Nógrád. 1975. július (31. évfolyam. 152-178. szám)

1975-07-05 / 156. szám

A bérű m étyége A vidéki szellemi központok és az értelmiség I dőszerűnek és indokoltnak tartom a NÖGRÁD 1975. június 21-i számában közölt vitaindítót, „A megújuló városok szellemi életéről”. Érdekes és elgondolkod­tató a téma ilyen megközelítése, amely önálló, sajátosan je­lentkező problémaként veti fei a „megújuló városok” szel­lemi életének kialakítását, fejlesztését. A „megújuló” jelző a cikkíró értelmezésében azokra a Városokra vonatkozik, amelyek az elmúlt egy-két évtized alatt városképileg, városszerkezetileg látványos fejlődést él­tek és élnek át. amelyekben most teremtődnek meg a mo­dern urbanizált éietmód tárgyi és személyi feltételei. Ha­zánkban sok ilyen város van, s ezeknek legérzékelhetőbb közös vonásuk a dinamikus urbanizációs fejlődés. A „meg­újuló” megkülönböztetés csak ebből a szempontból indokolt, hiszen a felszabadulás óta minden magyar város szelleme, karaktere, belső tartalma és külső képe — különböző mér­tekben — megújult. Az építészeti, urbanizációs értelemben „megújult” váro­sok ez alapvető közös vonásukon túl nagyon sok tekintet­ben különböznek egymástól, s ezek a különbségek a művelő­déspolitika, a kulturális fejlődés megvalósításának sajátos módszereit, formáit és fórumait biztosítják, illetve követelik meg. A feladat, a lényeges közös vonás ezekben a városokban úgy gondolom, amely a legáltalánosabban a városi életmód, életforma kialakításában és széles körű elterjesztésében fo­galmazható meg. E feladatot indokolják Salgótarján város történelmének sajátos vonásai: napjainkban a nagyarányú beáramlás a városba, a városnak a vonzáskörzetre gyakorolt hatása és társadalmunk igényei. Ezekben a városokban — így Salgótarjánban is — a leg­nagyobb hatású városformáló erő a város egészének dina­mikus fejlődése. az urbanizációs feltételek sokoldalú gazda­godása. így van ez már csak azért is, mert e tevékenység során épülnek meg azok az intézmények, szerveződnek meg a szakmai, társadalmi szervezetek, amelyek feltétlenül szük­ségesek az adott település várossá válásához. Másrészt a .városépítés előrehaladásával állandóan növekszik azoknak a városlakóknak a száma, akik aktívan vesznek részt ebben a folyamatban és fokozatosan teljesedik ki a városhoz való érzelmi kötődésük. Így szerveződik meg az a — jó értelemben vett — lo­kálpatrióta réteg, mely képes meghatározni a város belső karakterét, képes megőrizni és továbbfejleszteni a progresz- szív hagyományokat, és képes új, emberközpontú hagyomá­nyok megalapozására. Ez a réteg képes a városi életmód írott és íratlan szabályainak átörökítésére, az új városlakók beilleszkedésének meggyorsítására. Ebből következik, hogy egy-egy új város kulturális, mű­velődési életének alakítása nem választható el a városépí­tés sokoldalú folyamatától, az adott város-funkciójától. Kö- j vetkezik ebből az is, hogy a kulturális élet fejlesztése, a ha­gyományok kialakítása nem kizárólag az értelmiség felada­ta. Ebben a folyamatban az értelmiség — felkészültségénél, tájékozottságánál fogva — jelentős, de nem kizárólagos szer reppel bír. Az értelmiség szerepét, kulturális művelődési tevékeny­ségét illetően, találkozunk még korszerűtlen szemlélettel, igénnyel. Rossz hagyományként, de egyre kisebb körben, ese­tenként még tovább él az értelmiség bizonyos elzárkózása a fizikai dolgozóktól. Elsősorban a munkaidőn kívül tapasztal­ható ez a valóság. És ez különböző módon és mértékben nyilvánul meg. De előrelépést jelent már az, hogy oldódik az egyes szakmák, szaktudományok művelőinek merev, be­felé fordulása. Az adott szervezeti keretek között több olda­lú kapcsolatba lépnek egymással értelmiségiek és fizikai dol­gozók. Ez a kapcsolatgazdagodás, az ebből adódó lehetősé­gek — véleménycserék, ismeretek gyarapodása stb. — je­lentősek lehetnek az értelmiség fejlődése szempontjából, de ez csak első lépésként fogadható el, s nem végső eredmény­ként. Ez csak akkor lehet hasznos és értelmes, ha az értel­miség társadalmi hatásának erősödését segíti elő. Ezért Sal­gótarjánban is szükséges az értelmiségi vitafórumok, -szer­vezetek, klubok további szervezése, illetve azokkal a fóru­mokkal, intézményekkel való tényleges kapcsolatok megte­remtése, ahol az értelmiség sokoldalú társadalmi hatását ki­fejtheti. (Üzemi intézmények, művelődési házak, felnőttok. tatási intézmények, ifjúsági és üzemi klubok, stb.) A salgótarjáni üzemekben, vállalatoknál, általában a munkahelyeken az ott dolgozó értelmiségiek helyesen érzé­kelik feladataikat, s eredményesen formálják a dolgozók gondolkodását, magatartását. Részt vesznek a dolgozók poli­tikai, szakmai és általános képzésében. A munkahelyeken egészségesen alakulnak az emberi kapcsolatok is. Ez jó alap lehet arra, hogy az üzemen kívül, a munkaidőn túl. a modern városi életmód kialakításához adjanak segítséget, részben személyes példaadásukkal az igény felkeltésétől a szocialista életmód kialakításának minden részletkérdéséig. Nálunk és a hozzánk hasonló városokban ez az értelmiség legfontosabb és legaktuálisabb társadalmi feladata. Ezt a feladatot az értelmiség csak akkor töltheti be maradéktala­nul, ha részt vesz a város közéletében, ha rendszeressé vá­lik a más rétegekkel való kapcsolata. Városunkban az értelmiség növekvő közéleti aktivitásá­nak biztató jelei és eredményei vannak. Növekvő számban vesznek részt a társadalmi szervek munkájában, hallatják szavukat a közélet különböző fórumain, s mind többen vál­lalnak képzettségüknek megfelelő feladatot a város arcula­tának formálásában. Ilyen hosszan azért foglalkozom az értelmiség szerepé­vel, feladatával, mert úgy érzem, hogy az a vitaindítóféle a „Megújuló városok szellemi életét” elég egyoldalúan, alap­vetően az értelmiség feladatává teszi és túlzottan nagy sze­repet szán ebben a folyamatban az értelmiség sajátos fóru­mainak és a szellemi műhelyeknek. Ezt az egyoldalúságot korszerűtlennek tartom azért, mert az értelmiséget kiszakít­ja a városformáló tényezők nagyon is összetett rendszeré­ből. Tudomásul kell vennünk, hogy a szellemi értékek ter­melői és továbbadói, valamint a befogadó közösség művelő­dési, politikai színvonala és aktivitása között eleven kölcsön­hatás van, s az értelmiség hivatástudatának erősödését, tár­sadalmi szerepe helyes felismerését és érvényesítését a vá­ros közösségének fejlettségi szintje erősen befolyásolja. A cikkben említett „fiatal, élénk szellemű emberek” csak élénk ritmusú közegben fejthetik ki igazán hatásukat. Sem 'az értelmiség, sem a szellemi műhelyek ■ szerepét nem becsülöm le a megújuló városok szellemi életének ala­kításában, csupán hangsúlyozni szeretném, hogy egy-egy „megújuló” város szellemi arculatát sok tényező határozza meg. Mindenekelőtt a város valóságos életfolyamataiban végbemenő tényezők. Ezeknek a tényezőknek felismerésében és jó felhasználásában az értelmiségnek meghatározott sze­repe van. Ügy gondolom, hogy Salgótarjánban adva vannak és erő­dödnek azok a feltételek, amelyek között az értelmiség nö­vekvő hatékonysággal töltheti be szerepét. Az elmúlt tíz év alatt több mint ezer szakember költözött a városba, akik­nek döntő többsége már otthonának vallja Salgótarjánt. Lét­rejöttek az értelmiség különböző szervezetei, s e szervezetek tartalmi munkája egyenletesen fejlődik. Kibontakozóban van egyes területeken a tudományős kutatómunka, s gazdagodik oktatási és közművelődési intézményeink tevékenysége is. Üj formák, fórumok jönnek létre, ahol a különböző rétegek rendszeresen találkoznak és együtt dolgoznak. Salgótarján és a hozzánk hasonló, elsősorban ipari vá­rosok nem járták végig a magyar városok fejlődésének tör­ténelmi útját. Ezért más jellegűek hagyományaink és sajáto­san jelentkeznek feladataink. A legmeghatározóbb sajátosság, hogy a valóban vá­rossá válás folyamata szocialista viszonyok között megy végbe, s az ebből adódó politikai, gazdasági, tár­sadalmi lehetőségek megkönnyítik, illetve meggyorsítják a várossá válás folyamatát. A már érzékelhető tendenciák és eredmények, elsősorban a városi közösség fejlődésének — sokszor még ellentmondásos — eredményei biztatóak. A kedvező tendenciák kibontakoztatása, a városi közösség kö­zösségi vonásainak erősítése és gazdagítása következetes és szívós munkát követel a város politikai, társadalmi szerve­zetétől, a közösség minden tagjától. Csik Pál Gombakeresők. J\ly öleiéi - fél Ötig — Hogy érzi magát az új szólhatok semmit. Az előzd helyen? munkahelyemen az a hülye — Köszönöm, kitűnően. ezernyolcszázötvenért lerágta — A főnök? rólam a húst. Egyebet sémi — Jó fiú. Ahogyan monda- hallottam: Kész van, Mancika? ni szokták; nem sok vizet za. Még mindig nincs kész, Man- var. Azt mondja, öt az érdek, cika? Mégis, mikor lesz kész, li, hogy azért menjen a mun- Mancika? ka és nagyobb zűr ne legyen. — Mondja, Mancika! Csak — Szóval dolgozgatnak. úgy, barátilag. Mi a vélemz­— Pontosan így van. Mond- nye? Negyvenkettő helyett, tam is a férjemnek: Zolikám, maguk mennyien tudnák elvé. ezt a helyet az Isten is nekem gezni ugyanezt a munkát? teremtette. Otthon a temérdek — Ha úgy istenigazában doL munka, szegény beteg anyám, goznánk? meg a két gyerek... Az iga- — Ügy nyolc órát, félórás zat megvallva itt, a munkahe- ebédszünettel. lyemen pihenem ki magam. Gondolkodik, rágyújt, meg. Óvatosan merek csak kér- kapar gat ja jópofa fitos orrocs. dezni, nehogy gyanút fogjon káját. az illető, vagy arra gondoljon, — Húszán. Legfeljebb hu« hogy illetéktelenül beleütöm az szonöteru orrom az ügyeibe. — Mit gondol? Tudja ezt « — És mit szólnak a többiek? főnök? — Mit szólnának? Mágdi, a — Nem hiszem, mert éppen kolléganőm például rendszere- a napokban közölte velünk, sen a hivatalból jár a fodrász, hogy az egyik osztályunkra hoz. Nem is szólva a péntek fel akar venni egy kisegítőt, délutáni, szombati bevásár- mórt szerinte ott vontatottan lásokról. Valamelyik nap, kép- megy a munka. zelje, összefutottam ügy tizen- Mancika feketét főz, és most egy körül a főnökkel. Beug- már férjestől, a nagymamát is róttunk egy somlóira a cuk- bevonva folytatjuk a beszél. rászdába. Nagyot köszönt, és getést. mintha nem is az ö dolgozói — Igen. Szerencséje van lennénk, tovább vágtatott. Manóinak. Pedig eleinte hal- Másnap, amikor bejött, mond. lani sem akart róla, hogy ottí tam is neki: hagyja a volt helyét. — Azt hittem, főnök, hogy — Megszoktam, ismerős rá­szólni fog a tegnapi... gyök, újabb környezet... effé. Rám nézett, és csak ennyit le badarságokat mondott, mondott: ' — Tényleg jó hely lehet! — Én kérem, nem avatko- Ahogyan Mancika meséli, zom bele a dolgozók magán, nagyüzemi lógás megy... ügyeibe... A férj egy nyeleire felhajt. Érzem, hogy semmi akadó, ja a kávét, aztán sandán rám lya a további kérdéseknek, néz. ezért tovább bátorkodom: — Ugyan már! Erős a mi — A fizetés? rendszerünk. Kibírja... — Kétezeregy. Igazán nem Szalay István Nemzeti létünk . sa‘ ját osságai, lényegi vonásai — bár alakul­nak, módosulnak — egészük­ben mégis múltunkban gyö­kereznek. Feltehetjük a kér­dést: mindig nemzeti keretek között játszódott-e le az em­beriség, vagy legalábbis Euro­pa történelme, avagy a nemze­tek önmagukban véve is tör­téneti képződmények, tehát „megszülettek” a fejlődés so­rán ? Nemzetünk születésének haj­nalán, a múlt század elején rengetegen fordultak e kér­désekkel a múlt írásos és ha­gyománybeli tanúságtételei­hez, és vallatni kezdték a for­rásokat. A korabeli elképze­lések szerint a nemzet azonos volt a múlttal. Kölcsey Fe­renc volt az, aki elsőként is­merte fel, hogy a nemzetet nem a múlt határozza meg. A nemzet konkrét történeti képződmény: nem a múlt ír­ja elő. hanem adott felté­telek és lehetőségek alakít­ják. Mondanunk sem kell, az elméleti viták hátterében po­litikai megfontolások rejlet­tek: azokat az elveket keres­ték. amelyek iránytűként szol­gálnak az ország sorsát vezér­lők kezében. Ezt a jövőre irá­nyultságot elsőként Széchenyi foglalta össze híres aforizma­Nemzet és történelem jában: „Sokan azt gondolják: Magyarország — volt. Én azt szeretem hinni — lesz.” Igaza volt és igaza lett, de ez az ut annyi kanyargót és buktatót rejtett magában, hogy minden történelmi fordulatnál újra es újra fel kellett tenni a kér­dést a nemzet és a történelem kapcsolatáról,, hiszen a törté­nelem sohasem lezárt, vál­tozásával alakul a nemzet is­S micsoda változások men­tek végbe történelmünkben csak az utóbbi száz-százötven évben is! 1848-ban forradal­mi úton megindult, majd fe­lülről. kompromisszum útján 1867-ben lezárult az ország polgári átalakulása. Megszü­letett a kapitalista Magyar- ország, amely a polgári nem­zet kifejlődésének elengedhe­tetlen feltétele. A nemzeti fej­lődés mégsem lehetett zavar­talan, mert a régi Magyaror­szág soknemzetiségű ország volt, s az egymást keresztező nemzeti törekvések lehetet­lenné tették egyes valós nem­zeti igények kielégítését. A „kárpótlást” a nemzeti tudat nagyra növesztése, a naciona­lizmus jelentette. MondanuiiK sem kell, egyik nacionaliz­musnak sem volt „igaza”. Ma ,már a történeti kutatások fé­nyében világosan leszögezhet­jük: nem lehetett igazságos megoldás a polgári nemzetek érdekeinek szembesítése es egyeztetése alapján. Nem igazságos, hanem igaz­ságtalan rendezés volt a tria­noni békerendezés is. amely megszüntette ugyan a sok- nemzetiségű, a nemzetiségi el­nyomás rendszerére épülő tör­ténelmi Magyarországot,, de helyette nemzeti kisebbsége­ket magukba foglaló utódál­lamokat hozott létre. Az új igazságtalansággal a Horthy Magyarország hivatalos pro­pagandája a régit állította szembe, mint ideális megol­dást. Hivatalos ideológia lett a nacionalizmus, a revíziós so­vinizmus. Korántsem véletlen, hogy abban a korszakban különös élességgel vetődött fel a kér­dés: mi is a nemzet? Amit az uralkodó propaganda ál­lít — s ekkor a haladás hívei nem számolhatnának többé a nemzettel — vagy létezik egy más, igazabb magyarság is? A korszak vezető történésze, Szekfü Gyula, a második vi­lágháború küszöbén már ki­ábrándult a hivatalos nacio­nalista ideológiából, amelynek pedig egyik megteremtője is volt, s személyes felelősségét felismerve, törekedett a kor­rekcióra. „Mi a magvar?” kér­dőcímmel adott ki vaskos ta­nulmánykötetet, amelybe raj­ta kívül a korszak szellemi életének kiválóságai, így Ko­dály Zoltán. Babits Mihály is írtak tanulmányokat. Az újabb, legnagyobb je­lentőségű történelmi sorsfor­duló. a felszabadulás, a nem­zet számára is új történelmi távlatot nyitott. Napirendre került a nemzeti fejlődés ki- teljesedését jelentő szocialis­ta nemzetnek a megteremté­se, olyan közösség létrehozása, amelyben már nincsenek ki­békíthetetlen ellentétű társa­dalmi csoportok. Történelmi szemléletünk — mint erre az 1966-ban elhunyt kiváló tör­ténész, Molnár Erik rámuta­tott — számos nacionalista maradványt őriz. Véleménye a társadalomtudományban es a közvéleményben, a publi­cisztikában egyaránt nagy vi­tát váltott ki. A polémia több évig húzódott, s megnyugtató módon a mai napig sem zá­rult le. Éppen e sokágú esz­mecsere hozta napvilágra, hogy alapvető feltáró munkák hiányzanak még ahhoz, hogy valamelyest is mégnyugtató módon le lehessen zárni egyes vitás történeti kérdéseket. Egy mintaszerű „mélyfúrás” azonban már itt van előttünk: Szűcs Jenő könyve, a Nem­zet és történelem. A kötet ta­nulmányai nem az olyan so­kat vitatott 16—18. századi korszakokkal foglalkoznak, hanem a nemzeti kérdés előz­ményeit tárják fel a 10—14. századi magyar történelem­ben. Az Árpádok korában a nyugati kereszténység, majd a kifejlődő rendiség ideoló­giáját alkalmazták — persze, a hazai viszonyokhoz , igazí­tott változtatásokkal — az el­ső „hungarus” (nemesi érte­lemben vett „magyar”) kon­cepció . kialakításakor. A job­bágyok persze, még ha magyar nyelvűek is. nem tartoztak a „nemesi nemzet” kötelékébe —' amelyet a kiváltságok me,- lett éppen a latinnyelvüség kapcsolt egybe. Későbbi — es a nemzet kialakulása szem­pontjából döntő — fejlemény, amikor megfogalmazódik a nemesekre és jobbágyokra égj - aránt kiterjedő nemzetiségi tudat. De még a 16. században is döntőnek a származást, a nemesi, polgári vagy jobbat gyi rendhez tartozást tekintik, másodsorban a kereszténység, tehát a vallás közössége az összetartó tényező, s csak ez­után jön a közös nyelv vagy a 'képzelt) közös származás. Nem/el es törtene' iem naoja- inkban. a mostani történések­ben nem ellentétesek többé — a múltbeli ellentmondások ki­bogozásával és megértetése­vei remélhetően nem lesz mar sokáig adós a nemzeti tudat ébren . tartásában olv jelentős szerepet játszó történettudo­mány sem Gergely András t'ÍÓGuÁD — 1975. július 5., stombat ’/

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom