Nógrád. 1976. február (32. évfolyam. 27-51. szám)
1976-02-22 / 45. szám
M l egyszerűen csak fgy hívtuk Valentyin Tyih- vinszkijt: Valka. Szeretném most kereszt- és apai nevén nevezni, de nem megy. Nem megy, mert nem ismerem az apai nevét. így bizony, s azt hiszem, egyikünk sem tudta, hogyan is szólítsa Valkát apai nevén. Erre tulajdonképpen nem is volt szükségünk. ,.Valka” — így közelebbinek, otthonosabbnak, és ami a fő, igazából közénk tartozónak, sőt, nemcsak közénk tartozónak, hanem a miénknek éreztük. Ha őszintén belegondolunk, egy kicsit mindnyájan beleszerettünk Tyih- vinszkijbe, jóllehet, ahogy az ilyen esetekben szokás, gyakran kötődtünk vele. — Valka, fűzz cérnát a tűbe! — biztattuk. Tudjuk jól, hogy könnyebb neki hármas szaltót csinálni, mint az említett műveletet végrehajtani, Valka ugyanis, erősen rövidlátó volt. Házinyomdánk nagyon büszke volt rá, hogy Valka Tyihvinszkij személyében saját fotóriporterre tett szert, még akkor is, ha a szabályzat szerint ilyen egyáltalán nem járt nekünk, „Nem jár” — hangoztatták kérlelhetetlenül a személyzetisek, Valka nálunk állományon kívüli volt. Fő feladata szerint a párt- éskom- szomoltagsági könyvekbe kellett apró fényképeket készítenie a harcosokról és parancsnokokról. A pártnyil- vántartás vezetője pedig nagyon féltékenyen ügyelt, nehogy Tyihvinszkij kibújjon saját, „közvetlen” kötelezettségének teljesítése alól. Szerkesztőnknek nem kevés erőfeszítésébe került megszereznie az engedélyt, hogy Tyihvinszkij gardatörzsórmester újságunknál dolgozhasson. Igazi portré, valamelyik hős képe az első oldalon; kezelő- személyzet a löveg mellett, tüzérségi előkészítés alatt, gyalogsági roham; szanitéc- lary, aki kihozza a csatamezéről a sebesült harcost; melyik szerkesztő nem ábrándozott ekkortájt ilyenfajta képekről ? Ebből következik, hogy Val- kára mindenáron szükségünk volt. Ezt meg is mondtuk Gyenyiszov ezredesnek, a politikai osztály főnökének: — Bármi áron, de szükségünk van rá. — Mire az maguknak? — Hogyhogy mire? —kérdeztük csodálkozva. — Hisz nincs klisókészitő műhelyük. A klisét hol készítik majd? Hailgatiunk. Mit is mondhattunk volna? Valóban nem volt klisékészítő műhelyünk, is honnan is lett volna? Egész nyomdánkat egy másfél tonnás teherautón szállítottuk, meiy már réges-rég darabokra nullott volna, ha Lavra- nak. jólelkü sofőrünknek, Lavrentyij Jerjominnuk nem lelt volna olyan arany keze. — Nos, miért hallgatnak? — kérdezte újból ravaszul a politikai osztály főnöke. — Nincs más hátra, meg kell lenniük fényképek nélkül. — Miért keilene meglennünk fényképek nélkül, ezredes elvtárs? — lépett előre Vallva. — Végül is be lehet ugrani a közeli városba a hadseregújsághoz. Ott pedig elkészítik a klisét! No, lámcsak, milyen tervei voltak a mi Valkánk- nak! — Hát akkor próbálják meg. Es Valka megpróbálta. Csupán egy napot töltött a hadseregújság szerkesztőségében, és annyi klisét hozott, hogy vagy két hétre elegendő volt. Képzelhetik, mekkora ünnep volt ez a kis hadosztályújság számára. Most már közölhettük az újság hasábjain az egységünk hős harcosairól készített fotókat, ez volt aztán az igazi boldogság. Vatentyin azonban nem hagyott fel fő foglalatosságával sem: csakhogy mint eddig, most is nap mint nap kijárt az első vonalba, ahol barátja, Szása Krupiéin útmutatása alapján sorba fényképezte a Komszomolba frissen felvett harcosokat# Valka ezt a nagyon egyszerű munkát azzal a rá jellemző szeretettel végezte, mellyel általában a rábízott feladatokat — bárminők is voltak — ellátta. Különösen a közkatonákat kedvelte. Rövidlátó szemét erőltetve vizsgálgatta arcukat, igyekezett megjegyezni őket. Sokukkal * már rögtön ott a lövészárokban barátságot kötött. És szenvedett, mikor egyik-másik harc után több — még egészen friss — Komszomol- tagkönyv ezzel a rövid bejegyzéssel került vissza a politikai osztályra: „Elesett”. gyan viselkedik a veszélyes vállalkozás alatt. Vajon nem eltol voltak-e Valka felvételei újszerűek, emlékezetesek, kifejezőek?... Be kell vallani, kissé féltünk, nehogy a frontújság felfedezze és „elszipkázza” a mi Val- kánkat. Jól tudtuk, hogy a hadosztály tánc- és ének- együttesénél többször előfordult ez a betegség; alighogy feltűnt egy tehetséges Mihail Alehszpjev: VALKA Remegő kézzel vette kézbe az ilyen tagkönyvet, és hosszasan vizsgálgatta az ismerős, gyakran véráztatta apró fényképet. Ezekben a percekben rendszerint senkihez sem szólt, és komoran járt fel s aló ... Már tudtuk, mi lesz a dolog vége: estére Valka egyik vállán a karabéllyal, másikon a fényképezőgéppel elindul Szása Krupiéin nyomában. Mindketten komorak, szótlanok; elindulnak az első vonalba, és lehet, hogy egy egész hétig nem fogjuk látni Valkát. És mindegyikünk, ki-ki a maga módján, búslakodni fog utána. Valka pedig ilyenkor mindig egészen más emberként, pontosabban a korábbi Valka Tyihvinszkijként tért vissza; vidám, nyugodt és munkára kész volt, szelíd, gyermekien duzzadt ajkán és nagy, szelíd szemében odaillő és szép mosoly ült. Nagy ovációval fogadtuk, de mindenki másképpen. Az újság szerkesztője, a bozontos üstökű Andrjusa Dubic- kij kezét dörzsölte — ő, mint leginkább érdekelt, új felvételeket várt Valkától. Szerkesztőnk igyekezett mielőbb a fedezékbe cipelni Valkát, es ott részletesen kikérdezni az első vonal legújabb híreiről. Lavra, a sofőr, aki egyben az élelmiszerraktár vezetője is volt, igyekezett gyorsan felbontani egy doboz amerikai konzervkolbászt, amelyet Valka nagyon kedvelt. A szedők és a nyomdász odarohantak hozzá, megölelték, megcsókolták, és természetesen napszítta gmi- nasztyorkáját rögtön össze is kenték nyomdafestékkel. Ve- rocska pedig, aki a levelezést intézte, és már régóta reménytelenül szerelmes volt Tyihvinszkijbe, feltétlenül éppen Ilyenkor jelent meg nálunk a haditudósítók terje delmes levélkötegével. Hogy a szerkesztő ne vi- hesse magával, mielőtt még mi kibeszélhetnénk magunkat vele, szorosan körülvettük Valkát — Mi volt az az ágyútűz a múlt éjjel, Valka? — Véletlenül nem láttad Lavrinyenkót? Nem ír az utóbbi időben. Csak nem történt vele valami? — Valka, igaz, hogy három napra elmentél a felderítőkkel „nyelvet” fogni? Szása Krupiéin mesélte... — Nem igaz. Nem mentem semmiféle „nyelvért”. Krupiéin találta ki az egészet! — felelte sértődötten Valka. Mi azonban jól tudtuk, hogy Szása Krupiéin semmit nem talált ki. És, hogy Valka nem vallja be, ezt csak azért teszi, mert nem akarja magát hősnek feltüntetni. Lehet persze, még azért is, mert fél, hogy szidást kap a politikai osztály oktatójától: közvetlen felettesétől. Valóban, mi az ördögnek kell egy fényképésznek éjszakai felderítő útra mennie?! A mi Valkánkat azonban nem olyan fából faragták. Hogy újságunk számára fényképezze a hős felderítőt, feltétlenül látnia kellett, hoénekes, vagy táncos, lámcsak, máris „átvezényelték” a hadsereg, vagy a front művészegyütteséhez... Valószínűleg azért bánt a szerkesztő olyan szigorúan Valkával, és nem engedte, hogy tudósításait elküldje a front, vagy a hadseregújságnak. Mellesleg Valka ehhez nem is ragaszkodott. Már régóta megbarátkozott kis közösségünkkel, és remekül érezte magát körünkben. Ráadásul még tetszett is neki szerény, jelentéktelen munkája, a pártnyilvántartás. Ez ugyanis kapcsolat volt a katonákkal, az első vonallal. Valka szívesen lefényképezte a harcosokat, hogy a képeket elküldhessék szüleiknek vagy kedvesüknek. Örült, mikor látta, hogy élénkül fel a katona, csillan fel a szeme, mikor kézbe veszi a régóta várt fényképet. — Köszönöm — mondták halkan. Ki tudja, lehet, hogy Valka felvétele lesz egyetlen megmaradt emlék a kedves barátról, akit valahol a szülőföldtől messze-messze ért utói a halál. És milyen értékes lesz ez a parányi felvétel a katona anyjának, menyasszonyának szerettükről, akinek nem adatott meg, hogy a háborúból visszatérjen. Szása Krúpicinon kívül Tyihvinszkijnek .volt még egy kebelbeli jó barátja: az utász és felderítő Lavrinyen- kó. Gyakran jártak ki vele az Északi-Don partjára, a harcbiztosításhoz. Itt sebesítette meg mindkettőjüket egy ellenséges akna. Valka gyorsan felépült sérüléséből, Lavrinyenko robbanásnál szerzett dadogása azonban megmaradt. A fiú mint született agitátor, nem tudott megbarátkozni a gondolattal, nogy többé most már nem beszélhet a katonákhoz. Elkezdett hát írni társai hőstetteiről az újságba. Lavrinyenko Valka számára valóságos kincs volt. Az álmodozó és romantikus Tyihvinszkij tudott verset, sőt, még dalt is Írni, de nem volt képes egy tizsoros cikkecskét összehozni. Lavrinyenko viszont ezt csinálta jól. Innen eredt barátsá guk is. Valentyin Tyihvinszkij készítette a felvételeket. Lavrinyinko pedig a szöveget alájuk. Mindkettőjüknek nagyon tetszett, mikor tudósításaikat így írták alá: „Fotó: Tyihvinszkij, szöveg: A. Lavrinyenko”. Nem tudom, általában mit értettek azon, hogy „nem illenek össze”. Valentyin Tyihvinszkij és Aljosa Lavrinyenko jelleme merőben el térő volt. A mi Valkánk csupa mozgékonyság, Aljosa vi szont flegmatikusán nyugodt. Ez azonban nem zavarta kissé érdes és szégyenlős, de mély barátságukat. így járták együtt a front kótyús, út tálán útjait, mint egyszerű, dolgos riporterek, és végez ték a maguk nagy és fontos munkáját, míg a háború vége felé utol nem érte egyi- kőjüket a halál, 1944 őszén történt. A hadosztály nehéz har cok közepette Budapest felé közeledett. Felázott utakon, dűlőkön, szőlőskertek között végeláthatatlan oszlopban vonultak harckocsijaink és gépkocsijaink. Az ellenség visszavonulás közben tankelhárító aknákat hagyott maga után az utakon. Szerkesztőségi gépkocsink a Jászladány felé vezető bekötő úton vergődött. A szerkesztő, a gépkocsivezető, a szedők, a nyomdász, a szerkesztőségi titkár és Valka Tyihvinszkij ültek benne. Az utóbbi égy sátoriadba burkolózva éppen fényképezőgépét töltötte. Alig bírta már kivárni, hogy a magyar főváros külvárosában elkészíthesse az első felvételeket. Ekkor robbanás hallatt- szott: a gépkocsi tankelhárító aknára futott. A robbanás hulláma szanaszét szórt mindent. A szerkesztő és a gépkocsivezető, akik a sofőrjükében ültek, valamint a platón ülő szedők, a nyomdász, a szerkesztőségi titkár, mind sértetlenek maradtak. Mind egy szálig — Valka kivételével. Halovány arccal, nyugodt tekintettel nézte Valka az alacsony, szürke égboltot, tágra nyílt kék szeme azonban már semmit nem látott belőle ... Fél óra múlva az űt mentén alacsony, friss sírhant emelkedett. Nincs többé a mi Tyihvinszkijünk, nincs többé Valka. M ost is gyakran eszembe jut, és minden egyes alkalommal bosszankodom magamban; miért is nem tudtam akkor, miért nem próbáltam kideríteni, hová is való a mi Valkánk, hol élt, hol dolgozott a háború előtt? Csak annyit tudok róla, hogy nős ember volt. Fiatal és szép feleségével' mindössze néhány napot volt együtt, hogy aztán önként a frontra menjen. Néha megmutatta nekünk felesége fényképét. Gyakran elvonult tőlünk, és félrehúzod- va felesége fényképében gyönyörködött. Titokban meglestük, és örültünk, mikor láttuk, hogy jelenik meg duzzadt arcán a szelíd mosoly, rövidlátóan hunyorog, és szeme körül kis világos ráncok vannak. Valka bizonyéra nagyon boldog volt a földön a számára oly kedves emberek között. Földeák Iván fordítása Leonyid Martinat: KÖTELÉK Elismerem, el, újra s újra, hogy bűnös vagyok; hallgatag, vita nélkül, egy szót sem szólva nyújtom feléd a karomat. Itt a kezem összekötözni, itt a szemem: bekötheted. Értsd meg, nem tudok semmi, semmi fájdalmat okozni neked. S megkötözted, egybe bogoztad, nem a kezem, a te kezed. Bár nem akartam semmi rosszat tenni én soha teneked. (Illyés Gyula fordítása) Réti Zoltán: Hegedűs (tus). Szer gr j Jeszenyin: BOKRAINK KÖZr Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. Arcod haván bogyók bíbor vére — szép voltál, te kedves, illanó! s fehéren sugárzó, mint a hó. Szelíd, mint az alkony puha fénye, Szemed magvai kihulltak régen, neved, a törékeny, messze szállt. Gyűrött sálam őrzi már csak híven fehér kezed hársméz-illatát. Amikor a háztetőn a hajnal macska módra, lustán lépeget, emlegetnek tűnődő szavakkal vizimanók, dúdoló szelek. KéKlő esték azt suttogják rólad: álom voltál, elhaló zene. De tudom — aki formálta vállad, fénylő titkoknak volt mestere. Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. 1 • Zizegő szép zabkéve-hajadról ) nem álmodom többé már soha. (Rub Zsuzsa fordítása) Kajszin Kuliját): A PÁRTHOZ Te szólsz — s mj érző szívvel jól megértve élő szavakkal hallhatjuk Lenint. Igazság, zászló, lelkünk büszkesége, győztesen járunk lépteid szerint. Te, mesterünk, vezérünk, jóbarétunk, hű támaszunk munkában és csatán. Örökre egy. kemény egység a pártunk: népnek és pártnak egy sors jut csupán. Közös veled az öröm és a gond, mert egy a cél, az eszme és az álom. Magasztos eszmény, mit a szó kimond: ahogy tanítsz — úgy éljünk e világon. Hegedűs Géza fordítása NÓGRÁD-1976. február 22„ vasárnap 5
