Nógrád. 1975. július (31. évfolyam. 152-178. szám)
1975-07-05 / 156. szám
Cuba Mihály: Tíz medencehossz ' MEGÁLLT A KORLÁT MELLETT, rá könyökölt a vasrúdra és sokáig nézte a medence kékes vizei. Tudta, hogy a víznek ez a kellemes, nvugodt színe, mely mindig oly jó hatással van idegeire, hamis: a medence színes betont ala tükröződik vissza a vízben. Hátrasimitotta őszes hajét, bal lábára nehezedett. nem volit kedve a vízbe menni. Majd később — gondolta — olyan jó itt álldogálni, néz- gelődni. A medencében gyerekek ficánkoltak: fröcskölték egymásra a vizet vison- gattak, kiabáltak. kergetőz- tek. Mosolyogott ügyetlen mozdulataikon, merev csaná- saik. kapáló lábaik láttán. Tekintete ide-oda röppent, néhány méteren el-elkísért egy-egy gyereket aztán ke* resett egy másikat és azt nézte. Már harmadszor figyelte meg az egyik kislány könnyed, játékos karcsapá- sait, hevesen előresikló ékalakú testét amikor öreg úszómester barátja megállt mellette. — Na; mi van Fricikém? Miért lógatod a fejed? — Bámészkodom. A te ésoportod? — Aha. Ügyes kis békák mi? — Hm. Mondd csak. azt a fehérsapkást régen, ismered ? — Melyiket? — Most emelkedik ki a vízből. — A; a Nusit? Három hó- tmpja. Ügyes. — Azelőtt tudott úszni? — Még vizet se látott. — re vetett az öreg úszómester. — Két hétig nem merte el* engedni a korlátot. Egyszer aztán bedobtam a vízbe, visított, mint a malac, ha a farkát csavargatják. De azóta nincs vele baj. Ügyes. Az edző megsimogatta ál* lát, tekintetét sokáig nem vette le a kislány karcsú alakjáról Az úszómesterhez fordult. — Megkérhetnéd valamire? — Parancsolj, Fricikém? — Üsszon tíz medencehosszat szeretném megnézni. — Kérlek, ennek semmi akadálya. — Tóth — hajolt a víz fölé — szólj Nusinak. Egy tüskéshajú fiú lebukott a vízibe, aztán eltűnt. Nusi mellett bukott fel. valamit mondobt neki. a kislány a két férfi felé fordult és már tempózott is hozzájuk. — Tessék, Sanyi bácsi — emelkedett ki a vízből. — Lubickolj tíz medencehosszat. — Oda-vissza? — kérdezte a kislány, arcáról töröl- getve a vizet — Lehet vissza és oda, ahogy tetszik, — tapsolt nevetve az úszómestere. — Na, rajta. A kislány felvonta szemöldökét huncutkodva félrebillentette a fejét. aztán elrúga magát a faltól. Lassan. tempósan úszott végig a medencén, aztán vissza. Az edző a korlátra könyökölt állát a tenyerébe eltette és feszülten figyelte a kislány minden mozdulatát Az ötödik hossznál megkérte Sanyi bácsit szóljon a gyereknek, hogy fokozza a tempót. Sanyi bácsi kettőt tapsolt és hullámzó mozdulatot tett a kezével. A kislány megértette, mert fokozta a tempót, gyorsabban hagyta maga mögött a métereket. Szinte ráfeküdt a vízre és siklott, mintha nem is karjának mozdulatai vinnék előre. Az edző homlokán két ránc jelent meg. Kiegyenesedett, leengedte hosszú karjait, de egy pillanat múlva bal kezével elkapta az állát és nem engedte el. — Mondd neki hogy visz- szafelé finiseljen. Sanyi bácsi leggugolt, tölcsért csinált a tenyeréből. — Utolsó két hossz. Visz- szafelé hajrázz! Fokozd a tempót, érted? A kislány csak eerszier pillantott fel, hogy érti. Amikor elrúgta magát a faltól, mint a kilőtt nyíl, szelte a vizet. Az edző állát csavargatta, s mint a medve, egvik lábáról a másikra nehezedett. Tíz medencehossz, hm. az ördög vigye el. hogy ilyenkor nincs itt az órám — mérgelődött magában. Nusi megfordult, rákapcsolt, a medence közepétől úgy erősített mintha akkor ugrott volna vízbe. Megütötte a betonfalat' aztán elkapta a rudat, és kiemelkedett a vízből Pihe- gett. — Sanyi bácsi, jő! csináltam? — kérdezte kapkodva a levegőt. ^ — JÓL. KISLÁNYOM, JÓL. — Gyere csak ki, — intett neki az edző. — Megengeded ? Szeretnék elbeszélgetni vele. — Parancsolj — mondta mosolyogva az úszómester. — Én. úgyis megyek a »rácokhoz. Az öltözőben, vagy a hallban találkozunk. A kislány kijött a vizből és odaszaladit az edzőhöz. — Szervusz — nyújtotta a kezét — Géresi Ferenc - Jző vagyok. — Nusi — pislogott a kislány a magas, vállas férfire. — Mióta tanulsz úszni? — Három hónapja. — Apukád tud úszni ? — Nem. — És anyukád? — Nem. az sem. Félnek a vízitől. Csuda murisok, ugye? — Valóban. Mondd csak, a nagyapád mi volt? — Nagypapa? Nyugdíjas. — De hol dolgozott? — Otthon. Földié volt. tetszik tudni paraszt. Most a tsz-től kap nyugdíjat, de apu azt mondja, hogy az csak a dohányra elég neki. — nevetett a kislány, — mert nagypapa még most is dohányzik, pedig neki már árt. — Árt? — Hát persze. Nyolcvan- három éves. Tessék elképzelni. Az edző mosolygott. — Elképzelem. Szeretsz úszni? — Szeretek. Ha levágok húsz-harminc medencehosz- szat, akkor olyan jó, akikor, tetszik tudni, olyan könnyűnek érziem magamat. és tetszik tudni, olyan fürgének, mint a gyík, tetszik tudni? — Hm — dörzsölgette az áliát az edző. — Hányadi- kos vagy? — Hetedikes. — Hm. Na, jól van. menj csak úszkálni Ha felöltöztél, megvárunk Sanyi bácsival. Szervusz. — Csókolom. Szinte elröppent mellőle a kislány, figyelte a mozdulatait. Nem, ezt nem szabad itthagyni. Két év se kell. ifiibajmok lesz — gondolta az öltözőbe menet. A hallban — a nagy várócsarnokban — várta meg a kis csoportot. Sanyi bécsi együtt jött a kislánnyal. — N06. Fricikém. mit sütöttél ki? Na; látom az arcodon, csak ki vele! — Menjünk — mondta mosolyogva az edző — Sándor bátyám — fordult az öreg úszómesterhez. amikor a sziget fái alatt lépkedtek. — Add át nekem ezt a kislányt. Most elmegyek és beszélek a szüleivel. Az olimpiai dobogón fog állni, hidd el Sándor bátyám, én addig nem engedem el a kezét. Akkor vette észre. hogy már kézenfogva vezeti a kislányt, aki ide-oda pislogva hallgatta a felnőtteket. Sándor bácsi arca megrándult. — Látod Fricikém. ez bánt engem a legjobban. Ha ráakadok egy jó úszóra, ti rögtön jöttök és elhappoljátok. így jártam a Katókkal is, hiába kiöregedtem. én már csak arra vagvok jó, hogy megtanítsam őket lubickolni... — Ejnye, Sándor bátyám, hát nem te dobtál engem is a vízbe, mint ezt a kislányt? Mi? És elfelejtettelek én? — Te nem, de a többiek! — Azok se. Akiket te indítottál el. azok csak rólad beszélnek. Olvasd el figyelmesebben az újságot. na. Hm. És. ha ő. érted Sándor bátyám, ha egyszer befut — mondta halkan —ő is csak azt fogja mondani, hogy te voltál az első oktatóia. EGYÜTT MENTEK FEL NUSI szüleihez és a kislány egy hét múlva már az egyesület tagjaival tempózott a medence kékes vizében. Sanyi bácsi néha elment, megnézte a kislányt. Ilyenkor rákönyökölt a korlátra, mint Frici az edző, amikor elhalászta tőle a legfiatalabb úszójelöltcsillagot. 1 A' cifra nyomorúság” esz. tendejének tavaszán bizakodó hangulatban gyülekeztek a kaszások a termelőszövetkezet lucernásának végében. Némelyikük még otthon megreggelizett, mások a várakozás perceiben fogyasztották az árokparton a fűre terített újságpapírról a szegényes reggelit Szinte valamennyien sovány, erejükben megfogyatkozott férfiak. Szalonnája csak egyik- nek-másiknak volt, a többiek lekváros kenyeret majszoltak vagy főtt tojást daraboltak a szűkein mért jegyes keriyécre. Bizakodó hangulatukat még a gyenge reggeli se lohasztot- ta. Mögöttük volt'már a keserves tél, amikor a jószágok takarmány híján teljesen kiasztak. Alig várták, hogy eltakarodjon a hó, s legeltetni lehessen. A tavaszi vetést csak négyórás „váltott műszakban” bírták elvégezni, mert hosz- szabb időre nem lehetett a lovakat erőltetni. így is gyakran előfordult, hogy a ló ösz- szeesett a vetőgép előtt. Az emberek közül is hol ez, hol az dőlt ki, kényszerült hosz- szabb-rövidebb pihenőre a fák alatt. A jószágok lassan-lassan fel. erősödtek, a tehenek már tejet is adnak, de az emberek továbbra is koplalnak, hiszen messze még az új termés. A várakozás perceiben a lucernással szemközti búzatáblát gusztálgatták. — A tavalyinál biztos jobb lesz — szólalt meg Misinszki Bandi, miután elcsomagolta a délire szánt lekváros kenyeret, s rágyújtott. — Ha közbe nem jön valami! — óvatoskodott Balogh Miska, az első kaszás. — Tavaly is jól indult, aztán mi lett belőle? — kérdezte Nagy Jani egy kantafedő víz lehúzása után. Elhallgattak. A múlt nyári aszályra bor- zongva gondolt mindegyik. Hét óra tájt Jankó Péter kivételével együtt voltak. Rá és Kertes Józsira, a brigádvezétő- re vártak. — Jönnek már! — mutatott a dűlő végére Misinszki Bandi. Mire odaértek, mindany- nyián felkászálódtak, a kászát is vállukra vették. — Jó reggelt! — köszönt Kertes. Péter nem szólt semmit, csak lecsapta válláról a kopott bőrtáskáját, s még bele is rúgott. — Itt van mindenki? — kérdezte megszokásból Kertes, majd megszámolta a csapatot. Tizenhat kaszás. Tegnap is ennyien kezdték meg a lucernavágást. — Hát akkor! — intett Balogh Miskának, aki nyomban beállt, majd utána sorban a többi. Negyedóra múlva már suhogott mind a tizenhat kasza. Kertes kis ideig még maradt. „Vajon mi tartja bennük a lelket?” — töprengett, ahogy az egyre jobban távo. lodó kaszásokat figyelte. Majd ő is a búzát gusztálgatta. „Csak jó termés lenne!” — sóhajtott, és lassan elindult, hogy megnézze, lehet-e már kapálni a kukoricát. A kaszások ekkorára már a tábla közepén haladtak. A koplalásra kényszerült emberek szinte mind arra gonTóth Lajos: Éhség doltak, milyen jó volna legalább egy fácánt leszorítani, hiszen akkor már biztos ler.nc a vacsora. Tegnap Balogh Miskának volt ilyen szerencséje. A fészkén ülő fácán valahogyan belegabalyodott a lucernába. s nem bírt fölreppen- ni. Miska gyorsan leszorította, megkötözte a lábát, s már tette is táskájába, öt tojást is talált a fészekben. Reggel abból sütött rántottat az asz- szomy a gyerekeknek. Jankó Péter irigykedve haladt Miska mögött. Legalább neki is lenne ilyen szerencséje. Lehetne, ha ő járna elöl. A fene enné meg a fácánokat is! Ma még egy se röppent fel. Erre a részre miért nem fészkelnek? Balogh Miska már kiért a tábla végére. Csodálkozva figyelte a mögötte messze lemaradó Pétert. „Nem szokott ez ilyen kelletlenül dolgozni!” — villant meg benne. Máskor mindig szorosan a nyomában jár, szinte hajtja maga előtt. A kaszát is megfente, mire Péter kiért. — Veled meg mi van? — kérdezte Miska. — Mi lenne? Ma megint kenyér nélkül jöttem ki. — Nem volt a boltban? — Volt! — Majd elmondta, hogy tegnap délután elküldte az asszony a gyereket ke. nyérért. Csak egy fél veknit kapott. A tanyára kifelé menet az utolsó falatig elcsipegette. — Ha nem szalad el előlem, talán agyoncsapom azt a büdös kölköt! — háborgott. — Vacsorára krumplilevest ettünk kenyér nélkül. — Na, gyere, koma! — indult vissza az árokpartra Miska. Mikor odaértek, táskájából kivett egy enyhén megzsírozott keinyérszeletet. — Egyél! — nyújtotta komájának. Egy perc, s a kenyér eltűnt Péter gyomrában. Mohóságában még az izzadtság is kiverte homlokát. — A keserves istenit! —tört ki, miután lenyelte az utolsó falatot — Hát eddig jutottunk? Míg napszámba jártam, mindig volt kenyerem! Miska hallgatott. Mit mondhatott volna? Neki ebédre még egy fácáncomb is maradt. Mire a többiek is megérkeztek, Miska újra az élre állt. Kicsit lassabbra fogta a tempót. Egyszer csak fácán röppent fel előtte. — Az anyád! Megvárhattál volna! Wúg néhány suhintás,' s kiszabadult a fészek. Éppen a két. rend határán volt. Vajon kit illet meg a hat tojás? Íratlan törvény volt köztük, hogy a tojás mindig azé, akinek a rendjében van a fészek. Miska is. Péter is eldobta a kaszát, s egyenest a fészekhez Miska volt előnyben, s mire Péter odaért, már a tojásokat akarta a zsebébe rakni. — Várj! — fogta meg Péter Miska kezét — Az én rendemben van! — Az enyémben! — Nyisd ki jobban a szemed! Erre már a többiek is megálltak. — Gyertek! — hívta oda őket Péter. — Döntsétek el, kinek a rendjében van a teszek? A döntésre senki sem vál. la] kozott. — A tied is, meg nem is — mondta Misinszki Bandi. — Fele-fele! — Nem felezünk! — tiltakozott Péter.- — En se! — makacsolta meg magét most már Miska is, pedig előtte a felezésbe is belement volna. Lehajolt a fészekhez. Péter odaugrott, s ellökte. Felkapott egy tojást, s mire Miska feltápászkodott, már ki is szippantotta. — Te, piszok! — ugrott neki Miska. — Elveszed, ami az enyém? — s beleütött Péter arcába. — Megöllek, te disznó! — rohant kaszája felé Péter. Misinszki Bandi alig bírta elgáncsolni. A többiek is bele. avatkoztak a váratlan vere. kedésbe. — Marhák! — kiáltott rájuk Nagy Jani. — Képesek vagytok egymásnak esni ezekért a vacak tojásokért? , — Az enyémek! — dulako. dott az őt lefogókkal Péter. — Az enyémek, az enyémek! — ordított Miska is. Péter hirtelen kiszakította karját a szorításból, a fészek, hez ugrott, s az ott maradt öt tojást széttaposta. — Vigyed! Vigyed! Most már a tied! — nevetett görcsös fuldoklással. majd ledobta magát a földre, s ’sírva rángatózni kezdett. — Az anyátok hülye istenit! — támadtak a többiek Miskára. — Kellett ez? Miska megrémült. Lehajolt az eszelősen fetrengő Péterhez. — Koma! Koma! — rázogat- ta, majd hátára fordította. — Ne haragudj, koma! Péter felült. Kiaszott arcát sárosra piszkítotla a könny áztatta por. Élénkülő tekintetéből már nem a vak düh, hanem a tehetetlen szomorúság sugárzott, és elfogadta Miska talpra segítő kezét. IllllllfflIMIIlIllllllllllMillllllllllMIIIIIIIIIIMlllllllllllllMMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIMIIIIIMIIIIfCIIIIIIIIIIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIMIIIMIIIIIIVIIIIIIMIIIIIIIIIIfUlllllllllllllltlItlIllllllllllllllllIflIllllllllltlIMflIMMtlIIM BESZE IMRE: MUNKÁSOK Kusza sorokban, nem sietve hoznak magukkal esti álmot Huszonnégyórás kábulatból ébredeznek. A tegnap látott, barátként kezelt gép megindul. Aki hajnalban, álmos szemmel azt figyeli, milyen a norma? S úgy dolgozik a két kezével, hogy neki négy is kevés volna, s ha reggel bevág egy fél Hubertust — öt forintot nyel. s röhög ha nincs meleg víz: kap hideg tust... Csak önmagának könyörög. Aki lakása hús kilincsét lenyomva belép, s dől az ágyba, aki utódját — minden kincséi — sajgó tenyérrel pofon vágja — * ha vacsorára nem jön haza munkába küldött felesége: nem tör.zúz. Öreg bicskájával zsírt varázsol a kenyérre. Közöttük lehet megtanulni: a termelt munka mennyit ér? Arcukba mar forgács és hőség, olajszag, gőz, idő is tér. Közöttük élni hűs.szelidscg annak, ki utólag köszön. Munkájukból születhet minden, mi kell Vagy éppen — iüzözön. IU a nyár NŐGRÁD — 1975. július 5., szombat 9
