Nógrád. 1975. november (31. évfolyam. 257-281. szám)

1975-11-30 / 281. szám

Szerb Auto!: Rainer Maria Rilke Fn’nor Maria Rilke szül 1815-ben Prágában, légi osztrák katonacsaládból. Ap­ja katonaib.vdláoa ahbl Rilke mérhetetlenül sokat szenvedett. Később egy nagybátyja támogatá­sával kiszab, dúlt és polgá­ri foglalkozás után néz.'.t. < e egé-z életében n.m ta­lált, 1899-ben Oroszország­ba utazó.t. Lou Andreas-Sa- loméval. Nietzsche volt szerelmével és annak fér­jével, majd többszr vissza­tért oda. Feleségül vette Clara Westhof szobrász- nőt. az ő révén került érintkezésbe Rodinnel; idő- vei kiment Rodinhoz Pá- ' ■'sba és titkára lett. A világháború a'alt tcat-nás- kodott. eaészsége megrom­lott. Majd a duinói kasté’v vendége volt (Velence és Trieszt közt), itt írta elé­giáinak nagy részét. Majd a Svájci Muzotban élt tel­jes remeteségben, végül é’ete Utolsó esztendeiben újra Párizsban, ekkor írta szép francia költeményeit (Les roses). Megh. Montre- uxban 1926-ban. ★ Az irodalomtörténet, amely szereti a polaritást, (i csz'et) amíg éltek, mindig szembe­állította a férfias. - latinos- klasszikus Geo rget a nőies, sz.ávos-misztikus Rilkével; az arisztokratikus Georgé- nek kevés, de végsőkig lel­kes rajongója volt, míg Ri Vének nagyon tok csendben megrendült olva­sója. Az utókor — amenv- nyire ma megítélhetjük — Rilke mellett fog dönteni: George a bátorság költője, Rilke a félelemé; a bátor­ság rhagasabh éfhosz. de a fé’elem sokkal mélyebb. Vannak modern költők, akiknek művét az teszi Halszerűvé. hogy a szép­ség glóriájával vonják be kultúrám; kincseit, gondo­la! a inkát. történelmünket, művészetünket. — ilven volt köröttünk Babits Mi- hálv És vannak modern költők, akiknek varázsa az, hogy szavai!; és kémeik túl­mennek az értelmen. vá­rat1 anságukkal megráznak és fogékonnyá tesznek a Nagv Titok megseitetésére, —' ilven volt közöttünk József Attila. Rainer Ma­ria Rilkében mind a kettő találkozott, egyesítette a legnagyobb kultúrát a leg­nagyobb sejtelmességgel, a legragyogóbb tudatot a leg­gazdagabb öntudatlannal. .. .Már legkorábbi versei­ben is készen van a nagy­szerű rilkei fegyverzet, a forma, amely hívatva lesz, hogy a rilkei tartalmat hordozza: az oldott. lágy, utolérhetetlen zenéjű nyelv és a rilkei rímek virtuozi­tása. A rím jó költő szá­mára arany kapocs, amely összetartja a vers épületét, rossz költő számára , csak­ugyan csörgő egy bolond néger kezében, amint Ver­laine mondta. —- de akad egy-két költő, akinél a rím nem versalkatrész, hanem maga a szén test, amelven kereszbülosillog az örök idea. maga a rím fejezi ki a tartalmat: ilyen az ango­loknál Shelley és S’vinbur- ne. nálunk Babits és Kosz- tolánvi. a németeknél Ril­ke. Mikor a haignadik, ne­gyedik, ötödik sor is rárí­mel váratlanul az első ket­tőre, az ember szinte ú«y érzi. mint olvkoj- a zene hallgatása közben, hosv már túlcsordul a szépség kftlvhe, már szinte fái. szinte tú’sáaosan messzire megy; máskor meg a rím hozza Vissza a. végteie'’'''0 elillanó verse* emberi kö­töttségeink világába. Rainer Maria Rilke: KÖRHINTA A tető forgó árnyéka körül futkároz a tarka lóállomány, az a világ,'mely soká tétován ógyeleg még, mielőtt elmerül. Bár némelyik kocsit húz, csupa láng a sörényük, és lobog a szemük; egy bősz, piros oroszlán fut velük és idönkint egy fehér elefánt. Sőt egy szarvas is, erdők ura; csak most nyerget hord és óvó szíjjal egy rácsatolt kék kislányt tartanak. S az oroszlánon egy fehér fiú nyargal, izgatott fehér hős gyanánt, mig az oroszlán bőg és szája fú. És idönkint egy fehér elefánt. És lovaikon vágtatnak előttünk, s közöttük lányok, világos ruhában, már-már túlnagyok; s a kör mámorában, . átnéznek rajiunk; föl és el feledtünk — És idönkint egy fehér elefánt. S az egész fut és kergeti a végét, kering, forog, s nincs célja. Mint szalag nyúlik egy-egy folt, piros, szürke, mélykék, s profil, mely kezdődött és elszaladt. S néha egy mosoly, játék üdve, békét s álmot sugároz: tőle boldog és szép ez az egész, hajszás, vak forgatag. Szabó Lőrinc fordítása Rainer Maria Rilke: A KÖLTŐ E gyszer egy szép ha­sonlatban íeirémlett előttem a kö.ltö vi­szonya az adott dolgokhoz, lé­tének „értelme Azon a nagy vitorlás bárkán történt, ame­lyen Philo szigetéről áthajóz­tunk a part kinyúló mólója mellől. Ár ellen indultunk, s az evezősöknek ugyancsak be­le kellett feküdniük. Velem szemközt ültek mind, tizenha­tan, ha jól emlékszem, né- gyesével egy sorban, mindig kettő a jobb, kettő a bal evezőnél. Időnként találkozni lehetett egyik-másiknak a pil­lantásával, szemükben azon­ban többnyire nem volt né­zés, szabadon csüngtek künt a levegőn, vagy éppen csak a puszta hdlyet jelentették, melyen át e fickók izzó ben- seje, amelyre az acélos tagok feszültek, kiléphetett a sza­badban. Közben azonban, fel­nézve, mégis meg lehetett lep­ni egyet, aki mély elmerült- segben kotlolt valamin, mint­ha olyan helyzeteket próbálna elképzelni; amelyekben ez az alöltözetű, idegen jelenseg végre lelepleződik: de amint észrevette, hogy figyelik, szin­te azonnal elvesztette a fá­radságosan elmélyített kife­jezést, egy pillanatra minden érzésében megingott, s ami­lyen gyors csak lehetett, ösz- szefogta magát egy éber álla­ti pillantásban, miközben ar­cának szép komolysága szokás szerint átadta helyét a bamba baksis-arcnak, s az ostoba készenlétnek, hogy tetszés sze­rint szolgálatra álljon és kö­szönetre hajlongjon. De ezzel a lealacsonyodással, mely rég­óla az utasok lelkén szárad, többnyire azonnal feltűnt a velejáró bosszú is, amennyi­ben ritkán mulasztott el egy gonosz, gyűlölettel telt pil­lantást vetni az idegen feje fölött, arra az egyetértésre villanva fel, melyet a túlol­dalról kellett kapnia. Több­ször szemügyre vettem már az öregurat, aki ott guggolt a hajó farán. Lába és keze a legszorosabban hajlott egy­másra, s közöttük járt, irá­nyítva és visszatartva, állandó ingásban, a kormányrúd. Teste, rongyokban lógó szuty- kos ruhájában, szót sem ér­demelt. Arca az avitt tur­bánkendő alatt szinte össze volt tolva, mint egy messze- látó, oly’ laposra, hogy sze­me mintha ettől könnyezne. Isten tudja, mi lakozott ben- be, de olyan volt, mintha va­lami szörnnyé tudná változ­tatni az embert: szívesen megnéztem volna jobban, de ha megfordultam, oly’ közel volt, mint az orrom, s túlsá­gosan feltűnő lett volna ilyen közelségből megbámulni: A széles, szembeárudó folyó szín­játéka, a szép, folytonosan, egyenletesen megújuló tér amúgy is szakadatlanul lefog­lalta és elringatta a figyel­met, felhagytam hát az öreg­gel, s mind növekvő gyönyö­rűséggel inkább a fiúk moz­gásának szemléletére vetettem magam, mely minden heves­sége és megfeszítettsége mel­lett sem vesztett pontosságá­ból. Az evezés most már olyan erős volt, hogy a fiúk a roppant evezőrudak végén minden húzásnál egészen fel­emelkedtek ültükből, és lá­bukat az előző padnak vetve, nagy erővel lökték magukat előre, miközben á nyolc eve­zőlapát lent nekifeszült az ár­nak. Eközben valamiféle szá­molást végeztek, hogy ki ne essenek az ütemből, de moz­gásuk mindig újból annyira igénybe vette őket, hogy hangra már nem tellett; né­ha egy-egy ilyen szünetet egyszerűen át kellett hidal­ni, közben azonban úgy esett, hogy egy be nem látható be­avatkozás. mely a legerőtel­jesebben ért mindnyájunkat, nemcsak, hogy ritmikailag sietett • segítségükre, hanem, amint meg lehetett figyelni, egyenesen kicserélte erejüket, úgyhogy megkönnyebbülten, új, még'kiaknázatlan lendüle­tet kaptak: mint a gyerek, aki éhesen vetette magát' egy al­mára, sugárzó arccal kezd új­ra az evéshez, amint észreve­szi, hogy a kezében tartott alma másik fele még a héjá­ig megvan. S itt már nem hallgatok róla tovább, a férfiről, aki elöl, hajónk jobb szélén ült. Utólag előre megérezni vél­tem, amikor éneke felhang­zott, de lehet, hogy tévedek. Egyszerre csak énekelni kéz­Bemutatjuk a 25- Színházat* Gyurkó László: Kőmíves Kelemenné; Jobba Gabi, Csíkos Gábor Gyurkó László: A búsképü lovag. Don Quijote de La Mancha szörnyűséges kaland, jai és gyönyörű szép halála Aligha fordult még elő a magyar színháztörténetben, hogy egy fővárosi színház vi­déken tartsa az évad első be­mutatóját. A 25. Színház vi­szont szeptember 23-án Ru- dolftelepen, Borsod megyében játszotta először a Zsugori uram, telhetetlen, fösvény ember című „víg-játékot, amit Mohére híres Frantzia költő után készített 1792-beYi Simái Kristóf kegyes-oskolai pap, annak utána átalakított Örkény István.” — A hatodik évadját járó színházunknak — mondja Gyurkó László igazgató —, két esztendeje hagyománya, hogy az új Idényt tíznapos turnéval kezdjük. Tavaly előtt Baranyában voltunk, ta­valy Bács-Kiskun megye te­lepüléseit kerestük fel. Az idén Borsodra esett a vá­lasztásunk. — Hogyan állítják össze egy ilyen vendégszereplés programját? — A színházi előadások csak egy részét tették ki a turnénak. Hagyományaink­hoz híven a tizenöt borsodi községben rendhagyó irodal­mi órákat, önálló esteket — Jobba Gabi, Cseh Tamás és Sándor György műsorát — is •.ártottunk. Bemutattunk úgy­nevezett „leszálló-műsor”- tere lesz, tágas színpada, s okát, a rudolftelepi 4-es akna megfelelő ' kiszolgálóhelyisé- felolvasójában és a kurityáni- gei. Az építkezés gyakorlati- aknában, és sor került ke- lag befejeződött, már csak a rekasztal-beszélgetésekre, an- szerelési munkák vannak hát- kétokra is. ra. dett, teljesen szabálytalan idő­közökben és legkevésbé sem akkor, mikor kimerültség ál­lott be, épp ellenkezőleg, nemegyszer úgy volt, hogy éneke teljes buzgalomban, sőt éppen legjobb erejükben ta­lálta mindnyájukat, de akkor is épp jókor jött; akkor is odaillett. Nem tudom, milyen mélyen hatotta át az együtt­érzés az egészében háta mö­gött levő legénységgel, csak ritkán fordult hátra, akkor se határozott benyomással. Ami befolyásolni látszott őt, egye­dül a tiszta mozdulat volt, mely az ő érzésében összekap­csolódott a nyílt messziség- gel, amelynek hol elszántan, hol álmodozva átadta magát. Benne folytonosan kiegyenlí­tődött járművünk előrehala­dása, s a velünk szembe­áradónak ereje, — időnként feltorlódott valami többlet: ilyenkor énekelt. A hajó le­győzte az ellenállást; ő azon­ban, a varázsló, a le nem győzhetőt változtatta hosszan lebegő hangok sorozatává, me­lyek sem ide, sem oda nem tartoztak, de mindenki a ma­gáénak vélte őket. Miközben környezete mindig újból a megfogható legközelebbivei törődött, azon próbált erőt venni, az ő hangja a leg- messzebbel teremtett kapcso­latot, ahhoz kötött bennün­ket. míg el nem értük. Nem tudom, hogy esett, de ebben a jelenségben egyszer­re felfogtam a költő helyzetét, helyét és hatását az időben, s hogy ezen kívül minden he­lyet nyugodtan el lehet vitat­ni tőle Ött azonban meg kel­lene tűrni. Somlyó István fordítása — Mint mondotta a szín­háznál még hagyomány a vi­déki turné. Mi ennek a prog­ramnak a kultúrpolitikai cél­ja? — Magyarországon általá­ban telt házak előtt játsza­nak a színházak. Ennek elle­nére a felmérések azt bizo­nyítják, hogy hazánk lakos­ságának mintegy kilencven százaléka nem rendszeres színházlátogató. Ez érthető is, hiszen a kis települések, ta­nyák, de a peremkerületek­ben élőknek sem könnyű színházba eljutni. Nincs te­hát más megoldás, a színhá­zat kell elvinni hozzájuk. Erre lehetőséget ad, hogy most már sokfelé vannak az országban olyan művelődési házak, ahol lehet színházat csinálni. Tavaly harminc elő­adást tartottunk vidéken, il­letve a főváros peremkerü­leteiben, az idén is válla­lunk ugyanennyit. Az igény ennek legalább háromszoro­sa, de többre nem futja erőnk­ből. Társulatunk tizenhét színészt foglalkoztat. Egysze­rűen képtelenek vagyunk többre. Ha reményeink va­lóra válnak, és a jövő éva­dot már új színházunkban, a Budai Várban tudjuk elkez­deni, akkor kétszeresére nö­vekszik társulatunk létszáma. Akkor többet tudunk vidékre és a peremkerületekbe járni. — Kérem, szóljon bővebben az új színházról! — Európában egyedülálló hajlékunk épül észtendők óta a várban. A hajdani carmeli- ta kolostor épületét már II. József elvette az egyháztól. Színház létesült benne. Ját­szottak ott egészen száza­dunk 20-as évéig, majd az épület 1944-ben teljesen ki­égett. Újjáépítésével színhá­zunknak az egykori templom- hajóban 300 személyes néző­— A jövőből kanyarodjunk vissza a jelenre. Hogyan ala­kul a színház őszi hónapjai­nak programja? — A berlini ünnepi napok után részt vettünk a wroc- lavvi nemzetközi színházi fesz­tiválon. Október 21-én és 22- én a Vörös zsoltárt mutat­tuk be a lengyel nézőknek. Az idei évadra még egy be­mutatót terveztünk. Az NDK színházi napok keretében tartottuk Kurt Bartsch né­met szerző, A has című ze­nés komédiájának premier­jét. Azért nem vállalkozunk ebben az évadban további bemutatókra, mert tavasszal már az őszi idényre készü­lünk, az új színházban be­mutatandó két 1 darabunkat próbáljuk. Hogy melyik lesz ez a két darab, azt egyelőre még nem tudom megmonda­ni. Dolgozik színházunk szá­mára Bereményi Géza, Dobai Péter, Hernádi Gyula. Sehwaj- da György és Spiró György. Magam is írok új darabot. — Korábban szót ejtett a társulat bővítéséről. Hogyan gondoskodnak utánpótlásról? — Szeptemberben egy ama­tőr stúdiót indítottunk. Az óbudai Frankel Leó Műve­lődési Ház biztosított szá­munkra helyiséget, így a stú­dió az Óbudai Színkör ne­vet kapta, A 300 jelentkező­ből 80-at vettünk fel, ezek közül három hónapi intenzív munka után negyven ma­rad meg. övelük három éven át foglalkozik Györgyfalvay, Katalin irányításával színhá­zunk valamennyi rendezője és vezető művésze,, s ezután a legtehetségesebbek állami vizsgát tehetnek, színészként dolgozhatnak. Közülük it szándékozunk szerződtetni, de természetesen nem ez az egyetlen lehetőség. Morvay István Hernádi Gyula-Jancsó Miklós: Vörös zsoltár (Korniss Péter felvételei) NOGRAD - J975. november 30., vasárnap 5 \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom