Nógrád. 1976. május (32. évfolyam. 103-127. szám)

1976-05-09 / 109. szám

MESÉLŐCSERHÁT A múlt fürkészője A régi Hollókő központjá­ban áll a sokak által meg­csodált, alig néhány négyzet- méteres, kis templom. Szép vonalú, fából készült tornya igazi turistacsemege, látvá­nyosság. De gyakran látni itt a szabadban felállított rajz- állványt is. a míves torony amatőr rajzolpt és hivatá­sos képzőművészt egyaránt alkotásra ösztönöz. A torony képe ezért ,,köszön vissza” oly gyakran folyóiratok es könyvek lapjairól, de lát­tam már több művelődési intézményben is, képkeretbe foglalva. Néhány méterre a torony­tól régi palóchóz áll, dísze­sen faragott kerítés öleli át. A gazdag minta, a népi motívumok ízléses felhasz­nálása hozzáértő kezek munkájára vall. A bejárat mellett stílusos „cégtábla”, fafaragás adja a látogató tudtára’ itt lakik Kelemen Ferenc fafaragó népművész. A valamikori asztalost sokoldalú embernek ismer­tem meg Közéleti tisztsége­det viselve dolg'oz'k fa'iriá- j ért, iskolás gyerekeknek fa­faragó szakkört vezet. Leg­jellemzőbb tulajdonsága azonban: szenvedélyes für­készője a múltnak. Keresi- kutatja a szépet és érdeke­set, a megőrzésre méltót. — A fafaragással tizenöt esztendeje foglalkozom a mostani aktivitással. Ezt megelőzően jobbára az írásos néprajzi gyűjtés kötött le — mondta első találkozásunk­kor. — Nagy ösztönzést adott ehhez a munkához, hogy egy alkalommal orszá­gos pályázaton második dí­jat nyertem. A többi kö­zött összegyűjtöttem és fel­dolgoztam a kendertermesz­tés helyi szokásait, leírtam három nemzedék ifjúságá­nak hagyományait. E sokrétű gyűjtőmunka jó alapot teremtett a később olyan nagy szenvedéllyel el­kezdett fafaragáshoz. Egy példa erre: elkészítet*? Ke­lemen Ferenc, a kenderter­mesztés és feldolgozás mun­kafolyamatainak makettjét, ezt a kollekciót ma a Nép­rajzi Múzeumban őrzik. A gyűjteményben megtalálha­tó az ország legparányibb szátvája, hitelesített' mé­retarány szerint kifaragva. Nemcsak a lelkesedés, ha­nem a szemtanú élmény­anyaga is magyarázata mai sikereinek. A népszokásokat és hiedelmeket, a tájegység sajátos munkáinak alapja­it fába költő férfi gyermek­korában ezen a vidéken még igen sok olyan élményben részesült. amelyekre ma hasztalan próbálnánk szert tenni. — Könnyen faragtam a kendertermesztés eszközeit. Hogyne ment volna minden nehézség nélkül, amikor a családban nem volt lánygye­rek és én masam gombolyí­tottam, motolláltam. A gödöllői Agrártudomá­nyi Egyetemről voltak egy alkalommal Hollókőn, a gaz­dálkodás eszközeit gyűjteni. Ez ébresztette fel a f»'u szülöttében a saját gyűjtő­munka iránti vágyat. Sokkal könnyebben ment nekem, mint az idegenek­nek —. mondja, miközben egy pilanatra meg, nem áll kezében a parányi véső. — Az ismeretlen előtt nagyon nehezen nyílnak meg az itte­niek. A régi dolgokat. az egyszerűséget szégyenük. Ez az nka Ami másnak new érték, itt csak eldugni-, rös- tellni-, eltagadnivaló lim­lom, rossz ízű emlékezet volt. Kelemen Gábor Berzsenyi Dániel: HORÁC Zug immár Boreas a Kemenes fölött, Zordon fergetegek rejtik el a napot, Nézd, a Ság tetejét hófúvatok fedik, S minden bús telelésre dőlt. Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel: Gerjeszd a szenelot, tölts poharadba bort, Villogjon fejeden balzsamos kenet, Mellyet Bengala napja főz­Használd a napokat, s ami jelen vagyon, Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod Boldog csillaga tündököl. Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz, Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj. Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül, Mint a nyíl s zuhogó patak­Be'irsenyi Dániel: Az örömhez Édes Öröm! oh, tündérek Mosolygó szűz leánya! Kacsingatsz, s ha hozzád érek Eltűnsz, lelkem bálványa! Mint egy kacér leánykának, Nyitva int bájos kebled, Szerelmem kívánságának Lángjait úgy ingerled: S midőn csókolni akarom Ajakiö.at, elrejted, Elvadulsz, s ölelő karom Közül magad kifejted. S csak messzünnen kínálkozol, Ha gerjedelmim sejted: De közel elkomorodol, S szeretődet megejdet. Kétszáz éve született Berzsenyi Dániel Aki elmélyülten, s figye­lemmel olvassa verseit, fok­ról fokra jobban megérzi modernségét, hozzánk szóló szavát. Szinte nem is értjük, hihetetlennek véljük, miért, hogyan találkozhat a mai ember életérzése a kis fa­lujában, elvonultan élő költőével, aki „a szüret est­véli óráiban”, az agg diófa alatt „leplébe burkolva kö­nyökére dől” és kanóca pis­logó lángjainál „a képzelet égi álmába” merül. Más kor, más eszmevilág, más életforma — és valahol mégis rejlik egy közös vo­nás: ő az első képviselője költészetünkben a mozgásban látott mindenségnek, lírájá­nak tengelye az idő, világ­képe dinamikus: rohanó, rop­pant energiák sodrását érez­zük, „nagy idők folyami” zúgnak, „fene fátumok moz­díthatatlan zárait” üti át a merészség; Berzsenyi a száguldó időt minden idegé­ben érezte — miközben éle­tét a legnagyobb csendben élte végig. Ezt a különös ellentmon­dást az magyarázza, hogy „átmeneti korban”, korszakok ütközői között élt, s ezen mit sem változtatott Nikla csönd­je és magánya. Jómódú, de egyszerű életű középbírtokos szülők gyerme­keként látta meg a napvilá­got 200 éve, 1776. május 7-én a Vas megyei Egyházashe- tyén. A nemesi világ eszme- rendszerében nőtt föl, (ódát írt a Napóleon ellen felkelt nemességhez, s a hajdani hő­si erényekhez, illetve ezek ábrandképéhez mindig is jobban vonzódott. mint ko­rához, mely csak „fabrikán, manufaktúrán, s pénzszerzé­sen” töri fejét), de hamaro­san megérintette a felvilágo­sodás szele (mindössze három évvel fiatalabb a Rousseau utján járó Csokonainál): és közben már a hazai szellemi élet kapuin a romantika is kopogtat, az új irányzat, meiy az érzelmek lázadását hozza a felvilágosodás ész­kultusza után. . Minden eszmeáramlat kés­ve jutott el hozzánk, de nem egyforma késési idővel. Így történt, hogy hatás és vissza­hatás, felvilágosodás és ro­mantika, racionalizmus és szentimentalizmus egyszerre hódított nálunk. Az eszmék mögött az eladdig mozdulat­lannak látszó élet is megtelt eseményekkel: a hazai jako­binus mozgalom, az elfojtás H ordó alakú rozsdás fémtest került elő a földből az egyik épít­kezésen. — Elhasznált gázpalack — mondta a köréje sereglett embereknek az egyik segéd­munkás. — Szerintem bomba. Rob­banhat is. Jelentsük a fő­nöknek — szólt másvalaki az érdeklődők közül. — Ugyan, mit okoskodsz. Ha bomba, akkor már ré­gen bedöglött — ágáltak a többiek. Az építésvezető is bombá­ra gyanakodott Kihívatta a légoltalom tűzszerészeit. A bordó vállpantos tóhad­nagy egy pillantást vetett a rozsdás fémtestre, aztán az építőkhöz fordult: — Magukat a véletlen mentette meg a haláltól. Ez egy két és fel mázsás ameri­kai bomba. Szerencséjük, hogy csákányozás közben nem robbant fel. Az érdeklődők sápadtan bámulták egymásra és tüs­tént elhúzódtak a szörnyeteg közeléből. Egy főtörzsőrmes­ter leguggolt a bomba végé­hez és különleges szerszá­mával alig másfél perc alatt kicsavarta az első, majd a második gyújtófejet. — Ennyi az egész! — mondta a főtörzsőrmester. — Ez a bomba már nem árthat senkinek. Az építőmunkások sorban kezet szorítottak a bátor tűzszerészekkel és kérdé­sekkel halmozták el őket. ■— Maguk most a sajat Jegyzetfüzetemből Ütközet békében szemükkel győződhettek meg arról, hogy a rozsdás külső nagyon is hatékony robbanóanyagokat, fényesen csillogó óraműveket. gvúj- tófejeket, ütőfejeket rejthet — magyarázta egy kör közepén a főhadnagy. — Nemcsak a második, hanem még az első világháborúból ittmaradt lövedékekkel is sok dolgunk van. Ezek sem veszélytele­nebbek a többinél. Szívós te­remtés a robbanóanyag, akár 100 évig is „éléi”. Azt kér­dezik, hogy mi, tűzszerészek félünk-e munka közben? Természetesen, mi is élni akarunk, mim ->ho?v minden ember. A félelemérzés ellen csak egy gyógyszerünk van: a töké'etes «zak+udás, a nagyfokú figyelem és a megfontolt mozdulat. Ez ad önbizalmat, ez edzette meg idegeinket. Acélidegek nél­kül nincs tűzszerész. Időközben az építőmunká­sok felhúzat.ják a megszelí­dített bombát a tűzszerészek teherautójára, amellyel együtt mi is elindulunk a laktanyá­ba. A hosszú úton elmond­ják a katonák, hogy a lakos­ság által bejelentett lőszere­ket, aknákat, bombákat leg­többször a he'vszínen e'ássák és felrobbantják. Tavaly több lucat lőszert szedtek össze, robbantottak fel. Minden ak­cióhoz fűződik egy-egy regé­nyes történet. A laktanyában, a tűzszeré­szek ügyeletén száz és száz piros, kék, fehér, sárga zász­lócska jelzi az ország térké­pén, melyik faluban, város­ban, tanyán várják a bordó vállpántos katonákat. — A piros jelzés leginkább ßürget bennünket. A kis zász­lók közvetlen életveszélyt je­lenek — tájékoztat a tűzsze­részek parancsnoka. — A ve­szélyt nem mindig jelentik időben. Sokszor csak az új­ságból értesülünk a tragédi­ákról. Minden hír szinte tö­kéletes mása az előzőnek: 7 —10—12 éves gyerekek grá­nátot találnak, megpróbálták szétszedni, ütögetik és közben a gránát felrobban. Ezek a hírek megrázzák az embert, az egész országot. Ilyenkor aztán gyakran hallom: hol vannak a tűzszerészek? A tűzszerészek mindig úton van­nak, mindenüvé elmennek — ahová hívják őket. Százszor és ezerszer elhang­zott már a tűzszerészek fel­hívása, figyelmeztetése, inté­se, óvása, hogy a földből ki­ásott, a földben talált tár­gyakhoz ne nyú’jon senki, amíg oda nem érnek a ka­tonák. De minden felhívásnál kétségbeesettebben kiáltanak a tragédiák. Sok-sok gyer­mek, jórészt kíváncsi fiú vesztette életét felrobbant gránátok, aknák közelében. Annak idején az egész orszá­got bejárta a gyáli szeren­csétlenség híre. Senki sem szólt, pedig a tűzszerészek azonnal mennek, ha hívják őket. Valamennyi­en arra szánták legszebb fia­tal éveiket, hogy hatástalaníl- sák a több évtizede földben rozsdásodó lőszerek, bombák szörnyű regimentjét. Hétfőn indulnak és legtöbbször csak szombaton térnek meg család­jukhoz. Ügy köszönnek el az otthoniaktól, mint a háború­ba induló katonák. Ütközetet vívnak ők békében is, min­dennap, minden órában. Gyűjtik, robbantják a tölcsér alakú páncélöklöket, az apró tojásgránátokat, a zömök bo- forclövedékeket, a kerek tá­nyéraknákat, a karcsú repesz- gránátokát és a hordó alakú bombákat. Az egyik dunán­túli faluban három főnyi tűz- szerészjárőr indult útnak, hogy a határban ártalmatlan­ná tegyen egy lé'gibombát. Hogy mi történt ezután? Sen­ki sem tudja. A .falubeliek csak a robbanást hallották. Tanú nem maradt. A lakta­nyaudvaron emlékművet állí­Barabás Miklós rajza Ber­zsenyi Dánielről. után létrejött zord abszolu­tizmus, a napóleoni háborúk, majd a kibontakozó reform­kor — az események és esz­mék ilyen kavargásának kü­lönös jelentősége volt ná­lunk. ahol a szellemi élet ez idő tájt ébredezett a szat­mári béke utáni ájult álom­ból! — mindez megrendítette a harmóniára áhítozó, érzé­keny lelkű költőt. Szerb An­tal így ábrázolja lelkiállapo­tát: „gondolatvilága ellentétes eszmék csatatere volt. . . Egyfelől az alkatilag adott heroikus-nemesi világnézet, amit latinos nevelése hatal­mas példákkal fűt alá. Más­részt a felvilágosodás, Ka­zinczy intenzív hatása, ami feleslegessé teszi a heroikus erényeket, és egészen máso­kat követel. Azután a ro­mantika hatása: önmagában érezni a titokzatos valakit, aki megszólal megfoghatat­lan módon az ihlet óráiban, mint egy idegen hang, és mikor elhallgat, olyan az em­ber. mint az erdő madárdal nélkül...” A fiatal Berzsenyi még ki­csattanó egészséggel indult a soproni líceumba, ahol szi- lajsaga miatt mihamar kicsa­pa Lássál fenyegetik („a szü­lőknek nyakokra visszakül­dik”). mert mint maga vall­ja: „Én egykorúim között a legelső magyar táncos valék, lovat, embert, asztalt átug­rani nekem játék volt. Sop­ronban egymagám tizenkét németeket megvertem, és azokat a város tavába hány­tam : és az én szeretőm az én karjaim között elalélt.” A derék sopron akat rém - .; ■>- tő ifjú Herkules a francia há­tottak a hősöknek. Immár csaknem harminc hősi halált halt tűzszerész nevét vésték arany betűkkel az emlékmű márványtáblájára. De itt vannak a hősök, az élők között is. A főtörzsőr­mester, aki a fenti bombát megszelídítette, több mint huszonhat éve járja az or­szágot. Egy alkalommal gyu­tacsokat hatástalanított. A gyutacs felrobbant, a fel­robbanó lőpor a katona sze­mébe vágódott, arca összeégett. Sérüléséért így vesz elégté­telt: 11 dioptriás szemüveget hord, de így is tovább foly­tatja a veszélyes munkát. E n ddig jutunk a beszélge- tésben, amikor kint* távol a laktanyától, a robbanóhelyen már mély gö­dörben hever a jókora ame­rikai bomba: néhány perc és megsemmisül. Elhelyezték már az úgynevezett indító­töltetet. Most kapcsolják rá a gyutacsokat. Aztán bete­metik a bombát. A gyújtóká­bel két szabad végét rákap­csolják az elektromos robba­nókészülékre. Utolsó ellen­őrzés a műszerrel, majd a robbantást vezető tiszt int: „Tűz!” Tompa dörej. A föld 30—40 méter magasra vágódik. He­lyén kráter tátong. Falából itt-ott repeszek kandikálnak ki. Az építkezés réme vég­képp befejezte pályafutását. Kőszegi Frigyes ború hírére katonának állt, majd utóbb még egy évre visszament a líceumba, de 1795-ben már hazatért apjá­hoz gazdálkodni, majd fe­leségül vette unokahúgát, Dukai Takács Zsuzsannát, és anyai jószágára, Sömjén- be költözött Gazdálkodik. gondolkodik, olvas; értekezést ír A ma­gyarországi mezei szorga­lom némely akadályairól, s ebben reálisan látja a job­bágyság helyzetét, s magá­nak a jobbágyság intézmé­nyének elavult voltát. de nem változtat rajta, nem re­former, hanem költő és gondolkodó, aki cselekvés helyett, inkább a / múzsákkal társalog. i Verseit titokban, magának írja, nem szánja őket köz­lésre. Í803-ban azonban Kis János a szomszéd község lel­kipásztora írás közben lepi meg, elkéri a féltve rejtege­tett kincset, és elküldi bírá­lat vésett a kor .,írófe*ede'- mének”, Kazinczynak. A vá­lasz nem késik, rajongó lel­kesedés árad belőle, így jön létre Kazinczy és Berzsenyi barátsága: ám a versek kia­dására csak esv évtizeddel később kerül sor, mikor is a költő a sürgetőző Kis János kezébe nyomja a kéziratkö- teget, tegyen vele, amit akar. A versek meghozzák az országos sikert. cs°l*"tiorngr sor kerül a második kiadásra is. A költő (ellátogat Pesiie. ahol az írók heves örömmel fogadják, de ő egy mogorva falusi medve zárkózottságá­val ábrándítja ki őket. Nem tud feloldódni e számára idegen világban. Még ekkor sem, a dicsőség csúcsán, még kevésbé később, miután 1817-ben megjelenik Kölcsey kegyetlen és sok tekintetben igaztalan kritikája. A nagy erejű költő sebez­hető, érzékeny lélek. A bí­rálat összetörte, elnémította, búskomorságba döntötte. Ka- zinczytól is elzárkózott, elvég* te az ö tanítványa volt a támadó, sugalmazását gya­nította hát a bírálatban. Esztétikai tanulmányokba merül, hogy méltóképp vá­laszolhasson. Észrevételek Kölcsey recenziójára címmel nyolc évvel később megje'e- nik vitairata, melyből uíóbb a versformak>-ó' szó’ó tann’- mánya születik, a magyar ■ eise,es fontos sajátosságait rögzítő mű. A Poétái Har- monistikában összefoglalja esztétikai nézeteinek rend­szeréi, tudományos tekintély­re tesz szert, az Akadémia rendes tágjává választják, de mindhiába, a melankólia egyre jobban hatalmába ke­ríti. Szerb Antal róla szó’" szép tanu’mánvával Ar?n-- ! Jánossal rokonítja, mondván, hogy a falusi csendből az irodalom hullámverésébe került „bennszülöttet” meg­öli a városi kultúra 1836- ban halt meg mindössze 6(1 éves volt Ez a magányos óriás írta meg A magyarokhoz intézett ódát, A közelítő telet, a Fo­hászkodást, és még annyi verset, melyek a magyar lí­ra örök kincsei közé tartoz­nak. Különös varázsukat nyelvi szépségük adja, a kifejező jelzők, a meglepően összeválogatott igék és fő­nevek; a nyelv roppant ere­je, mely érzés es gondolat mélységeit találó tömörség­gel, egyedüli érvénnyel fe­jezi ki. Miközben az antik költőkért rajongva a görög harmóniát1 kereste. ráérzett arra. amit napjainkban De- vecseri Gábor tudatosan tárt fel, hogy a magyar nyeiv mennyire alkalmas az idő­mértékes verselésre; oly annyira, hogy a köznapi nyelvhasználatban is gyakran előfordul az időmértékes ki­fejezés (csak nem vesszük észre). Ezért lett nála felsza­badító erejű a forrna kemény fegyelmét jelentő időmér­ték: a verslábak szigorú rendjében a szabad képze­lettársítások elemi erejével tört fel a láncairól elszaba­dult érzésvilág. Bozóky Éva NÓGRÁD — 1976. május 9., vasárnap / l

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom