövetség” tagjainak származását: itt nem egy nem­zet vagy nép elítéléséről van szó, hanem arról, hogy az erő­södő kapitalizmus zászlaja alatt sokféle náció és faj kép­viselői tömörülnek. Karol minden eszközt megragad, hogy dédelgetett ter­vét valóra váltsa. Ennek érdekében néhány szót töröl a sa­ját szótárából. Ilyeneket, hogy „érzelem”, „becsület”, „tisz­tesség”. Azzal köt üzletet, akiből hasznot akar húzni. Arra mosolyog, akitől dolgái felvirágzását várja. Ő Az ígéret földje legmarkánsabban jellemzett alakja. Mindkét útitárs halványabb, egysíkúbb nála, bár tagadhatatlan, hogy hár­mán együtt hajtják végre a nagy programot: ők a „Tőke” igazi lengyel szálláscsinálói Mikor Karol belegázol a sze­relembe is, és elveszi a sváb kereskedő csúnya lányát, már nagyon magasra jutott a ranglétrán. Eddig sem volt lelki- ismeret-furdalása, most sincs. A munkások elégedetlenked­nek és a hatalom birtokosa, Karol Borowiecki közéjük lö­vet. Wajda Az Ígéret földjében epikus hömpölygésű táb1át fest: mozgalmakat, csoportokat, rétegeket — és mindenek­előtt az osztályok harcát. Azaz, hogy fogalmazzunk ponto­sabban. A „jövendő fehérei”, a „szűz proletár seregek” ép- pencsak felvillannak a képsorokon: ez a motívum kissé elnagyolt a filmben. A tőkés rend ellenőreit a lengyel ren­dező csak vázlatosan ábrázo'ja. Kár. mert a zárótétel így nem eléggé meggyőző. Van más kritikai megjegyzésünk is. Néhány epizód túlságosan naturalisztikus: ilyen például az a jelenet, amikor a munkás apa bosszút áll lánya csá­bítóján. Vagy a gyári munkás balesetének sokkoló bemu­tatása. A Menyegzőben, s más Wajda-filmekben a szimbólu­mok adták meg az alaphangot. Az Ígéret földje letisztu'- tabb és egyszerűbb film. Persze, szó sincs földhöz ragadt realizmusról: inkább a körkép szélesítéséről, újabb színek „bekapcsolásáról” beszélhetünk. A ritmus nem galoppo­zó, de nem is lassú. Jók a portrék és kifejezően alakítanak a színészek, akik sorában vezető művészek, egész sorát ta­láljuk. ..... AZ ÍGÉRET földje a pénzcsina'ás mechanizmusá­nak a története. A mi hagyományunkban még azok is, akik csak a pénzcsinálásra gondoltak, magasabb érdekekre hi­vatkoztak. Regényében Reymont leírta azokat az embere­ket, akik történelmünk második fonalát hozták létre” — mondotta a rendező egyik nyilatkozatában. Amit kommen­tárként hozzáfűzhetünk a szavakhoz: a mechanizmus \áb- rázolása kitűnő. A Reymont-gondolat értelmezése hasonló­képpen. Andrzej Wajda ennek ellenére most nem remek­művel örvendeztetett meg bennünket. A „második fonal” megidézése vázlatos. Néhány vágás is feszesebbé tenné az alkotást. Dehát ne fanyalogjunk. Inkább örüljünk annak, hogy Antonioni, Fellini és Kuroszawa után a lengyel mes­ter. is bővítette új filmjével a MOKÉP-választékot. A ma­gyarázat egyszerű. Premierek jönnek és mennek, de a nagy újítók jelentkezése mindig ünnep. És Wajd'a továbbra is a képzeletbeli rdhgsor élén foglal helyet. (s. f.) Mai tévéajánlatunk 17.50: A költészet játékai .,lgy írtok ti” A költészet játékai sorozat mostani adása nagyszerű öt­lettel használta fel keretjáté­kul Karinthy Frigyes Az em­ber tragédiájának paródiáját —. amelyben Ádám és Luci­fer a New York kávéházba látogat. Itt, a New Yorkban alkalom nyílik ugyanis arra, hogy Ádám (Bessenyei Ferenc) megismerkedjék Lucifer (Kálmán György) \ segítségé­vel az írók színe-javával. Itt búsong Ady Endre (Kalocsay Miklós), itt látható Kosztolá­nyi Dezső (Horváth Péter) a kis edénnyel, a szalonnázó Móricz Zsi gmond (Horváth József), a költők királya Ba­bits Bihály (a Mihályt az al- literáció kedvéért változtatta Bihályra), s a többiek, Tóth Árpád, Szép Ernő. Füst Milán stb. A színészek láthatóan nagy élvezettel vettek részt az iro­dalmi karikatúrák megjele­nítésében, s a régi kávéházi hangulat megteremtésében. Papucsok A mennyország egyik bejá­ratának kapuja fölött a követ­kező tábla lóg; „Azon férfiak számára, akik egész életükben papucsférjek voltak.” A be­járat előtt óriási sor áll.- A másik bejárat fölött a kö­vetkező szövegű tábla lóg: „Azon férfiak számára, akik sohasem voltak papucsférjek.” , Itt egyetlenegy félénk férfi árválkodik. Péter apostol oda­lép hozzá és megkérdi: — Miért állsz itt fiam? — Magam sem tudom — fe­leli az alázatosan. ■— A fele­ségem parancsolta, hogy ide- álljak.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom