Nógrád. 1976. augusztus (32. évfolyam. 181-205. szám)

1976-08-24 / 199. szám

Képernyő elölt Isten malmai — tévéfiimen \ Ptflócíöld új szám« AZ ALKOTMÁNY ünnepé­hez méltó irodalmi partnert talált a televízió azzal, hogy műsorába iktatta Szabó Pál Isten malmai című regényé­nek kétrészes filmadaptáció- ját­A maga nemében kolosszus regényaikotás. amely csak Móricz Zsigmond mércéjével és indulati fokán mérhető. 1919-ben látott elsőnek nyil­vánosságot, tehát részben visszatekintő ábrázolása a pa­raszti világ közelmúltjának, a háborús esztendők végé­nek, részben ' pedig az akkori jelen szinte dokumentatív hűségű megörökítője. Móriczi szinten és indula­tokkal. . . Szabó Pál azonban nem Móricz-epigon; a maga útját járja irodalmunkban. A maga saját és sajátos nyelvén fogalmaz, gondolkodik, ítél a világról, kora társadalmáról, embereiről, akiket ismer, sze­ret vagy megvet. Jó szolgálatra vállalkozott tehát a televízió, amikor al­kotmányunk ünnepi napjai­ban Szabó Pál „ébresztésére” vállalkozott. Mert bizony kicsit az az igazság, hogy az író halá.a óta eltelt néhány év után er­ről kell beszélni. Holott érez­zük. tudjuk, hogy írásainak elevenségével itt van közöt­tünk; hat ránk, cselekvéseink­ben, morális alapállásunkban­AZ A MORÁLIS alapállás, amely Isten malmai című re­génye oldalain fogalmazódik, Szabó Pálnak egész életművé­re érvényes. A szegények, a kizsákmányoltak oldalán va­ló feltétlen szövetségvállalás. Ezt híven tükrözi a film sajá­tos közegében és eszközeivel, nagy és felelősségteljes fel­adat elé állította a forgató­könyviró Gaál Albertet. Ma­ga is így érezhette, amikor erről vallott; Az Isten malmai hőse nem egy vagy két sze­mély, hanem maga Nyésta, ez a kis bihari falu, a benne élő emberek, akiknek mind­egyikéről, még a csak bár percre felbukkanókról is any- nyit tud és közöl az író. hogy jellemzésül mellékesen oda­vetett néhány mondatából akár külön történetet lehetne ke ékíteni. De hát, hogyan lehet — és lehet-e egyáltalán — ezt a hatalmas anyagot, melyből tízvalahány részes sorozatra is futná, belekény­szeríteni két részbe, csupán három szűkös ára Prokrusz- tész-ágyába”. Ez a művelet — minden jogos aggodalma ellenére — szinte hibátlanul sikerült Gaál Albertnek. A kényszerű sűrítés, a részletek és alakok szelektálása, a cselekménvs.zá- lak megnyirbálása, nemcsak nagyfokú tapintattal történt meg, de némely vonatkozás­ban javára Is szolgált a filme- sítési törekvésnek. Minde­nekelőtt az epikus rész’etek kiiktatásával, vagy azok cselekményesítésével, Min­denesetre, az az érzésem a lá­tottak alapján, hogy az író, ha láthatná, eme egyik legje­lentősebb műve új művészeti közegben való megjelenítését, közismert .igényessége mel­lett is áldását adná é dicsé­retesen szép, az alapanyagot messzemenően tiszteletben tartó vállalkozásra. Mint, ahogyan Tamási Edénké szűk­szavúságában is kifejező, drá­mai erejű kísérőzenéjére Szi­lágyi Virgil lényegmutató ope­ratőri munkájára és a szerep- lőegyüttes remeklő játékára is. EGYÉBKÉNT az ünnepi hét műsorában érdeklődéssel fi­gyeltük a 25 éves Állami Dé­ryné Színházról készült, nóg­rádi vonatkozásokat is hor­dozó riportfilmet, a Nagy ka­landom című, Jack London művei alapján forgatott olasz tévéfilmsorozat első jelent­kezését, a vidám hangütésű Tom Jones című angol ka­landfilmet. valamint a Fotog­ráfia című, 1972-es magyar film reprizét is- Viszont az Enyém a képernyő című Rá- tonyi-műsor még a nem túl­zottan nagy várakozásunknak is mélyen alatta maradt, mind a válogatás, mind a megvalósítás tekintetében. Egy valami viszont ezúttal sem maradt el belőle: a Rá- tonyi-kft (korlátolt felelősségű társaság) jelentkezése, azaz: az immár színművészeti főis­kolás Rátonyi Hajnalka sztá­rolására törekvés, megújuló, nem túlzottan rokonszenves szándéka. Ennyi figyelmet a televízió részéről még koránt­sem érdemel az ifjú hölgy, még a neves papa érdemeként sem­Mindent egybevetve; ezút­tal jó műsorhetet nyugtázha­tunk. <b t.) Csend és nyugalom Változó valóságunkról ' 'A művelődési ház faláról színes transzparensek hívo­gatnak belépésre. A havi filmprogram néhány érde­kességgel kecsegteti a láto­gatót. Nézzünk be egy kis tá­jékozódásra! Lenyomom a kilincset. Nem nyílik az ajtó. Kintrekedünk. Menjünk egy házzal odább, a könyvtárba! A megszokott helyen üres­ség, feltúrt földkupac tó­gád. Jól látok? Valóságot, vagy varázslatot? Az Érsekvadkerti községi Tanácson bizonyosságot nyer a kételkedésem: jól láttam. A korábbi közművelődési könyv­tár épületét, amely a tanács és a termelőszövetkezet kö­zös tulajdona volt, a múlt év őszén lebontották. — Miért? — Helyére közös székhá­zat szeretnénk építeni — te­leli Chikán József, a községi tanács .vb-titkára. — Ugyan- azoké a szerveké lenne, mint a korábbi, ugyanazok Is kap­nának benne helyet, tehát a termelőszövetkezet, a párt- szervezet, a KISZ és a könyv­tár. — De miért volt ilyen sür­gős lebontani ? — Akkor úgy nézett ki, hogy az építkezés megindu­lásával nincsen semmi prob­léma, s időben megindul, a lebontás után mindjárt. De közben jött a termelőszövet­kezeti egyesülés, az épület — ha jól emlékszem, talán há­romszori — áttervezése, aztán a mi más, pillanatnyilag fon­tosabb irányú gondjaink. A kezdésből egyelőre nem lett semmi. — Akkor most könyvtár nincs is a községben? — Dehogy nincs. Igaz, a réginél kisebb helyre költö­zött. Ideiglenesen. — Meddig? — Néhány évig biztos így lesz. Tétlenek azonban addig sem maradunk. Amíg a kö­zös székház felépül, addig egy közbülső megoldást válasz­tunk. Most építjük társadal­mi munkában az általános is­kola 4 új tantermét. Ha el­készültek — év végén —, lesz megfelelő helyiség, a mosta­ninál jobb, a könyvtár szá­mára is. Érsekvadkert közművelő­dését jelentős részben a mű­velődési ház szervezi. Mun­kája azonban évek óta egye­netlen, s nehezen tud meg­felelni a mai követelmények­nek. Nemcsak személyi prob­lémák miatt, hanem objektív adottságainál fogva sem. Nin­csenek kiscsoportos foglalko­zásokra alkalmas barátságos, vonzó helyiségek, nincs — egy év óta — szakképzett nép­művelő. A kultúrház jelenlegi ve­zetője főiskolai felvételire készült, május óta alig tu­dott foglalkozni a szervezes­se!. Most pedig itt a nyár. A tavasszal lelassult kulturális tevékenységet a lakosság idő­szakosan megnövekedett me­zei feladatai csak fokozták. A mostoha körülmények elle­nére is működött művészeti csoportokat jelenleg csend és nyugalom övezi. Várakozás minden téren. A tanács a népművelőre vár, a népmű­velő a felvételi értesítésre, a csoportok a kedvezőbb mun­kakörülményekre. A mozi üzemelését viszont nem zavarja semmi. A könyvtárban javult a helyzet, s úgy látszik, hogy a személyi probléma hosszabb távra megoldódik. Az októberi lebontás után csak a könyveket szállítot­ták át új helyre, az év végén a főhivatású népművelő is eltávozott. Utóda, egy hely­beli kislány februárban férj­hez ment, és elköltözött. Az­óta az intézmény csak papí­ron létezett. A községi ta­nács a járási hivatal segítsé­gévei megpróbált szakkép­zett könyvtárost keríteni, a frissen végzendők közül, de Vadkertre senki sem jelent­kezett. Pedig lakást is kínál­tuk. Választottak hát a ko­rábbi, egyelőre szakképzetlen jelentkezők közül egy tanul­ni vágyó fiatalasszonyt. Au­gusztus közepén munkába állt. A közös székház — aho­gyan itt nevezik — megépü- lése jelentős mértékben fel­lendítené a közművelődési munkát. Nemcsak a könyvtáí rit, a kultúrházit is — s gyü­mölcsöző együttműködésre teremtene lehetőséget. — Mikorra várható a szék­ház elkészülte? — kérdezem a tanácstitkárt. — Beletelik abba két év is. A könyvtárat pedig csak ezután építenénk hozzá. A pénzünk a regionális törpe vízműre kell. Hét község szá­mára készülne, most ez a leg­fontosabb. A székház felépüléséig te­hát — az objektív körülmé­nyek így hozták — elsősor­ban a népművelőkön a sor, a művelődésiház-igazgató és a könyvtáros ügyességén, te­hetségén. Hogy jó kapcsola­tok kiépítésével, lelkiismere­tes munkával ellensúlyozzák az objektumellátottság hiá­nyosságéiból eredő gondo­kat. Sulyok László Megjelent a Palócföld című Nógrád megyei folyóirat idei negyedik száma. Különösen azok forgathatják e számot, akik érdeklődnek változó va­lóságunk örömei, gondjai iránt. figyelemmel kísérik megyénk szellemi, művészeti életének alakulását. A folyóirat Változó valósá­gunk rovatával kapcsolatban teszünk néhány megjegyzést. Elsősorban azért, mert az itt közölt írások mintegy folyta­tását jelentik néhány más fórumon elhangzott gondolat­nak, vagy másutt megjelent cikknek, amelyek a nógrádi művészeti élet jelen helyze­tével foglalkoztak. Ugyanis nyilvánvaló, hogy a figyelmet érdemlő képző- művészeti eredmények ellené­re, távolból sincs minden rendben a megye művészeti életében, de még képzőművé­szeti életében sem. Az utób­bi időben különösen megnö­vekedtek ennek jelei. Példá­ul a középszerű, vagy annál gyengébb tárlatok, a zománc- biennólé sikertelensége, né­hány művésznél az eszmei tisztázatlanság jelei, s még sorolhatnánk. Ügy tűnik, van tennivaló a képzőművészek és az üzemek, vállalatok kö­zött korábban létrejött szo­cialista szerződések vizsgála­tába«, tartalmi jegyeinek erősítésében is. (Legutóbb pedig sajnálattal láttuk a salgótarjáni szabadtéri szo­borkiállítás „csatlakozását” a sikertelen tárlatok sorozatá­hoz.) Nézzünk ezek után a Pa­lócföldben megjelent néhány véleményt. Kiss Aurél azok­hoz az eszmecserékhez fűz kommentárt, amelyek nem­rég a megyében módot adtak a művészeti élet néhány jel­lemző vonásának vizsgálatá­hoz. A cikk szerzője meg­jegyzi, hogy ezek az országos viszonyításon alapultak, te­hát számunkra jelentőséggel bírhatnak további teendőink meghatározásához is. A me­gyében kiemelten kezelt mű­vészeti ág, a képzőművészet stagnálásának jelei arra fi­gyelmeztetnek, hogy a mece­natúra eddig alkalmazott for­mái ma már nem elégségesek. Mind nagyobb figyelmet kell fordítani arra, hogy a közön­ség nevelésében lépjünk elő­re, s a közönség igénye nö­vekedjen, mindenekelőtt az elkötelezett alkotások iránt. Az is ide tartozik, s e meg­állapítással szintén egyetér­tünk, hogy egy-egy művészeti ág kiemelése egy idő után nemcsak az „elhanyagolt” mű­vészeti ágak számára kedve­zőtlen, hanem magára a ki­emelt ágra is, amely mono­polhelyzetéből következően könnyebben veszítheti el biz­tonságos ítélőképességét. (Közismert, hogy megyénkben a zenei, s az irodalmi élet lényegesen kevesebb figyel­met élvezett és élvez a kép­zőművészetnél.) Nyilvánvaló Kiss Aurél azon megállapítá­sa, hogy az alkotásra ösztön­ző légkör nemcsak a művé­szetszervező munka eredmé­nye, maguknak az alkotóknak kell elsősorban élniük a kí­nálkozó társadalmi kapcsola­tok okos felhasználásával. Bereczky Lóránt Sikerek, gondok, remények című cikke ugyancsak a képzőművészeti élettel foglalkozik. Mint han­goztatja, nem arra vállalko­zik, hogy a képzőművészet fejlődésének problémáit ele­mezze. Megjegyzi, hogy az „alapkérdésről” világosan szólt a XI. kongresszus, ami­kor programként jelölte meg a „népről a népnek érthető­en” szóló művészi alkotások születésének szükségességét. Néhány megyei gondra utal­va Bereczky Lóránt is hang­súlyozza, hogy ma már ke­vés a kiállítási lehetőséget biztosítani, feladatokat és fel­tételeket kell szabni, e módon igenis be lehet avatkozni az alkotói folyamatba, a feltétel szabása, feladat meghirdetése egyetlen alkotóművész „szu­verenitását” nem sérti. Te­gyük hozzá; egyébként egyetlen társadalom sem volt még, amely csupán a művé-^_ szék igényeinek kielégítésére vállalkozott, de nem határoz­ta meg a maga igényeit a művészekkel szemben. Idéz­zük Bereczky Lóránt egyetlen megállapítását; „A szép ered­ményeket maga mögött tudó művészet.patronálási munka most érkezett el legnehezebb feladatához; programot kell adnia.” Valóban megyénk művészeti életének további alakulása egyre inkább ezen múlik. Madách-emlékérmesek is nyilatkoznak e szám Változó valóságunk rovatában. Közü­lük elsősorban dr. Vom.sik Gyula és dr. Boros Sándor nyilatkozata érdemel figyel­met, illetve függ össze —ha­bár közvetett módon — a ko­rábbi gondok egyikével-mási­kával is. Dr. Boros Sándor megyénk közrfiűvelődésének helyzetéről szól, különös te­kintettel az előttünk álló fel­adatokra. A közművelődés-po­litikai határozat végrehajtá­sának első szakasza után megkülönböztetett figyelem­mel olvashatják e nyilatko­zatot a megye közművelődé­sébe«. tevékenykedők. T. E, Mai tévéajánlatunk 21.00: Léggömbbel a sivata­gon át. A Kisfilmek a nagyvilág­ból című összeállításban, a Különös vállalkozások — ka­landos utazások sorozatban egy igazán rendhagyó expe­díció mutatkozik be: tizenöt ember, egy teherautó és két léggömb! Az angol csoportot Verne Gyula ihlette erre a romantikus utazásra. A Sza­hara északi kapujából, El Go- leából indultak el, és többszö­ri felszállással, manőverezés­sel, végigrepültek a siyatag fölött. Filmkamerákkal örö­kítették meg az utat: a ho­látvá­NAPLEMENTE NÓGRÁD - 1976. augusztus 24., kedd 30. Králik Franyóék a közelé­ben álldogáltak, hogy kézre essen. S mikor már hallgat­tak egy jó sort, Ondrej szólt, pipa nélkül, mert azt elhagy­ta bejövét. — Ti nem láttatok azt. Ott, hol van keresztút, jött fel kék láng, fehér kutya kisza­ladta onnan, szaladta erdő. No, már látok, ez nem jó, lábom így reszkette... Alig­hogy eztet kigondoltam, kere­kedte nagy szél, fák meg zúg­tak. Hát látok, jönnek. Panna, Maria, de jönnek _ ám, mint özön! Ezer meg ezer. Olyat ti nem láttátok, nem akarta erdő kifogyni. Kiátok rájuk, oda se. Nem félt az. Mért félt volna? Nem igazi disznó volt az, az biztos, jobb neki kitérni, elgyöttem... Az asszonyok nem viselked­tek olyan csendesen, mint a férfiak. Nem álldogáltak egy­helyben a Fő téren. Többen a munkából maradtok itthon. Fel zörgették a tanácselnököt, ki pizsamában jött az ablak­hoz. Sírva kérték, most azon­nal küldje ki a kárbecslőket. Míg melegiben van. — Persze, hogy kiküldőm — mondta a tanácselnök, próbál­ta őket megnyugtatni. — Mert aztán később azt mondják, ki tudja hogy volt... — Jól van, jól. Csak ne kívánják, hogy így ingbe- gióriába. — Kék szeme szelí­den mosolygott, szomorú meg­értéssel. Most mondja ezek­nek, hogy nyolckor kezdődik a hivatal, és hogy a kár, saj­na, nem szalad el? Inkább nem mondta. Szeretett volna szabadulni tőlük, hogy öltözhessen, és átmehessen időben az irodá­ba. De az asszonyok csak mondták, sírták a bajukat, az alkalmat megragadták. — Mentem földre, hogy kapálok kicsinykét — hadarta Szerafina, kinek a pap azért adta e nevet a keresztségben, mert Szent Szerafina napján született. — Kapálok? Nézem, ugyan mit kapálok? Nincs semmi. Húsz kila krumpla, annyit összekapartam. Töb­bit megevett, mind túrta széjjel, száz lépés háztól, annyi sincs... addig bejött. — Láttatok gabonát? Nincs. Volt, nincsen!... Mindent meg­ette, letiport... Istenkém, is­tenkém, jaj, édes istenkém! — Olyat nem látta maga... moksivatag különös nyát. A léggömb felszállása vi­szonylag egyszerű elven alap­szik: a léggömbben levő leve­gőt — gázpalackkal, e gáz meggyújtásával — felmele- gítík, és így, a hideg levegő­nél kisebb súlya miatt, fel­száll. Leszállásnál azután hagyják kihűlni a benne le­vő levegőt. A léggömb utasai azonban nemcsak a ritka természeti tájat mutatják be, hanem a Szahara lakóit is, ellátoga­tunk kamerájuk segítségéve; az Ahagár-hegységbe, Aga-' dészba, s a tuaregek közé. Járta volna gyalu... Mint ez a padló. Olyan... — Meg csinálta bambatöl­csér, olyan neki túrása. Az elnök nem győzte kap­kodni a fejét. Egyszerre be­széltek. Amelyik meg nem be­szélt, az sírt, hogy alig ért­hette amazok szavát. S mind e panaszáradatot lenge ma­gyarban végigállni! Nem tud­ják, akik nem próbálták, mi­lyen egy tanácselnök élete. — No jó — kísérelte meg a szabadulást —, majd min­dent elmondanak. — Minek volt a sok gürc? — sikoltott fel Szerafina. — Egy éjszaka, és egésznek fuccs! — Honnan füzetünk meg adót?! Nekem kell füzetni nyolcszáz forint. Honnan? — Figyelj csak! Tavaly öt­ven mázsát vittem a piacra, most vehetem pénzért... — No, jó, no jó... mindent elmondanak sorban... Bejön­nek az irodába és elmondják. — Kilökik szemet hetven forinttal, s hízik nekik in­gyen disznó, szarvas... És nem tesz neki senki semmit! — Gyerekem éhes. Anyuka, adjál enni, mit mondok? Ereggy, gyerekem, Gazdaság­hoz, kérjed! — Mondom, kimegy a bi­zottság és felvesszük a jegy­zőkönyvet. — Csak aztán úgy legyen, mint valóságban — mondta Szerafina. — Ügy lesz. Mi is ott le­szünk — biztosította az el­: L (Kalluß rajza) nők, türelmetlenül váltogatta meztelen talpát az ablaknál. — De most hadd öltözzem fel. — É& búcsúzóul sóhajtott. — Mennyi baj! Ekkor egy Verőn nevezetű, meszelőnyél forrnia asszony eres nyakát kinyújtva, oda­kiáltott az elnöknek: — Tudjuk mink, ki hozta ránk! Az elnök visszafordult kí­váncsian. A mende-mandák eljutottak a füléhez, de csak rébuszokban és közvetve, most hát első szájból hallhat’ ja. — Ki, csakugyan? — kér­dezte felcsillanó szemmel. De Verőn behúzta a nya­kát, és piros, gyűlöletben for­gó szemét is elbújtatta a pil­lád mögé nagy bátortalan. — Tudjunk mink... — dünnyögte, és többet nem mondott. S az asszonyok mind hall­gattak, nagyón is különös volt, ahogy elhallgattak, s ahpgy maguk közé bújtatták Veront. „Ezek ugyan nem mondanak többet — gondolta az elnök. — Kár”. De végre meg is szabadul­hatott tőlük, zavaruk jóvoltá­ból. Az asszonynép öregebbje a papra verte rá az ablakot. — Pán farár! Pán farér! Nagy szerencsétlenség! Jött ki ördög. CFolytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom