Nógrád. 1975. december (31. évfolyam. 282-305. szám)

1975-12-20 / 298. szám

rrrr ISLÄMY Csák Gyula: Nagy az izgalom a nagybá- tonyi munkásőrség impozáns épületének folyosóján. Az élő- képzős állomány a zárófog­lalkozásra készülődik. A gyor­san egymás után szívott ci­garetták, a lábak topogása jel­zi az emberekben vibráló fe­szültséget. — Nincs mitől tartania sen­kinek — nyugtat meg Szegedi Márton zászlóaljparancsnok. — Nem vizsgáról van szó, ezt többször .elmondtuk, hanem beszélgetésről. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem kell tud­ni. Kíváncsiak vagyunk, ki mennyi ismeretet sajátított el az előképzés során. Három helyszínen bonyolí­tották le a zárófoglalkozást, A beszélgetést három jól kép­zett, régi munkásőr vezette. Sikeresen állt helyt valameny- nyi jelölt, s az ünnepélyes es­kütételen fogadják őket tel­jes jogú és kötelezettségekkel bíró munkásőrökké. Az előképzősök között két kislányt is találtunk. Férfiak­nak is becsületére váló maga- biztossággal válaszoltak a foglalkozást vezetők kérdé­seire. — Nagyon izgultak — te­szem fel az ilyenkor szinte el­maradhatatlan kérdést. — Egy picikét — feleli Zsitnyánszky Anikó. — Már megbarátkoztunk az itteniek­kel. Nagyon kellemesen telt el a fél év. A komoly foglalko­zások mellett nem egyszer még viccelődésre is futotta. Sok kedves emberrel ismerkedtünk meg a parancsnokok között is. — Hogyan szánta rá magát, hogy munkásőr legyén? Er­ről az emberek többsége azt tartja, hogy nem nőknek való társadalmi elfoglaltság. — Lehet. De egy nő is meg tudja állni a helyét, ha talán nehezebben is a férfiaknál. Én egyéhként már régóta dé­delgettem magamban a gon­dolatot: belépek! Korábban ifjúgárdista is voltaim, és ak­kor többször ellátogattunk a munkásőrségre, megmutattak nekünk egyet-mást. Már ak­kor megtetszett. Nem voltak és most sincsenek illúzióim. Tudom, hogy fegyveres testü­let, hogy lesz aki parancsol, mint a munkahelyemen, csak ott mondjuk a parancsnokot művezetőnek hívják. A mun­kásőrséget hazafias köteles­ségnek fogom fel, s ezért a feladatokat szeretném jól tel­jesíteni. Zsitnyánszky Anikó, a FŰ- TÖBER 19 éves esztergályosa édesanyjával, és két fiútest­vérével Kányásón lakik. Ezen a kis bányatelepen él Szabó Erika is, a másik munkásőr- jelölt. — Én nemrégiben hatá­roztam csak el, hogy mun­kásőr leszek, habár, korábban is, céltudatosabban készülőd­hettem volna rá, hiszen édes­apám régi munkásőr. De hát most vagyok tizennyolc éves. — Akkor már ketten köte­lezték el magukat a szolgálat­nak: apa és leánya. Mondja, tényleg nem sajnálja, hogy hallgatott az édesapjára? Erika rámnéz két nagy szemé­vel, . s mintha azt mondaná, hogyan kérdezhetek ilyet. Az- . tán mégiscsak válaszol. — Nekem, ahogyan sikerült megismernem, annak alapján, tetszik a munkásőrség. De azt is el kell mondanom, nem gondoltam, hogy ennyire ko­moly. Értek meglepetések: Például, amikor keményen szólnak, mondjuk azt, hogy: vigyázz! De meg lehet szokni. És ami külön nagyon tetszik az egészben, hogy nem lehet mellébeszélni. Amit monda­nak, azt úgy csinálják. Otthon is erre neveltek a szüleim, az őszinteségre, az egyenességre, a véleményem bátor kimon­dására. Az egyenes embere­ket szeretem. A családban hagyománya van a közösségi munkának, a társadalmi, közéleti aktivitás­nak. Az apa a telepen párt­megbízatásként a KISZ-es fiatalok dolgaival is foglalko­zik, az anya ezután jár öthó­napos , pártiskolára. Erika KISZ-vezetőségi tag, a húga, aki szintén . élelmiszerbolti eladó, az egyik legtevéke- nvebb KISZ-tag. A szülők példája követésre talált a gyerekekben. A két munkásőrjelölt kis­lány már az ünnepélyes eskü­tétel közelgő napjára gondol. E1 képzelik, amint frissen szabott egyenruhában állnak a férfiak között és velük együtt mondják érthetően és hangosan az eskü szövegét, amellyel a nép. a haza, a szó cializmus ügye és szolgálata mellett kötelezték el magukat. Zsitnyánszky Anikó még utánunkszól: — Helyt fo­gunk állni, mint mun.kásőrök, majd meglátja. Hiszünk ben ne. Mert csak megggyöződés- ből szabad csinálni! Csak tiszta, őszinte meg győeődésbóL (ok) Mai tévéajánlatunk 22.20: Nápoly négy napja. Olasz film Az 1962-ben készült film a II. világháborús Olaszor­szágba viszi el a nézőt. A há­borútól sokat szenvedett, le­romlott Nápolyba. 1943. szep­tember 8-án indul a film cse­lekménye. Ezen a napon ír­ta alá az olasz kormány a fegyverszünetet a szövetsége­sekkel. A hír hallatára a ná­polyiak azt hiszik, azt remé­lik, véget ért a háború, vé­get értek szenvedéseik, meg­szűnnek a bombázások, éle­tük visszatérhet békés med­rébe. Ám néhány órával a fegyverszünet kihirdetése után a nápolyi náci parancsnok­ság elrendeli egy fiatal livor- nói tengerész kivégzését... A főszerepekben Gian Ma­ria Volontét, Lea Massarit, Jean Soréit láthatjuk. Képünkön: Jelenet a BŰN ÜGYI MŰZEUM: „A BÉ­LYEG” című epizódjából. (XII. 20. — Szombat. —20.20 h.) Új-zélandi ajándék A szovjet állam megalapí­tójának egy arcképe érkezett nemrég Üj-Zélandból a moszkvai Központi Lenin Mú­zeumba. A képet egy Arthur Smith nevű aucklandi munkás készítette, még a harmincas években, majd hosszú ideig a munkásművész rokonai őriz­ték. A Lenin-évforduló évé­ben (1970.) a családi relikviát a szovjet népnek ajándékoz­ták. A képet aztán Lenin születésének századik évfor­dulója alkalmából rendezett Wellington! kiállításon be­mutatták. A kép, amely technikáját tekintve bőrpréselés, rendkívül plasztikus és kifejező. A te­hetséges új-zélandi munkás alkotásai között nem ez az egyetlen Lenin-ábrázolás. Az említetten kívül készített még egy féldomborművet is Lenin ről és Marxról, először ezt is a már említett bőrpréseié ses technikával, majd az égé szét rézötvözetből kiöntötte. Az új-zélandi munkás al kotása, mely nemzetközi kinccsé lett azáltal, hogy Lenin Múzeumban megfordu ló külföldiek tízezrei is lát­hatják, azt is bizonyítja, Nagy Októberi Szocialista Forradalom vezetőjének szervezőjének rendkívüli ha tása a legkülönbözőbb módon nyilvánult meg, a világ leg ' távolabbi részén is... Mikor válik felnőtté ? NEWTONTÓL származik az a szép gondo­lat, amely szerint minden kutató elme leg­feljebb tengerparton játszó gyermeknek vél­hetné magát, aki örül egy-egy partra vetett szebb kavicsnak, vagy kagylónak, miközben maga az óceán ismeretlen marad előtte. Né­mi áttétellel talán, de igen kifejező hason­latnak foghatjuk ezt fel nemcsak a termé­szet, hanem a társadalmi élet titkainak ku­tatása esetében is. Tűnődésre késztetett például nemrégiben az probléma, hogy mikor válik mostanában felnőtté egy parasztfiú, vagy -leány. Gyakóri viták vitatják, hogy yajon a régebbi időkhöz képest most hamarabb érnek-e a fiatalok, vagy később. Ez nem is csodálható, mert va­lóban nincsenek általánosan elfogadható is­mérvei annak, hogy mikor válik felnőtté egy ember. Az én gyermekkoromban nem övezte a kérdést ilyen zűrzavar. Negyvenöt fagyos telén volt a nagy pilla­nat, amikor engem életemben először kínált cigarettával nagyapám. Szalmáért voltunk a tanyán, s miután jól megraktuk, lekötöttük szekeret, behúzódtunk a kazaladta enyhe helyre és ott zajlott konfirmálás, illetőleg a felnőtté avatás. Szokatlanul komor volt nagyapám, többször kutatóan rám nézett, az­tán sóhajtott, és azt mondta: „Gyújtsunk rá, fiam!” Sodort egyet, majd felém nyújtotta dóznit. Zavartan vigyorogtam, ő azonban komoly maradt. Még közelebb nyújtotta a dóznit és megjegyezte „Magyar királyi dör- zsöldössze”. Tétován érte nyúltam és resz­kető kezekkel sodortam egy cigarettát. Kaj­la volt meg általában nyomorék, de nagy­apám már csiholta a ráz öngyújtóját, és ráfüstöltem. „Szíttál-e már titokban”? — kérdezte kis- ujjával pöccingetve a hamut. Bólintottam, mire ő is bólintott, hogy éppen így gondolta. Komótosan füstölögtünk, azután a másik so­ha nem volt csoda történt, hogy engem kül­dött a szekérre hajtószárat fogni — veszélyes volt pedig a hótakarta szekérút! — ő ma­ga meg gyalogosan ballagott a szekér nyo­mán. Tizenöt éves voltam csupán, de a háború korán érlelte meg nemzedékemet. Előtte va­ló nyáron már két hold búzát, egy hold ár­pát learattam, két kis holdat önállóan fel- ugaroltam, egy szekér búzát a hombárba zsákoltam, — és egyáltalán: helytálltam a felnőttek dolgában úgyszólván mindenütt, ahol csak lehetett. Bőséges tapasztalatból todom, hogy az enyémhez hasonló felnőttavatóson csaknem minden parasztfiú átesett annak idején. Csö- kevényes maradványa volt ez a természeti népeknél nemrég még virágjában található közösségi szertartásoknak, amelyeken cso­portosan és nem egyszer kegyetlen próbáknak alávetve avatták az ifjakat. Az én gyermek­koromban már inkább intim volt a pilla­nat, de azért létezett egy homályos jelkép- rendszer, amely szélesebb körben is tudatta, ha valaki a felnőttek jogaiba belépett. Az időpont, s a „belépést” engedélyező ok rétegenként és családonként változott. Is­mertem nagygazdalegényt, akinek még az apja sem ment felnőttszámba, mivel az apja apja tartott fenn minden jogot. Más helyeken — többnyire szegénycsaládoknál, — az asztal­ra tett első kereset jelentette a felnőtte vá­lás hallgatólagos tudomásulvételét. Értelmi­ségieknél — úgy tudom —, a diploma, vagy a biztos egzisztencia megszerzése, a „parti- képesség” jegyei avatták felnőtté a fiatalem­bert. Legáltalánosabban azonban úgy mond­hatnánk: akkor kapott felnőttnek járó jogot az ifjú, amikor képessége lett a felnőttek kötelezettségeinek elvégzésére. Igen ám, de honnan tudja most egy pa­raszt, hogy alkalmas-e már a fia, lánya a felnőttségre, az egyenrangú beleszólásra, hi­szen nem tudhatja vizsgáztatni. Vajon hány parasztlánynak van alkalma kenyérsütést ' tanulni, hány parasztlegény suhogtatja most a kaszát, hány ballaghat végig egy barázdán, az eke szarvát fogva. Ha pedig mindezt nem teheti honnan tudja most a szülő: benőtt-e a gyereke fejelágya? Elkülönültek a tudnivalók. Nagyon kicsivé zsugorodott az útravaló, amellyel ma ellát­hatja egy parasztszülő a gyermekét. „Ő tud­ja, hogy mi kell neki az' életbe”. „Mondha­tok én akármit...” „Mehetnékje van — én nem fogom vissza”. így beszélnek a paraszt­szülők. Szomorkodhatnánk is ezen, de ör­vendhetünk is. Azt a tényt akarják, illetve nyilvánítják ki ezek a mondatok, hogy nem­csak egyes esetekben, hanem társadalmi mé­retekben is túlnőttek a gyerekek a szülőkön és egészen mást, sokkal többet kíván tőlük az élet, mint amit a szülői tudás és tapasz­talat adhat. Elmenni, vagy otthonmaradni, de mindenképpen másnak, többnek lenni —• ez hevíti a fiatalokat. Valaha a paraszt a „maga embere” volt. Miből vált felnőtté egy parasztfiú? Ha már ő is a „maga embere” tudott lenni. És mitől válhat felnőtté ma? Azt mondhatnánk leg­inkább: ha a társadalom embere tud lenni, ha kifejlődik benne a köz iránti felelősség- érzet. És ,ez az amihez nem adhat minden részletre kiterjedő tanácsot a múlt, ez az amihez kicsi forrás a szülői ház — a közös­ségből kell a közösségnek adandó erőt me­ríteni ! Ez az irány, ámde az, hogy ezt milyen mó­don kell megvalósítani, még nincsen kimun­kálva. Üj korszakunk forró leheletében el­hervadtak a korábbi hagyományok, viszont a friss normák és alapelvek még nem kristá­lyosodtak ki. S a nagy korváltások sajátja, hogy eleinte tanácstalanság és zavar kelet­kezik a lelkek mélyén. A történelem és a politika határozott és óriási lépteit rendsze­rint csak bizonytalan támogatással követi a lélek. Tudományosabb formában így szok­tuk ezt mondani: előbb a társadalmi lét vál­tozik, azután a tudat. MINDEZEKÉRT azt gondolom, hogy még nagyon sokáig nem tudhatunk a régi érte­lemben határkövet állítani a felnőtté válás kezdő pillanatának. Miután túlságosan gyors mozgásban van az élet, egy kis költői túl­zással mondhatnám, hogy naponta meg kell halnunk és naponta újjá kell születnünk, vagyis naponta meg kell küzdenünk a fel­nőttség jogáért. Nemcsak a fiataloknak, ha­nem azoknak is, akik már felnőttnek hiszik önmagukat. Á Szovjet Irodalom decemberi számáról A Szovjet Irodalom decem­beri száma a többi között közli Ilja Varsavszkij A fan­tasztikum betör a detektív- regénybe, avagy Daibret felü­gyelő utolsó nyomozása című izgalmas krimijét, Karig Sára fordításában. A szerző a re­gény keletkezéséről a követ­kezőket írja: „Azzal a vitá­val kezdődött az egész, ame­lyet a fiammal, Viktorral, a kibernetika mérnökével és a tudományos-fantasztikus iro­dalom lelkes hívével folytat­tam. — Miért pazarolod az idődet ilyen komolytalan könyvek olvasására — nyag­Előrebocsátom, hogy sport- rajongó vagyok. Naponta vé­gigböngészem az újságok sportrovatát, és ha Szepesi­nek csak a hangját meghal­lom a rádióban, máris kiver a hideg verejték, szeretek iz­gulni. Örömmel tölt el, ha va­laki nagyobbat ugrik, mint amennyi kitelik tőle, sőt, még azt is érdeklődéssel olvasom, ha egy-egy kedvenc futballis­tám lábsérülésből felépülve újból pályára lép, hogy is­mét lerúgható legyen. Mon­dom, mindez érdekel, meg­hallgatom, elolvasom, élve­zem. De nemrégiben olyasmit olvastam az egyik újság sportrovatában, amit már az én öreg sportrájongólelkem is túlzásnak tart. A rövid, de Gádor Béla: VA KBÉLGYULLADÁS annál izgalmasabb hír azt hozta tudomásomra, hogy az ifjú úszónő „vakbélműtétre kórházba vonult”, s hogy ez idő alatt sem maradjon el is­kolai tanulmányaiban, a le­ánygimnázium igazgatója egy jeles tanulót bízott meg azzal, hogy az ifjú úszónőt délutá­nonként meglátogassa. Bevallom, első érzésem a hír elolvasásakor, az irigység volt. Milyen jó is egy ilyen fiatal úszólánynak, aki kö­zépiskolás lévén, lehet vagy NÓGRÁD - 1975. december 20., szombat tizenhat esztendős. Istenem, milyen jó neki! Persze, nem az a jó, hogy vakbélgyulladá­sa van szegénykének, mert az nem kellemes dolog. De ha már van, legalább megtudja az egész ország, hogy kórház­ba vonult, és hogy tanulmá­nyainak zavartalan folytatá­sáról is történt gondoskodás... Más, közönséges, földi halan­dó, ha megbetegszik, egysze­rűen bemegy a kórházba, be- kotródik, ki a fene törődik vele. Ám a mi ifjú úszónőnk az egész ország közvéleménye előtt „bevonul” a kórházba. Ezt irigylem tőle a legjobban, ezt a „vonulást”! El is kép­zeltem magamnak, hogyan is történhetett ez: a tizenhat éves úszóleányka, a lelkes csodálok sorfala között vonult királynői tartással, hosszú uszályt két kis edző vitte utá­na, míg előtte két apródruhás jeles tanuló loholt, és hosszú fanfárokon fújta Newton bi­nomiális tételét... De gyönyö­rű lehetett! Ilyen élményben nekem például sohasem lehet részem. És sohasem fogok or­szágos érdeklődés mellett kórházba vonulni... Miért? Mert lassan úszom. Aki öt perc alatt úszik kétszáz mé­tert, az jobban teszi, ha be­fogja a száját és nem irigy­kedik. Inkább vegyen úszó­leckéket. Jók voltak még: Aristoteles, Nagy Sándor, Madách Imre. gattam. — Hát próbáld meg — válaszolta — írj, ha tudsz te is ilyen komolytalan köny­veket! Elfogadtam a kihívást. Mi mást tehettem volna...? E számban közli a folyóirat Alexandr Qsajkovszkij Blo­kád című kisregényét is. Szergej-Narovcsatov versei Benjámin László, Garai Gá­bor, Győré Imre, Hatvani Dá­niel, Hidas Antal, Képes Gé­za, Szentmihályi Szabó Péter, Veress Miklós és Weöres Sándor fordításában olvasha­tók. A Két nyelven rovatban a többi között Konsztantyin Szi- monov verse jelent meg He­gedűs Géza fordításában. Mihail Bulgakov ironikus visszaemlékezéseit olvashat­juk a szerző első regényének történetéről a Feljegyzések a mandzsettámon című ciklusá­nak publikálásáról. A Fórum rovatban Aczél György: Az MSZMP tudo­mánypolitikája és a társada­lomtudományok feladatai a szocializmus építésében c. ér­dekes tanulmánya olvasható. Csingiz Ajtmatov az igazi humanizmusról, az irodalom és a művészet mai feladatáról ír, szembeállítva a haladó magatartást a nyugati felfo­gásokkal. Sosztakovicsra emlékeznek írásaikban Petrovics Emil Szokolay Sándor, Durkó Zsolt, Sárai Tibor, és a szovjet zenei élet képviselői. Sükösd Mihály Szimonovról, Bertha Bulcsú pedig Dikovról ír a Szovjet Irodalom decem­beri számában. Gyógylovaglás gyermekeknek Manapság az NDK városai­ban már nemigen látni lo­vat, a termelőszövetkezetek legtöbbjének az istállóiban meg éppenséggel egy sem áll. A hetvenezres lóállomány, amelyet számon tartanak, je­lenleg főleg sportcélokat szol­gál. Az ország egyik lótenyész­tő gazdasága, a müchelni, egé­szen különleges működési te- . rületet is talált ezeknek az okos állatoknak. A gazdaság szerződést kötött a közeli kór­házzal, amely szerint a hét egy napján a gyermekbetege­ket fizikotherápiás orvos kí­séretében gyógytornára ide­hozzák. A gyógylovaglás céljaira a legszelídebb lovakat választ­ják ki, amelyek hamar hoz­zászoknak a gyermekekhez. Különlegesen idomítják őket, hogy a szokásos ösztökélés helyett már a szónak enge­delmeskedjenek. A gyógytornát jelentő lo­vaglás a gyermekek gerinc- izomzatát erősiti, testtartás­rendellenességeik megjavítá­sára szolgál. A gyógylovaglás napja péntek, helyszíne a sza­bad természet. Esős időben sem marad el, akkor fedett pályán adnak ugyanerre le­hetőséget. A merseburgi pél­dán okulva, más gyógyintéz- mények is ki szeretnék pró­bálni ezt az eredményes the- rápiát.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom