Nógrád. 1976. december (32. évfolyam. 284-309. szám)

1976-12-25 / 305. szám

Barun\i FerencA romantika elégiája

A szűk sikátorok romantikája — mely otthonosan mozgott Óbudán — új házak közt helyét már nem találja s egy ósdi komppal átkel a Dunán.

A szűk sikátorok romantikája a Józsefvárosban keres hazát, de nem kacsint szerencse ott se rája, mert ott is egyre tágul a világ.

A szűk sikátorok romantikája otthontalan bolyong ma Pest-Budán, az ajtaját előtte kulcsra zárja kertváros-Zugló és parkos Tabán. Angyalföld is felszedte már alóla a dal-koptatta macskaköveket, a járdákat betonburokba vonta, amin nem sétál senki, csak siet.

S a szűk sikátorok romantikája megadóan bólint és mit tesz, ím?

Beköltözik egy földszintes lakásba a Krúdy-könyvek sárgult lapjain.

Orsovui Emil:

Csöndes éj

A másik, a másik csöndes éj. Halottaké, golyóütötte seb. Ehenpusztultaké, csontváz-gyerek. Emberfákon üszök-fekély.

A másik, a másik csöndes éj. Kihalt, múltba-kövült tűzhelyek.

Az üvöltésed, hogy önkény űzet, ember, ki vagy az emberért.

Es a másik, a nem leszek magam, a másik, a ki van ellenem, az önmagába mégis belehaló, az elviselhetetlen jövő-szerelem, a másik, a másik csöndes éj.

Káltli János:

Mit akar ?

Mit akar ez a megállás nélküli hó? Ez a döbbenetes-fehér sík a tűnődés gyalogútjaival?

Ahol egy lány múló kabátja vérzik. Ahol a csönd mindent magába fal. Ahol élek.

S halott virág a szám.

Ahol fájdalmasan leng, leng — az óriás fehérkendő — a téldélután.

Elindult csendben hazafelé

E

bben az ünnepi csendben jólesett hallgatni, hogy a tűzhelyben dorombol a láng. Hangtalanul számolgatta, hányadik karácsony is ez? Sok-sok... A szoba túlsó sarkában békésen bóbisgató feleségére esett a tekintete. Túl voltak a vacsorán. Megpihent és már szólon- gatta az álom. Pedig csak kettőjükről gondoskodott, mert a gyerekek ilyenkor saját körükben töltik az ünnepi * estét Hiába, múlik az idő. Felnőttek a gyerekek, családot alapítottak. Hirtelen mozdulattal hajába túrt. Az is megritkult és hófehér lelt. Nem baj, csakhogy békében múlottak el az.évek. Az a legfontosabb.

Fölkászálódott, mert a sok fekvés nem jó. Most is nehézkesek lettek a léptei, a hátában is szúrást érzett. Levegőre vágyott. Nagy a ház, vendégekre váró, de itt, lent, az alsó lakásban érzi igazán jól magát. Egy lépés és a szabadban van. Nagyot szippantott a friss levegőből. Csend volt, finoman szállingózott a hó, a hulló hókristályok hangja^ szinte hallatszott. Innen, a faluszélről, a házak ablakai csillagokként fénylettek. Csak a Kó- málor- és a Kápolna-hegy komorko- dott, mert a szél sem háborgatta. Milyen békés tud lenni a világ! Vajon ők mit csinálnak? Horváth Géza. akivel találkozik időközönként ugyan, de már kevesebbet Szabó Karcsival, a cipésszel. Az illegalitás kemény harcosai voltak. Dusánt, a Piszarov fiút azóta sem látta. Milyen fiatal is volt! Mélyfekete szemű és vakmerő. Mint délvidéki ellenállót börtönözték be.

♦

A börtönlázadást leverték. A foglyok közül sokan életüket vesztették. A szúzkettes cellából négy ember hiányzott. A foglyok néma tüntetésbe kezdtek. Félelmetes volt a csend, amit a távolból felmorgó ágyúk hangja tört csupán meg. A rabtartókat nem a győzelmi öröm, hanem az idegesség fogta el. Hosszú vagonsort toltak a börtön udvarára és a foglyokat saját ruháikban tuszkolták a vagonokba. A százkettesből négyen szorosan összeszorulva, hogy elszakadni se tudjanak egymástól. Rozgonyi Lukács, a nógrádi munkás, Horváth Géza, a pesti kereskedősegéd, Szabó Károly, a külvárosi cipész és a fiatal jugoszláv fiú. Piszarov Dusán léptek a vagonba. Vonszolták meggyötört testüket, de gondolatuk tiszta volt. Dusán nyugtalankodott, és megmarkolta Rozgonyi karját:

— Én nem megyek a gázkamrába, meghalni.

A bevagonírozás előtt valahol munkán volt. Egy fonott kötelet szerzett, azt őrizte az inge alatt, és mutatta Rozgonyinak, hogy inkább arra akasztja fel magát. Rozgonyi Lukács kemény ember. A tekintete szinte vágott, amikor a fiúra nézett, összeszorított fogai között sziszegte:

— Neked élni, nem meghalnod kell. A szerelvény elindult. Csak a kerekek kattogása hallatszott be a vagonba. A kopogása betört az emberek agyába, tépte idegeiket, űzte álmaikat. Volt, aki felordított, de hangja elveszett a vonat zúgásában. Rozgonyi gondolatába merülve latolgatta helyzetüket.. A beszálláskor annyi ideje volt, hogy, ha egy pillanatra is, de

felmérje a helyzetet. Hátul volt a személyszállító-kocsi. abban lehettek a fegyveres kísérők. Számukat húsz- harmincra becsülte. Mérlegelte kapkodásukat, amely figyelmüket tompíthatja ugyan, de felgyújthatja gyilkos szándékukat is. Legyőzni őket, és élve maradni, ez a kötelesség.

Szemei megszokták a vagon sötétjét. A kerekek kattogása is az éber gondolkodásra késztette. Tekintete Horváth Gézáéval találkozott. Közelebb húzódott hozzájuk Szabó Károly is. aztán intett Dusánnak:

— Megszökünk — elszánt volt az arca.

— Innen a vonatról? — kérdezte Dusán.

— Innen.

A kerekek kattogása nem volt mindig egyenlő Hol lassult, hol gyorsult. Sok katonavonat jött. A rabszállitó szerelvény gyakran vesztegelt. Valaki felfedezte, hogy az ablak sincs lezárva. Rozgonyi a kapkodásnak tudta be a szerencsét. A nyílt pályán lehetőségük volt tájékozódni, merre is járnak. A vagon utasai közül a Kisalföldet vélték felfedezni. Rozgonyi tudta, dönteni kell. vagy most. vagy soha. Mert, ha elérik az országhatárt, a menekülésre nincs lehetőség. Még nem tudták, hogyan hagyják el a vagont: a padlót szedjék-e fel és a sínek között fekve várják meg a szerelvény elhaladását, vagy amikor megállnak, akkor meneküljenek? Rozgonyi Lukácsnak egyik sem tetszett, mert a szerelvényre rákapcsolt személykocsiból felfedezhetik őket, és akkor mindennek vége. Az ajtón sem mehetnek, mert kívülről lezárták. Egyetlen lehetőség maradt, a szellőzőabla- kon keresztül. És akkor eszébe jutott a Piszarov Dusánnál levő kötél. Ennek segítségével földet érhetnek.

A vonat egykedvűen zakatolt. Már Érsekújvár felé közeledtek. Egy állomáson megállították a szerelvényt. A foglyok engedélyt kaptak a kiszállásra. Lehetőség nyílt szemügyre venni a fegyveres kísérőket, akik lövésre készen álltak, és többségében csendőrök voltak. Csak elvétve közöttük a német. Rozgonyi egy vastag fát a vagonba csempészett a kötél megerősítésére. A szerelvény tovább indult. A rabok tekintete megkeményedett. Most már azok is, akik nem éreztek erőt a szökésre, a százkettes cella négy emberével izgultak. Este lett. a kerekek csattogtak. A vasút mentén a tél volt az úr. Vágtázott a szél, fodrozta, a mindent elborító árvizet. Még egy megbeszélés, és elsőnek Rozgonyi Lukács indult, öt követte Dusán, aztán Szabó és Horváth következett. Rozgonyi — ha életben marad — bevárja őket, és akkor döntenek, hogyan tovább. Nyolc kéz fogadalomra keményen összekapcsolódott. A többiek meredt szemmel követték minden mozdulatukat. Valaki elkiáltotta magát: „Ég veletek, fiúk...” A vonat kerekei csattogtak...

Rozgonyi Lukács már a keskeny ablakban csüngött. Kint sötét volt, csak a csillagok villantak a víz tükrében. Arcába vágott a szél. Egy pillanatra a félelem markolta meg, visz- szakapta fejét. Aztán elszánta magát, és indult. Lógott a kötélen, maid a vagon oldalához támasztotta lábát.

Közelről hallotta a kerekeket Elengedte a kötelet. Erős ütést érzett, de elhagyta magát, hogy guruljon teste a töltésen lefelé, és akkor a lába a vízbe csapódott. Nem mozdult, a szerelvény haladt tovább, egyre halkult azoknak az átkozott kerekeknek a csattogása. A szél zúgott és a víz is, ahogyan verte a vasúti töltést. Rozgonyi tapogatta magát, életben maradt-e? És akkor elfogta a remegés, a sírás. Aztán nevetett, magába fojtottam sírással vegyültem

— Szabad vagyok — zilált a melle. •

Eszébe jutott, miben egyeztek: v árni, várni egymásra! Rettenetesen lassan múlott az idő. A vonatot elnyelte a sötét.. A zakatolás sem hallatszott. És akkor lépteket hallott. Meghúzta magát a füzesben, térdig a vízben, úgy várt. Jöttek a százkeltes cella lakói, mind a hárman. Ügy egyeztek, mindenki egyedül, a szélrózsa minden irányába indul. Piszarov Dusán megragadta Rozgonyit, és azzal a kevés magyarságával kérdezte:

— Lukács bácsi, velem mi lesz? Hiszen beszélni sem tudok.

így maradtak ők ketten, Rozgonyi Lukács és Piszarov Dusán Vácig. ahol Dusán Budapest felé vette útját, Rozgonyi pedig a hegyeken át Balassagyarmatra. Már köröskörül zúgott a háború. December volt. annak is közelebb a vége, mint a közepe. Rozgonyi elgyötörtén, kiéhezve, szőrösen ért a városba. A feje tetejen állt minden. Egyetlen gondolata volt, megborotválkozni, valamit enni és haza, Lap- ujtőre, ahol védelmet nyújt a Ka- rancs. A fodrászüz’et ajtaja, ha beszélni tudott volna, elkerüli, de a füg- gönyös ajtó egykedvűen nézte a megzavarodott várost Rozgonyi hát belépett. Egy magas rangú tiszt ült a fod- rászszékben. akit borotváltak. A borbély közömbös pillantást vetett a belépőre. a tisztet szórakoztatta. A csodafegyverről, a várható fordulatról zengett. Rozgonyi leült, mert nem volt más választása. Minden id'egszála dolgozott. Csak az arca maradt közömbös. A fodrász folytatta mondóké jót A katonatiszt felpattant:

— Menjen a fenébe a hülyeségeivel.

Máris egymással voltak elfoglalva. Rozgonyira ügyet sem vetettek. Aztán a fodrász Rozgonyit szó nélkül megborotválta. Csupán enni valamit, es akkor indulás innen hazafelé. Légiriadót fújtak. Menekültek az emberek. Egy vonatot gyorsan Losonc felé indítottak. Rozgonyinak még volt any- nyi ideje, hogy felugorjon rá. De éhes maradt. Este ért haza a sötétben. Csend volt a faluban. Az emberek megbújva várták, hogy vége legyen a háborúnak. Egy katonai autó száguldott át a néma falun. Valakinek kiabáltak arról:

— Az oroszok Salgótarjánban vannak.

R

ozgonyi Lukács hallotta ezt, és nem a hegyek felé vette az útját, hanem elindult szépen, csendben hazafelé. Amióta úton volt, most érezte először, hogy nagyon fáradt. Görcs szorongatta a torkát, a száját harapdálta. hogy ne sírjon. Két könnycsepp mégis legördült az arcán.

Bobál Gyula

Örvös La/os :

• •

Ünnepi utazás

A ROZSDÁS FÉMKERETŰ kis asztali tükörben látszik a mezőség, a sínek s közepén egy szép, finom nyakkendő. A földszintes ház albérleti szobájában, itt a külváros szélén, minden egyhangúságot és minden változást jelez ez a kis tükör.

Most vette fel először azt az új, kék nyakkendőt, melyen egy-egy piros és sötétkék csík fut harántban. Amikor megkötötte fehér ingén és belenézett a tükörbe, szinte nem ismert magára. Nem messze innét egy másik földszintes ház kapujánál látta meg a kirakatban, mely egy szögről lógott az oldalfalon. Tulajdonképp csak egy üvegtetejű láda volt, de ragyogott az üvege, s ragyogtak alatta a nyakkendők. Az egyiken rózsák, a másikon táncoló lovasok, a harmadikon fekete pöttyös, sárga tigrisek. S a legszé’én ez a fekete-kék csíkos, melyen semmi nem hívta fel magára a figyelmet, s mégis a legférfiasabbnak tűnt. De, hogy miért, azt önmagának sem tudta volna megmagyarázni, hogyan is tudta volna, mikor egy nagyüzem szerszámraktárában dolgozott, ahova a gép mellől került, mikor baleset érte és összehúzódott a jobb keze.

Arra sem lett volna könnyű válaszolnia, hogy miért hagyta faképnél az asszony. Igaz, nem volt szép, de csúnya sem. Rövidre nyírt, barna haját oldalt fésül Le és rendesen borotválkozott. Nem növesztett hosszú hajat, amely most igen divatos, még csak oldalszakállt sem viselt, ő egyedül a műhelyben. Majdnem különcnek tűnt már ezzel az egyszerűséggel. De volt egy szép kisfiúk, első gimnazista, igen értelmes, jó fiú. Hát miért hagyta el mégis az asszony?

Lakásuk az még nem volt. Egy öregasszonynál laktak albérletben. Kőbánya szé'én. És ez nem valami vidám egy asszony számára. „Gyűjtünk pénzt, veszünk magunknak egy kisebb lakást” mondogatta. „Nem költünk lehetőleg ruhára, nem költünk étteremre, félreteszünk amennyit csak bírpnk”.

És valóban élére rakta a pénzt, csak a legszükségesebb ruhadarabokat vették, nem jártak étterembe, pedig hogy hívták a többiek, semmit-semmit nem engedett meg magának,

s persze az asszonyt, a gyereket is pórázon tartotta, ha valami kiadás merült íel. És nem viselt oldalszakállt sem. Es egy nap ott hagyta őket az asszony. Megunta ezt az életet.

Talán ezért volt figyelmetlen a gépnél. Ezért érte a baleset is. Most már mindegy. S egyszer, mikor azt hallotta, hogy Óbudán egy félemeletes házban eladó egy szoba komfortos lakás, amelynek erkélye is van és a kertre néz, odarohant. magával vitte minden pénzét és megegyeztek, hogy május hónapban beköltözik a gyerekkel. A fennmaradó ösz- szeget meg havi részletben fizeti. Majd vállal külön munkát is. Nyári hónapokban a gyerek is dolgozhat már valamit. És megvette magának ezt a különleges szép nyakkendőt, amely úgy elütött a többitől. Ha elüt az élete a többiekétől, üssön el a nyakkendője is. Az asszony elment, ezen már úgysem lehet segíteni.

A szállásadó nővel egyezett meg, hogy ő készíti el nekik a karácsonyi vacsorát. Székelygulyást, ízies fánkot, ő meg hoz bort, feketét, a gyereknek és az asszonynak málnaszörpöt.

Fél nyolcra tűzték ki á vacsora idejét. Az első karácsonyi vacsorát anyu nélkül. Ö már nem is bánta a dolgot, ha itt tudta hagyni az asszony ezzel a szép fiúcskával együtt, talán jobb is. De a gyereket sajnálta, öt kárpótolni szerette volna.

És tervezett egy kis utazást. A gyerekkel. Magános emberekről gyakran hallotta, ho^y elutaznak karácsonyra. Hát ők is felkerekednek. Villamosra szállnak s elutaznak a város másik végébe, Óbudára és megnézik kívülről a lakást.

Hideg volt. Az emberek megtöltötték a villamost, az utcákat. Mindenki csomagokkal a hóna alatt. Játékkal, ennivalóval, miegymással. Őket nem terhelte semmi. Csak utaz- ';.k. Ö, a gyerek és a különlegesen szép ünnepi nyakkendő.

— Hideg van, apa.

— Karácsony van. Ilyenkor hideg az idő.

— Mi lesz vacsorára?

Már vagy tízszer megkérdezte ezt a gyerek.

— Székelygulyás, ízes fánk, málnaszörp.

— Anyu meg itthagyott minket. Amikor ilyen finomakat eszünk. Amikor lakásunk lesz.

— Nem hitt benne, hogy egyszer megvalósul.

— És most mit csínéi?

— Nem tudom. Biztos nem unatkozik. Azt akarta, hogy oldalszakállt viseljek.

— Miért akarta?

— Mert most azt viselik a férfiak.

— Soha nem fogok oldalszakállt viselni, és én is oldalt fogom fésülni a hajam, mint te. De azért én is férfias leszek, ugye?

— Hát persze, hogy férfias leszel! Már most is az vagy. Egészséges legyél, meg erős. És tanuljál. Hegyen belőled mérnök, ott dolgozhatsz majd a gyárban.

— Mérnök leszek és ott dolgozok majd a gyárban. Jaj, de szép a karácsony! Csak nagyon hideg van. Mi lesz vacsorára, apu?

— Székelygulyás, ízes fánk és málnaszörp.

— És nem fekszünk le utána?

— Persze, hogy nem! Hallgatjuk a rádiót.

Ekkor megérkeztek, leszálltak a villamosról s elsétáltak addig a házig, ahol a szoba komfortos lakás volt. Az erkéllyel. És a kerttel.

— Majd ott fogunk üldögélni már nyáron — súgta a férfi, mert bizonyos dolgokat az ember önkéntelenül is halkabban mond.

— És nézzük a kertet? — suttogta vissza 3 kisfiú.

— Nézzük a kertet.

— És málnaszörpöt iszunk?

A férfi kicsit magához húzta a gyerek fejét, pedig nem volt érzékenykedő természet. De mégis, ott álltak jövendőbeli lakásuk előtt, ketten, és karácsony volt. És valami nagyot, valami szépet akart mondani a gyereknek. Most ez a kérdés kapóra jött.

— Egy liter málna áll majd mindig otthon. Csak tölteni kell belőle egy keveset a pohár aljára, és fel kell önteni vízzel.

EZ OLYAN SZÉPEN HANGZOTT, hogy a gyereknél!

megnedvesedett tőle a szeme, s a férfi beletúrt a sapka alatt barna hajába.

De ezt nem látta senki, mert már üres volt az utca,' és különben sem volt benne semmi feltűnő.

I NÖGRAD 1976. december 25., szombat _11