Nógrád. 1976. augusztus (32. évfolyam. 181-205. szám)

1976-08-01 / 181. szám

lengyel Jóaseft* A Banicza család (Készlet a Prenn Ferenc hányatott élete c. regényből) István értette apjának min­den szavát, azt is. amit ki­mondott- azt is. amit szé­gyellt .kimondani- De. hogy mért szidja most Imre öcs- csét. mért beszél most arról, hogy ha nem vigyáz a fiú az etetésnél, a tehénnek se lesz elege- azt nem szerette- Meg­bánta volna, hogy " tegnap Ingyen akart kaszálni? Nem bánja meg spha- amit egyszer tett. vagy mondott! Csak a rosszkedvét tölti most rajtunk, a fiain. Pedig hajnal óta ka­szálnak. ha igy hajtják esté­re elkészülnek- Mért sietnek így? ö bírja- akárhogy is szorítja az apja. De hátul az öccse alig győzi, ők az apjá­val még csak pihennek ka- szafenés után. míg az Imre beéri őket izzadtam kifullad­va. De alig. hogy Imre meg- törli a homlokát, az apja már odaszól: ..Indulj!” A gyerek már alig bírja- Most meg ok nélkül beleköt. Mintha nem lehetne másnapra hagyni a rét felét- De megmondta az apja. hogy holnap már gyűj­teni akar- Már reggel arról beszélt, hogy' este egy fogat kell a grábíába faragni-. Hátranézett, nem nagyon maradt-e el az öccse- Így lát­ta meg- hogy a kishúga jön szaladva a gyalogúton. Miért .jön? Hiszen ebédet a Gyuri 'bácsi felesége hoz; a kislány ma az anyjával a krumplit válogatja. Sírósan. nagy zihálva jött a húga. a lába. a szoknyája lucskos a megfekvő őszi har­mattól- Odaért hozzájuk, de még beszélni sem birt mind­járt. Először nagyot lélegzett, csak aztán mondta gyorsan, egyszerre: — Édesanyám küldött, hogy az urak keresik édesapámat, merthogy édesapám is benne vöt a kommunba­Apja fel se nézett a kaszá­lásból. csak úgy kérdezte: — Micsoda urak? — A kis gróf. aki hadnagy, a patikáros meg az új jegv- ző. meg nem idevalósi urak. katonák­— Anyád mit mondott? ■— Hogy nem tudja, édes­apám hova ment. hogy édes­apám már tennap elment — mondotta sírva a kislány- — Édesapámnak meg izent. sza­ladjon be hamar az erdőbe, mert az urak errefelé gyón­nék- A Misa-Gyuri-Antal só­gor is mondta, mondta mikor futottam: „Mondd apádnak, elsiessen, mer a földhöz gör­bült ember az...” Elakadt a kislány és az öreg folytatta — úri vizs­lák nyúlnak nézik”- Aztán felegyenesedett, kivette -a tok- mányból a fenőköve!, és amíg a kaszáját fente, szólt a lányhoz: • Augusztus 4. Nyolcvan éve született. — Ereggy vissza anyádhoz, mondd meg neki. ne küldöz­zön téged énhozzám postába Ha gvünnek az urak. majd meg tudok én felelni-.. Haj­szála se görbült meg a gróf­nak- A község pénzén vet­tünk neki jegyet a vonatra. Pestig. Az akkor így vót rend­be- Most meg visszakapta a fődet-.- Ingyen takarítottuk be a gabonáját, mert így esett. és evvel kész..­— De talán nem is egész kész — szólt most Imre­— Hallgass. gyerek — mordult fel az öreg —, nem neked való beleszólni a köz­dologba. A kislány még ott állt- — Ereggy. lány! mit állsz itt — mordult rá az apja. és újra nekiáll a kaszálásnak. A kislány elment. — Én se vagyok már gye­rek — fe’elt most vissza az öccse- — Én is tudom, mihez kell szólni­De aztán hallgattak, és csak a kaszák suhogtak­Jöttek, talán egy óra múlva. A fiatal gróf. a tisztek és a többiek- Odaálltak mind kö­rül. szétvetett lábbal. A tisz­tek lovaglópálcával a csizmá­jukat ütögették. Az öreg Ba­nicza csak ekkor hagyta abba a kaszálást- Felegyenesedett- beszélni akart. De még egy szót se mondhatott, a kisgróf a szájára húzott a lova-glóos- torral. Aztán az új jegyző ütött a szájára ököllel- Mert ó mo6t — részeg bosszúálló an­gyal — fizetett 'Szijjas Kál­mánért. érdemeket szerzett a gróf szeme láttára, pozíciót erősített, éppen jókor­Lovaglópálcával terelték őket a rendek közt. amit az­nap vágtak­A rend végén áz öreg Ba­nicza kiköpte szájából a vért. hogy szólni tudjon a fiaihoz. — Hagyjátok itt a kaszát, mert délután visszagyüvünk-.­A jegenyék sorfala közt te­relték őket tovább, ahol a ré­gi jegyzőt agyonütötték; hogy kik. azt a három Banicza nem tudta­A jegenyesor végén beértek a községbe, de nem álltak meg a csendőrlaktanyáknál. To­vábbmentek a vöröstéglás grófi ököristállóig, mely hátá­val a főutcának állt. míg a kastély messze egy park kö­zepén volt valahol, nem látta azt senki, csak benti cselédek. A grófi ököristállóba lökték a három Baniczát- István, mikor beterelték őket- úgy számolta a félhomályban, hogy tizenhatan vannak­Három munkás a bőrgyár­ból már feküdt- Azok nem jajgattak. A kis takarékpénztári könyvelő- akinek a evikkerét beleverték a szemébe, vinnyo­gott. mint a megkínzott állat. Két zsidó kereskedő- Fél- holtan is alkudoztak és térden állva rimánkodtak. amin jó­kat nevettek a tiszt urak és a falusi intelligencia. • Az egyiknek a fia is ott volt. Egy gzót se szólt, csak a száját rágta, ha ütötték. Ott feküdt később a bőrgyá* riak mellett és nehezen léleg­zett- i A Misa-Gyuri-Antal sógor1 is ott volt már. aki még üzent nekik- Meg idegen vöröskato­nák. három vagy négy— A szalma alatt is feküdt valaki, akinek az arca egész fekete volt.-.. Később megismerte István, mert azt még mindig tiporta és rúgta a kisgróf és a patikus. A katolikus káplán volt. neki is. mint Gyuri bá­csinak. Búj tor a neve- De egy másik Bujtor- Az apja három holdja ott van nem messze tőlük..........Ezért taníttattunk?” ordított a kisgróf. -Ezért let­tél pap. büdös paraszt?' Hogy a Marxot prédikáld?” És ez igaz volt: kommunista lett a papi pénzen iskolázott Bujtor gyerek, az egész falu büszke­sége. A grófi ököristállóban ő volt az első- aki meghalt­Aztán á három Baniczát vették elő. A jegyző megva­dulva tiporta őket­Mikor elfáradtak, egy vállas barna tiszt órája fénylő szám­lapjára nézett­— Háromnegyed tizenket­tő- Most kivisszük őket­Menni már egyik se tudott- Feldobálták őket. nyolcával két kocsira, szalmát dobtak, föléjük. és a részeg tisztek fe­lettük ültek a szalmán. A jegyző nem ült fel. — Én kérlek alássan haza­megyek-.. Korán kell felkel­ni— A hivatal--. — Kedves nődnek kézcsó­kom — bukogta részegen a patikus, és felült a lovakat hajtani. A jegyző pedig- azon mód visszament az istállóba. A vérsáros szalmába zuhant és aludt. Negyedórát mentek, vagy talán félórát- A kocsi vad iramban rázta őket. De az már nem is fájt összetört testük­nek- ö hátul feküdt a sarog- lyán. úgy ahogy odadobták, arccal lefelé az apjára­Rágni kezdte a kötelet, amit az ököristállóban raktak rá- Mikor átrágta, az apja kötelé­két kereste- De az már nem mozdult-. Az öccse felé koto­rászott. Az megértette. mit akar. — Hagyd- én már nem bí­rok — nyöszörögte halkan­A halott apján át kezdte magát lecsúsztatni a ki ácsi­ról. A kövér kereskedő Imre alatt visszájáról feküdt. a feje lelógott a kocsi végén, kifordult szeme fehérjében megcsillant az előbukkanó hold—. István lassan kihuzakodott a szalma alól. és lecsúszott a kocsi végéről­Vérében feküdt az út kö­zepén, £ztán kicsit felocsúdott. F- temette porral a vérét és Lc.ehengergőzött az árokba Az árokban mászott, tovább. míg egy bokorhoz ért.-,-f--------------------------------­A forizmák Tamás Jól vigyázzatok a vissza­emlékezéseitekre: ezek őrzik meg emléketeket! (Tanács kezdő memoárírók számára) X Hogy rendszeresen mele­get és fényt kapjunk az égi­testtől, szigorúan meg kell maradnunk saját keringé­si pályánkon. (Jó tanácsok gyűjteménye fiatal bolygók számára) X A pénznek nincs szaga, kü­lönösen amikor pénz sincs. (Általános érvényű trcl'a) X A fényűzésben tobzódó, s a jóléttől majd megfulladó polgárok megmentése — nem mindig a fuldoklók fel­adata. (Jcvgenyij Taraszov) X Különféle nők vannak — szépek és nagyon szépek. (L. Norin) István: Szál m a g y ű r ű t kötnék uijadra felhúznám , s fájduló énem elvadult féltő hívásai szeder indák szúrós börtönrácsa mögött megszelídülnének ha akarnád Mert iszonyodva a szélkakas mindennapiságtól megtartani magamnak s magadnak akarlak csak téged ha bántón küldelek is Ha értenél megmutatná magát s szederszín országát f csillanva formás ujjaídnak szerény szalmagyürűjén a kimentett szerelem ha értenél Farkas András: Fogatosok. Harminc év felszabadult művészete Somogyi József: Szántó Kovács János-emlékmű Somogyi József neve elvá­laszthatatlanul összeforrott a felszabadulást követő három évtized szobrászatának var­galépésektől sem mentes, de mindenképp eredmények­ben gazdag időszakával- Már a 40-es években mintázott, főként állatokat megjelenítő szobrai is arról tanúskodnak, hogy Somogyi nem vállalt közösséget az akkoriban ural­kodó arisztokratikus stílus- irányzatokkal. hanem művé­szetének öntörvényeit kö­vetve. sajátos szobrászi nyel­vet munkált ki, vállalva az egyéni útkeresés minden ne­hézségét, buktatóját. Somogyi neve — pontosab­ban következetes és elkötele­zett hite a művészet közösség- formáló erejébe — a kortárs hazai képzőművészetben fo­galommá vált- Alkatából adó­dóan nemcsak művész, hanem aktív közéleti ember is- És, amikor közéletiségére utalok, nem azokra a magas társadal­mi funkcióira gondolok elsősorban, amelyeket elvál­lalt, hanem arr-a a Somogyira, aki azonnal hallatja hangját, ha valami nem tetszik neki, ha valamin javítani szeretne. Gyorsan és őszintén reagál korunk még megoldatlan kul­túrpolitikai és etikai problé­máira. Szobrai ugyanolyan mélységes hitről vallanak a szocialista kultúrában, mint például egy-egy , felszólalása az országgyűlésen­A művésíet közösségterem­tő és formáló erejébe vetett hite nem újkeletű- A felsza­badulást követő — és a poli­tikai erőviszonyok szempont­jából még egyáltalán nem teljes mértékben tisztázott — éveiben i6 azon művészek (Domanovszky Endre. Hincz Gyula, Kerényi Jenő stb.) kö­zött találjuk, akik az 1948-as A közösségi művészet felé című kiállításon „fogékony­nak bizonyultak az új kor éb­resztette társadalmi igények iránt, sőt, hivatva érezték magukat azok vállalására — írja Németh Lajos- majd így folytatja. — E kiállítás is bi­zonyította, hogy e művész­gárda megpróbálta ^ttörni a modern művészet és a közös­ség között húzódó falat, meg­érezte, hogy a nagy társadal­mi átalakulás népi forradalom lehetőségét is magába rejti. A közösségi művészet vállalá­sának volt a következménye, hogy a későbbiekben elsősor­ban e generáció munkáját bé­nította leginkább a szocialista realizmus félreértéséből fa­kadó konzervatizmus, töb­ben közülük válságba is ke­rültek- Ennek ellenére még­is kialákítoítá'k sajátos mű-\ vészetüket- amely magába szívta a modern művészet sok eredményét, de lényegé­ben természetelvű, ember- központú maradt-” És ez a lényeg, mert Somogyi — mint sokan mások — „átvé­szelte” ezt, az igaz művészet­nek nem éppen kedvező kor­szakot, sőt, a dogmatikus mű­vészetértelmezés ellenére megformált. 1953-as Martiná­sza jelentős mértékben járult hozzá az új, emberközpontú művészet megteremtéséhez. A Martinásszal új korszak kezdődött képzőművésze­tünkben, e szobor — mégha nem kis nehézségek árán szü- létett is meg — méltán lett az új magyar szobrászat jelké­pévé. A Martinász, a Dózsa fej (1953), a Kubikus I. (1956) és a Mártír-emlékmű (1963) után szinte törvényszerű volt, hogy ezen írásunk tárgyának választott, 1965-ben Hódme­zővásárhelyen felállított Szán­tó Kovács János emlékműben — sokakat még mindig inger­lő.-de egyre többek által el­fogadott, megértett és igeneit — mondanivalót fogalmazta meg, mint az előbb felsorolt szobraiban­Mert a hódmezővásárhelyi emlékmű nem kis vihart ke­vert. Somogyi ugyanis vette a bátorságot, és az agrárszocialis­ta népvezért nem úgy formál­ta meg, ahogyan Horty-Ma- gyarországon, majd, sajnos, a személyi kultusz éveiben a nép eltorzított képzeletében NÓGRÁD - 1976. naggyá nőtt. felmagasztosuit hősöket ábrázolni illett, ha­nem a maga esendő, emberi és 'ez által szemünkben való­ban naggyá nőni képes hős­mi voltában. A szobornak nincs cselek­ménye, legalábbis a tartásá­ból, mozdulatából és az el­rendezés,éből közvetlenül le­olvasható története nincs, az emlékmű nem Szántó Kovács életéből vett valamelyik fon­tos eseményt meséli el élet* képszerűen. hanem — a szo­bor leleplezése után nem kevesek megrökönyödésére — csupán csak áll egymagában, mint egy felkiálltójel. a maga három méternél is nagyobb bronz monumentalitásában, uram bocsáss, mezítláb- Igen mezítláb. Nem véletlenül hangsúlyozom e tényt, hiszen a szoborral megbékélni nem tudok, többek közt éppen ezt nehezményezték- Azt kértek számon, amit Somogyi tuda­tosan elkerült, egyrészt a portrészerü hasonlóságot, másrészt a hajdan volt sze­gényparasztok még meglevő öntudatából fakadóan példá­ul azt, hogy miértáll mezítláb hiszen még a legszegényebb kubikusnak is volt csizmája­Somogyi nem a — szó el­koptatok értelmében vett — népi hőst mintázta meg. ha­nem a földhöz ragadt, de a sorssal szembeszálló munká­sok, parasztok vezérét. A szobrász a kubikust nem ásó­val. kapával ábrázolja, a hősben feszülő indulatokat nem színpadi gesztusokkal, hanem az emberi test térbeli ’ helyzetével (pontosabban tu­datos kiegyensúlyozatlansá­gával) és arányaival, a rész­letek látszólagos megmunká- latlanságával. a felület nyers, gyűrött-tépett anyagkezelésé­vel jelzi. Az „ideges” felület- alakítással nem iestői hatást akar elérni, sokkal inkább az állandó belső fizikai és szel­lemi mozgást, a drámai küsz­ködést akarja érzékeltetni. Az aránytalanul nagy öklök, a meztelen és a nehéz munká­ban elhasznált, de mégis biz­tosan álló láb, az erőt sugár­zó vállkiképzés és a kalappal 6zinte megkoronázott fej. mindmegannyi ellentétpár, amelyek ,,a semmik vagyunk, s minden leszünk” forradal­mi hitét fárasztják az érze­lemhez és az értelemhez egy­aránt szólva. Somogyi József munkássá­gát az elmúlt évtizedek során Kossuth- és Munkácsydíjjal. valamint Érdemes művész címmel jutalmazták­Menyhárt László augusztus 1., vasárnap 5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom