Nógrád. 1976. június (32. évfolyam. 128-153. szám)

1976-06-24 / 148. szám

kepéka G A GYÁRAKBAN mindig voltak képek; nem mai találmány. A munkásmozgalomnak már a kezdetén szokás volt — igaz, köny- nyen eltávolítható módon kifüggesztve, ne­hogy felébressze a tulajdonosok haragját —, olyan emberek képét kirakni a műhelyfa­lakra, a gépek fölé, akik a harcukkal pél­dát és erőt adtak... A felszabadulás után nálunk is egészen természetes lett, hogy a gyárakban,. üzemekben egész képsorok ke­rüljenek a falakra: munkásmozgalmi ve­zetők képei; - történelmi személyiségek, sztrájkjelenetek, képek a Tanácsköztársaság hónapjaiból, egy-egy munkásmozgalmi ese­mény művészi ábrázolása. Az a kezdeményezés viszont, amely mos­tanában kezd kibontakozni, más természetű. Művészi ábrázolásokról van szó, amelyek­kel a gyári munkásság képzőművészeti íz­lését kivánják emelni. A törekvés, hogy a gyárakban dolgozó emberek tekintete érté­kes, magas színvonalú műalkotásokon pi­henjen meg a munka perceiben, ugyancsak nem mai keletű. Már évtizedekkel ezelőtt is voltak próbálkozások, hogy műalkotásokkal, műalkotások reprodukcióival keltsék fel a figyelmet és az érdeklődődést a képzőmű­vészet iránt. Sok gyárban ma is látható eb­ből az időből — az ötvenes-hatvanas évek fordulója körüli évekből — való kép, szo­bor reprodukciója. Ezzel a régi, immár csak­nem húszesztendős kísérlettel az volt a baj, hogy nem vált átgondolttá és rendszeressé. Esetleges maradt. Ha akadt éppen alkalmas kép az illetékes képzőművészeti értékesítő vállalat raktáraiban, elárasztották vele a gyárakat, ha nem volt, senki se gondolt ve­le tovább. A mostani kezdeményezésnek — amelynek szép példáit láthatjuk immár országszerte —, éppen az a legfőbb erénye, hogy átgon­dolt, tartalmas és tervszerű. Pedig nem va­lamilyen központi „gyárdíszítő” szerv irá­nyítja. Nincs is ilyen. Egy szeílemiség irányítja. Az a felismerés, amely mindjobban áthatja a közművelő­désért felelős intézményeket — tanácsokat, nagyvállalatok illetékes tömegszervezeteit, a képzőművészeti alkotásokat propagáló hi­vatalokat —, hogy minden alkalmat, min­den jó eszközt meg kell ragadni a közízlés emelésére. Ennek kipróbált, jó eszköze a képzőművészeti nevelés. S azt pedig nem­csak iskolákban, előadótermekben lehet foly­tatni, hanem kötetlen módon, szórakoztatva — a munkahelyen, is. Anélkül, hogy külön időt venne igénybe. Példaként megemlítjük azt a kőbányai nagyüzemet, amelynek tevékeny párt- és szakszervezeti funkcionáriusai a Nemzeti Galériához fordultak segítségért, tanácsért. Azt kérték, ajánljanak nekik (olyan műal­kotásokról készült nagyméretű reprodukció­sorozatot, amely a gyár üzemcsarnokának, irodaépületeinek falaira kifüggesztve, mint­egy teljes áttekintést ad a magyar klasszi­kus festészetről. Az — korántsem csillagászati összegű — anyagi áldozatot a gyár vállal­ja. Néhány nap alatt megkapták a címlis­tát, a reprodukciók beszerzési helyének meg­jelölésével. A gyár műhelyeiben elkészítették a kereteket, a reprodukciókat kifüggesztet­ték. Munkaszünetben, ebédidő előtt vagy után, a munkavégzést követő percekben naponta százak és százak állnak meg a „há­zi múzeum” képei előtt. Ügy tervezik, hogy egy évig .hagyják kint ezeket a képeket, utána átadják őket egy másik nagyüzem­nek, s újakat akasztanak ki: ezúttal a XX. századi és kortársi magyar festészet alko­tásainak reprodukcióit. Kolombusz tojása — mondhatnák. Igen, bizonyára van benne igazság, hogy nagyon egyszerű dolog. Felismerés, csekély anyagi áldozat, szív és szeretet kell hozzá, semmi más. Az aggályoskodóbb természe­tű olvasó talán azt a kérdést is felteheti, hogy ezzel vajon „meg van-e oldva” a kép­zőművészeti nevelés? Siessünk megnyug­tatni: nincs megoldva. Dehát ennek a kez­deményezésnek nem is ez a célja. Ennek a célja a képzőművészeti kultúra terjesz­tése. Vagyis, egyazon dolog másik oldala. Természetes, hogy aki — vállalati dolgozó, gyári munkás — néhány percre megállt egy- egy művészi alkotás reprodukciója előtt, nem részesült képzőművészeti nevelésben, nem kapott rendszerezett ismereteket. De­hát annak megvannak a bevált — vagy tovább tökéletesítendő — formái, kialakult módszerei. Itt csupán az érdeklődés felkel­téséről van szó — arról, hogy az embere­ket munkahelyükön megérintse, elgyönyör­ködtesse a műalkotás. Akik szorgalmazzák a gyári képzőművé­szeti nevelésnek ezt a formáját, nem ok nél­kül bíznak a népszerűségében, elterjedésé­ben, azaz a sikerében. Jól tudják, hogy nem pótolja a képtár látogatását, nem pótolja az egyszeri, csak az eredeti műalkotások meg ismerésével megszerezhető élményeket. De út ahhoz. Ez a dolog lényege. A modell — hogy az iparvállalat, termelő­üzem, szövetkezet — kulturális területen te­vékenykedő munkatársai valamelyik mű­vészeti intézmény segítségét és tanácsát ké­rik. az ország bármely vidékén megváló sítható. A választék — bátran mondhatjuk — végtelen. Nincs a magyar és a külföldi mű­vészettörténetnek olyan korszaka, amelyről ne lehetne hatásosan, szépen elkészített rep rodukciót beszerezni. (Tegyük sietve hoz­zá : előbb vagy utóbb, mert egyik-másik, ki­vált, ha nagyobb kereslet indul meg, eset­leg átmenetileg „hiánycikké” válhat.) EGÉSZSÉGES, értelmes, szellemi hasznot eredményező munka — mert komoly szer­vezési munkát jelent ez! — bontakozik ki a szemünk előtt A képzőművészeti nevelés­nek, s ennek segítségével a közgondolkodás emelésének új, hatásos formája. Jó szívve propagáljuk: százezrek épülésére, tanulságára szolgálhat. x. L A TIT ifjúságpolitikai nyári egyeteme Tóén ismét megrendezik a TIT salgótarjáni ifjúságpolitikai nvári egyetemét, a július 15-én kezdő­dő Ifjúság ’76. ezúttal a muní.ás- ifjúsággal összefüggő társadalmi, politikai, nevel'sí és művelődési kérdések, feladatok vizsgálatához, elemzéséher kíván hozzájárulni. Előadói közt szerepe1 dr. Nádor György, az Állami Ifjúsági Bi­zottság titkára. Pásztor Ga’'r!eHn, a KISZ kb titkára, dr. Balogh József, az MSZMP KB politika! főiskolájának tanszék vezető-he- lvettese, dr. Szántó Miklós. a Magyar Hírek főszerkesztője, dr. Sántít1 Pál, az MTA Pedagógiai Intézetének cs dr. Gazsó Ferenc, a Társadalomtudományi Intézet osztályvezetője. Az idei salgótar­jáni ifjúságpolitikai nvári egye­temre több mint hatvanan jelent- ke/.tek Budapestről é* valamcny- nyi megyéből. A hallgatók közt van szociológus és ftvegcstsznió laboráns és agrármérnök. sze­mélyzeti osztályvezető, géplaka­tos és honvédségi alezredes. A TIT tervezi, hogy az ifjúság- politikai nyári egyetemet a lövi évtől nemzetközi rangra emeli Ennek a sok közül egyik felté­tele, a hat nyelvű szinkrontol­mács-berendezés a közelmúltban megérkezett Salgótarjánba. FILMSAROK iAmerikas éjszaka Francois Truffaut, a fran­cia „új hullám” egyik ve­zéralakja. A Négyszáz csa­pással', a Jules és Jim-mel, s más alkotásokkal bizonyí­totta tehetségét, fantáziáját, gondolati-művészi eredetisé­gét.. Később — ahogy ez már lenni szokot — az irányzat lendülete megfékeződött, az eredetiség akkumulátorai nem töltődtek fel, és a fran­cia rendezők jó része a lan­gyos középszer vizeire eve­zett. Francois Truffaut sem kivétel. A Bársonyos bőr, a Lopott csókok, a Családi fé­szek filmcsinálója nem azo­nos a Négyszáz csapás nagy formátumú művészével. Egy valami azonban vitathatat­lan. Truffaut anyanyelv­ként beszéli a filmet, hallat­lanul élvezi a forgatást, és, noha, most szerényebb kor­szakát éli, akárcsak a fran­cia „hetedik művészet”, Író­ként, rendezőként, színész­ként egyaránt képes klasszis­telj esítmény ekret Az Amerikai éjszaka a film világába vezeti el a nézőt: önirónikus igénnyel és ugyan­akkor szórakoztató szándék­kal lebbenti fel a függönyt a kulisszatitkokról. Maga a szerző ekképpen nyilatkozott elképzeléséről: „A film cso­dálatos mesterség, és mi ezt azzal bizonyítjuk, hogy kö­zülünk senki sem szeretne mást csinálni. így filmün­ket a mozi dicséretének is szánjuk. Lényegében nyo­mon követi azokat, akik a filmeket közös munkával lét­rehozzák, feleLni próbál azok­ra a kérdésekre, amelyeket a közönség a színészeknek és a rendezőknek újra meg új­ra feltesz; Hogyan készül a film?” Akik a történetet — azaz, hogy kettős mesét: a forga­tási munkáét és a filmbeli sztoriét — megelevenítik, valósággal lubickolnak a kü­lönös miliőben. Truffaut-nak jó a humorérzéke, így hát nem okozott gondot számá­ra, hogy geg-ésővel hintse meg azokat a jeleneteket, melyekben sajátmaga — mint rendező — a kamera mögött áll (a francia művész nem először vállal szerepet saját filmjében). A filmbeli ren­dező természetesen kezében tartja a kormánypálcát, ám ennél is többet jelent, hogy meghitt emberi kapcsolato­kat létesít munkatársaival. Akik pedig különcök, szeszé­lyesek, csapodárok, hiúk. Hogy Truffaut feje fölött kis glória libeg? Hogy ő nem különc, nem szeszélyes, nem csapodár, nem hiú? Istenem, minden szentnek maga felé hajlik a keze... Mit mondhatunk az Ameri­kai éjszaká-ban megelevene­dő — azaz: a szemünk előtt összeálló — filmről? Hm, hm, kissé csóválhatjuk a fejün­ket. Meglehetősen banális szerelmi dráma körvonalai bontakoznak ki előttünk. Az idős papa elszereti fiának ifjú nejét (nem, nem téve­dés: az após lecsapja fia ke­zéről a menyét). Feltehető, hogy Truffaut szándékosan választott ilyen cselekmény­elemeket;, hiszen az úgyne­vezett „szórakoztató mozi” sablonjait vette célba. Meg­tépázza az illúziókat és gú­nyos derűvel hahotázik maga is az előre gyártott fordu­latokon. Kétségkívül érződik a paródia szándéka. A nyu­gati filmcsinálók, mondja a mester, olykor-olykor mesz- szire távolodnak az élettől. Vagy annak csak bizonyos oldalait láttatják. Vagy le­egyszerűsítik a problémákat. Ä legjobb profiszínvona­lon elkészített film erőssége, hogy emlékezetes figurák so­rával ismerteti meg a nézőt. Egy-két ecsetvonás elég a rutinos Truffaut-nak ahhoz, hogy karaktert teremtse^. Méghozzá élő karaktert. A rendező mellett különösen a csupa-romantika Alphonse, az elvirágzott Severine, az álomszép Julie jelleme gaz­dagon motivált. Szellemesek a dialógusok (néháhy túlsá­gosan „erős” kifejezés elle­nére, bár ami utóbbit illeti, e sorok Írója tanúsíthatja, a filmgyárban tényleg így be­szélnek). És — mint Truf- faut-nál mindig — első ran- gúak a színészek. Közülük Jean-Pierre Léaud játékáról szólunk elismeréssel. Gye­rekszereplőből vált pompás jellemábrázolóvá. A hangu­latok széles skáláját képes érzékeltetni, s ugyanakkor kritikát is mond a néha po- jácáskodó sztárról. Nem egészen pontos eszté­tikai minősítéssel élve, az Amerikai éjszaka — kellemes film. Lehetne mélyebb és szenvedélyesebb, alaposab­ban is „körbejárhatná” a té­mát, az adott műfaji keretek között azonban így is rangos teljesítménynek számít. Olyan filmnek, mely — cselekme- n'yességéről, komikumánál, mondanivalójánál fogva — kiválóan alkalmas arra. hogy a nézőt a moziba csábítsa. A filmet megyénk művész­mozijaiban már bemutatták, mostantól műsorára tűzi a többi filmszínház is. s. f. j Mai tévéajánlatunk 21.40: SZÍNHÁZI ALBUM. Az 1975/76-os színházi év­adot búcsúztatja ezúttal a Színházi Album. Olyan elő­adások részletei kerülnek képernyőre, melyeket egy­aránt lelkesen fogadott a nagyközönség, s a kritika 1& Epizódok villannak fel a bu­dapesti Nemzeti Színház két nagy sikerű műsorából, a Csongor és Tündéből, vala­mint Szabó Magda Az a szép. fényes nap című történelmi drámájából, s ott lehetünk Szolnokon is, ahol Shakes- oeare Makrancos hölgy című xomédiáját adják. Az adás nem vállalkozik a most vé- szabadtéri évad előkészüle- get érő színházi év mérlegé- teível is. A műsor arra is vá- nek elkészítésére, ez még laszt ad, mit láthat az idén túl korai lenne, de ugyanak- nyáron a színházkedvelő kő­kor foglalkozik már az idei zönség. ■'sssssssssssSsssssssssssssssss//ssss/ssssssss/ssssssss/sssssssssssssssssssssss.‘ssss ! I \ N | Fjodor Abramov: IpelagejäI s I $ I S 'SSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/S'WSSSSSSSSSSSSSSS/SSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSS, 27. És mégis győzött. Mindenkit két vállra fektetett. Egyes-egyedül. Egyetlen hónap alatt. Hogy mivel? Talán valami ravaszsággal? Nem, kenyérrel. Azzal a kenyérrel, amit a pékségben sütött. Harcot indított a kenyérért az emberek érdekében és győzött. A kenyere győzött. Senki sem tudott ellenállni az ő kenyerének — könnyű, illatos, finom és laktató volt. Októberben Peiagejához kétszer is ellátogatott az ápolónő, és mind a kétszer megpróbálta rábeszélni, hogy menjen be a kerületi kórházba. De Peiageja válaszul csak a fejét rázta. Ugyan minek menne oda? Hogy tudnának rajta segíteni a kerületi orvosok? Hisz’ ő maga is jól tud­ja. hogy mi a baja. Annyi év alatt hányszor rakták át a kemencét a sütö­dében! Nem beszélve a néhány tégláról, amit évente ki­cseréltek. Nem bírták a meleget, szétestek... Pedig a téglát agyagból égetik, akár kőnek is lehet nevezni. De minek lehet nevezni az embert? Öt, az asz- szonyt, aki tizennyolc év alatt egyetlen napot se pihent? Most aztán ő is •széthullott, darabokra tört, egész nap csak az ágyat nyomja... Pelagejának ritkán volt látogatója. A Nagy Manyának ő maga adta ki az útját: Anyiszjával, a sógornőjével mind­járt a. Pavel temetése után leszámolt: nem volt ereje töb­bé látni őt, szégyene szemtanúját. Pjotr Ivanovics nem jött el — ez magától értetődik. Kinek kellene ő már? Egyedül Lida Vahromejeva. Alka barátnője látogatta meg ezekben a hideg őszi napokban. Beugrott. Vizet is, tát is hozott be, és elmesélte a falubeli újságokat. Bár, őszintén szóivá, Peiageja Lidái sem nagyon hívta. Mer- mikor elment, olyan bánatos lett, Mintha a fényes nappal éjszakára vallott volna. Azért nappál Peiageja el-eltotyogott a házban. Külön­ben nappal még feküdni is jobb voit. Napközben odakint pezagett az élet. Hol lóháton, hol traktoron haladt el vala­ki az ablak előtt, hol a szomszédasszony csörömpölt a ved­reivel, amint vízért ment a kútra, hol — a legrosszabb esetben — varjú károgott ,— az is életjel. Éjszaka azon­ban, akárha a sírban feküdt volna. Ha éjszaka netán se­gítségért kiált — a kutya se hallja meg.' Hacsak a részeg Afonyka fényszórója rá nem vetődött volna olykor a ko­módon álló nikkeledet! szamovárokra. Afonyka, ha felönt a garatra, sehol se találja helyét. IVJint valami sátán, egész éjszaka száguldozik a motorke­rékpárján. Utcáról utcára, sikátorról sikátorra. Annak ide­jén, hogy kikelt magából Peiageja, amikor Afonyka az éj­szaka kellős közepén elmennydörgött az ablakuk alatt! Kígyót-békát kiáltott a fejére. Bezzeg most, ezeken a hosz- szú őszi éjszakákon, az egyetlen öröme az volt, ha az ut­cában megjelent - a részeg motoros... November -7-én Peiageja sem jobban, sem rosszabbul nem érezte magát, mint előző nap. Ezen a napon mégis jóval napkelte előtt talpon volt. Befűtött a kemencébe, le­pényt, túrós buktát, mazsolás, húsos palacsm’át sütött, ha­las pirogot készített, aztán felmosta a padlót, tiszta térí­tőt tett az asztalra, és'maga is rendesen felöltözött. Minden ünnepnél jobban szerette a November 7-,ét. Valaha egész nap, kora reggeltől kezdve vidámságtól volt hangos a házul*. Először is Pavel meg Alka készülő­dése a felvonulásra, az új ruha felpróbálása — az a leg­kedvesebb: minden ünnepre új holmi! —, aztán tizenegytől kezdve, mikor a felvonulás az ő környékükre érkezett, jöt­tek a kifagyott nyulak (így nevezte el magában Peiageja a vezetőket, akik beusroPak hozzá leereszteni egy-egy ku­pipávai, hogy felmelegedjenek): Pjotr Ivanovics, a községi tanács elnöke; a kolhozelnök... Persze, mindegyik suttyom­ban, óvatosan, nehogy az emberek a szájukra vegyék őket. De a házba már tréfálkozva jöttek be. Egyik úgy óbé- gatott, akár egy szerzetes, a másik mekegett, akár a kecs­ke: „Akad-é valaki e házban, aki felmelegítené kifagyott testem-lelkem ?” (Folytatjuk) AV-f­, • . 1 *' ­gfáSttéi llfRr Je!ene*ek a „Háború és béke” filmsorozat V-, VI. részé­ből. (Június 24., csütörtök, 20.00 h.) Atecu Popovice: DICSŐSÉG Eleiemben először szerepeltem a televízióban. Az antik művészet­ről tartottam előadást. Ragyogó­an beszéltem: finoman, okosan, mint egy nagy tudású szakem­ber. Ügy éreztem, hogy az elő­adás nem mindenhaoi volt. Fz dicsőség! A dicsőség édes ter­hét éreztem. Most. ha ' hazame­gyek, folyton csörögni fog a te­lefonom. Ismerősök és ismeret­lenek. férfiak és nők — egészen fiatal lányok fogják megköszön­ni. hogy bevezettem őket az an­tik művészet csodálatos világába. É5. alig hogy hazaértem, való­ban csengett a telefon. Hango­san dobogó szívvel nyúltam a kagyló után. Hogy beszéljek te­hetségem rajongóival? Méltóság­teljesen, de ugyanakkor szeré­nyen . . . — Szevasz, öregem — hallatszott gyermekkori barátom hangja. — Hát ez meg micsoda? Az imént láttalak a tv-ben . . . „Méltóságteljesen, de szerényen” — gondoltam még egyszer — és ígv szóltam: — Köszönöm . . . — Ugyan mit köszönsz! Csak azért hívtalak fel, hogv megkér­dezzem honnan szedted elő ezt a nyakkendőt? E2 Kőkurszakbeli darab . . . A második csengetés egy perc i múlva következett. — Bocsásson meg. de hol vá­gatott utoljára hajat? Mint idős fodrásznak figyelmeztetnem kell önt, hogy az oldalszakálla kissé hosszabb, he-he, mint azt a jó- ízlés szabályai megengedik! . . . Amikor harmadszor csengett a telefon, remegő kézzel vettem fel a kagylót. És nem tévedtem. Mert valami idióta, izgalomtól fuldokló hangon közölte, hogy rosszul ejtem ki a sziszegő és a zizegő hangokat, és hogv ilyen­nek nincs helye a képernyőn­A következő két rajongóm kö­zölte, hogy a nadrágom csúnyán van megvarrva, hátul púposán áll rajtam, hogv nem tudom mit tegyek a kezeimmel és hoevlia legközelebb fellépek a televízió­ban. jobb lenne, ha előtte tie- pelenkáztatnám magam. tJjra csöng a telefon. — Hát ezúttal mit találtál? — ordítottam a kagylóba. — Mit tu­dott még összekotorni? Hogv nem fésültem meg a szemöldököm? Vagy. hogy az ingem nem Pá­rizsban vasalták? — Nem, nem — hallatszott egy női hang — minden csőd líúos volt! Olyan okosan, szépen, tem­peramentumosán beszéltél . . . — Köszönöm, mama — sóhaj­tottam. . Krokodil, 1976. 13. sz. Fordította: juhász László A

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom