Nógrád. 1976. október (32. évfolyam. 232-258. szám)

1976-10-17 / 246. szám

KISZOLGÁLÓK Ne m kívánok szélsőségesen általánosítani, természetesen, ellentétes előjelű ma­gatartással is találkozhatunk — én csak a leg­gyakoribbról beszélek. A szocializmus hajnalán számos viselkedé­si formával — például az össznépi tegező- déssel — igyekeztünk hangsúlyozni. hogy dolgozók között nincsenek, nem lehetsége­sek rangbéii elválasztó falak. Viszolyogtunk az afféle szavaktól is, mint a kiszolgáló, vagy akár a személyzet. Mindenkit meg akartunk győzni arról, hogy a régebben így jelölt tevékenységet emberi méltósággal le­het és kell folytatni. Senki ne alózkodjek meg senki előtt! Egyenes derekakra és talp­ra segített kapcsolatokra vágytunk. Azóta egy­némely kapcsolót ismét a fejére állt. Jobb szó nem lévén, szolgáltatóknak ne­vezzük őket. (A takarítónőt, a bolti eladót, a pincért, a szerelőt stb..., stb...) Többsé­gük ma és nálunk: szemléleteftolódás, táv­képzet rabja. Többségük hatalmasságnak érzi magát. Hatalmat sokféleképpen lehet gyakorolni, pallérozottan is. Ök egy elavult és durva kényúri mintát reprodukálnak. Ügy hangzik, mintha tréfálnék. A napokban olvastam Kosztolányi Dezső egyik karcolatát a pesti pincérekről. Hálá­san, szinte meghatottan dicséri a gyengéd­ségig érő kedvességüket, helyenként: szelle­mességüket, finom gesztusaikat. Bármilyen műves, remek írás: nem merném előadóest műsorára tűzni. A közönség harsányan ne­vetne, pamfletnek fogná fel. Ha a komoly és a tréfás ennyire súrolja egymás határát: a groteszkben járunk, a le­je tetejére állított helyzetben. A háttér nyilvánvalóan gazdasági. A 'fő­kérdés: kinek, kire van szüksége, ki a rá­szoruló? A szolgáltatók megszokják, hogy a nem-szolgáltató kiszolgáltatott. Megszok­ják, és „bepörögnek”. A munkájából estefe­lé hazatérő anya például okvetlenül kenye­ret, péksüteményt akar vinni a családjának. Ha már kifogyóban a pékáru: kegyet lehet gyakorolni vele, semmiért meg lehet leckéz­tetni. Sőt. Szemtanúja voltam, amint egy kis­fiával érkező anya kenyeret kért. Az eladó odavágta: — Nincs! — és az üres polcokra bökött. A következő pillanatban megjelent egy protekciós. Kapott kenyeret. Igaz: apuit alól húzta ki az eladó — de szégyen, takar- gatás nélkül, váltig kevélyen. Mert mi tör­ténhet? A kisfiús anya legfeljebb botrányt csap. Akkor abban az üzletben kegyvesztett lesz. Ha akad vakmerő, aki válaszadásra kényszeríti az eladót, ő így felel: — A má­sik vevő félretétette... Ilyen változat való­jában nem létezik —, de a válaszokban sok­minden előfordul, ami elrugaszkodik a tör­ténelmi hiteltől. A panaszosok tapasztalhat­ják ezt. Egyszer, csúcsforgalomban már fél órája vártam taxira, amikor lépésnyire az állomástól egy házaspár leállította a végre befutó kocsit, a férfi a sofőr füléhez hajolt — bizonyára busás borravalót ígért —, majd beszálltak ketten. Feljegyeztem a kocsi szá­mát és kivételesen panaszt tettem. A vá­laszlevél tudatta, hogy az említett házaspár gyerekét szállította a kórházba, ilyen eset­ben a sofőr kötelessége... Megírtam. hogy gyerek egyáltalán nem jelent meg a látha­táron. Az újabb válaszlevél tudatta, hogy té­vedek, bizonyíték rá a sofőr feljegyzése, amelyben írva áll az eset. A szolgáltató­szervek rendszerint tűzön-vízen át védik be­osztottjaikat -— kényszerből. Bajosan sze­reznek új alkalmazottat. A sztereotipé me­revedő mondat: — Inkább ilyen emberrel dolgozom, mint semmilyennel. Tévedés ne essék, a szolgáltatónak is épp elég a gondja-baja, súlyos fáradsága és sé­relme munkájában. Am gondja-baja, fárad­sága, sérelme volt a német-római császár­nak is —, úgy, hogy ez nem mentség. A megoldást nem egyéni akcióknak kell hozniuk. Addig is — vajon mégis —, he­lyes-e az egyéni kiállás? Egyetlenegyszer megtörtént velem, hogy az élelmiszerüzlet közepén szónoklatot tartottam. Nem vesze­kedtem — dörögtem. Akkor már az égig ért a pökhendiség, a hatalmaskodás és má­sokat sújtott, nem is engem — így nagyobb volt az erkölcsi fedezetem. Szabályos Don Quijote-i szerep: átitatja a szent hévvel ve­gyült komikum. Pillanatnyilag mégis meg­döbbentettem az eladókat, elnémította őket a csodálkozás. A dörgedelem szokatlansága miatt. Tudniillik a másik csoport reagálása még aggasztóbb. A nem-szolgáltatók megszok­ják, hogy kiszolgáltatottak és alázatossá vál­nak. Az uszodában döbbentem rá, hogy itt már csakugyan beidegződésről van szó. A közönség egy része körülhízelgi a kabinos­nőt. Abszolút öncélúan. Például estefelé az egyik vendég: — Képzelem, Tecám, mennyi­re várják már magát haza! Ö, foghegyről: — Tudják, mikor jövök. A vendég: — Nél­külözhetetlen maga otthon is! Az is megnyomva, jelentősen. Ezt már Te- ca nem méltatja válaszra, nem társalog min­denfélékkel. Mi a tét? Legrosszabb esetben az ember vizes fürdőruhában öt-tíz percig vár a kabin kinyitására. De a,hízelgők is várnak néha. A szolgáltatókat nehéz meghó­dítani. Sokan kitartóan próbálkoznak. Ka­rácsony előtt a fodrászoknál ömlenek az ajándékcsomagok a hajmosónak, a manikű­rösnek is. Kétlem, hogy a felebaráti sze­retet ösztönzésére. A vendégek félnek, hogy a borravaló sem elég. A nem-szolgáltatók is szemléleteltolódás, tévképzet áldozatai. Azt hiszik: a szolgálta­tókat többszörösén meg kell vásárolniuk. Borravalóval, ajándékkal, hízelgéssel, alá­zattal. Mindenekfelett akkor, ha előnyökre vadásznak. Ez a légkör igen kedvez az aprócska csa­lásoknak, a szabálytalanságokat elkövető szolgáltató még sokkal öntudatosabb társai­nál. A reklamálót lehurrogja. Egyszer egy sikkasztóval találkoztam, akiről még nem tudtam akkor, miben jeleskedik. Arra lettem figyelmes: mekkora eréllyel hordja le a ma­gánál érdemesebbeket. Az ilyen fellépés megtévesztő, elsöprő, lehengerlő.. Kivált, ha a másik fél könnyen meghajol. bvíJ-Ja_i többféléi kellene gyógyítani. Pllflueil Az alapoknál: ha estefelé is lenne elegendő kenyér, senki se törné ma­gát itt a kivételezett státusért. Ha csúcs- forgalomban is lenne szabad taxi, előre sen­ki se „ígérne be” a sofőrnek. Más oldalról: ne a közönség, hanem a munkáltató szerv, intézmény tegyé érdekeltté alkalmazottait, a mainál jóval nagyobb mértékben. Végül, de nem utolsósorban: az erkölcsi-szellemi ráhatás is elengedhetetlen. Ezért is íródott ez az írás. László Anna Önök hogyan csinálják ? MŰM FF es művelődés ..A KULTÚRA EZER szállal szövődik beie mindennapi életünkbe, mun­kánkba, közösségi tevékeny­ségünkbe.” (Idézet az MSZMP Nógrád megyei Bizottságának 1974. június 27-i ülésén el­hangzott előadói beszédből.) öten üljük körül az aszta!t a ZIM salgótarjáni gyára szakszervezeti bizottságának irodáiában. A Nógrádi Sán­dor Szocialista Brigád tag­jai: Fancsik György brigád­vezető, Csík Ferencné, Janik Bertalan. Miskolczi István brigádtagok és az újságíró. Beszélgetésünk témáía: a művelődés és a munka, a gazdasági és a kulturális vál­lalások közötti szerves kap­csolat, s legfőképpen pedig — hogyan valósítják meg ezeket a brigád életében? Elöljáróban azonban áll­jon itt néhány, a brigádot jellemző adat! A közösségnek 13 tagja van (szerencsére nem babonásak), köztük hat nő Valamennyien családos anyák, sőt. egyikük nagyma­ma. A férfiak közül a legfia­talabbak, szám szerint né­gyen, még legényemberek. Hárman vidékről járnak be dolgozni. Az átlagéletkor 30 év. Három asszony kivételé­vel érettségizettek, vagy ép­pen. most tanulnak közép­iskolában. Minőségellenőr­zőik. Munkájukhoz tartozik a gyárnak szállított beérkező alkatrészek minősítése, a vá­sárlói reklamációk ügyinté­zése, ia vevőszolgálat, selejt- statisztika készítése és szám­laellenőrzés. Tavaly elnyer­ték a Vállalat Kiváló Brigád­ja címet. Számos szakmával, foglal­kozással kapcsolatosan el­mondták már, elmondhatjuk ez alkalommal is: a minőség­ellenőrző, közkeletű szóval meós, nem születik, hanem lesz. Azzá avatja az embert szakmai tapasztalata, elmé­leti és gyakorlati felkészült­sége, az önbecsülés és a má­sok munkája iránti tiszte­let, tárgyilagosság. — Mi nem is dobunk so­ha a „mély vízbe” senkit — mondja Janik Bertalan. az egyik legidősebb és legta­pasztaltabb minőségellenőrző. — Mert ezt a munkát csak fokról fokra lehet megta­nulni. Ha mgekérdeznek egy­egv anyaggal kapcsolatosan, még ma is előfordul, hogy nem tudok azonnal. kapás­ból válaszolni. De akkor utá­nanézek, előkeresem a raj­zot, a műszaki leírást és utá­na válaszolok. Minden új gyártmány újabb tanulást jelent. — Ez szükséges ahhoz — kerekíti tovább a gondolatot Fancsik György —, hogy az ember az anyag megérkezé­sekor azonnal dönteni tud­jon, jó-e. vagy sem, kinek szóljon, hová tegyék, mit csi­náljanak vele. Az ismeret mellett tehát fontos a hatá­rozottság is. amelj'’ gördülé­kenyebbé teszi a munkát. — A műveltségnek, a mű­velődésnek milyen, szerepe adódhat ebben a határozott­ságban? — MINDENFÉLEKÉPPEN ELŐNYŐS, HA valakinek vasipari előképzettsége, vagy technikumi végzettsége van — feleli Janik Bertalan. — Az ilyen ember jobban part­nere -a vezetőnek, mer gon­dolkodni, és ha szükséges, egyes utasításával, észrevé­telével vitatkozni is. — Ezt a saját gyakorlatuk alapján mondja? — Természetesen. Megfi­gyeltem, hogy a nyolc osz­tályt végzett társaim, per­sze kizárólag a munkáról szólva, mindent „elhi6znek” a vezetőnek. De ez neki sem egyértelműen jó, mert meg­akadályozza egy esetleges jobb megoldás megkeresését. Már ne haragudj, Gyurikám, hogy elmondom — fordul a brigádvezető felé —, én vi­tatkozni is szoktam veled, helyesebben mondva, megbe­szélni, hogy ezt, vagy azt miért jobb úgy csinálni, aho­gyan gondolom és nem más­képpen. Mindenütt azt ta­pasztaltam, hogy ahol nem parancsolgatnak, hanem meg­magyarázzák a dolgokat, és az emberek fáradságot is vesznek, hogy megértsék, ott szívesebben dolgoznak, job­ban megy a munka. — S, az említett vitából, megbeszélésből nincs harag ? — Engem segít — feleli Fancsik György, a brigádve­zető. — Ahol jók az emberi kapcsolatok, mint nálunk, ott nem lehet probléma —mond­ja Csák Ferencné. — E jó emberi kapcsola­toknak mi az eredője? — Egyrészt összeköt ben­nünket a munka, az egymás­rautaltság, másrészt a kultu­rális vállalások azonossága és hasonlósága, a közös szó­rakozások. kirándulások, tár­latlátogatások stb. Két éve vagyok itt, de a brigádban sz:nte mindennap elhang­zik valami az otthon történ­tekről. a gyerekekről. Sze­rintem a családi életnek ez az ismerete is közelebb hoz bennünket egymáshoz. — Íme a mesélő bácsi — mutat a brigádvezető Janik Bertalanra. — így hívják a gyerekek. Mert amikor ki­rándulunk, sorba ültet’ őket a térdén, és .mesél nekik. — Miskolczi Pista pedig a mi élő lexikonunk — pillant Janik Bertalan a mellettem ülő, kevés beszédű, ám úgy látszik, annál nasvobb tár­gyi tudással rendelkező fiú­ra. — Ha valamit nem tu­dunk. például egy történelmi eseményt, vagy hogyan kell írni egy szót, akkor neki szó­lunk. Ha azonnal nem tud­ja, megnézi otthon a lexikon­ban és másnap már mondja. — És ő ajánlja nekünk a szépirodalmi könyveket közös olvasásra, beszélgetésre — teszi hozzá Fancsik György. A ZIM NÓGRÁDI SÁN­DOR SZOCIALISTA BRI­GÁDJA jó munkát végez, tartalmas, szép brigádéletet él. Több hozzájuk hasonló brigádot találhatunk a köz­vetlen termelésben is és csak hasznos lenne, ha a számuk még gyorsabban szaporodna. Mert valamennyiük törekvé­se a saját öntevékenységre, a belső kezdeményezésre, a munka és a művelődés kap­csolatának egységbe fűzésé­re mindenképpen elismerést érdemel. Sulyok László v v *z* ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> <♦ ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> %♦ *1* *i* ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> *i* ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> *i* ♦> *i* *i* ♦> ♦> * B öleset történt az üzem­ben. Nem súlyos, de az öreg Biczót mégis úgy kellett hazaszállítani kocsi­val. Felvették a baleseti jegy­zőkönyvet, amint az elő van írva, megállapították a tényállást, a felelősséget — „felelős . a sérült” — ki-ki aláírta a dokumentumot, és ment tovább az élet. Az öreg Biczó pedig otthon az ág>ban folytatta életét, az öreg segédmunkás, aki sose vitte annyira, hogy legalább valami gép mellé kerüljön. Igaz, bíztak rá néha érdem­legesebb munkát is, de szak­munkás nem lett belőle. Pe­dig sokszor mondták neki, a csoportvezetője, a műveze­tője, munkatársai: tanuljon, tegye le a szakvizsgát, a ke­reset is jobb, a munka is szebb. Valami különös gyámolta­lanság tartotta vissza. Apja harangozó volt egy északi faluban, magával hozta az örökséget: az oktalan igényte­lenség sokszor szánalmas keresztjét... Felesége se volt, aki ápolja — nősüléshez sem volt bátorsága — magára maradt zúzódott lábával, az egyszerű, szegényes kis lakás­ban, de két társa, aki hazaszál­lította, megígérte neki, eljön­nek majd minden nap, ne féljen... És ha valami kellene, szóljon, üzenjen. A néhány nap alatt, amíg odahaza feküdt, szorgalma­san el is látogattak hozzá, felváltva a műhely dolgozói. Volt, aki egyenesen a mű-. Antalfy Tstván: Húshoz csont szakból, olajos ruhában, kis­sé szégyenkezve, más lemo­sakodva, kiöltözve, de eljöt­tek hozzá. És mindenki ho­zott magával valami aprósá­got, hiába szabadkozott Bi­czó. — Éppen erre jártam... — mondták egyesek, de Biczó tudta,- hogy hozzá jöttek. Persze. Jó emberek. Szeretik. Valaki azonban váratott magára. Múltak a napok és az öreg Biczó, amennyivel jobban lett, annyival kedvet­lenebb, szomorúbb. Hiába vette kezébe az újságot, a könyveket, amit társai hoz­tak — nem volt szűkében ételnek, italnak sem, jobb sora volt, mint életében bár­mikor. Nem kérdezte látogatóitól, nem említette a nevét sem annak, akit várt, pedig sok­szor már úgy volt, hogy kér­dezni készül: „Hát Palkó? Mi van vele?” Aztán mégis meggondolta magát. Igaz, hosszú napok után, de Palkó egyszer mégiscsak be­állított. Lehajtott fejjel, fa­kó arccal, egyszerű ruhájá­ban, de patyolat ingben, úgy, ahogyan Biczó még sohasem látta a fiút. Köszönése alig hallatszott el az ágyig, pedig igazán nem volt messze az ajtótól. A fiú kezében valami csomagot szorongatott és néhány szál virágot — lát­szott, hogy boltban vette. — János bácsi, ne haragud­jon... — szólalt meg nagy so­kára. — Hát mégis eljöttél, Pal­kó? Majdnem elkéstél... A fiú szeme megrebbent. Az öreg felnevetett. — Na, nem úgy... nem aka­rok én meghalni... csak hát- pár nap múlva már megint megyek dolgozni... Ezért vár­talak nagyon... A fiú ismét lehajtotta a fe­jét, majd hirtelen eszébe jutott az ajándék, amit ho­zott. A csomagot és a virá-* got suta mozdulattal a beteg ágyára tette. — Na, nem azért várta­lak... komorodott el az öreg. — De köszönöm. — Bocsásson meg. Jani bá­csi! — íhondta ismét a fiú most már határozottabb hahgon, kisebb megindult- sággal, de folytatni csak ak­kor tudta, mikor az öreg el­mosolyodott. Most egyszerre kitörtek belőle a szavak, amelyeket naook óta fogal­mazott magába. — Én voltam a hibás... én tettem a létrát a csövek mel­lé... azért, hogy majd valaki megbotlik benne... Én voltam... azt hittem jó vicc lesz..., de nem gondoltam, hogy baleset is lehet belőle..,, Bocsásson meg Jani bácsi... és azért is. hegy a múltkor eldugtuk a sapkáját... Most már talán mondta volna tovább is, hiszen — az öreg tudta —, volt bőven a számláján. A tanulók között ő volt a legelevenebb, a leg­játékosabb, esetenként a legszemtelenebb, de az öreg mégis nagyon szerette. Akárcsak a fia lenne. „Nem lesz ebből soha semmi” — mondták gyakran a többiek a műhelyben, de ilyenkor c mindig védelmébe vette s gyereket. Magához húzta a fiút, meg­simogatta a fejét. — Tudom... mindent tudok De látod, nemcsak játék az élet. Talán jó is, hogy most ez a kis baleset történt. Ha majd te is idős ember le­szel, biztosan megérted.. Vagy talán már most is, hogy tietek ugyan a jövő, a fiataloké, de azért még mi is élünk... S én azt hiszem, ránk is szükség van még... Tudod, fiam: a húshoz csont is jár... A mikor az ajtó becsukó­dott a fiú után, az öreg úgy érezte, már meg is gyógyult a lába. Palkó pe­dig nagyot szippantott a friss levegőből, zsebéből ping­ponglabdát vett elő. azt do­bálta a járda aszfaltjához közben meg-megugrott 6 maga is és fütyörészve in­dult hazafelé. Közben pe­dig egyre azt hajtogatta ma­gában, amit az öreg mondott: — Húsho? csont... húshoz csont... A mai csehszlovák képzőművészetet bemuta'.ó k'á”:' A n, 111 a Műcsarnok' an. a • h°zlovák kultúra .vtpríi kaiméból. Képünkön: Sponek Ladislav szobra: A csábi''. (MTI fotó — Kovács Gyula; NÓGRÁD — 1976-október 17., vasárnap 5 %

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom