Nógrád. 1976. október (32. évfolyam. 232-258. szám)
1976-10-22 / 250. szám
Mindig tanítani akartam Tanárnő Varsányban Fotókiállítás Salgótarjánban Munka-, munkásábrázolás A varsányi iskola előtt rajtának a gyerekek. Délután is „nagyüzem” van. Tanítás, Szakkörök, korrepetálás... Alig tudtuk néhány szóra í,elcsípni” Gáspár Ilona tanárnőt. A fiatal tanár nénit nagyon szeretik a tanítványai. Hosszú hajú, kedves mosolyú, csendes szavú. A pedagógus pályával, a tanítás szépségével és nehézségeivel tulajdonképpen mostanában ismerkedik. Harmadik esztendeje lép be nap mint nap az osztályba. — Nógrádsipeken kezdtem. Érettségi után jöttem tanítani. Gyerekkorom óta mindig egy pálya vonzott, a pedagógusé. A rövid ideig tartó, elkerülhetetlen keserűségek, nehézségek ellenére hiszem és vallom, hogy jól választottam. A fiatal lány Sipeken rögtön a „mélyvízbe” került, összevont osztályban tanította a gyermekeket. Közben csapatvezető és könyvtáros volt. Amikor a sipeki gyermekek átkerültek Varsányba, Gáspár Ilona ugyancsak oda ment tanítani. Ma is naponta jár busszal Szécsényből. ötödik- hatodikosoknak magyarázza a magyart és a gyakorlatit. Osztályfőnöke az ötödik B osztálynak. Az iskolát nemrégiben bővítették. Az egyik tanterem nekik jutott. Gáspár Ilona közben maga is tanul. Az első évet már elvégezte az egri tanárképző főiskolán. Most a másodikkal birkózik. — Remélem sikerül. Tavaly aránylag könnyű dolgom volt, Most sokkal több a vizsga, a szigorlat. Az orosz nyelvhez egyébként régi barátság fűz. Általános iskolás koromtól leveleztem szovjet és csehszlovák pajtásokkal. Sok-sok tervet dédelget. Elvégezni a főiskolát, megszerezni az oklevelet. Addig is jól tanítani. A fiatal nevelőnő menyasszony. Ha igaz, tavasz- szal lakást kapnak Szécsény- ben. Akkorra tervezik az esküvőt — De a legnagyobb örömöm, ha érzem, hogy őszintén és igazán szeretnek a gyermekek.. (cs. e.) Mint hírül adtuk, a napokban Munka-, munkásábrázolás címmel fotókiállítás nyílt Salgótarjánban, a megyei József Attila Művelődési Központ helyiségében. A kiállítást megnyitó beszédében Kovács László, a Szakszervezetek Nógrád megyei Tanácsának vezető titkára is utalt arra az ismert tényre, hogy a munka, a munkás ábrázolása az amatőr fotómozgalomban még nem ál’, megfelelő szinten Részben tehát éppen ennek oldására kívánt vállalkozni a Szakszervezetek Nógrád megyei Tanácsa, a Váci Forte Gyár és az Üvegipari Művek salgótarjáni öblösüveggyárának Kossuth . Művelődési Háza a Munka-, munkásábrázolás című országos fotópályázat meghirdetésével. Ezt a fotópályázatot a munkás kulturális hetek programján belül kétévenként meghirdetik. A közbeeső években pedig „Az üveg szépsége” címmel hirdetnek országos pá'yázatot. Nem közömbös tehát, hogy milyen tanulságokat vonhatunk le a mostani pályázatról, illetve az ennek nyomán létrejött fotókiállításról. Természetesen, nem a teljességre vállalkozunk, ehhez egyébként az amatőr fotózás országos helyzetének elemzésére is szükség volna. Inkább néhány megjegyzést teszünk, benyomásunkat rögzítjük. Mindenekelőtt néhány adat. A pályázatra 81 szerzőtől 202 kép, 42 diapozitív és 13 képsorozat érkezett. A zsűri kiállításra, illetve vetítésre 91 fekete-fehér képet, két színes papírképet, 36 színes diapozitív képet fogadott el. Fekete-fehér kép kategóriában első díjat kapott Mikó István, Kovács Béla, Császár László, Darkó István, Balás István, Füzy Tibor, második díjas lett Romsics László, Zsigri Oszkár képe. a harmadik díjat Bakó János, Gebhardt György, Kinczel Géza, Bathó József, Juhász Miklós kapta. Színes diapozitív -kategóriában Kurucz János és Juhász Miklós első, Domokos Ferenc második díjat kapott. Színes papírképek kategóriában a zsűri a díjakat megfelelő művek hiányában visszatartotta. Sseberényi Lehel: 81. Odalenn a szurdok homályos fenekén a víz szikiazen- gető harsogásába emberi hangok vegyültek. S az emberi kiáltást a sziklák egymásnak verték. — Anyicskááá... ááá.., aááá!... A bálványok, mintha szájról szájra adtaik volna. A férfi hátranézett a lányra. Könnyes szemében esdeklő riadalom: ne, ne, ne felelj! Nem — intett a lány —, nem felelek. Megfogta a riadt vad kezét, az erdei rémalak kezét — nem is a keze, az erős kis szíve fogta, —, s bevonta őt a sziklafolyosó rejtekébe, melynek bejárata előtt kemény szálú, hosszúra nőtt fűloboncok függönye csüngött. De a fény azon bejött, mert a nap még a szemközti oldalon tanyázott, és megragyog- tatta a félvad emberi arc bozótját, a hála hanmatcseppjeit rajta; a gyermekcsodálkozású szempár alatt. Este az ember tüzet csiholt. Mikor már a füst nem árulhatta el. Mellette ültek, s füvekből teát főztek. Mézzel ízesítették. Már beszélgettek is a tűz barátságos világánál. Az ember tört mondatokat állított már össze. Emlékezetének ködös mezőiről mind több szó bukkant elő. Ha egy jött, néha kettőt is rántott magával, s azok újakat mozdítottak Hiszen a nyelv láncolat, s a lánc egy szemét elég megragadni, hogy mellette lévők is mozduljanak, majd az egész sor, sorok és sorok meg- csörrenjenek — mit! —, új- jongva megperdüljenek, részeg ámulatba ejtvén a csendi- tőt, ki élménnyel betelni képtelen, hiszen csak egyetlen szemeeskéhez ért az ujja, s micsoda harangjáték kél a nyomán, Ez a nyelv csodája. S ó, bárcsak ujjongani, s ujjongattatni tudna! De a könny árját, a szív borzalmát éppúgy képes felcibálni a kérgesedés alól, forró lávaként meg tudja fortyogtatni újra a már alu- vót. És ott a tűznél nem is egy nyelv tette a szolgálatot. És nem is kettő, de három. Mert más volt a lány nyelve, és más a férfié. Noha a kettő egy anyáról fakadt, s a testvéri hasonlóság megvolt. De néhol elkanyarodtak egymástól, s ilyenkor kicsúszott mögüiük a tartalom, amit vittek; a befogadó agy kapkodva tapogatózott, míg újra találkoztak a hasonlóságban, s akkor visszafelé is megvilágosodott sok minden. S ha mégse, ha elveszett valahol a szál a szavak kuszaságában, a bogozáshoz segítségül jött a harmadik nyelv, a magyar. A férfi emlékezetébe ehhez is vittek utak, hacsak szűkös ösvények is, mert különös, hogy az emlékezet mélyebb rétegei a jobb megőrzők. A lány kezdte a beszélgetést, nem minden szándék nélkül. Azt mondta, hogy az emberek jók. Csak ennyit mondott elsőre, óvatosan, tapogatózom A férfi nem felelt mindjárt. Maga elé nézett: A lány újra kezdte, más közelítéssel. — Az emberekben bízni kell... A férfi a lányra nézett. S a lány próbálta megmagyarázni, körülírni a „bízni” szót. Lám, ő is bízik' benne, az ismeretlenben. Bízik benne, hogy jó. Mert ő is csak ember. Ezt megértette és bólintott; „Mert ő is csak ember.” — És nem lehet úgy élni. csak félni... ha nem bízunk benne, hogy az emberek csakugyan jók. A férfi rácsodálkozott a lányra: mit akar? Tompa fényű, elszürkült arcán látszott az erős gondolkodás. A lány azt hitte, még egyszer meg kell ismételnie, amit szlovákul mondott, s magyar szavakat is kevert belé. „Élni, félni” — mondta, és mellbe ütötte a fölfedezés, mily közel van e két szó a magyar nyelvben egymáshoz. A férfi kínlódott, s kínlódva azt mondta: — Embereknek van késük. — Feje mélyen lecsüngött, s a szó úgy izzadt ki belőle: — Félek késüktől... A lány döbbenettel hallgatott. Az ember szava mélyre szállt. Megzengette a lélek mélyét, mint a zúgó, homályos patak odalent a sziklákat. Sok- hangúan. A titok nyílása kiszélesedett. A tűz halkan ropogott, s ez most jó volt. Nézték a tüzet mindketten, és hallgatták a ropogást. A lány tudta, hogy a pillanat eljött, mely alkalmas a léleknek. Hogy a titok most tárul fel, most, mindjárt felbuggyan, és elindul bukdácsolva az ember szavain, mint ormótlan köveken. Tudta a lány, a szíve, az agya, hogy csak icipicit kell várnia, nagyon kevés türelem kell csak. Hogy vissza ne húzódjon, ami kiömleni készül, a lélek megköny- nyebbülésére. S a sziklarejtek lakója osztozhat végre lelkének fájó terhén, melyet ki tudja, mióta cipel egymaga, társtalan. Várt hát a lány hallgatva, tűzbe merülő szemmel, hajának arcába hulló szőke selyme mögött, szemérmének jó függönye mögött, készen a befogadásra. S jól számított. Az ember bozontja árnyékában, küzdve, elrekedve meg- roppantott néhány szót. Ezt mondta némileg töredezve — a lány csaknem minden szavát értette, s kettőből a harmadikat kitalálta: — Voltam kisgyermek, régen. .. Akkor éltem én is emberek között... Messze föld, nem itten... Volt ott nagy ház, nagy erdő. Fenyő, fenyő, fenyő. Anyácska ott nekem. Apám messze. Idegen katonák jöttek, más ruha. Haragudtam anyácskára. Mulatozott katonák, engem hagyott kiságy. Pukk, pukk, szólt puska, apóm jött lóval, ugrott velem hátára, dobott tűz házra... (Folytatjuk.) 4 NÓGRÁD — 1976. október 22., péntek A beérkezett, kiállított és díjazott művek száma je’.zi, hogy a pályázat meghirdetése bizopyos fokú érdeklődést váltott ki az amatőr fotósok körében. Tanúsítja azt is, hogy a képek egy részének művészi értéke magas, s e témában mindenképpen megérdemli a figyelmet. A zsűri munkája megfelelő volt. így a díjak egyúttal értékítéletet is jelentenek. Azonban az is nyilvánvaló, hogy teljes sikerről nem beszélhetünk. Ügy tűnik ugyanis. hogy a szakkörök, az amatőr fotósok számukhoz mérten kevesen vállalkoztak a pályázaton való részvételre. Annál is inkább feltűnő ez, mert az üzemi fotókörök tagjai, a munkásfotósok többsége ma rriár egyáltalán nem csupán a családi album számára dolgozó „vasárnapi fotós”. hanem a fényképezés titkait jól ispierő, tematikailag igényes ember, aki a fotózást az önkifejezés egyik nemes eszközének tekinti, s e szerint dolgozik az üzemben, tölti szabad idejét. A dolgozó, alkotó ember megörökítése egyébként nemcsak az amatőr fotózásban igény, úgyszólván minden művészeti ágban elsőrangú követelmény. Ugyanakkor próbáló, szép feladat is, hiszen az iránta megnyilvánu’ó, erősödő társadalmi igényen túl, az egyén számára is módot nyújt arra, hogy a munka- és a munkásábrázolás segítségével önmaga helyét, szerepét is pontosabban meghatározza a világban, ezáltal tartalmasabb életet éljen Reméljük, . az elkövetkező években a nógrádi fotósok is az eddiginél jobban felismerik a pályázatban rejlő nagyszerű lehetőségeket, s ennek meg- fele’ően nagyobb számban, tevékenyebben vesznek részt a seregszemlén. T. E. Mai tévéajánlatunk 20.25: CSONGOR ÉS TÜNDE Vörösmarty Mihály drámai költeményének tévéváltozata. —„Nem drámai költeményt rendeztem — mondja Zsurzs Éva —, hanem mesét! Jó néhány éve szerepelt terveinkben a Csongor feldolgozása, most került sor rá. Elektronikával. S ahogyan a trükköket készítettük, ahogyan Tündét a felhők közé röppentettük, ahogyan Kurrahot a varázspálca segítségével Balgává és vissza, ördögé változtattuk, ahogyan tündérpalotát teremtettünk Csongor elé, úgy kellett rájönnünk: Vörösmarty ezt a tündérjátékot elektronikára írta. Csodákat csinálunk, és a technika nem lóg ki, belesimul a darabba, hiszen a költői képzeletben bármikor elképzelhető mindaz, amit mi most meg is tudunk mutatni.” A címszereplők főiskolások: Csongor: Safranek Károly, Tünde: Zsurzs Kati. A Tévé szabadegyeteméhez kapcsolódik: Rejtvényjáték az Élet és Tudományban Az Élet és Tudomány a vasárnap kezdődő Tv-szabad- egyetemhez kapcsolódóan rejtvényjátékot indít. A természettudományok legkorszerűbb ismereteit feldolgozó műsor témakörében a lap kéthetenként kérdésgyűjtel ményt — tesztet — ad közre, s annak megoldói három kategóriában versenyeznek: A. ) 16 éven aluliak; B. ) 16 éven felüliek; C. ) Brigádok, szocialista brigádok. Az utóbbi kategóriában azért van külön verseny, mert a szocialista brigádok tagjaid nak művelődéséhez nyilvánvalóan hozzátartozik a kor-1 szerű természettudományos ismeretekben való tájékozol dás, eligazodás, s ennek egyik lehetséges és ösztönző formája a Tv-szabadegyetem figyelemmel kísérése, és az ilyen játékos tudáspróbában való egymást segítő részvétel. A részvétel módjáról az Élet és Tudomány először a ma megjelenő 43. számában ad tájékoztatást.
