Nógrád. 1976. augusztus (32. évfolyam. 181-205. szám)

1976-08-29 / 204. szám

Rövid időn belül — így talán elég költői — „élet zengi be az iskolát”... Bár a gye­rekek már most, a vakációban is ugyancsak sokat zengnek az életről, melyet a nyári munkavállalásuk idején úgy-ahogy volt al­kalmuk megismerni. Fiatal barátom például azt újságolta egyik szombaton, hogy nem kevesebb, mint hat órát dolgozott. Ez nagyon szép teljesítmény a hét utolsó napján — mondtam. Aztán kide­rült, hogy a gyerek egész hét folyamán dol­gozott ennyit! Nem akarom részletezni, de küldték ide, küldték oda. várakozott (amíg megérkezik a művezető, amíg eláll az eső, amíg hozzák az ebédet stb.), kártyázott, keve­set ivott is. Szóval, eltelt a hét produktív munkával. Az idő persze így sem telt haszontalanul, mert a fiatalember számos dolgot megtanult. Nemcsak az ultinak néhány ismeretlen trükk­jét sajátította el, hanem kioktatták, miként kell pár órával többet ügyesen elszámolni, hogyan lehet a semmittevést lázas tevékeny­ségként feltüntetni, és így tovább. Valótlant állítanék, ha azt mondanám, hogy a gyerek­ben — akinek fejlett az erkölcsi érzéke — mindez nem okozott konfliktust. De hát Vé­gül is hogyan helyezkedhetne szembe egy ti­zenéves egy felnőtt közösség íratlan törvé­nyeivel? Másvalaki — ugyancsak középiskolás — megnróbafta ezt: nem fogadta el a borrava­lót. Mire a másik kocsikísérő — aki minden tekintetben nagvobb „szakmai gyakorlattal” rendelkezett a fiúnál — nagyon is kézzelfog-, hatóan magyarázta meg. hogv milyen a he­lyes etikai magatartás segédmunkási körök­ben. ha borravaló lehetősége forog fenn. És mit mondanak a szülők? Nos, ha a fel­nőtteket, az atyákat és az anyákat meg nem kérdezem, az olvasók (leginkább az üzemi, vállalati alkalmazottak! elfogultsággal vá­dolhattak volna. A szülő ugyanis legtöbbször ezt mondja: szóltam X-nek, vagy Y-nak, en­nél vagy annál a cégnél, hogy ez a gyerek ne lógjon otthon — keressen egy kis pénzt. Mi tagadás, a nyári gyerekek egy része (természetesen nem az építőtáborokban mun­kálkodókról van szó!) protekciós. Valakinek a valakije. Ez ugyan — ilyen fajta „alkalmazta­tás” esetén — nem különösebb baj. Ha nem kell dolgozniuk, az a hiba. — Csak baleset ne érje őket, felőlem csi­nálhatnak, amit akarnak — mondta az egyik üzemi ember. Én még, sajnos, láttam gyerekeket kémé nyen dolgozni. A cséplőgépnél, ahol fél részt kaptak, s marokszedőként. Láttam, hogy haj­tották reggeltől estig a kordéslovakat, mi­ként hordták nehéz kannákban a vizet, s adogatták a vályogot, követ, téglát a kőmű­veseknek. Sajnáltam ezeket a gyerekeket (legfőképp önmagamat, ha ilyen munkára kényszerül­tem), s most sem kívánom senkinek a tik kasztó robotot. Ámbár ezek a nyári munkák annak idején sok mindenre megtanítottak bennünket. Elsősorban arra, hogy a megélhe­tésért keményen meg kell dolgozni. De legfő­képpen arra, hogy munka közben alakul ki az igazi értékrend az emberek között. Most éppen ezeket az alapvetően fontos (az em­berré válás szempontjából fontos) dolgokat nem mindig sikerül megtanulni. Már a címadáskor eszembe jutott a latin közmondás: „Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk”. Mi úgy képzeljük el. hogy az életből tanulunk az életnek. De hát mit, mennyit, kitől? Szeptemberben, amikor élet zengi be az iskolát — vagyis a diákok nyári élményeiket, kiokosíttatásukat mesélik egy­másnak —. lesz nevetés. Most még csak ne­vetnek a gyerekek. De nem sok idő múlva kérdezni fognak. Tudunk-e majd felelni ne­kik? (Gyarmati) SZXKÁLY FERENC: A mohácsi csata (RÉSZLET) A közművelődés új formája Szeptemberben Mindenki iskolája Magyarországon — a leg­utóbbi népszámlálás adatai szerint — egymillió 16 us 55 év közötti munkaviszonyban álló felnőtt nem végezte el az általános iskola nyolc osztályát. (Nem számítva a közvetlen nyugdíj előtt ál­lókat, a ' nyugdíjkorhatáron túl levőket, a betegeket, a képezhetetlemeket.) S, megle­hetősen nagy az „utánpótlás" is. Száz nappali tagozatos tanuló közül tíz 16 éves ko­ráig nem fejezi be az isko­lát. A későbbiekben közülük csupán egy szerez felnőtt korában általános iskolai végzettséget, a többi kilenc meg sem próbálja. Ezek az arányok tíz év óta változat­lanok. Legtöbben az utolsó két osztályt, a hetediket és a nyolcadikat nem végezték el. Közművelődésünk fon­tos törekvése, hogy az álta­lános iskolát mindenki be­fejezze. Se szeri, se száma a felnőttoktatást szorgal­mazó társadalmi, állami, vagy- éppen pártintézkedé­seknek, a párt- és kormány­határozatoknak, a megújuló felnőttoktatási formáknak. Elég csak a leglényege­sebbre utalnunk: osztályo­zó vizsgát tehetnek egyéni felkészüléssel, elvégezhetnek egyszerre két osztályt, ta­nulhatnak esti, vagy leve­lező tagozaton. A mezőgaz­daságban dolgozók részére külön öthónapos tanulmányi idővel működő iskolákat szervezlek. 1973. januárjá­tól — az MSZMP KB hatá­rozata és a munkások to­vábbképzéséről szóló kor­mányhatározat szellemében — új formát, a szakmai képzést segítő és az általá­nos iskolai végzettség meg­szerzését egyesítő tanfolya­mokat vezettek be. Most, ez év őszétől újabb nagy hatású segítség kínálkozik. Szeptember 15- töl indítja meg a Magyar Televízió és a Magyar Rá­dió közös vállalkozását — a Mindenki iskoláját. A hetedik és a nyolcadik osztály tananyagát dolgoz­zák fel a -műsorokban — a 160 órás oktatási formához kapcsolódva. De a műsorok nem iskolás ■módszerűek, ha­nem egy-egy tantárgy leg­fontosabb részével foglal­koznak. A felnőttek gyakor­lati ismereteihez igazítva, s szórakoztató formában. Kikhez szól, kiknek készí­tették a Mindenki iskolája1 adásait? — Nos, nemcsak az általános iskolát nem vég­zett felnőtteknek. Támpon­tot ad mindazoknak, akik alapismereteiket felfrissíte­ni, rendszerezni kívánják, azoknak, akik csak iskolás gyermeküknek akarnak se­gíteni, a gyermekgondozási szabadságon levő kisma­máknak, háziasszonyoknak, dolgozóknak, de bizonyos adá­sok -még az egyetemet vég­zetteknek is adhatnak újat — egy-egy területen. Bizonyára sokan lesznek, akik a műsorokat nézve, hall­gatva kedvet kapnak a ta­nuláshoz, a vizsgázáshoz. A rádió hallgatása, a televízió nézése ehhez nem elég — önálló tanulásra is szüKség van (mint említettük az adá­sok nem is ölelik fel a teljes tananyagot.) Megjelenik szep­temberben a Mindenki isko­lája olvasókönyve is, amely tanulási tanácsokat, módszertani útmutatást is tartalmaz. ismétlés után kerül sor a VIII. osztály tananyagára. A tömegkommunikációs rendszereket felhasználó új, közművelődési forma felhasz­nálja a technika megannyi előnyét, lehetővé teszi a leg­kiválóbb előadók bevonását, az audiovizuális módszerek alkalmazását. De nem mond­hat le a hagyományos for­mák — az iskola, a klubok, a könyvtárak stb. segítségéről sem­A SZOT Budapesten 8, me­gyénként 6—6 munkasbázist. hozott létre, ahol vizsgára is előkészítik a Mindenki isko­lájának hallgatóit. Az Orszá­gos Pedagógiai Intézet a fel­nőttoktatásban résztvevő ta­nárokat készítette elő az adá­sok felhasználására. Máris érkeztek jelzések, hogy az üzemek, munkahelyek, szocia­lista brigádok együtt kíván­ják hallgatni az adásokat: Győrben például szervezetté akarják tenni a műsorok fi­gyelemmel kísérését. Klubok, könyvtárak, művelődési há­zak, iskolák csatlakoznak a Mindenki iskolájának szép kezdeményezéséhez, ahhoz, hogy minél többen sajátítsák el az általános iskolai tan­anyag nyújtotta ismereteket, a műveltség , alapjait. ­Kádár Márta MAGYARORSZÁG nem 1526. augusztus 29-én és nem is a mohácsi csatasíkon vesz­tette el e számomra oly sors­döntő küzdelmet, hanem sok­kalta előbb, lépésről lépés­re es egészen másutt. „El­vesztette először is a XIV. században azoknak a balkáni államalakulatoknak felmor­zsolódásával, összezsugoro­dásával és politikai devalvá­lódásával, amelyekkel e század első kétharmadában még összefoghatott volna a Feke­te-tenger nyugati partján próbálkozó törökökkel szem­ben. Elvesztette másodszor a XV. század első felében, amikor nem tudta a szüksé­ges mértékben segíteni azo­kat a még megmaradt bal­káni „árnyékálLamokkal”, amelyeket pajzsként emelt maga elé, és amelyek a pil­lanatnyi török—magyar ha­talmi egyensúlynak köszön­hették fennmaradásukat. El­vesztette harmadszor a XV. század második felében és a XVI. század első évtizedei­ben, amikor sem ő maga, sem más középkelet-európai ország nem tudott még lét­rehozni olyan tartós, és a perszonáluniónál szorosabb államszövetséget, amely a tö­rök előrenyomulás hatható­sabb ellenszere lehetett vol­na. E megál’apítássor első két tétele, elismerjük, meghök­kentően hangozhat oly’ ko­rokra visszavetítve, ame­lyek még jövőként hordoz­zák magukban egy Hunyadi János, vagy egy Mátyás király korát. Épp ezért né­hány mondattal bizonyíta­nunk kell őket. Ami a XIV. századot illeti: sokszor megfeledkezünk ar­ról, hogy a török hódítás már 1400 körül csaknem . ott tartott, ahová aztán csak az 1450 60-as években sikerült ismét eljutnia; azaz Magyar- ország közvetlen szomszéd­ságában. A XIV. század utol­só harmadában a török sor­ban foglalja el Szófiát (1385), majd Ószerbiát (1386), 1389- ben a rigómezei csatában szétveri a Lázár szerb, király körül csoportosult balkáni szövetség hadait, 1393-ban •Augusztus 29-re. a mohácsi csata 450. évfordulójára. A rádió Petőfi és URH • adója sugározza majd az iro­dalmi és a történelmi műsoro­kat, csütörtökön irodalmat, pénteken történelmet a Petőfi Rádióban, hétfőn az irodalom ismétlését, szerdán a történe­lem ismétlését hallhatjuk az URH-n. Szombat délelőttön­ként a Kossuth adón magazin- szerűen konzultációt, tanulási tanácsokat sugároznak. A te­levízióban minden adás há­romszor kerül képernyőre- Szerdán 14.30-tól 15.35-ig elő­ször. vasárnap délelőtt 9.30— 10.35-ig tart az első ismétlés és a következő hét keddjén 18.10—19.15-ig a második is­métlésre kerül sor. A televí­zióban matematikával, fizi­kával, biológiával, íöldrajzzal íoglalkoznak- S lesz 2 irodal­mi és 2 történelmi műsor is. Ebben az évben sugározzák az általános iskola VII. osztá­lyának anyagát. S a januári Tamás István: MOHÁCS balsorsunk százados nyitánya nagy semmink és hatalmas mindenünk, hatalmas mindenünk temetők temetője te s keservünkből kín telérből izzadt nemes diadém a mind új és újult konokul makacs föltámadásra százszor is dúlt ezerszer sarcolt de törhetetlen nép beráncolt homlokán Meghajtott zászlók himnusza hallgat bennünk Gyötrelmes vezeklésben ki feloldozza magát elorzott javak ellenére pusztithatatlan így ércnél tartósabb maradandóbb dölyfös bősz birodalmaknál e nemzet obeliszk ' Magunk nagy kárán intelnhink kátéja Mohács gyújts világló tüzet kelts új Napot hisz jövőt fakaszt hazát nyit fejeden a bünhödést végsőkig lerótt töviskoszorúnk. megszünteti a bolgár patri­archátust, s a következő év­ben a török hadak elözönlik Havasalföldet. Bizáncnak már nincs tartománya, a szultántól még a városfalak magasítására is engedélyt kell kérnie. Hogy a helyzet ily korán idáig juthatott, azért felelő­sek az érintett á’lamok, és felelős — nem kisebb mér­tékben —. Magyarország ki­rálya is. Az előbbiek azért, mert hosszú ideig képtelenek voltak felismerni: a szultán nem azért jött Európába, hogy segédcsapatokat szol­gáltasson az övénél jóval kisebb államocskák belső küzdelmeihez, és nem is az­ért, hogy egymás ellen se­gítse őket. Mert tetteik ilyféle hiedelmekre valla­nak. Az 1340-es években pl. a bizánci császárok nemcsak a szerbek ellen (1343, 1345, 1352) vesznek igénybe török segélycsapatokat, hanem a trónharcokban is. IV. István szerb király is ég a vágytól, hogy a törökök segítségével bizánci területeket szerez­hessen. Egészen addig, míg aztán a genovaiak éppen őrá nem uszítják a török csapa­tokat, akiktől 1352-ben a Maricánál vereséget szenved stb. És ezek a „látási zava­rok” többnyire csak akkor tisztulnak már, amikor a törökben oly nagyon hívők saját égő városaik fényé­nél döbbenhetnek rá tévedé­seikre. Csakhogy akkor már nem ők diktálnak, hanem mások nekik. DE FELELŐS MAGYAR- ORSZÁG is, mer úgyszólván az egész századon keresztül alig vett tudomást a török kérdés létezéséről. Egészen a század utolsó harmadában kibontakozó átütő török offenzíváig, addig tehát, míg többé-kevésbé ütőképes ál­lamokat találhatna itt a szö­vetségest kereső , magyar partner, I. Lajos király Itá­liában vívja kilátástalan, de annál költségesebb háborúit, Nápoly birtokáért, vagy ép­pen Lengyelországban telje­síti uralkodói fe’adatait. Ide­jéből délkelet felé mindössze egy-két kisebb hadjáratra futja. E vérszegény balkáni kísérleteket is azonnal össze­köti az itt élő bogumilok térítgetésével, úgy kezd te­hát a „szövetségi politiká­hoz”, hogy az elválasztó vo­násokat teszt annak vezérfo­nalává, Amennyiben ennek a politikának egyáltalán vol­tak „szövetségi” vonásai. I. Lajos alighanem inkább azok ellen a törökök ellen lép fel. akik ott hódítanak, ahol ő is akar, nem pedig a török, mint közös ellenség ellen. És ez nagyon lényeges különb­ség. Zsigmond erejéből a végvonal kiépítése előtt csak egy keresztes hadjáratra fu­totta; mint ismeretes, a leg­teljesebb vereséggel (1396). Az, hogy Magyarország mégsem látott rosszabb éve­ket a XV. század elején, azt nem magának köszön­hette, nem is a balkáni feje­delmek valamelyike tett cso­dát, hanem keleten, a törö­kök hátában jelent meg a nem várt segítség. A szamar- kandi birodalpm ura, Timur Lenk az Ankara melletta csa­tában (1402), tönkre veri a szultán seregét. Ez negyed- századnyi lélegzetvételt je­lent a már csaknem össze- csuklott balkáni államoknak. Néhány sík,er ellenére is ne­gyedszázadnyi elszalasztott lehetőséget. Hunyadi János fellépése idején a török biroda’om már újra a régi, céltudatos- és sikeres. És ez, valamint az országot nyűgöző egyéb problémák eleve meghatá­rozzák Hunyadi működésé­nek kereteit is. Ö nem az által lett naggyá hazánk és a környező népek történeté­ben, hogy e kereteket átlép­te, hogy döntő fordulatot adott a küzdelemnek, ha­nem azáltal, hogy hűséges sáfárja volt és maradt egész (életében annak az örökség­nek, amit elődei ráhagytak: az egyensúlyhelyzetnek és a végvárrendszernek. Hunyadi arra már nem vállalkozhatott, hogy a törö­köket je’entősen visszaszo­rítsa. És egyet ne felejtsünk: Hunyadi János szinte teljes sikerrel működő hadvezér, ha a hátát a végváraknak vetheti. Az 1443-as téli had­járattal (a török holtidény- ben) bebizonyította, hogy ki­tűnő hadseregszervező és támadó háborúban is megáll­ja a helyét. Mindez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy Hunyadi akár csak egyetlenegy nyílt mezei üt­közetet is megnyerjen a szul­tán ellen. Az 1433-as hadjá­rat még félsiker, aztán jón a várnai (1444) és a rigóme- zei (1448) csatavesztés. Ezek­ről persze éppen Hunyadi te­het legkevésbé. Amit elért, már így ís a ’ehetőségek fe'- ső határát közelíti. Nem is az ő személyét és vereségek­ben is nagy személyes sike­reit vizsgáljuk, hanem a szi­tuációt, _ amelybe beleillesz­kedni, élni próbált, de amit megváltoztatni nem tudott. Megtagadnánk mindezzel a mohácsi csata jelentőségét, elvitatnánk tőle a forduló­pontnak járó megkülönböz­tetett figyelmet? Aligha len­ne helyes. A mohácsi csata attól, hogy előzményei vol­tak, még döntő dátum ma­rad, amely méltárí kezd ,ú,l szakaszt minden magyar tör­téneti munkában. Csakhogy nem abszolutizált, kiraga­dott mozzanatként. hanem folyamatok csomópontján kapja meg jelentőségét. A MOHÁCSI CSATA VÉ­GÜL is, annyi pontos össze­függés, annyi kiszámítható következmény után egy vé­letlennel lett azzá, ami: n. Lajos király halálával, amely utat nyitott a kettős király- választáshoz, és ezzel Ma­gyarország feldarabolod ásá- nak kezdete lett. Ez a vélet- len mégsem rí ki az össze­függések sorából: Magyaror­szág adott helyzetéhez oly’ végtelenül sok véletlen bur­kában. üthette fel fejét az elkerülhetetlen, hogy telje­sen felesleges azt fürkész­nünk, mi történik, ha élve marad a király. | NÓGRAD — 1976. augusztus 29., vasárnap 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom