Nógrád. 1976. november (32. évfolyam. 259-283. szám)
1976-11-07 / 264. szám
Űj iskola épül A salgótarjáni Pécskó-dom- bon épül a Pénzügyi és Számviteli Főiskola új épülete. A Nógrád megyei Állami Építőipari Vállalat szakemberei, a kivitelezés első építészeti szakaszában a tanszéki és tornatermi szárny alatti kazán-, zuhanyozó- öltöző- és könyvtárhelyiségek szerkezetét készítik. Már folyik a tornaterem pilléreinek zsailuzása is. A jövő év elején kezdik meg a tantermi szárny építését, ezt követően kerül sor a több mint 500 hallgatót befogadó három előadóterem szerelésére. A modern főiskola átadására a tervek szerint 1918-ban kerül sor. Képünkön: Saját Nándor és Somoskői Mátyás, az ácsbrigád tagjai a talpgerenda zsaluzatát készítik. Emberi hétköznapok Nemzedékünk nagy eseményeket él át, és ezek óhatatlanul új jelzőket csatolnak a hétköznapok fogalmához. Népünk új életrajzának kerete rendkívül tág, belefér öröm és bánat, szenvedély és szenvedés, élmény, érzés és gondolat. Micsoda folyamatok hömpölyögnek nagy sodrással, hullámzással keresztül-kasul életünkön és változtatják azt szakadatlan áramlással 1 Azt mondjuk, a fejlett szocialista társadalmat építjük, de talán ritkán gondoljuk át a törvényszerűen jelentkező nagy emberi, társadalmi folyamatokat, azok mélységét, gazdagságát. Épülnek szerte az ország tájam a nagyberuházások. Nevelő kohóikban megjelenik, szocialista nagyüzemi muntűnnek elő a burzsoázia való- gyakoribbak lesznek a megsagos és partikuláris osztályérdekei. A szocialista forradalom barikádgyőzelme után is a forradalom gyakorlati építése következik. torpanások, felőrlődhetnek a gyengébb meggyőződések, deformálódhatnak a kevésbé szilárd jellemek. Lenin azt mondta, hogy a E szakasz a hétköznapok hétköznapi munkához kell a ideje, amikor nem lobognak '.egtürelmesebb, legállhatato- szüntelen a zászlók, és nem sabb, a legnagyobb hősiesség, harsog az induló. Megritkul- Egyetlen fellángolás semmit nak a szikrázó konfliktusok, sem ér. Naponta kell szembea nyílt, egyértelmű próbatéte- nézni a gyarlóságok, a rossz lek, helyreáll a köznapiság szokások, s beidegződések se- uralma. Többé nem borotva- regével, amelyek ellen többé éles határszituációkban kell nem használhatók sikeresen a helytállni, hanem a minden- barikádharc fegyverei. A kérdést nem tesszük fel alternatív módon: mikor nehezebb, mikor könnyebb a forradalmi harc, és ebben vagy abban a helyzetben miként kell forradalmárnak '.enni! E kérdésben nincs szükség akadémikus moralizálásra. napokhan, és ez a helytállás mély emberi értéket, állhatatosságot követel. A hétköznapiság veszélyeket is rejt magában. A békésebb viszonyok között látszólag kisebb a tét, mint az élethalálharc idején. kassá formálódik a hajdani parasztember. A szocialista mezőgazdaságban most éljük ót a teljes generációváltás utolsó szakaszát, amikor máris többségben van az a nemzedék, amely csak hírből ismeri a faekés, szői'ösmesgyés kisparaszti gazdálkodást. Messze tűnt tőlünk az analfabétizmus sötétsége, az idő, amikor a négy polgári is kivételes végzettségnek számított. Emberi buktatókkal küzdve formálódik az új életforma, az új szellemiségű életmód. Valahol itt kell keresni a hétköznapok valós gondjai közepette is, a hétköznapok felemelő történelmi és forradalmi pátoszát. Elég ritkán ejtjük ki manapság a „forradalmi” jelzőt. Ez még nem baj, legalább nem kopik a szó fénye. Az lenne baj, ha félreértenénk a mát. A forradalmak szilajabb napjait a viszonylag lassúbb, fokozatosabb változások időszaka váltja fel, és a folyamat forradalmi lényege többé nem jelenik meg kiáltóan, harsogóan. így lehetnek, akik félreértik a történelem szükségszerű sebességváltását. Azt hiszik, vége a revolúciónak, tovatűnt a vörös izzás. Tudjuk, nem tűnt el. Törvényszerű. hogy a szocialista építés folyamatában a revolúciós és evolúciós fejezetek nem válnak el egymástól olyan élesen, mint a polgári fejlődésben Marx valósághűen látta, hogv a polgári átalakulás során mezte'enné válnak a célok, a csábító ideológiai burok szétreped, és a Saint .Tust-ök eltűnése után leplezetlenül és d&sztikusan A mi jelenünk is a forra- így fennáll annak a veszélye, űalmi folyamat fontos szaka- hogy elszaporodnak a kisebb- sza. nagyobb kompromisszumok, Soltész István HEGEDŰS GÉZA: A szépségről MEGRÉSZEGÜLÖK a szépségtől. De nem az alkohol bódulata ez, hanem olyan elragadtatást ad, amelyben az ember felfokozottan érzi önmagát, azonosul a szépséggel, amelyet szemével lát, fülével hall vagy értelmével felfog. Aki átéli ezt a mámort, az szereti az embereket, az emberiséget, az életet. Az Irodalomtörténet, a művészettörténet, a lélektan különféle magyarázata művészetről és műélvezetről sok hasznos dologra megtanít. nélkülözhetetlen a művek és alkotóik megértéséhez. De még csak meg sem tudják közelíteni a kérdést, hogy mi adja azt a szédületét, amely egy két és félezer éves görög Afrodité-szobor — egy tökéletes formájú női test — láttán elárasztja a lelket. Es miféle társadalomtudomány magyarázza meg, hogy miért tölti el áhítat az embert az éjszakai csillagos ég láttán? Mert a szépség ott kezdődik: a természetadta látványoknál. Az égtől kaptuk a végtelen élményét, az évszakok váltakozása erdőben és mezőn tanított meg a színek végtelen árnyalataira, madarak hangversenyétől tanultuk a zenét, hegyóriások ébresztették a fenséges érzetét, a tenger nyugalma és vihara a remény és félelem váltakozását. A természet élménye nélkül nem bontakozhattak volna ki a művészetek. De a művészetek megtanítottak többet látni a természet szépségéből. örök dialektika ez: a külső valóság tanítja a művészt, és a művészek egymást követő nemzedéke tanítja, hogy milyen sokféleképpen lehet látni ugyanazt a végtelen arculatú természetet. Mert minden művész a tapasztalt külvilágból kapja művének minden elemét. Nem tudsz olyan absztrakt lenni, hogy a színeket, formákat, hangokat ne kívülről fogadd magadba. S amikor azt hiszed, hogy csupán saját tudatod ismeretlen mélységeit vetíted elénk, amelynek nincsen megfelelője a külső világban, akkor elfelejted, hogy te magad tudatod minden rezdülésével egy kicsinyke darabja vagy annak a természetnek, amely létrehozott. Nem tagadom, hogy az absztrakt művek is gazdagítják alkotói eszköztárunkat, de mint művészi célt, zsákutcának vallom, amelyből a szépségre éhes lélek minduntalan visszafordulni kényszerül a kézzel fogható, szemmel látható, értelemmel felfogható természethez, benne a társadalomhoz és abban a végtelen változatú emberhez. Sohasem akartam bezárkózni egyetlen korszak vagy stílusirány öncsonkító ízlésébe. Hiszem, tudom, vallom, hogy a szépség örökké gazdagodik; az új szépség nem a régi helyére áll, hanem a régi melllett foglal helyet. Michelangelo másképpen faragott szobrot, mint Pheidiász, de a reneszánsz nem tette érvénytelenné az antiícot, ahogy idővel Rodin szoborgyönyörűségei nem érvénytelenítették Fheidiászt sem, Michelangelót sem. Sok várost bejártam a világban, amelynek nem voltam a piacán, nem voltam áruházaiban, de olyan nincs, amelynek ne ismerném múzeumait. Érdekes a piac is, odatartozik a város képéhez, de én többet tudok meg egy népről, ha látom és hallom, mit alkotott szépségben, mit gyűjtött össze magának szépségben. Mert aki éli a szépséget, az a rútat gyűlöli az emberi megnyilvánulásokban is, de nem az embert, aki képes a szépségre. De képek, szobrok, zenék élményeinek közepette, szeretvén egyéb művészeteket is, számomra kezdettől fogva a költészet, az irodalom adta és adja a legtöbb szépséget. Iskolába sem jártam még, amikor anyám ajkáról verseket lestem el, utána mondottam, észrevétlenül megtanultam. Kisiskolás koromban rímeket és szójátékokat faragtam, kamaszfővel képtelen történeteket találtam ki. Korán kezdett izgatni a versformák titka. Itt kezdődött: évtizedekkel később a verstan tanára tettem. De közben magával ragadott a színház, és amit láttam, azt el akartam olvasni. Később rájöttem, hogy még jobb. ha egy Shakes-peare-t előbb olvasok el és azután nézek meg. Ez is szenvedéllyé vált. Évtizedekkel később a színház- és drámatörténet tanára lettem. Tanítanom kellett, hogy másoknak is megkönnyítsem az útját a szépség felé. És tudom kezdettől fogva, hogy a jó tanító maga is a szépség gyönyörűségét kehi fel, amikor átadja másoknak azt, amit maga tud szép művekről. Olvasó vagyok és Író vagyok: versek, prózák között telik az életem. Nem zárom magamat egy kor vagy stílusirány íz'ésébe: szeretem a klasszicizmust és a romantikát, a romantikát és a realizmust, a realizmust és a különböző izmusok játékait. Enyém az antik irodalom is, a lovagvilág költészete is, enyém a reneszánsz és a barokk. Enyém minden elmúlt évszázad, amely műveivel elküldte szépségeit, és enyém az én korom. amely tovább gazdagítja a szépségek kincsestárat. Es a művészi öntudat és a művészi alázat elválaszthatatlan egységével igyekszem ehhez a teménytelen kápráztató szépséghez annyit hozzátenni, amennyire képességeim folytan képes lehetek. ÉS KÖZBEN TUDVÁN tudom, hogy mindez a szépség a forma gyönyörűsége, és önmagában mit sem ér, sőt önmagában nem is igazán szép, ha nem eszköae, kifejezésmódja a nagy közös mondanivalóknak: igazságnak, igazságosságnak, az állampolgárok gondjainak, feladatoknak, szerelemnek, a családok örömeinek és bánatainak. — tehát az embereknek, akik együtt élnek, közös veszedelmeik és közös reményeik vannak. De valameny- nyiüket emberré teszi, hogy kezdetben a természettől tanulták a szépséget, hogy utóbb a művészetek, a költészet, az irodalom által, vagyis szépélményeiken át jobban értsék saját magukat és mindazt, ami körülöttük van! Ez az emberiek igénye, és ezt kell kielégítenie a szépség termelőjének, a művésznek színek, formák, hangok és értelmes szavak áltaL Jevgenyij Vinokurov: A KATONA Messze hagyva árokparti fákat, hosszú, hosszú, hosszú falvakat, ment dobogva, ment a gyalogszázad. Nagy csizmákra fehér por tapadt. Nóta harsant, hetyke, messzehangzó. Egy apró kis katona loholt leghátul, mint fürge sereghajtó. Ment a porban. Közkatona volt. Hátán géppuskapajzs, ahogy illik, kenyérzsákja húzta oldalát. A leghangosabban fújta mindig. Arcáról verejték csordogált sok patakban. Régen volt, de régen! Poros út... delelő nap nyilaz... Régen volt. Most csak azért idézem, mert én voltam az. Rab Zsuzsa fordítása *s*:'/sTrs,ss/ssfsssssssssss/sssss*ssssssssssssssssssssssssssss/ssssss/ssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss//sssssssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss**> I lyen még nem vele. történt Bement a kúthoz, hogy vizet merítsen. Amikor a hűs kútgödör fölé hajolt, megszédült és arra eszmélt, hogy a vízbe bukott. Aztán mintha elvágták volna, azóta semmi jelét nem érzi, hogy beteg lenne. Látni se arcán. Ellenkezőleg. Az egészség sugárzik róla. Tekintete, mint egész életében, nyugtalan. Nincs megállása. Ha a ház körül nem talál tennivalót, keres a kertben. A gyerekek épülő portája közvetlen a szomszédságában, ahol mindig akad elfoglaltság. Ha pedig a kedve megkívánja elő a zsákot és hány az erdő. A Kómátor most akár egy aranyhegy színesük az őszi fényben. Nincs annál nyugtatóbb, makkot szemelni, és ősz múlását hallgatni benne. Akkor új erőre kap, amit nem nélkülözhet, mert közéleti dolgaihoz a megfontolt ítéletet várja tőle a pártbizottság, ahol tagként végzi megbízatását. rek ropogását, a halállal vi- askodók hangját, a parancsszavakat, a kutyák üvöltését, és újból és újból az ütlegeléseket. Ilyenkor kiveri a verejték, elfárad a teste és csak az ébredés menti vissza a jelenbe, ami megnyugtatja, amit a magáénak tud. Egy sóhaj a megkönnyebbülésért. — Hiába,' az emlékek-.. Így november elején mindig nyugtalanabb Rozgonyi nem, mert ez tiltakozásukat, zett, miközben halkan annyit erejüket fejezi ki. Hiába, a súgott. foglárok ordítása, a lépések — A forradalom évforduló- szorított kézzeldúltak. Nem siettek, csak lépkedtek, de félelmetesen dübörgőn ki a folyosóra, onnan az udvarra, most már százak és százak. És egyszerre valamennyien kemény tartóssal, emelt fővel, nadrágra Ott menetelt lépIsmét kiabált, de ezt már meg sem hallotta Rozgonyi, a szíve dobogását jobban, amely attól kalapált, hogy számolnak velük, ha a föld dübörögnek, remeg az épület, ján mindenki egyszerre Délután, ahol Rozgonyi Lu- jen... kács a szobagazda, bekiált a foglár: — A százkettes szobagazda, kifelé!... A zárkában csend, a tekintetek parázslanak. Rozgonyi teste megborzongott. Sokat hívták már erre az útra, Lukács, mert ismét átéli az amely a vallatóban ért vé- jelezték, hogy mindent érteelmúlt éveket: a gyerekkort, get. Ütlegelések és kérdések: nek. Nehezen múltak a naamikor apja az októberi for- „Miért nem léptek egyszer- pok, az esték is, az éjjelek is. radalomért vívott harcban re? Ki a szervező? Mi ellen életét vesztette valahol az tiltakoztok?” Gondolatában orosz földön, és ő a bányába ez / kavarog Rozgonyinak: „Majd megtudjátok!” Csak a testét törhették meg a fogolynak, az akaratát nem, Rozgonyi Lukács is, a százkettes szoba sokat kínzott gazdája. Gondolatában a harcba induló apját látta, aztán anyját feketében, de arcán mosollyal. Ismét hallotta a bányászokat, amint egyszerre mélyébe is vezetnek a bőr- kiáltják: „Munkát, kenyeret tön folyosói. A százkettes szobában a foglyok fejbólintással került a Szőlőalján. Az első megbízatását a föld alatt, hogy vigye a hírt: a bányászok szüntessék be a munkát. A kommunista sejtek szervezését, a kapcsolat megteremtését a fővárosi illegális mozgalommal, majd a háború kö- aztán és békét..Majd az otthoni táj vonult el előtte, a hirtelen magasra törő hegyek, melyek neki mégis olyan szelídnek tűnők. Gyerekeket látott, menekülőket- Aztán hallotta a börtönudvar harsogását a léptektől. Majd az őr arcát látta, amely sápadt és riadt volt. A tétlenség, a magányba merülés, az nem barátja, mert zepén a letartóztatását, meglopja nyugalmát. feléb- a börtönéveket. "eszti emlékeit. A börtön val- ^ latójában a kínzó gázzal átitatott zsákot, amit fejére erőszakoltak, a villannyal töltött sapkát, amit megtetéztek talpának .véresre verésével. Üj- ból hallja a börtönből kitörés rettenetes zaját, a fegyveA börtön, mint a pokol, a föld mélyébe vezetnek a folyosói. A facipőtől konganak a vaslépcsők, harsog a folyosó, dübörög az épület. A foglyok nem lépnek egyszerre, Valaki az ágya vasán jelezte a napok múlását. Az volt, aki akkor reggel elsőnek is kimondta: — Ma a forradalom évfordulója- •. — senki nem moz- mert a kérdések válasz nél- dúlt, de a tekintetekben benkül maradtak. A cellában ne volt az elszántság, gyógyítgatták megkínzott tes- Reggel a sorakozón egyszeriét a fogolytársak, és ember- re dongott az épület a bakantől emberig ment: „Semmit csóktól. Amikor a százkettes indul Rozgonyi Lukács. Nem nem tudtak meg, készüljetek szobát szólították, már álltak egyedül, Horváth Gézával, aki az évfordulóra- •A sétálón a folyosón a foglyok. Kemény vendégként jön hozzá, ha ünaz orvos magához rendelte a volt a tartásuk, emelt fővel nepelnek. Mert a százketíesvánszorgó Rozgonyi Lukácsot, néző a tekintetük, kezük laDurván rákiáltott: posan a nadrágra Szorított. A — Fogoly, miért szimulál, százkettesbeliek már a szoazonnal ide... — maga elé bábán erélyes léptekkel inmutatott. Mikor a beteg folehúzta | | NOGRÁD — 1976. november 7., vasárnap 9 I lyenkor ősszel, amikor olyan csábítóan szép Lapujtő felett az erdő, a faluszéli házból egy kis sétára ben is egymás mellett voltak és most békében is. Az életről beszélnek, amit nagyin szeretnek... Bobál Gyula goly megállt előtte, szemhéját és közelről belené-
