Nógrád. 1975. június (31. évfolyam. 127-151. szám)
1975-06-28 / 150. szám
(Farkas András) tV ANOV-ILLUSZTRÁCIÓ Tamás István: Z i z z e n Zöld lombot utánoz idéz rajzik a hó a fákon Pipacsok megmaradt csokraiból nagykendő mintákat rajzol a távol Viaszában surrog az ágrügy s titkaik közt meg' torpan a szarvas s> búvó patakok pelyhes tulaján süllyed a perc ha véneknek tolvajló karja kinyúl hó-szűz ingek után Csontjában a dombhát magra borulva páncélt von a fény ott ébred a hajnal s dőlve öledbe elalszik s oly’ édesen rezdül kelyhében a nyár a kék-lila várakozás. Székely Dezső: Éoredj velem Most háború non sokfelé szivem álarc mögött késes nyugalom Vértelen kardom az ének a szó halálig tart a riadó szeretlek nagyon. Ha sírsz a szemed csillag-temető ébredj velem tartósabb örömre A csapzott éj a kifulladt komondor küszöbünkön horkol s álmában is értünk nő a körme. ;♦ v v »> ♦> ♦> v v v v <♦ v v •> ♦> *!• ♦> ♦!* *1* Az öt bűvészről nem is beszelve. .. ég akkor mindjárt lesz státusa is! — Megölöm! — hördült fel Hókusz. — Hagyja csak — csillapította az igazgató. — Magának furcsa elképzelései vannak az életről, fiatal barátom. Hókusz mester húsz éve áll a cirkusz szolgálatában, a többiek sem tegnap jöttek... Maga meg csak bemászik a porondra, és mindjárt szerződést követel. Mi lenne, ha én mindenkit szerződtetnék, aki csak úgy bemászik a porondra? Ez mire vezetne? — De én... hát én azért.., — Maga még kezdő — mérte végig az igazgató. — Nem mondom, van valami érzéke a bűvészeihez, de higgye el, ezek a trükkök csak először kápráztatják el a közönséget, később már mindenki unná. Tenger meg Eiffed- torony, Hold meg csillagok, ezeket a tévében is láthatják. Ezek nem cirkuszporondra való mutatványok! — Kérem, én bármilyen trükköt tudok — védekezett a fiatalember —, ezeket a mutatványokat a rekvizitumaim híján csináltam. Ha akarja, tüzet okádok ki magamból, és azon sütök még hat tojásból rántottát! — Fiatal barátom — fogta meg a Vállát jóindulatúan az igazgató —, ahogy említette, maga nagyon jó szakmában dolgozik. Ma egy jó pék nagy kincs, hiszen, ugye, a kenyér minősége állandó probléma. Mit szólna a sütőipar, ha átcsábítanánk egy fiatal munkaerőt? Nem tehetem, értse meg. Talán néhány év múlva, de most nem. A közönség meg van elégedve bűvészeink munkájával, és higgye el, mindig lázba hozza őket, ha Hókusz mester nyulat meg galambot varázsol elő a cilinderből. A bűvészeinek hagyományai vannak, ezeket nem lehet egyik napról a másikra felrúgni! A fiatalember szomorú sajnálkozással nézte az igazgatót, és a vigyorogva bólogató Hókusz mestert. Kedve lett volna mindkettőjüket eltüntetni, de belátta, hogy ez helytelen módja a bosszúnak. Ehelyett inkább saját magát tüntette el a cirkuszból. Aznap éjszakai műszakban dolgozott, sietett a pékségbe. S zünet után pedig Hókusz mester zavartalanul folytatta mutatványait. Egy mókás pingvint varázsolt elő a cilinderből, meg egy fókát. A pingvin táncra perdült, a fóka meg körülugrálta és közben mély torokhangon így kiáltott: uh, uh, uh! A közönség el volt ragadtatva. őtőrÍTft glmnaásta Soromban orvosolhatatlan elvetemültségem miatt internátusba adtak. A. kolozsvári reformá tus kollégium internátusába. Anyám kijelentette, hogy nem bír velem, apám hivatalos elfoglaltsága miatt nemigen ért rá nevelésemmel vesződni. Mindketten azt remélték. hogy az intemátus rendin majd megtör, megfegyelmez Ez volt az esti szilencium ideje. A délutáni szilencium alatt ugyancsak a szobában kellett tartózkodni.. Ennek a rendszernek az: lett volna a hivatása, hogy rákényszerítse a bentlakókat a tanulásra. De tanulni, az: intemátusi szobákban, akkor is bajosan lehetett, ha valaki elszántan akart. Belőlem az elszántság, tökéleszor valaki lezuhant, en majd megfulladtam a kacagástól. — Mit röhög? — kérdezte Parajdi úr az első kacagási rohamom után. Azt hazudtam, hogy eszembe jutott valami. De néhány pere múlva ismét egy zuhanó test tompa Huppanását hallottam a lépcsőhöz felöl. Ökölbe saoritMI Kolozsvári Grandpierre Emil: Szappan és s z i1v a í z Ez a számítás ugyan nem vált valóra, mert ha lehet még jobban elromlottam ez év alatt. De azért nem mondhatnám, hogy haszontalanul telt az idő. Egész nyáron hallottam a 'enyngetést, hogy ősszel bent- akó leszek, de annyi mindenfélével fenyegettek nap nap itán, hogy egykönnyen semmi :em rémített meg. Miért ijedem volna meg a bentlakáséi, amikor minden félelem léikül fogadtam a fenyítést, íogy utcaseprőnek adnak, culyapecérnek, vagy odaaján- lékoznak a vándorcigányok- tak. Sem ezt, sem azt nem ették meg, így abban sem littem, hogy el kell költöz- íöm hazulról. Csak akkor ijedtem meg', imikor egy derűs szeptemberi napon anyám csomagolni cezdte a holmimat. Egyetlen izót sem szólt, ha véletlenül ie nem megyek a szobába, neg sem tudtam volna, hogy ni készül ellenem. Anyám i szekrény előtt tett-vett. Egy .zéken nyitott bőrönd feküdt, tbba rakosgatta fehémemű- net. Az ajtófélfához tárnaszkódám. s nem szóltam én sem, lolott nagyon furdalt a kíváncsiság. Anyám vészjóslóan lyugodt volt. Lassankint negértetterrx, hogv ennek fele em tréfa. A torkom össze- .zorult, kis híján sírva fa- :adtam. De végül erőt vettem nagamon, s úgy tettem, nintha a dolog a legkevésbé em érdekelne. Meghúzódtam a kocsi sarában, s meg sem szólaltam íz egész hosszú úton, hazulról i kollégiumig. Azelőtt sohasem fordultam neg internátusi szobában-, lem éppen barátságos kép ogadott, amikor beléptünk a ésimódi tölgyfa ajtón. Egv ttött-kopott, szegényes szobát áttam négy magas vasággyal, melyeknek alsó részét ki letetett húzni, ott aludtak az ilsósok, egy X lábú asztalt, cét oldalt két hosszú nadot. Izemben a két ablak között igv apró asztal mellett, nyí- otf kbnvv előtt a szobafönök ildögéllt. Parajdi úr. tesen hiányzott. Nem akartam tanulni és nem is tanultam. Valamivel azonban el kellett pusztítani az időt. Parajdi úrtól nem volt mit tartanom, őt a magasugráson kívül egyedül a detektívregénvek érdekelték, ezeket bújta nao- hosszat. A tanulásról, az iskoláról. szakasztott úgy gondolkodott. mint mi. Ha valamelyikünket tanuláson érte, rosszallólag csóválta a fejét. — Idáig süllyedtünk? — mondogatta. öt, már ismertem, legalábbis látásból. Hosszú, nvurga fiú volt. a kollégium legjobb magasugrója. Most felállott, s bemutatkozott anyámnak. Aztán segített kihúzni az ágy fiókját. Anyám berakta holmimat, megcsókolt, s elment. Parajdi úr, mintha ott sem volnék, tovább olvasta könyvét. Nem tudtam, mihez fogjak. Leültem a pádra, s mg- gam elé bámultam. Zavarom azonban nem tartott hosszú ideig. Már másnap oly otthonosan mozogtam az internátusbán. mintha gyerekkorom óta ott élnék. Vacsora után nem volt szabad elhagynunk szobánkat. Eleinte kimondhatatlanul nehezen telt az idő. Éreztem, hogy ha nem találok ki valamit, előbb-utóbb belebolondulok. a szilenciumi végeérhetetlen üres órákba. Aztán rájöttem, hogy az internátusi életnek is megvannak a maga jó oldalai. A szórakozásnak olyan lehetőségeit rejtegeti, amelyekre az otthon szabadságában még gondolni sem lehet. A diákcsínyek voltak ezek a lehetőségek. E csínyek közül kettőre még ma is büszke vagyok. Ezekről számolok be. Mindkettőt én magam találtam föl, magam erejéből, s ez csak fokozza büszkeségemet. Lehet ugyan, hogy mások is rá- iöttek. ez azonban mit sem változtat a tényen, hogy nekem senki sem segített sem ötlettel, sem útmutatással. A kollégium lépcsői tölgyfából voltak, a sok diák jár- kálása öblösre koptatta őket. Nagyon kellett vigyázni lefelé menet, mert könnyűszerrel kicsúsztak az ember lába alól. Akár a többi diák, én ts megtanultam rohanni ezeken a lépcsőkön, ez a nvaktörő mulatság volt egyik legkedvesebb szórakozásunk. Egv délután az a szégyen történt velem, hogy hanyattvágódtam a lépcsőn, s alaposan megütöttem magam. Nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen futás közben pontosan kiszámítottam, hogy hova lépek, s tévedni nem szoktam. Megvizsgáltam tehát a baleset helyét, s némi keresgélés után észrevettem, hogy egy darabka szappan okozta vesztemet. S alighogy megláttam a szappant. máris felmerült hennem a nagyszerű eszme. A gyönyörűségtől majd elállott a lélegzetem. Még össze-vissza ütött tagjaim sajgásáról is megfeledkeztem. Azzal az ürüggyel, hogy a mellékhelyiségre megyek, délután szilencium idején’ a lépcsőházba surrantam. e nedves szappannal bőségesen bekentem a lépcső néhány fokát. Aznap délután Parajdi úr kis híján megnofozott. Szobánk ugyanis közel feküdt a tépcsőházhoz, s valahányszor valaki megcsúszott a szappanos lépcsőfokok eavikén vagy máoiván. tisztán lehetett hallani zuhanását. S valahánytam a kezem, összeharaptam a szám, oly erősen, hogy a szemem szikrázott. De mindez nem használt, nevetésemet nem bírtam visszafojtani. — Ne röhögjön! — szólt rám, ezúttal már fenyegetően a szobafőnök, aki röhögésem miatt nem tudott figyelni a bűnügyi históriára, amit olvasott. Végül is annyira elmérgesedett a helyzet közöttünk, hogy beavattam a titkomba. Máskülönben rosszul jártam volna. Mikor megtudta, min mulatok oly kitűnően, egyszerre megenyhült. Ettől kezdve együtt füleltünk és együtt kacagtunk. Egészen addig, amíg egy óriási huppanás nem rengette meg a kollégium öreg falait. Ezúttal nem diák vágódott hanyatt a lépcsőn, hanem tanár. — Ez Duci volt — mondta Parajdi vérvörösen a nevetéstől. Aztán hirtelen elkomolyodott. Ducinak az egyik internátusi tanárt becéztük. Parajdi úr szúrós szemmel nézett rám, fürkészőn, mint egy detektív. Megijedtem a nézésétől. — Mutassa a kezét — szólalt meg síri hangon. A kezem szappanos volt. — Most a szappant is megvizsgálom — folytatta Parajdi úr titokzatosan suttogva. Közben egyre hunyorgott a szemével. Mindezzel oly nagy mértékben megzavart, hogy semmire sem tudtam figyelni. A szappanon világosan lehetett látni. hogy odadör- zsolték. Parajdi úr rosszallólag csóválta a fejét. — El kell tüntetni a nyomokat — mondta jelentősen s még hozzátette azt is, hogy nincs vesztenivaló időnk. Ebben_ igaza is volt. Alig tüntettük el a nyomokat; máris nyílt az ajtó, s bejött Duci. vörösen a dühtől, sántikálva, s úgy nézett végig rajtunk, mint valami gonosztevőkön. — Mindenki mutassa meg a kezét — parancsolta és megkezdte a vizsgálatot. Ezután a szappanokat vizsgálta meg. De sem a kezünkön, sem szappanunkon semmi gyanúsat nem észlelt. Parajdi ur ugyanis kezet mosatott velem, majd betin fázta a jobb kezem ujjait, mert különben gyanúsan tiszta lettem volna. A szappannal pedig addig mostuk a kezünket, felváltva én és a szobafőnököm. amíg a dörzsölés minden nvoma eltűnt róla. — Tátja, kérem — mondta Parajdi úr diadalmasan, miután Duci elhagyta a szobát; s máshol nyomozza a tettest —, nem hiába olvasom én ezeket a könyveket. S miközben ezt mondta, a detektívregényre mutatott az asztalán. — Ezek a könyvek az életre nevelnek. Ha én is latint, meg fizikát tanulnék, mint a többi magoló, most nem sikerült volna tévútra vezetnem a nyomozó hatóságokat. Őszinte csodálattal bámultam Parajdi úrra. Rövid idővel a szappan- trükk irtán, a szórakozásnak egy újabb pompás módját fedeztem föl. A nagy felfedezések részben mindig a véletlen művei. Éz iá az volt. Kamaszkorában mindenki sokat eszik. Két ember napi adagját is vígan bevágtam volna. Valahányszor tehát hazamentem, mindig hoztam hazulról ennivalót. Egy alkalommal szilvaízt egy vászonnal lekötött cserépfazékban. Mivel a szilvaiz színültig megtöltötte a fazekat, a vászon, amivel anyám bekötötte, vastagon megrakodott ízzel. Mikor a fazekat kinyitottam, s falatozni kezdtem, a vászondarabka ott feküdt mellettem az asztalon. Nagyon lelkesen fogyasztottam a szilvaízt, se láttam, se hallottam közben. Egyik velem lakó diák — különben jámbor fiú —, észrevette önfeledtsége- met, s hol a hajam cibálta meg, hol a széket próbálta kihúzni alólam, hol valami mással bosszantott. Figyelmeztettem, fenyegetőztem, nem használt Éhségem miatt nem gondoltam megtorlásra.. Ez felháborította. Egv pohár vizet öntött a nyakamba-. Akaratlanul is felugrottam; s amint valami fegyver után néztem, a szilvaízes rongy került a kezembe. Hirtelen elhatározással bosszantom arcára nyomtam a rongyot, mégpedig ízes felével. A látvány, ami elém tárult;; végzetévé vált a hazulról hozott szilvaíznek. Sőt, anyám egész szilva ízkészletének, amelyet apránként mind elhordtám. Este nem is igen. foglalkoztam mással, minthogy egy rongydarabot vastagon megkentem szilvaízzel; tiszta felével a tenyeremre fektettem, s ily módon felfegyverkezve kilopóztam a kollégium vaksötét folyosójára. Ott aztán lesbe állottam valamelyik oszlop mellett. Nem kellett sokáig várni. Jobbról vagy balról lépések kopogása közeledett.. Lélegzetvisszafojtva figyeltem leshelyemen, feszülten, mint egy ugrásra készülő fenevad. Mikor az áldozat mellém ért, villámgyors mozdulattal arcára nyomtam a szilvaízes rongyot. Mintha mi sem történt volna. a következő pillanatban már bent ültem a szobában, fizika vagy történelem könyvem előtt, arcomon a szorgalmas tanuló elmerengő kifejezésével. Odakünt az áldozat halál- rarémülten vakargatta arcáról a szilvaízt. S a hányás környékezte, mert az arcára tapadó anyag mivoltát illetőleg szörnyű gyanú kínozta. Az volt a szerencsém, hogy a pórujártak erősen szégyell- ték a balesetet, s a világért sem szóltak róla. Máskülönben kegyetlenül ellátták volna a bajomat. mert sokan voltak. Szegények kétségbeesve mosakodtak, vakargatták magukról a lekvárt. Egy-két szerencsétlennek még harmadnap is csimbókos volt a haja a beleragadt szilvaíztöl. Talán még ma is folytatnám ezt a szívderítő szórakozást, ha egy este véletlenül nem az egyik tanár arcába nyomom a szilvalekváros rongyot. Az áldozat Duci volt. De úgy is mondhatnám, hogy én. Mert kisebb-nagyobb büntetések mellett még két heti szobafogságot is kaptam, s ezalatt annyira magamba szállottam, hogy azóta se szilvaízzel nem kenem be felebarátaim ábrázatát. se szappannal nem mázolom be a lépcsőfokokat. NÓGRÁD - 1975. június 28., szombat 9 r X/ ■--K.:
