Nógrád. 1976. augusztus (32. évfolyam. 181-205. szám)

1976-08-29 / 204. szám

Minlka mellett diploma

Nehéz volt, de megérte

Az ajtók bezáródnak. A kas először komótosan, majd egyre gyorsabban megindul lefelé a föld mélyébe. Számomra nagyon hosszúnak tűnik ez az út, pedig alig tarthat másfél-két percig. Titkolt szorongásomat és a kísérteties csendet a kinyíló ajtó nyikorgása töri meg. A bányában szénportól fekete, mosolygós arcú emberek fogadnak.

— Jó szerencsét! — köszöntik kísérőmet, Jedlicska József mérnököt, energetikust, művezetőt. Van ebben a köszönésben valami baráti melegség, amit csak az érthet meg igazán, aki nap mint nap leszáll a föld kincset adó mélyébe. És a fiatal művezető a nem ritka vendégek közé tartozik a bányában. Szinte majdnem mindenkit ismer, pedig alig több mint fél éve, hogy Kányásra került.

— Népünk a családban komoly hagyományai vannak a bányászatnak — mondja. — Édesapám, sőt, a nagyapám is bányában dolgozott. Én tizennyolc éves voltam, mikor első munkahelyemre, a mizser- fai bányához kerültem. Villanyszerelő lettem. Ismertem akkor már a környéken mindent. Hiszen gyermekkoromban csillével, sisakokkal bá- nyászosdit játszottunk a barátaimmal.

Később beiratkozott a bányagépészeti és villamosipari felsőfokú technikum nappali tagozatára. / Ha lehet, még jobban megkedvelte a bányászatot és a villamosságot.

Három év után újból visszakerült kiinduló helyére, a mizserfai bányába, és mint műszaki ügyintéző, energetikus dolgozott. Minden nap lejárt az aknába, öröm volt számára, ha az emberek közölt lehetett. A tanulást sem hagyta abba. Sikeres felvételi után 1969-ben a Budapesti Műszaki Egyetem villamos- mérnöki karának erősáramú szakára került.

Hirtelen megáll és az előttünk levő gépre mutat.

— Ezt érdemes megnézni. Modern masina. Nagyban könnyíti a bányászok így is kemény munkáját. Ezek nélkül ma már elképzelhetetlen lenne a kitermelés.

Aztán mégis otthagyta Mi- zserfát. Elkezdődött a bánya- művelés visszafejlesztése. A Centrolithoz került villamostervezőnek. Dolgozott a KISZ-ben, párttagnak ajánlották. S közben tanult.

— Munkásaimtól, kollégáimtól nagyon sok segítséget kaptam. Vizsgák és konzultációk előtt különösen érződött ez. A vállalat vezetősége is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egyetemi tanulmányaimat befejezhettem. Sokat köszönhetik nekik. Mert bizony egy-egy vizsga előtt nagy volt az izgalom, készülődés. Nem tagadom, el is fáradtam egy kicsit.

Miközben erről mesél, mélyen bentjárunk már a föld alatt.

— Az egyetem befejezése, a diploma megszerzése után, hogyan került ismét vissza a bányához?

— Belülről, " gondolataimban egy pillanatra sem voltam távol a bányászattól. Ez év január elején jöttem Kányásra. Nagyon boldog voltam. Sok ismerőssel találkoztam újból. Itt otthon érzem magam, mert szeretem a bányászokat. ÉJs ügy érzem, ez a szeretet, a jó kapcsolat kölcsönös. A fiatalokat különösen kedvelem és támogatom. Az üzemi FMKT-kört vezetem. Frissen kikerülve az iskolából, egy-egy dolgot talán jobbnak látnak a fiatalok. Célunk, hogy ezek a műszakimegoldások valóra is váljanak.

Szokatlan sétánk a föld alatt lassan véget ér. Űjból a felvonó elé érünk, és bányász köszöntéssel búcsúzunk: Jó szerencsét!

— békési —

Dönteni felelősséggel

A vezetés tudomány egyszeregyéhez tartozik, hogy lehetőleg mindenről mindig ott döntsenek, ahol az összes szükséges információ, a legtöbb ismeret és tapasztalat rendelkezésre áll. A döntés ugyanis ott lesz a leggyorsabb, és tartalmában is a legmegfelelőbb. A túlzottan centralizált irányítású gazdasági, vagy akár közigazgatási egységeknél többnyire éppen abból adódik a legtöbb veszteség, a vezetés, a munka vagy az ügyintézés gyengébb hatásfoka, vagy rugalmatlansága, hogy a munkahelyektől — a kereskedelemben az eladó pultjától, a közigazgatásban, az előadó

asztalától __ messzire esik az

i

rányító szervezet csúcsa, ahol a döntéseket hozzák. A végrehajtás és a döntés közé túl sok adminisztrációs, irányítási láncszem épül be, s amíg ezeken az információ oda- vissza végigfut rengeteg idő telik el. Az ilyen sok lépcsős, nagyon központosított szervezetben az alapinformáció eredeti jelentése, lényege is gyakran eltorzul: a különböző érdekek, a lehetséges félreértések miatt.

Több, e veszélyekre pontosan -felfigyelő párthatározat, eppen ezért tartja elsőrendűen fontosnak a bürokrácia csökkentését, a vezetési és irányítási módszerek és szervezetek korszerűsítését.

Ezért szerepel változatlanul, sok fórumon, fontos feladatként a helyi vezetés önállóságának további fenntartása, a helyi hatáskörök, jogkörök minél szélesebb kibontakoztatása.

Kétségkívül az utóbbi másfél évben, mióta az. állami, ágazati fegyelem megszilárdításának feladata fokozottabban előtérbe került, erről: a helyi önállóságról mintha kevesebb szó esne. Mintha a nagyobb fegyelem és a hatékony önállóság egymásnak el- ientmondanának. Pedig rugalmatlan, értéktelen és vulgarizált fegyelem az, amely azért alakul ki valamelyik vállalatnál, mert az egységek telephelyek mozgási lehetősége korlátozott. Igaz, a fegyelmezés szempontjából az egyszerűsíti a dolgot. Valahogy úgy, hogy ha tilos a folyópartra menni, akkor senki sem fullad a vízbe. Nehezebb,

több türelmet és hozzáértést kíván mindenkit megtanítani úszni..,

Az önállóság és az ebből eredő felelősség teszi igazán érdekeltté az embereket, a jó, s . az egyre jobb teljesítmények elérésében. (Egyszerűsítő szemlélet az, amely az érdekeltséget csupán a forintokra vezeti vissza) Demokratikus fegyelemre van szükség ahhoz, hogy a következő évek gazdasági és társadalmi fejlesztési céljait mindenütt elérhessék. Ez szül kezdeményező kedvet, s egyszersmínt teret is a kezdeményezéshez, a munkapadoktól az irányítás . legfelsőbb ■ szintjéig, bármelyik vállalatnál, ágazatnál. A vak fegyelem a bürokráciának kedvez, ez pedig csírájában öli meg a vállalkozási ambíciót.

A párt XI. kongresszusa « feladatokat egyenrangúnak jelölte meg: a fegyelem és a demokratizmus fejlesztése, a fejlett szociaiizmust építő társadalomban csak egyszerre, együtt képzelhető el.

A közös, testületi döntés, bármiben és bármelyik fórumon tulajdonképpen az a forma, amely sokban kielégítheti ezt a követelményt. A testületi döntés, ugyanis lényegében képes megteremteni ezt a feltételt, hogy a megfelelő határozatokhoz szükséges legtöbb ismeret és tapasztalat jelen legyen ott, annál az asztalnál, ahol döntenek. Ehhez az kell, hogy mindig jól és pontosan válogassák meg a meghívottakat: elsősorban a téma határozza meg, kit hívnak meg — ne a protokoll.

Sajnos, gyakran megesik — épp mert a protokoll-szem- pont kerül előtérbe, hogy egy-egy jóhírű szakembert, vagy tekintélyes vezetőt, sok helyre, mindenhová meghívnak. Nem is képesek jelen lenni mindenütt: helyettest küldenek. A helyettes, nem ritkán fel sem tud készülni az ilyen tárgyalásra. Az előzetes anyagokat esetleg' meg sem kapja, vagy későn kapja. Nem marad idő utánanézni az esetleg kevésbé érthető vagy éppen kérdőjeles adatnak, javaslatnak. Tehát a testületi döntés végül is — formálissá válhat: nem a testület dönt, hanem csupán egyket ember. Azok, akik felkéVár n mozgalom

Az ipolyszögi „mindenes 9

szültek, vagyis többnyire azok, akik a javaslatot összeállították.

Ez önmagában még nem

baj, ha... ha jó a döntés. A hiba abban van, hogy bár 1—2 ember döntése lesz a mérvadó, a felelősség — testületi. A döntés, úgy tetszik demokratikusan született, hiszen, tízen—‘húszán is hozzászólhattak volna. Ez adja a döntés rangját, hírét..,

Nem lenne jó belenyugodni ebbe, hogy bárhol, bármilyen alacsonyabb, vagy magasabb irányítási szinten a testületi döntés ekképp váljék formálissá. Hiszen ezek hatásfokának jó szinten tartása az egyik biztosítéka lehet annak, hogy fegyelem, szakszerűség és demokratizmus mindenütt sért- hetetlenül és együtt élhessen.

g. f.

Komótosan; nagy-nagy

szakértelemmel tömi a pipáját a házigazda, Bancsik Pista bácsi. Aztán lobban a gyufa lángja és kezdődik a füstölés, erős dohányiilat árad szét az apró ablakos szobában.

— Képzelhetik, én ezt szagolom majdhogy ötven esztendeje. Mert ez az ember, amikor bekötötte a fejemet, már akkor is pipázott. Ügy is beszéltek a szomszédok: hamarosan elveszi a Julit a pipás Pista — korhol a feleség, az apró termetű Juli néni.

— Való igaz, hogy cigaretta az én számban keveset fordult meg. Tán egyszer, legény koromban, amikor az uradalomba vitt az apám nyári munkára, oszt valamelyik értelmes ember elzsebelt az intézőtől egy csomag cigarettát. Nem tudom már, mi lehetett a neve, de arra emlékszem, hogy néhány szippantás után lefeküdtem a bokrok közé. Az ég meg úgy forgott a fejem fölött, mint a ringlispíl.

Juli néni jót kuncogott magában: — No, ha te ezt elmesélted, én is beárulom magam. Mert én meg, cselédlány koromban a feketekávét próbáltam ki az uraságnál. Nagyot csalódtam, mert keserű is volt, meg savanyú

A falu gondját, dolgát pontosan ügy intézi, mint annak előtte. Ha nem volnának ezek a délutáni kényszerpihenők, talán maga sem venne tudomást róla, hogy az évek nemigen kopnak mellőle. Ereje, egészsége annál inkább. < Így aztán hiába vinnék lábai, kénytelen üldögélni a ház mellé ragasztott pádon. Ha szemei belefáradnak az olvasásba, jobb híján azt nézi, mint remegteti a könnyű augusztusi szél a szőlő leveleit.

Akik a faluban jarnak-kel- nek, mind megállnak háza előtt. Ha másért nem, hogy köszönjenek.

— Jó napot, Pista bácsi!

— Nektek is — köszön vissza. De a legtöbbnek ügyesbajos dolga is akad, amelyet nem árt együtt megbeszélni.

Kezdetben nemigen szívlelték Kogzka Istvánt Ipolyszö- gön.

— Messziről jött, mond amit akar — rebesgették.

Való igaz, Koczka Istvánt, a felesége hozta az ipolyszögi öreg szülői házba. A falak, a tető, az udvar, a kert valósággal megfiatalodott a keze alatt. A faluval nehezebben boldogult. Már az alapszervezet titkára volt, mégis csak nehezen engedett körülötte a szokások, az előítéletek táplálta, szorító bizalmatlanság. Az alapszervezetben mind ismerték, tisztelték a következetességért, emberségéért. Aztán a faluban is egyre többen néztek össze, hogy bizony az új' titkár nem ismeri a tréfát, ha munkáról van szó. Tudja, mit akar, s hisz abban, hogy amit elkezd, sikerülni fog. Becsülni kezdték. Később,, amikor társadalmi munkát ’ szervezték a művelődési házhoz, az iskolához, a játszótérhez a párttagokkal együtt Koczka István is a falut járta, velük tartott, aki csak tehette.

— Tudja, Ipolyszög a falvak között is a legkisebbek közé tartozott. Amikor Balassagyarmathoz kerültünk, sokan mondogatták nekem: meglátja, Pista bácsi, mostoha gyerekek voltunk eddig, azok is maradunk. Azt (próbáltuk bizonygatná, hogy a város pénzéből több jut Ipoly- szögnek... Meg aztán a maguk erejéből is sok mindenre futja...

Azóta új bekötőút fut Ipolyszögre, Felépült a művelődési ház, elkészült az iskola, a játszótér. S közben anélkül, hogy a titulusra igényt tartott volna, Koczka István, a falu „mindenese” lett. Asszonyok panaszolták, a boltvezetők 'jönnek, mennek, az ellátás meg akadozik. A boltosok azért ágáltak, mert a raktár fala düledezik, nincs helye az árunak. A kismamák az óvoda bővítéséről érdeklődtek. Nem is olyan régen meg azt kérdezgették, miért lett drágább a tej. Értetlenül hallgatta őket Koczka István, míg végül is megértette, miről van szó. Van Ipolyszögön nyolc—tíz tehéntartó gazda, akik egyilf napról a másikra felemelték a tej árát hat forintra.

— Miért csináltátok — tudakolta az egyiktől Koczka István.

— Mert drágább lett a hús

— védte igazát a gazda.

De Koczka István nem hagyta annyiban a dolgot.

— A tehened mióta eszi a húst?

— De a cukor is többe kerül — paprikázódott fel a tehéntulajdonos.

— Az igaz. ismerte el a párttitkár. — S ebből menynyit eszik a tehened?

— No, és a szeszes italok

— kötözködött tovább a másik.

— Csak nem íéldecizteted reggelenként azt a jószágot is

— csapta össze kezét nevetve Koczka István.

Aztán félretéve a tréfát, a pártvezetőségi ülésen sorra megbeszélték, hogyan segíthetnek a gondokon. Ha helyben nem boldogultak, Koczka István autóbuszra ült, s ment egyenesen Balassagyarmatra, a tanácshoz, a pártbizottsághoz. Érvelt, vitázott, hangoskodott ha kellett a boltért, a tejért, a sertéstápért, az óvodáért. Üres kézzel ritkán indult vissza.

X

Tavaly ősszel beteg lett. Nemigen érzett mást, csak, hogy hevesebben vet' a szive, s időnként, rettenetes nagy fáradtság nehezedik ra. Egyszer csak szeme előtt elsötétült a világ. Tronbózis verte le' lábáról. Ahogy felépült, az első vezetőségi ülésen felmentését kérte.

— Régeid, már 1946 óta a pártban dolgozom. Ügy látszik, elvtársak, elfáradtam — mondta.

— Hogy hónapokig pihent, volt ideje végiggondolni küzdelmes, nehéz életét. Apját, aki á direktórium jegyzője volt, a Tanácsköztársaság megdöntése után meghurcolták. Koczka István korán megszokta a munkát, az országúti vándoréletet. A fel- szabadulás után szülőfalujában, Romhányban dolgozott a nemzeti bizottságban. Volt a rétsági járási pártbizottság munkatársa. Aztán katonának ment, állta az ellenforradalom megpróbáltatásait. Több mint tíz éve, hogy nyugdíjban van. Majd ennyi ideje parttitkár is. Csak a nyugtot, a pihenést nemigen ismerte itt sem. Sokszor gondolt arra, hogy könnyebben és gondtalanabbá élni azoknál, akik a közért dolgoznak, bizonyára nem nehéz. De igazán elégedett, mégis csak az lehet, aki másokért is tesz valamit.

A bejelentését követő döbbent csend egyszercsak megszakadt.

— Mi mégis azt szeretnénk, ha maradna — hallotta, — Meglátja, többet segítünk

majd..,

Nem volt nehéz meggyőzni őt

— No, hiszen azt lehet. Jwt mindegyikünknek munka itt a pártban, meg a faluban is...

Vincac Istvánné

A népi Korea és a Szovjetunió

Tizenöt évvel ezelőtt írták alá a Szovjetunió és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság képviselőd a két ország közötti barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt. A dokumentum újabb fontos lépést jelentett a két nép közötti baráti kapcsolatok továbbfejlesztésének útján és

nagymértékben hozzájárult a Koreai-félsziget békéjének és biztonságának megszilárdításához, a feszültség enyhítéséhez.

A Szovjetunió a KNDK legfőbb kereskedelmi partnere is. A köztársaság külkereskedelmi forgalmának mintegy 40 százaléka a Szovjetunióra jut, 1960 és 1975 között a

1PEK, TÖRTÉNETEK

is, nem értettem, mire jó inni, azt a fekete lét minden étkezés után.

A nyitott ajtón át szemünk a konyha sparheltjára téved. Tetején négyszemélyes kávéfőző, sárga-fényes kicsorga- tóval. Juli néni kérdésünket megelőzve azonnal magyarázkodásba fog: — Minden reggel azzal kelünk, hogy megfőzzük magunknak ,a kávét. Anélkül már nem is nap, a nap. A fiunk, az a huncut István szoktatott hozzá. Ö vette a masinát is. Ahányszor hazajött az egyetemről, állandóan csak a kávét főzte. Nekem meg mondogatta; igyon csak belőle, mama, meglátja ügy ver a szíve tőle,. mint fiatal korá- bah.

Istvánról, a család büszkeségéről a kis tornácos ház kertjében hallgatjuk a történeteket. Símogatóan melegít a nap, meg aztán a pipafüst is jobban szétoszlik. Doboz nyílik és rakosgatjuk egymásra a fényképeket, a Bencsik család életét, ünnepnapjait megörökítő fotókat. Nyúlánk, barna fiatalember néz ránk az egyik képről: István érettségi idején.

— Olyan tanulós gyerek

volt ez mindig, hogy csak bámultunk az urammal. Képzeljék, még engem is befogott a tanulásba, amikor az érettségire készült. Én fő- zőcskéztem a konyhában, az uram soha nem hagyott dolgozni, azt mondta maradjak csak itthon, törődjek a gyerekkel, na csinálom az ebédet, István meg felteiepszik a lócára, oszt’ azt mondja nekem: — Mama, kérdezd ki az orosz tételeket! Én az oroszt, nem értek én ahhoz semmit. Nem baj, mondja ő, elég ba csak hallgatod, meg bólogatsz hozzá. Én meg figyeltem, a gyerek meg folyton valami Puskint emlegetett. Azóta már az Anyegint is elolvastatta velem. Hát az a szerelmes vers ami abban van, micsoda szép!

Juli néni újabb képet vesz elő. Ö magát ábrázolja az Erzsébet híd előtt.

— Amikor István fiúnk felvételizett az egyetemen, magával vitte az anyját is. A feleségem csak mondogatta, neki: nem való vagyok /én oda, csak szégyent hoznék rád. Erre azt felelte; —

szovjet—koreai kereskedelmi

forgalom volumene csaknem négyszeresére nőtt. Évről évre szélesedik a két ország közötti együttműködés, a tudomány és a kultúra különböző ierüietein, amit legfőképpen művészi kollektívák cseréi, valamint a különböző kiállítások jellemeznek.

I mii Iliim min m iiiilmiiHililHiiltiir

Anyám olyan nekem, mint másnak a szerencsepatkó.

— Majd egész nap a Duna lépcsőjén üldögéltem, váltam a fiamat. Közben szívtam magamba a sok űj látnivalót. Most, hogy István Pesten tanul, nagyon csendes itt az élet. Akkor van nekünk ünnep, ha ő hazajön. Olyankor aztán kiosztja a feladatokat. Könyveket hoz, nem mondom, nekemvalókat. Mama, mire legközelebb hazajövök, kiolvassa ám, mert különben nem tudjuk megbeszélni — ezt mondja nekem az István.

Mikszáth, Jókai, Gorkij —■' sorolja az írókat Juli néni, akikkel a fián keresztül ismerkedett meg. Pista bácsi meg csak pipázik a szécsényi tornácos ház kertjében, és büszkén hallgatja a feleségét. A saját érdeméről szerényen hallgat. Pedig ő teremtett lehetőséget kemény munkával arra. hogy Juli néni a háztartást gondozza, a gyereket vigyázza, hogy István nyugodtan tanulhasson. Neki a legnagyobb örömet az jelenti, ha a szomszédokkal, ismerősökkel beszélgetve elmondhatja: — Okos ember az én fiam, egy év múlva középiskolai tanár lesz belőle.

— vkin —

NÓGRÁD — 1976. augusztus 29., vasárnap 3