Nógrád. 1975. július (31. évfolyam. 152-178. szám)
1975-07-12 / 162. szám
A nnak idején már arról Ismerték Kóródi Gábort, hogy hirtelen jár az esze, a keze. Amikor egyszer az uradalomba szegődött el. mondta is neki jó öreg szomszédja: „Nem neked való hely az”. Feljebb lökte kalapját: „Már miért nem nekem való?” — Tudod te azt — nézett rá az öreg —, hogy miért mondom, Nevezz meg nekem egy olyan cselédet, akit a béresgazda nem ütött még meg. . — Az sem isten, hogy látatEzzel eddig még nem teltek be. De Kóródi Gábornak nem voit most erre ideje. Azt kellett számba vennie, hogyan műveli meg a földet. Bár a kassán, a fagereblyén, vasvillán és a három kapán kívül csak a saját karját, a felesé- géét és a két gyerekét vehette számba. Meg az egyes ekét. Az urasági földművelő eszközökből jutott az neki. amikor szétosztották azokat. Nagy is volt az öröm a családban, amikor az elöljáróság kihirdette, hogy az uraság rideg teheneiből Igényelni lehet. Mégpedig azzal — A sógorék se mennek sok. ra azzal az egy tehénnel; kevés tejet ád, hiszen ezek nem tejelők, inkább húsnak valók. Azért kell azokat különböző időben visszaadni. A kettővel meg elboldogulna mind a két család. Az ekét is jól bírnák együtt. A felesége gondolkozva hallgatott és csak akkor szólt, amikor felállt az asztaltól, hogy elmosogassa az edényt. — Jól gondoltad Gábor. Másnap hajnalban a sógorral kiszedték a kisebb eperfát, a törzsét elvitték a bognárhoz. / kovács pedig megvasalta, ffis úgy állapodtak meg. hogy há* rom napot az egyiknél lesz a fogat, három napot a másiknál. Mindig az eteti a jószágot, akinél lesz. így boldogul mind a két család. Történt aztán egy napon, hogy Kóródi Gábor akkor ment el a sógorhoz, . amikor annál volt a fogat. Amint benyit a kapun, látja ám, hogy sógora a saját tehene elé lucernát tesz, az övé elé meg zabszalmát. Amaz. amint észreveszi, elébe ment, nehogy rájöjjön a csalafintaságra. Cserei Pál: LUCERNA ÉS ZABSZALMA Cencso Hriszíozoi*; Balaton Édes tó, víztükröd dőlt lavetkezem sajgó fájdalmamat, lettépem bénító dühömet. .. És lecsendcsedett telkemet Neked adorn Balaton. Balaton!.. A lelkem így lesz fiatal —minden tavaszon. így lesz tüzes — minden nyár<fn. Így lesz megint derűs a titokcsillagodtól, így lesz mindig bátor az izzó kitörésedtől. Szabadság, Szabadsági.. Legyen így mindig — a harcok morajlásában, a nyugalom és a vihar villódzásában — Tarts meg engem: az örök éggel, az örök vízzel, tarts meg engom az örök földdel, Életem! Életem!.. (Varga Csaba fordítása) lanul bántson — állapította meg Kóródi Gábor. Miután az uraságtól kapott lakásba bepakolta bútorát a család, felesége hozzálátott a rendezgetéshez, ő pedig jelentkezett a béresgazdánál. — Látod ezeket a hordókat? — intett oktatóan a béresgazda a nyitott szín felé. — Kocsikenőcs van bennük. Egy ökrös szekér ki ne menjen a majorból úgy, hogy tele ne rakd kenőccsel az oldalára akasztott tartályt. Ez is a te munkád. Megértette Kóródi Gábor, ha elszegődött, ezt is csinálnia kell, mert a fatengelyes szekerek úgy nyikorognának, ha az ökörhajtók nem kennék azokat mindig kulimásszal, hogy az isten is belesüketülne. Hanem aztán egy meleg nyári napon, amikor Kóródi Gábor meregette az egyik hordóból a hosszú nyelű kanállal a kenőcsöt és a sorban álló ökrös szekerek oldaltartályait töltögette, arra ment a béresgazda és megállt mögötte. Majd belenézett az egyik szekér kenőcstartályába, miután Kóródi Gábor odaszólt az ökörhajtónak, hogy mehet. — Hát ez meg mi az úristen! — terpesztette szét a lábát a béresgazda. — Csak mutatónak raksz bele? — Két ujjnyi sem hiányzik abból gaAluram — válaszolt Kóródi Gábor és mintha mi sem történt volna, újra belemerítette a hosszú nyelű kanalat a kenőcsös hordóba, hogy a következő tezín elé gördülő ökrös szekér tartályát kezdje megrakni. Ennek láttán a béresgazda olyat kiáltott, mintha a lapockája alá kést döftek volna. — Belapaszlom a pofád, te kutya! — s közben magasra lendítette lapátnyi tenyerét és Kóródi Gáborhoz ugrott. A következő pillanatban pedig a kocsikenőccsel telemert hosz- szú nyelű kanál a béresgazda arcához vágódott, miközben Kóródi Gábor zömök teste megrándult és csattant érces hangja: „Be ám az anyádét!” — És ott hagyta a hüledező ökörhajtókat, mega béresgaz- ciát, aki kétrét hajlott hirtelen s a szeméről, szájáról a kocsikenőcsöt kapargalla le. Amint az uraságíól kapott lakáshoz közeledett Kóródi Gábor, megrándult a szája sarka, szakadna le az ég, újra költözködhet a Család, aminek csak az ötéves Gabi és a hároméves Pityu örül. Azok élvezik a felfordulást. Amikor azlán negyvenötben az urasági erdőirtásból kimértek. Kóródi Gábornak hat holdat. belemarkolt a humuszos földbe, s a mellette álló, akkor már tizenöt éves Gabii és a tizenhárom éves Pityu elé tartotta a tenyerét: „Most jönne gazduram; ezzel tapasztanám be a pofáját”. A gyerekek ismerték a hosz- 5zú nyelű kenőcsös kanál történetét és nagyot kacaglak, miközben várták, hogy apjuk újra elmeséli, miként kapar- gatta a szeméről, szájáról a .kocsikenőcsöt a béresgazda. a kikötéssel, hogy ugyanabban a súlyban kell majd az elöljáróságnak visszaadni. Melyiket egy év múlva, melyiket két év múlva. Ha kevesebb súlyú lesz, a különbözetet az igénylőnek meg kell fizetni, ha több lesz, azt az elöljáróság megtéríti. A használatért nem kell fizetni semmit sem. Gabi és Pityu ugrándoztak és nyújtott hangon kiabáltak: „Te-hén-ke... te-hén.ke.. Nehéz lett volna igazságot tenni, hogy ki melyik tehenet kapja, mert volt olyan, amelyikre öten pályáztak. Ezért cédulákra írták fel, melyik tehén milyen, aztán összesodor- gatták azokat és berakták egy szakajtóba. És azt a tehenet vihette mindenki, amilyen jelzésű cédulát húzott ki a szakajtóból. Azon a cédulán, amit Kóródi Gábor húzott ki, ez állt: „Nagy szarvú vöröstarka”. De bizony a télen, nyáron szabadban élő marhák leszegték fejüket és eliramodtak, ha ember közeledett feléjük. Ezért Kóródi Gáborét is a karám sarkába hajtották, hosszú kötélre hurkot kötöttek és azt vetették a nyakára. Hatan veselkedtek neki a kötélnek, egy pedig a végét a karámoszlopra tekerte, hogy a szarvára láncot köthessenek. — Most már a miénk vagy — akasztotta le a láncot a karám rúdjáf’ól Kóródi Gábor és lassan a három mázs^nyi kétéves üszőhöz közeledett. Mert az volt, nem borjadzott még. Amikor mellé ért az üszőnek, az hirtelen előreugrott és ö máris orra bukott, az üsző az egyik csülkével beletaposott az oldalába. A többiek gyorsan az ellenkező irányba rángatták a kötelet. — Szakadna le az ég —> állt fel oldalát tapogatva Kó- ródi Gábor. — Kalákát az or rába! Otthon ketten az orrába fűzött karikával tartották féken az üszőt, amíg a szarvára kapcsolt lánccal a vastagabb eperfához kötötte Kóródi Gábor. Mert két eperfa volt az udvarukon. Amikor etetni akarta Kóródi Gábor az üszőt, csak any- nyira közelítette meg, hogy vasvillával elébe dobhassa s lucernát. És úgy itatta, hogy hosszú nyelű lapáttal elébe tolta a csebret. Olykor oda is vágott annak a lapáttal, vasvil. Iával, mert az a nyelvét Is kilökte, amikor közledett hozzá és úgy döfött bele szarvával a levegőbe. Mondogatta is Kóródi Gábornak a felesége: „Ne bántsd azt a jószágot. Az. zal csak vadul.” És amikor egyszer hazament az erdőirtás* ról, a kapuban dermed-ten állt meg, fekete arca fakóvá vált. mert a felesége az üsző szarva tövét vakargatta. Az meg olykor feljebb is emelte a fejét és nyalogatta az orrát. Amikor Kóródi Gábort ész. revette a felesége, otthagyta az üszőt és elébe sietett, jöjjön csak jöjjön, kész az ebéd. Az most nem szólt semmit, csal; ebéd közben kezdte mondani, hogy nil is jutott az eszébe. 8 NÖGRÁD - 1975. július 12., szombat Jármot csináltattak belőle. Az eperfa megmunkálva szép, mutatós. Miután kész lett a járom, befogták a két jószágot, s az eperfatönköt lánccal a járomhoz kötötték. — Hadd szokják együtt a terhet — mondta Kóródi Gábor, amint a két asszony, a felesége és annak a húga odamentek nézni, hogy ők ketten mit művelnek. A sógor kinyitotta a nagy kaput, ő meg egy darab kötéllel rácsapott a két jószágra: „No, csálé!” — és a jármot jobbra taszította, mivel arra hamarabb értek volna ki a faluból. De a tehenek (most az üszőt is tehénnek nevezték) balra fordultak és úgy eliramodtak, mintha kilőtték volna őket. Kóródi Gábor, meg a sógora és a két gyerek; akik mindig ott settenkedtek körülöttük, utánuk eredtek, ahogy csak a lábuk bírta. Nemsokára félelmetes visítás tört ki az utcán, menekült mindenki amerre látott, mert a láncra kötött eperfatönk az útnak hol az egyik oldalára, hol a másik oldalára sodródott. És gö- ringyek, tégladarábok repültek jobbra-balna. Kóródi Gábor minden erejét megfeszítette, hogy el ne maradjon a kísérleti fogattól. Gabi is vele tartott, de a sógora és Pityu a falun kívül, az országúton már jó egy kilométerre lemaradtak. És csak a hét kilométerre levő szomszédos falun túl érték utol amazokat, meg a kísérleti fogatot, ahol a tehenek kimerültén nyúltak már el a poros köves- útón. Megpihentek, azután felbök- dösték a teheneket. Kóródi Gábor a köléldarahot. amellyel rájuk csapott a próbaút előtt, a járomhoz kötötte és úgy vezette azokat. A többiek csendben kísérték a fogatot. A próbaút után bárki közel mehetett az üszőhöz és a sógor tehenével együtt jámboran húzta a terhet. Csináltattak is a bognárral egy új kocsit, a — Gyere beljebb Gábor — invitálta a lakásába sógora. — Jóformán mindig csak a' szabad ég alatt találkozunk. Kóródi Gábor megállt mint a cövekj s hirtelen megrándult a szája sarka. — Szakadna le az ég — fordult a tehenek felé. — Láttam, amit láttam — és gyors léptekkel indult a nyári jászol felé. — Ne hirtelenkedj Gábor! — ment utána a sógora. — Ami közös, felezzük — kötötte el a jászoltól az üszőt. Aztán úgy szólt a sógorának, hogy az ellen nem lehet apelláta. — Ideadod a tehenedet, amíg hazaviszem a kocsit. Be is fogta rögtön a jószágokat és köszönés nélkül elment. Miután hazaért, az eperfához kötötte az üszőt és a sógora tehenét, azután a kamrából kivitte az udvarra a fűrészt. Először a jármot vágta ketté, majd ácsceruzával hosz- szában vonalat húzott a kocsi fenekén. Ezután leszedte a kerekeket, az oldalakat és kétfelé rakta. A tengelyeket is. A kocsi fenékdeszkáit a ceruzával megjelölt vonalakon fűrészelte el. Aztán a kocsirúd hosszába húzott az ácsceruzával vonalat és annak nyomán fűrészelte ketté. , feleségj akkor érkezett ^ haza a gyerekekkel, amikor két csomóban volt már a kocsi. Szilvát voltak szedni. Gabi targoncán tolt be egy kétfülű kassal szilvát. Pityu és az édesanyja karjukon hoztak ejy-egy piaci kosárral. — Istenem, mit csináltál?! — csúszott le Kóródiné karjáról a piaci kosár és összecsapta a kezét. — Feleztünk a sógorral. Szólhatsz is neki. Azt a csomót vigye, amelyiket akarja. Közben a targoncához ment. Kivett a kétfülü kasból egy szilvát, belekóstolt és elégedetten mondta: „Jó szilva; nagyon jó szilva.” GÉN CSŐ HRISZTOZOV 1940-ben született a rhodopei Szuszám községben, Jelenleg újságíró a haszkovói lapnál. Szófiában a „Kli. ment Ohridszki” egyetemen bolgár—orosz szakot végzett. 1965. óta rendszeresen jár Magyarországra, közel ötven verse'jelent meg magyarul, legutóbb a Nagyvi. lág mutatta be. Magyarról bolgárra is fordít. Nemrégen jelent meg fordításában Dobozy Imre egyik regénye. Demcny Oltói Havon lépkedek Már éltem annyit — tudhatom szomorúság is lehet édes ha fölsajog babusgatom s szívemhöz szelídül az erdős csillog kalandra hívogat tán a végsőre — azt se bánom havon lépkedek hamvazódom s egyre szürkébb a szivárványom de elérem — végül elérem lábamnál lesz kezdete vége a csillagok a tejutak a titkok minden szövevénye megoldva fölfedve kitárva majd közébük telepedem ^ hogy velük létezzek tovább ha már többé nem létezem Mikszáth Kálmán ; Legenda Érdekes kérdés volna analizálni, miiképip keletkeznek a legendák? Lehetséges-e az például, hogy jön egy óra, amikor látni fognak a vakok, és a látók szeme elhomályosodik. Valóban rajta ül e szavakon a miszteriozus bibliai kőd. S mégis vannak szituációk, az élet apróbb eseményeiből ki-rügyeznek az ef* le csodák. E napokban megli togaft^j a 48-as szabadságnál kiállítását kát excellencies u Aa egyik Tóth Lőrinc. El jó és megadott azon szekré; előtt, ahol a 49-es debrece nyilatkozat, az Ausztriát való elszakadást proklamá okmány cedcti példánya ví kiállítva az üveg alatt, A ki taúz magyarázóan megjegyzi — Nagyméjtóságod is aláírta. — Igen? — mondja Tóth Lőrinc vontatva. — Ott áll a neve. Csak nincsen talán hamisítva? — Hm... régen volt: ki emlékeznék már arra? Meglenet hogy aláírtam, de bizonyosan n.em tudom. — Mé’tóztassék megtekinteni az aláírást. — Hja, ha nem volnának rosszak a szemeim... öregszünk, homályosodnak a szemek... nem bírom kivenni. Egy pár nap múlva ugyanazon szekrény és okmány előtt egy másik excellences úr állott, Horvát Boldizsár, a vak. A kalaúz most is megjegyzi: — Nagyméltóságod neve is ott van.. — Igen ott. — De Ián nem a saját keze írása? —Hát hogyne volna az. hiszen látom. Farkas András; BŐDÉ MACSKÄVAL S régi fény csillant meg élénk, lázas tűzben a bágyadt, hályogosodó szemekben.
