Nógrád. 1976. május (32. évfolyam. 103-127. szám)

1976-05-01 / 103. szám

A vonaton még nem volt ^ semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal. Már mikor a motoscafon az Állomásról befelé hajóztak, és elhagyták a Canale Grandét a rövidebb út kedvéért, Mi­hálynak feltűntek jobbra és balra a sikátorok. De ekkor még nem sokat törődött ve­lük, mert eleinte teljesen le­foglalta Velence velencesége: a víz a házak között, a gon­dolák, a laguna és a város téglavörös-rózsaszín derűje. Mert Mihály most volt elő­ször Olaszországban. har­minchat éves korában, a — igazán csak egy pohárral —, mondta komolykodva, mert Erzsi, ugyancsak álko­molysággal, mértékletességre intette, mint fiatalasszonyhoz illik. Eltávolodva a Canale Gran- détól, amely mentén állt a szállodájuk, a Frezzeria körü­li utcákba jutott, ahol ilyen­kor éjszaka is sok velencei járkált, azzal a különös han­gyaszerűséggel, ami ennek a városnak a lakóit jellemzi. Az emberek csak egyes útvona­lé gas dolgoktól —, talán a kamasz akart élni olyan szűk helyen, ahol minden félnégy­zetméternek külön értelme van, tíz lépés már határsér­tést jelent, évtizedek telnek el egy rozoga asztal mellett, és emberéletek egy karosszék­ben; de ez sem biztos. így bolyongott a sikátorok közt, míg arra nem eszmélt, hogy hajnalodik már, és ő Ve­lence túlsó oldalán van, az Űj Parton, ahonnan a teme­tő szigetét látni és távolabb nászútján. Hosszúra nyúlt vándorévei alatt mindenfelé megfordult — Angliában és Franciaor­szágban éveket töltött. de Olaszországot mindig elkerül­te, úgy érezte, még nincs itt az ideje, még nem készült fel rá. Olaszországot is a felnőtt dolgok közé tette el, mint az ivadékok nemzését, titokban félt is tőle, félt, mint az erős napsütéstől, a virá­gok szagától és a nagyon szép nőktől. Szerb Antal: Utas és holdvilág NÁSZÚT (?észle*) Ha nem házasodik meg és nem az a Szándéka, hogy sza­bályszerű, olaszországi nász- úttal kezdődő házaséletet él­jen, taláa mindhalálig halo­gatta volna az olaszországi utat. Most is ügy jött el, hogy nem is Olaszországba jött, hanem nászútra, ami egészen más. Különben is, most már jöhetett, mert már férj volt. Most már, úgy gondolta, nem fenyegeti az a veszedelem, ami Olaszország. Az első napok békésen tel­tek el, nászutasi örömök és szelídebb- nem megerőltető városnézés közt. Mint nagyon intelligens és hatalmas ön­kritikával rendelkező embe­rekhez illik, Mihály és Erzsi igyekeztek megtalálni a he­lyes középutat sznobizmus és ellensznobizmus közt. Nem fárasztották magukat halálra, hogy megtegyenek mindent, amit a Baedeker megkövetel, de még kevésbé akartak azok közé tartozni, akik hazamen­nek és hencegve azt mond­ják: A múzeumok... hát múzeumokban természetesen nem voltunk — és büszkén egymásra néznek. Egy este színházban voltak és mikor utána visszaérkez­tek a hotel halijába, Mihály úgy érezte, hogy nagyon szí­vesen meginna még valamit. Nem tudta pontosan, hogy mit, még leginkább valami édes borra vágyódott, eszébe jutott a azamoszi bor különös, klasszikus íze, és hogy mi­lyen gyakran kóstolgatta Pá­rizsban, a Rue des Petite Champs 7. szám alatt egy kis borkereskedésben és arra gondolt, hogy Velence félig- meddig már Görögország, itt bizonyára lehet szamoszi bort kapni, vagy esetleg mavro- daphnét, mert az olasz bo­rokkal még nem volt tisztá­ban. Megkérte Erzsit, menjen fel egyedül, majd mindjárt utanajön, csak iszik valamit lakon járnak Itt. mint a hangyák, mikor vándorlásra indulnak a kerti úton ke­resztbe; a többi utca üresen marad. Mihály is a hangya- úthoz ragaszkodott, mert azt gondolta, hogy a bárok és fiaschetteriák bizonyára az emberjárta utcák mentén te­rülnek el és nem az üres utcák bizonytalan homályá­ban. Talált is számos helyet, ahol italokat árusítottak, de valahogy egyik sem volt az, amit keresett. Mindegyiknek volt valami hibája. Az egyik­ben túlságosan elegáns em­berek voltak, a másikban túl­ságosan egyszerűek és egyik­hez sem tudta asszociálni azt az italt, amit keresett. Az italnak valahogy eldugottabb íze volt. Lassanként úgy érez­te, hogy azt bizonyára csak egyetlenegy helyen árulják Velencében és azt a helyet neki ösztöne alapján kell megtalálnia. így került a siká­torok közé. Egészen szűk utcák ágaztak egészen szűk utcákba és amerre ment, ezek az utcák mindegyre szűkebbek és sö* tétebbek lettek. Ha kinyúj­totta két karját. egyszerre meg tudta érinteni * két szemben levő háasort, a hall­gató, nagy ablakos házakat, amelyek mögött, úgy gondol­ta, titokzatosan intenzív olasz életek szenderegnek'. Olyan közel, hogy szinte indiszkré­ció ezeken az útcákon járni éjszaka. Mi volt ez a furcsa bűvö­let és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt, miért érezte úgy magát, mint aki végre hazaérkezett? Talán a gyermek álmodhatott ilyesmi­ről — a gyermek, aki kertes villák lakója volt, de félt a a titokzatos szigeteket, köz­tük a San Francesco in De- serto szigetét, ami egykor a leprások tábora volt, és nagy- távol Murano házait. Itt a szegény velenceiek laktak, akikhez csak messziről és kevéssé ér el az idegenfor­galom haszna, a kórház itt volt, és a halottak gondolái innen indultak el. Most már ébredeztek egyesek, és mun­kájukba mentek; és a világ olyan mérhetetlenül sivár volt, mint mikor az ember nem aludt éjszaka. Talált egy gondolást, aki hazavitte. Erzsi már rég rosszul volt az izgalomtól és a fáradtság­tól. Csak fél kettőkor jutott eszébe, hogy minden látszat ellenére kétségkívül Velencé­ben is lehet a rendőrségre te­lefonálni, amit meg is tett az éjszakai portás segítségé­vel, természetesen eredmény­telenül. Mihály még mindig olyan volt, mint egy alvajáró. Iszo­nyú fáradt volt és nem tu­dott értelmes feleleteket adni Erzsi kérdéseire. — A sikátorok — mondta —, meg kellett már egyszer nézni a sikátorokat éjszaka, ez hozzátartozik, más is úgy szokta. — De miért nem szóltál, vagy miért nem vittél ma­gaddal? Mihály nem tudott vála­szolni, sértődött arccal bújt ágyába, és nagyon keserű ér­zéssel aludt el. Hát ez a házasság, gondol­ta, ennyire nem érti, ilyen reménytelen minden magya­rázat? Igaz, hogy én sem ér­tem. Az irodalom propagandistája 75 éve született Szerb Antal Kísérteties kísérlet, kockázatos is- évtize­dek múltán elővennünk ifjúkorunk kedves könyveit. Van úgy, hogy megállják a pró­bát, s ez nem csupán időtálló értéküket bi­zonyítja, hanem a múlhatatlan hatást is, amellyel egykor bennünket formáltak­Szerb Antallal sokan vagyunk így, akik­hez középiskolás korunk a 40-es évekre esett: tankönyvként használtuk a magyar irodalom történetét, a felejthetetlenül élveze­tes munkát, amely tanulás nélkül is emlé­kezetünkbe vésődött, de úgy, hogy évtize­dek múltán is tudjuk idézni; utána világ­irodalom történetét már önként választottuk évezredek irodalmába indulva, felfedező út­jainkhoz vezetőnek. Hallatlanul merész dolgot cselekedett a fia­tal tudós, amikor az Erdélyi Helikon teljes magyar irodalomtörténetre hirdetett pályá­zatára megalkotta ezt a művet (megnyerte vele a pályázatot.) A világirodalom története c. műve 1941-ben jelent meg, bár nem olyan szikrázóan szel­lemes és gunyoros, mint a magyar volt, de visszafogottságában is rendkívül élvezetes és nagy előnye, hogy mindig a tárgyalt iroda­lom „életrajzát” igyekezett felvázolni, annak fordulatait ábrázolni, s nem csupán írókat bemutatni. A tudományt művészetté, s ezáltal vonzó­vá, érdekessé tette. Ugyanígy cselekedett ko­rának jelenéről szólva, amikor a Hétközna­pok és csodák (1935) esszéiben a század első felének angol, amerikai, német és francia regényirodalmát tekintette át. Az egész népet tanító pedagógus hivatás­tudata, írástudói felelőssége sugallta szavait mikor így nyilatkozott: „Az irodalomtörténet elsősorban nem tudomány, hanem propagan­da. Propaganda a jó iroda'om érdekében. Célja, hogy étvágyat csináljon az igazi iro­dalmi művek olvasásához.” Igazi műfaja az esszé volt: regényeit is ehhez közelítette. A Pendragon legenda (1934) kultúrtörténeti kalandregény, az Utas és a holdvilág (1937) egy nemzedék útkere­sése; A királyné nyaklánca (1943) sajátos korkép a francia forrada’mat megelőző évekről. Esszéinek két kötete (Gondolatok a könyvtárban 1946; A varázsló eltöri pálcáját 1948) és novelláinak gyűjteménye (Madelon, az eb 1947) halála után jelent meg; egyet­len — Ex című színművét pedig sokkal ké­sőbb, 1965-ben mutatták be először. A háború alatt többször került munka tá­borba, végül 1944-ben a nyugat-magyaror­szági Balfon gyilkolták meg a nyilasok. 43 évet élt csupán, életműve mégis páratlanul gazdag. Most 75 éves lenne. Az emlékező ke­gyelet nem térhet ki a gondolat elől: mi mindent alkothatott volna még. mennyi meg- íratlan gondolat maradt örökös veszteség! Ám a korán, s kegyetlenül lezárt életmű él, emberségre, s a művészet szépségének be­fogadására nevel. Személyes sorsával is bi­zonyítja tanítása igazát: a mű él, a szeTem javát nem lehet elnémítani, az áldozat túl­éli gyilkosait, s a halhatatlanságba lépve, örök barátja marad a késő utódoknak. Kiss Dénes: Anyámra gondolok Anyámra is kell gondolnom néha, ki égig növő ködökben topog. Hóharmatos a kinthagyott répa, mit ha fölszed, már ujjain ragyog gyűrűk brilliánsa s fénylő ezüst, ó, csillogóbbat sose hordhatott, mert jég-tüzű az és illó, mint a füst. Anyámra Is kell gondolnom néha; az éj befészkelt félszemébe már, haja: kint roskadó, őszi széna, nem őrzi rajta színeit a nyár. Anyámra is kell gondolnom néha: napját föl is törheti a sötét madár, s hova lesz akkor életem szép bizonyítéka? Tamás István: Fák miket legjobban szeretek Fák a parkokban Fák a sétányokon Fák viharban Fák májusban Csókokat rejtő fák Fák a sóhajok tövén Fák az esték kövei között Fák az életek küszöbén Fák az első Fák az utolsó napon Würtz Adám illusztrációja József Attila Mama című verséhez Fák mik mellett szófián elmegyünk Fák miket sajnálni tudunk Fák és emberek Emberek és évek Fák fák fák. (/1T gyerek megy a ' homokos úton. 1944-ben egy széles uávarú, Tnódos tanya felé. Kis hordót lóbáz a fiú, erős túró volt benne s most- üresen, vissza­viszi a gazdának. A macska a kislányé- De nem viheti magával idegenbe, a Dunán­túlra- mások nyakára. Másnap nekiindulnak. Az oroszok negyven kilométert haladtak előre” hallatták fél- füllel & felnőttek beszélgeté­sét. A macskát is a gazdánál helyezik el- annál, akitől az erős túrót vették, a hordócs­kában- Tüskös-magos akácsö- vényejt- nyurga jegenyék ve­tik hosszúid árnyukat a szeptemberi délutánra. Holnap túl lesznek ezen az étmeneten. Hosszú időre ki­hull az emlékezetükből az olajfás tanya, ahová a városi bombázások elől kihúzódtak. Elfelejtik a város felé don­gó- szinte az ég fölött szálló, halhasú repülőket, amelyek ezüst szálakat szórtak maguk alá- hogy zavarják a ,,lég­fúrókat”, túl a tanyabokron, a szikestóhoz közel- a bufogó ágyúikkal­A gyerekek elfelejtik a pö- feteggombához hasonló nvúj- tólapocskákat. S a rémületet is. szüleikét, akiit remegve- pofozkodva vették el tőlük Iszlay Zoltán : ÚTBAN és zúzták össze egy öifarakás mögül hatalmas kövekkel a talált töltőtollat- mert azt hitték, robbanni fog. Pedig az nem robbant. A gyerekek feledékenyek, terveik vannak- nem érkez­nek magukra emlékezni­Most is, hogy mennek a ta­nya felé — macskával és túróbödönkével — már az éjjeli utazásról beszélgetnek. Érdekes lesz: ,-waggont” kaptak, számozottat. Szüleik kényelmesen be is rendezték a teherkocsit- a várhatóan legalább kétnapos utazásra. Még mindig nem biztos, melyik vonalon mennek — hallják a gyerekek otthon a találgatásokat- S mikor meg­tudják, hogy minden az oro­szok viselkedésétől függ- s akkor lesz hosszabb az uta­zás az izgalmas vagonban, ha az oroszok előretörnek, drukkolni kezdenek nekik, mert az útra is nagy terveik vannak. Vizet fognak hozni az állo­másokon. Átbújkálnak a veszteglő vonat alatt- Elvesz­nek. Az utolsó pillanatban megtudják őket. Valaki a vagonba kéredzkedik- Félni lehet tőle. Lehet, hogy ül­dözik. lehet- hogy csak rabló. Reggelre nyoma sincs, leug­rott a euna-íról- Talán össze­zúzta magát a szétömlő töl­tésköveken? Fülükben a hajnali vonat- kattogással- a veszteglő sze­relvény körül az alkonyati tücsökzengéssel, meg az egyre pattogóbb német beszéddel az elsötétített állomások előtt- arcukon a féltenyérnyi víz nedvességével a derékig mosdás helyett — ezeken a békés kis kalandokon túl léphetnek újabb terveikbe, s közben elfelejthetik, akik két pappal ezelőtt voltak. A fiút a hordócskával, s a lányt- aki kisebbre fogja lépéseit a feléjük táruló tanyaház előtt. Pedig el kell köszönniük, illedelmesen, a gazdáéktól-És nem szabad tőlük semmit .sem elfogadni. Pénz nincs­meg hely sincs rá a mód­szeres rendbe rakott vagon­ban, az ágyak. a díványok, az- étkezéshez való asztal, a fakoloncokkal rögzített- hé- vederekkel kimerevitett szek­rények között. A gazda keményen kezet- ráz a fiúval- Megsimogatja a kislány fejét. S megy vessző­vel bélelni az új vermet, há­tul a kertben., Odajönnek a féltettebb dolgok a házból. Mire a gyerekek a szüleik­kel és vagonjukkal megérkez­nek a dunántúli kisvárosba, az alföldi gazda- tanyájából félszáz kilométerre, egy to- csogós réten fekszik- Ásni kellett volna ott is; tankcsap­dákat. A rétnek ezen a ré­szén azonban aknák voltak. Ásni arrébb kellett volna. A visszavonulók se gondolhat­nak mindenre. A kövér asszony sírva csó­kolgatja a kislányt. A macs­ka megijed, hogy összenyom­ják- vinnyogva kiugrik kö­zülük- Az asszony a fiút is zsírszagú kötényéhez szorít­ja. A konyhába viszi őket. Egy-egy hatalmas kenyérlán- gost kap elő. Megtejfölözi, kaprozza- a kezükbe nyomja. A gyerekek csoszogva még egyszer elköszönnek. A kis­lány a macskáját fürkészi: sehol nem találja. A fiú fülig tejfölösen nyeldekli a lán­gost. Száraz héjú, fényes cir- mosalmák kerülnek elő egy barna kosárból. Azután ki­sebb- csinos új garaboly; pi­roskockás terítővei takarva. Egy kis útravaló- az ügyvéd úrnak- a nagy útra. Az ügyvéd úrék kora este visszaviszik a garabolyt. Kö­szönik- meg vannak hatva, nem fogadhatják el- Kris­tálytiszta homoki bort isznak búcsúzóul- éppen csak haza­érnek- már indulnak az állo­másra. Hajnalban — még teljesen sötét van — a gazd- asszony is kimegy. Zsírpapír­ban fölad a vagonba két vagy három frissen rántott csirkét- Sírdogálva tűnik el a har­mattól sustorgóvá nehezült homokban. A fiú meg a lány a kapu előtt áll. Mielőtt végleg más gazdához adnák, még egyszer megsimogatják a foltos szőrű kis állatot- A kislány- ha egyedül lenne- pityeregve ül­ne a mályvabokor tövében egy jó darabig. De most meg­mutatja a bátyjának! Csak nem fog bőgni egy macska miatt! Sírnak-picsognak a felnőttek helyettük is eleget. A fiút az egész zavarba ejti- Fölösleges a siránkozás, terv­szerűen készülnek a csoda- fegyverek. Alighogy kifordulnak a ka­pun, kezükben a kockás terí- tőjű kosárral, s az almákkal megpakolva- néhány lépésre ott vár reájuk a foltos kan­dúrka. A kislány leejti a kötényét- A cirrnosalmák pár centit döcögnek, megülnek a vastag homokon. A gyerek a macskának rohan- fölkapja, arcához szorítja, nyomorgat- ja-becézgeti. — Visszajött- látod, utánam jött- ránk várt. nem akar itt maradni — mutatja a fiúnak földöntúli boldogsággal- — Nem is hagylak el én tégedet soha. de soha. D ATYTA csöndesen ösz- UŐA I I Jr\ szeszedegeti- az inge derekába dugdóssa az almákat. Egyet megtöröl, beleharap- Odaadja a húgá­nak. A lány könnyes szemmel eszegeti a borízű gyümölcsöt. Papírízű héját szétköpdösi­A macska dorombol és taposgál a könyöke hajlatá­ban. A homokban oldalkocsis motorbicikli prüszköl. A fiú sebesen kézen fogja, félrehúzzi a kislányt- A német őrmester rájuk kaffant és zötyögve le­tarol a keresztúton. Hazáig kézen fogva mennek.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom