Nógrád. 1976. július (32. évfolyam. 154-180. szám)
1976-07-11 / 163. szám
A szocialista realizmus diadala Bálint Györey*: V i Szocialista országok képzőművészeti kiállítása Budapesten Ä harminc győzelmes évből, amit címében ez a kiállítás visel, már csaknem négy eltelt, amikor Budapest először ismerkedett szemtől szembe a szoviet festőművészettel. Az 1949 őszén rendezett tárlat nagyon nagy esemény volt; hatalmas sorok álltak, bebocsátásra órákig várva, a Nemzeti Szalon bejárata előtt. Az élmény, ami odabent fogadta a látogatót- méltónak bizonyult a nagy- nagy várakozásra. A szovjet festészetben először tárult elénk a szocialista képzőművészet összefüggő világa, teljes értékrendje: a hagyománytisztelő. s egyúttal az új kort kifejező, az eszméiben tiszta, a formáiban mindenkihez utat találó művészet vonzó gazdagsága. Azóta persze tudjuk, s a Szovjetunióban még jobban tudják, hogy a szocialista képzőművészet akkori termésében nemcsak búzát, hanem vele együtt, sajnos, ocsut is betakarítottak. Ám az igazi értékek kiállták az idő próbáját, miközben a többi el- hClllott az idő rostáján. Ez az értékkiválasztódás természetes a művészet világában is. Csak az nem természetes, ha az értéktelennel együtt, az értékest is veszni, s elfelejtődni hagynánk az idő múlásával. Ezekben a napokban tíz szoraüsta ország nagy képzőművészeti kiállítása- a 30 győzelmes év című képzőművészeti seregszemle látható Budapesten a BNV óriási B pavilonjában. A szovjet festészet maradandó alkotásait felsorakoztató falak egyikén nagyon ismerős kép néz le ránk: Alekszandr Ivanovics Laktyonov egyszer már, 1949* ben ama emlékezetes kiállításon is látott olajfestménye, a I/evél a frontról. Színei megőrizték frisseségüket, fényei erejüket, alakjai egy- tzerű, őszinte emberségüket. rts, li„ Szovjetunió: (Jelena Romanova: 1971). Jelszejev kolhozelnök. sága, legörvendetesebb, legmegfelelőbb élménye, hogy ugyanúgy, ahogyan a szocializmus egyetlen országban — a Szovjetunióban — aratott győze'me után a többi, szocialista országban is gvőzel- met aratva ' 'világrendszerré vált: a szocialista képzőművészet is immár több országban él és virágzik. Fejlődésének ez volt az útja és legdöntőbb lehetősége. Aki még nem látta ezt a kiállítást és csak az előbbiekben olvasottakat ismeri róla, 'netán hiheti, hogy a tíz szocialista ország, amely képzőművészeti alkotásaival most Budapesten szerepel, a maga képzőművészetében úgy hasonlít’ egymásra, mint egyik tojás a másikra. Ám aki már látta vagy megnézi ezt a kiállítást, az tudhatja, hogy nincs így. Nyomban hozzátehetjük: nagyon jó, nagyon nagy szerencse, hogy egyáltalán nincs így. A szocialista realizmus nem a formákban, nem a formavilágban jelent azonosságot, hiha a festői látásmód forma- beli-stiláris oldala szerint hasonlítjuk össze őket. A hangsúlyt a művészi látásmód másik oldalára, az eszmeiségre kell tennünk: annak azonosságára. Persze, hibát, sót nagyon nagy hibát követnénk el, és a szocialista realizmus üvöltő ellenfeleinek kétes érvelése előtt villogtatnánk zöld lámpát, ha ugyanakkor nem hangsúlyoznánk kellő eréllyel a szocialista eszmei egységen belüli sokféleséget, változatosságot a formanyelv, a stílus tekintetében. Hiszen éppen ez az eszmei egység és az egységben is érvényesíthető, s érvényesülő formaváltozatosság a biztosítéka a szocialista realizmus életrevalóságának, szakadatlan megújulásának Biztosító ka és kimeríthetetlen lehetősége a szocialista realizmus maradandóságának, állandó korszerűségének. Ezért remélhetjük, hogy ez a kiállítás, amely sorra járja mind a tíz kiállító országot, meggyőzi a hitetlenkedő- ket, megerősíti a tettrekésze- ket: a szocialista képzőművészet újabb fellendüléséhez vezet az újabb évtizedekben. Simon Gy. Ferenc Vietnam: (Vu Trung Luong: „A Bang fa kapunál, 1970). Dolezsál László ielvételei (Egyesek azt mondták rá: fénykép. És legyintettek. Ugyanők mostanában agyba- főbe dicsérik a pop-artot. Pedig, ha valami, akkor az aztán „egy az egyben” produkál. Festménnyé, szoborrá tesz puszta tárgyakat.) Ez a Eestmény ma is pirulás nélkül valllíatja magáról, hogy a szocialista realizmus alkotása, azé a szocialista realizmusé, amelyet egyesek a túlzásaimiatt az értékeivel együtt óhajtanának kirekesz- teni, világszerte, a korszerű művészet különben tág keretei közül. S aki most figyelmesen szemléli ezt a képet, majd alaposan végignézi és közelengedi masához az egész kiállítást, rájöhet és rá is érezhet arra. hogy a szocialista realizmusnak igenis vannak jó hagyományai, s hogy azok magasabb színvonalon megismétlődve, megújulva és kiteljesedve élnek tovább — életerősen — a fejlődő és fejlett szocialista képzőm ű vészeiben. Hiszen ennek a kiállításnak az a v legfontosabb tanulszen az maga volna az egyhangúság legunalmasabb és legkiábrándítóbb, legtaszítóbb sivársága, hanem az eszméiben, az eszmevilágában fejez ki határozott, bevallott és megalapozott rokonságot. Az eszmei • egyformaságról jó tudni, hogy az nem az el- színtelenedett, sápadt erőtlenség, hanem az eleven, üde erő jele; az élet minden területén csakúgy, mint a képzőművészetben. Az eszme- rendszer a szociálist» realizmusban egyértelmű, egységes, míg a formanyelv érthetően sokféle, változatos. így van ez országonként. De így van ez tulajdonképpen egyes országok egyes művészeinek esetében is. Természetesen más-más formanyelven fejeznek ki eszmei azonosságot a mongol Balbarin Gombozsiren és a bolgár Ivan Nenov, avagy a kubai Orlando Yames és a szovjet Andrei Jakovlev, de a magyarok közül is — például — Domanovszky Endre ós Vecsési Sándor festményeiC lképzelhetetlen- hogy *” valaki magántanulóként oklevelet- diplomát szerezzen. Tegyük hozzá: ma már, s az esetek túlnyomó többségében- mert szabályt erősítő kivétel mindig akadhat. De az már nem elképzelhetetlen, hogy valaki önerejéből váljék művelt emberré- Ebben az értelemben az az iskola végzett jó munkát. az a tanár érdemel elismerést- aki a hallgatóban- növendékben felébresztette a folyamatos önművelés igényét. Lényégét tekintve a közösségek, munkáskoiiek- tívák számára szervezett művelődési formáknak is ez a célja. Nézzünk néhány konkrét példátA Kritika című folyóirat tavalyi közművelődési beszélgetéssorozatának egyik résztvevője a Lőrinci Fonó munkásnője. mondotta el. hogy a kollektív tárlatlátogatások neveltek belőle — s általa a gyermekeiből — egyéni tárlatlátogatót. Az elmúlt években résztvett művészettörténeti előadássorozaton, sok-sok tárlatvezetésen Valamennyit az üzem szervezte- S- egyszercsak -azon vette észre magát- hogy munkaszüneti napokon be- belátogat a Szépművészeti Múzeumba- a Nemzeti Múzeumba- a Galériába-..” Vagy egy másik eset: a Zeneakadémia munkás-hangverseny bérletsorozatának estjeit látogatta a SZIM néhány brigádja. Közben zenetörténeti előadásokat hallgattak meg az üzemi művelődési házban. A legközelebbi koncertekre már nem kellett „szervezni” őket: a brigádok tagjai a maguk örömére válcsak, halálraítélt! Járkálj Megdöbbenten veszek újra meg újra a kezembe egy verseskötetet. Címe: Járkálj csak halálraítélt: szerzője: Radnóti Miklós. Nem tudok szabadulni ettől a verskötettől — de nem esztétikai okokból, vagy legalábbis nemcsak ilyenekből. Ez a könyv többet ad nekem az irodalmi örömnél — talán nem is örömöt, hanem valami nyugtalan,-bonyolult érzést. amiben öröm is van-de egyben kín is. Az a kínos érzés, amit akkor érez az ember, amikor valakitől nyíltan meghallja a saját titkos érzéseit és gondolatait. Én nem mertem határozottan bevallani magamnak — ő világosan és kegyetlenül kimondja. Reméltem, hogy talán nem is igaz. talán csak képzelődtem, egyre sokasodó lelki vereségeim hatása alatt: most aztán jött ez a verskötet, és kertelés nélkül megállapította a diagnózist Igen, mondta, valamennyien halálraítéltek vagyunk. Az ítéletet már régen kihirdették, jogerős, csak még a végrehajtás időpontja bizonytalan. Mit tehetünk addig? Járkálj csak- halálraítélt. Más költő is írt már a halálról, mindegyik írt róla. Schopenhauer szerint a halál nagy „múzsavezető”. De rendszerint akkor írtak róla, ha vágyódtak utána. A ma-' gyár költészeten például — a középkori Halál himnuszától Adyig —, hol hangosan, hol fojtottan végigvonul a halálvágy. Végre is mindnyájunk öntudata mélyén ott lappang egész szerényen és rendszerint észrevétlenül a megsemmisülés vágya. De most nem erről van szó. Mi, akik ma élünk és gondolkozunk, nemcsak ritka, ködös, romantikus pillanatainkban gondolunk a halálra. Sokkal gyakrabban, és akkor a legerősebben, amikor éppen a legjobban érezzük magunkat. Ezt árulják el Radnóti Miklós versei. Igazán nem bánatra hajló költő. Lázadó temperamentum, szereti az életet. Izét megtalálja még a proletárok eledelében is« ódát ír nyári táplálékukról, a szilváról és a dinnyéről. „O, ének; dicsérjen két gyümölcs, olcsó vacsorák dísze, kilós eledel”. Imádja a megfogható valóságot, a természetet, boldoggá tudja tenni nemcsak a szerelem, hanem egy tavaszi pocsolyá a mezőn, mókus futása a nyári erdőben, vagy a „tücsökugrás kicsi zaja”. Kevés egészségesebb költőt ismerek ma — mégis mindig eszembe jut a halál. A legváratlanabb helyzetek emlékeztetik rá. Ö, ez a kert is aludni, s halni készül. gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé. Sötétedik. Halálos kört, röDÜl Köröttem egy elkésett, szőke méh. S fiatal férfi, te! rád milyen halál vár” Bogárnyi zajjal száll golvó fe'éd. vagy hangos bomba túr a földbe és megtépett hússal hullsz majd szerteszét ? így ír egy kertben, melyben boldog perceke* tölt Igv ír. rrikor napjai eredményét méri le, mikor egy táj szépségét élvezi, mikor szeret. Bármi történjék, a halálmotívum mindig visszatér. Semmi esetre nem mint vágy, nem is mindig szorongás, hanem mint kemény, szinte tárgyilagos bizonyosság. Mondom ezt érzem magam is, régóta, csak nem mertem kimondani, reméltem, talán a letagadás segít. És ezt érzik, azt hiszem, nagyon sokan a mi nemzedékünkből. Éljük az életet, ahogy lehet, munkába, gondolatokba, érzésekbe fogunk: és közben tudjuk, hogy mindez csak ideiglenes, talán már holnap, de legkésőbb holnapután jön valami: „bogárnyi zajjal” és kérlelhetetlen biztonsággal. Gyakran jut eszünkbe a Halál himnusza: „Elmegyek meghalni, mert a halál bizonyos, de a halálnak órájánál semmi bizonytalanabb”. Ez az érzi«, melyet nagyon sokan rejtegetünk, és melyet Radnóti most nyilvánosságra hozott, távol van az érzelgős. kispolgári pacifizmustól. Nem halálfélelem: egyszerűen csak haláltudat. A halált tudomásul vesszük, beiktatjuk a napi életünkbe. számolunk vele, és ha bekövetkezik, nem fogunk meglepődni. Ezek a versek minden nya- valygás és ellágyulás nélkül szólnak róla, csaknem szigorú hangon állapítják meg. Halálra ítéltek bennünket, egyelőre haladékot kaptunk, addig mindenesetre élünk, ahogy tudunk, sőt. néha még a jövőre is gondolunk, amelv nyilván nem lesz a miénk, de kétségtelenül eljön: „mert fagy készül itt. utána hull a hó majd” — de aztán „egv hajnalon az új fű kidugia tőrét”. Addig pedig járkáljunk csak, amíg lehet. Tudjuk, hogy nem sokáig lehet, de ez nem kedvetleníthet el, nem mondhatjuk, hogy nem érdemes. Mennél rövidebb ideig lehet, annál inkább érdemes. ... tisztán élj te most. mint a széljárta havasok lakói, és oly’ büntelen. mint jámbor, régi kéDekeh pöttömnyi gyermek Jézusok. S oly’ keményen is mint a sok sebtől vérző, nagy farkasok. Hát; igen: tisztán, vagy kevésbé tisztán, keményen, vagy kevésbé keményen, de nagyjából mindenesetre igv. 1936. * Hetven évvel ezelőtt. 1908. július 9-én született Balint György, a magyar publicisztika kiváló művelője. Káldi János: A Velebit csúcsán Itt a csúcson örülsz már, nincs semmi, ami körülzár, s a legszebb látnivaló a részed. Az alkony tűzvészében parázslik a tenger, s a fúzfasor, mint egy bús idézet, úgy nyúlik el, és jajongva zeng fel, ahol a völgy lapul. A hegyvonulat megkövesedett, óriást merengés. Sziklacsúcs, szirtzuhatag, köredö. A mintha itt ülne — láthatatlanul — maga az Idő. Az önművelés tormái tottak bérletet. S, lettek — nyilván nem valamennyien — rendszeres hangverseny- iá tógátokká. Valahogy így támad fel tehát az igény. Élmények nyomán. Meglehet, Hogy azok az emberek, akik a fenti élmények alapján váltak „önművelő” tárlat- és hangverseny-látogatókká, sohasem jutnak el idáig, ha az ismeretterjesztés, a képzőművészeti, a zenei nevelés kollektív formái révén nem kapnak indítást. De, most, hogy a művészeti élmény- szerzés új lehetősége nyílt meg előttük, már a maguk útját járják, nem várva öszr tönzést, biztatást. Egy, a közelmúltban megjelent művelődésszociológiai tanulmány írta, hogy ma Magyarországon a munkásrétegek általában műveltebbek, mint gondolnánk, hiszen számtalan olyan művelődési forrásból merítenek, amelyeket a legbonyolultabb módon sem lehet számon tartani. Így van, mert ugyan ki tudja lemérni, hogy egy-egy nézőben, hallgatóban milyen módon ébresztette fel a továbbgondolás igényét, valamelyik rádió-, vagy televízióműsor, film, könyv... Utolsó helyen említettük, amit a legelsőn kellett volna: a könyvet. A könyvet, amely az önművelődésnek — mindenfajta művelődésnek — elsőrendű forrása. Mindenki számára elérhető. megszerezhető. tulajdonba vehető. Az olvasási statisztika bármily megbízható és lelkiismeretes is. csak irányokat, tendenciákat jelezhet, mert ugyan ki képes számon tartani hogy egy-egy könyv kinek a számára jelentett élményt gondolkodási fordulatot; kinek a szellemi fejlődéséhez, s miként járult hozzá. A könyv az önművelés legősibb, s legszebb formája, eszköze. A fiatal —, vagy nem fiatal —, szakember, aki egyetemen, főiskolán speciális ismereteket szerzett, elsősorban szakkönyvek révén tartja a lépést a tudományával. A munkááember. akinek a kultúra iránti érdeklődését — idejében, vagy elkésve esetleg — tartalmas programot nyújtó művelődési intézmények ébresztették fel, könyvekhez folyamodik. Az irodalom iránt • érdeklődőknek egyetlen és csaknem kizárólagos élmény- és ismeretforrás. ' Aki a politikai ismereteit kívánja gyarapítani, a művészettel mélyebben megismerkedni, az emberi múltat közelebbről, s jobban látni —, csuk könyvekhez fordulhat. Az önművelés —, noha sokan gyakran az ellenkezőjét gondolják — korántsem „magányos” tevékenység. Maga a folyamat természetesen a legtöbb esetben nem kollektív formák között zajlik. Az ember egyedül olVas. kettesben, vagy kisebb társasággal megy koncertre, színházba. tárlatra Televí- •viót családi.' vagy baraii körben néz. De az élményekről, ismeretekről. amelyeket az önművelés folyamatában elsajátít beszél másokkal Megosztja a tapasztalatait, felhívta egy-egy hatásos. szép neki tetsző munkára mások figyelmét, tanácsot fogad el másoktól, Ez is közösségi árarrtlás. tehát bizonyos értelemben — noha nem úgy mintha iskolában, tanfolyamon, előadáson volna az illető Mégis. az értéke nem csekélyebb annál. Az önművelés természetesen, nem nélkülözheti a segítséget. Akár az útbaigazító könyvekét, folyóiratokét, az orientáló kritikáét, akár a személyes beszélgetést könyvtárosokkal. közönség- szervezőkkel, népművelőkkel. A beszélgetések újabb ötleteket adnak irányokat jelölnek meg. eddig nem ismert művekre, alkotásokra hívják fel a figyelmet. A nnak, aki a művelő** desnek ezt' a formáját vá'asztja, tulajdonképpen csak egyetlen jó tanácsot lehe* adni: ne hagyja abba soha a maga szellemi építését. mert' ezzel az elfoglaltsággal önmagának örömet szerezve a társadalomnak is hasznára van, gyarapítja a „kiművelt emberfők” számát. T. I. NOGRAD - 1976. július 11., vasárnap 5
