Nógrád. 1975. március (31. évfolyam. 51-76. szám)

1975-03-15 / 63. szám

Menekülés, cserbenhagy ás ? Akár a méhkas, olyan a zsibongó a nagyszünetben. A diákok csoportokat alkotva beszélgetnek, viháncolnak, fa­latoznak. A legidősebbek, a nyolcadikosok, már csak né­hány hónapig koptatják az általános iskola padjait. Leg­többjük továbbtanul, jelent­kezési lapjaik már megérkez­tek a különböző középfokú tanintézetekhez. Néhányan körbeállnak. — Milyen pályát válasz­tottatok? — Műszerész szeretnék len­ni. — Én parkettázó. — Gimnáziumban tanulok tovább. — Vízvezeték-szerelő leszek — mondják egymás szavába vágva. — Jelentkezett valaki az osztályból mezőgazdasági pá­lyára? A kérdésre hallgatás a vá­lasz. Mintha csodálkoznának. — Nem népszerűek a mező­gazdasági szakmák — magya­rázza Diósi József, a litkei körzeti általános iskola egyik nyolcadikos osztályfőnöke. — Pedig mi igyekeztünk kedvet csinálni hozzá. Voltunk a szomszédos gazdaságokban, jártunk pályaválasztási kiállí­táson. Hiába... — legyint le­mondóan, s az okokat kezdi sorolni: — Faluhelyen a szülők, nagyszülők közül nem egy dolgozik, vagy dolgozott a tsz-ben. Kimerítő fáradságos munkát végeztek, nem irigy­lésre méltó körülmények kö­zött. Hajlamosak rá, hogy csak a nehézségeket lássák. Nagy József iskolaigazgató •zavaiból ez csendül ki. — Boldog ember lehet, aki­nek helyben van a munkahe­lye. Mégis, a fiatalok mene­külnek a faluból. Az az igaz­ság, hogy nem nagy dicsősé­get jelent a tsz-ben dolgozni. Lenézik ezt a pályát, a fejő­gépek. trágyaszedő berendezé­sek ellenére. Elsősorban a szülők szemléletváltozásá­ra van szükség... Korszerűen felszerelt a ba­lassagyarmati Mezőgazdasá­gi Szakmunkástanuló Iskola. A fiatalokat jól képzett taná­rok oktatják, akik maguk is szívügynek tekintik. hogy mind több felkészült szakmun­kás kerüljön a termelőszövet­kezetekbe, állami gazdaságok­ba. Évente a három évfolya­mon csaknem kétszázan tanul­nak. — A felvételi vizsga nálunk csupán elbeszélgetés a jelent­kezővel. Nem állíthatunk elé­jük magas követelményeket, hiszen, ha megnézzük bizo­nyítványaikat, kevés közöttük a jó és közepes rendű. Már az külön öröm számunkra, ha a ..felvételtől” a beiratkozásig nem morzsolódnak le — hangzanak Tóth István, az in­tézmény igazgatójának őszin­te szavai. \z iskolától sokan válnak m g év közben is. Van. aki az első hónap után rádöbben: hibásan választott, s még nem késő máshol keresni a boldo­gulást. Másokat a gyakorlati foglalkozás riaszt el, főként a szarvasmarha-tenyésztő szakmunkás-jelölteknél van ez így. — Nincs kihasználva az is­kola, pedig minden jelentke­zőnek egyúttal kollégiumi helyet is biztosítunk. Rendsze­resen ellenőrizzük, hogy a gazdaságban eltöltött gyakor­lati idő alatt, miként foglal­koznak a diákokkal... Kőszegi Sándor a megyei tanács mezőgazdasági és élel­mezésügyi osztályának volt propaganda- és oktatási szak- felügyelője mondja: (a mun­kakört január elsejétől meg­szüntették.) — Mind kevesebben jelent­keznek mezőgazdasági szak­munkástanulónak. 1970 ben még 180-an választották a me­zőgazdaságot. Tavaly viszont már ennek csak az egynegye­de. Az állam sokat áldoz a termelés személyi feltételei­nek javítására. Sokszor az ablakon kidobott pénz ez, mert a fiatal befejezi tanul­mányait, néhány hónapot el­tölt a gazdaságban, s már arrébb is áll. Hová lettek a szakmunká­sok? — Ha egy fiatal elvégezte az iskolát, tárt karokkal fo­gadjuk — mondja Nagy Ist­ván, a ludányhalászi termelő­szövetkezet elnöke. — Sőt, előtte ösztöndíjat adunk neki, háztáji földet kap, 14 éves korától tagja lehet a gazda­ságnak. E kedvezmények a beiskolázásnál a mi érveink. Az „agitáláskor” szóba kerül­nek a munkakörülmények. Sok mezőgazdasági üzemben csak a jövőről festhetnek vonzó képet. Ami a szociális ellátást illeti: a tsz-ek mögöt­te kullognak az ipari üze­meknek. A különbségek ugyan megszűnőben vannak, de a jelenlegi állapot elég ah­hoz, hogy a szakmunkás egy év leforgása után inkább vál­lalja az ösztöndíj visszafize­tését. mintsem az istállóban a munkát. Máshol is ígv „babusgat­ják” a fiatal állattentyésztő szakmunkásokat. — Rá vagyunk kényszerül­ve, ha meg akarjuk tartani őket — magyarázza Uhlár László, a nagybátonyi közös gazdaság elnöke, s egy esetet említ: — Az egyik frissen végzett szakmunkás azzal a gondolat­tal foglalkozik, hogy elmegy. Valamelyik üzemben másfél­ezer forintot ajánlottak neki, holott a tsz-ben a duplájától is többet keres. Elmentünk a szüleihez, hogy maradásra bírjuk, ök azt mondták: fiu­kat nem azért taníttatták, hogy isállóban dolgozzon... Uhlár László szavai eszem­be juttattják a mezőgazdasági szakmunkásképző iskola igazgatójának mondatait: — Az iskola elvégzése után mi azzal engedjük el a gyere­keket. hogy dolgozzanak be­csületesen, s ne feledjék: r»m ők a főagronómusok, ágazatvezetők. Szakmunká­sok, akikből: ha továbbra is szorgalmasan gyarapítják is­mereteiket vezetők is lehet­nék. Az egyik litkei kislánnyá’ fordult elő, hogy a gyakorlat foglalkozás után jó tanulmá­nyi eredménye ellenére sem tért vissza az »iskolába, pedig szülei már kerékpárt is vásá­roltak neki, hogy ne legyen fárasztó a sertéstelepre járni. — „Kondásnak” csúfoltak barátnőim. — ennyivel indo­kolta a pályaváltoztatást. — Nemrég egy másik fiatal, állatgondozó szakmunkás jött be hozzám, mert jogosít­ványt szerzett, s traktorvezető­ként akar tovább dolgozni. Magyaráztam: nekünk nem traktorosra van szükségünk... — mondja Pásztor László tsz- elnök. — A falusi fiúk, lányok jobb szeretnek városban dol­gozni. Szabadabbak, nincse­nek állandó szülői felügyelet alatt. A máimszőllősi termelőszö­vetkezetből is, amely időköz­ben egyesült a pásztóival, el­távoztak az elmúlt években szakmunkás-bizonyítványt szerzett állattenyésztők. Egyi­kük a megyei állategészségü­gyi állomáson, másikuk a nagybátonyi FÜTÖBER-ben talált munkát. A harmadik fiú, igaz, ma is a tsz-ben dol­gozik, de az istálló helyett a traktm-t választotta. Indok: mostoha körülmények, nehéz munka. Nagy Ignácné és barátnői a hollókői termelőszövetkezet ösztöndíjasként tanultak Ba' áss agyarmaton. — A tsz-vezetők azt ígérték: a tejházban foglalkoztatnak majd. Mint utólag kiderült, ez volt a „csalogatás”, mert al­moztunk, trágyáztunk. Végül máshol kerestünk „elfoglalt­ságot” — mondja a gyermek- gondozási szabadságon levő fiatalasszony, aki a főváros­ban ápolónő. — Hiába tanultak három évig? — Az ismeretek zömét az ember nem íeleljti el. Van, amit tudok hasznosítani — mondja. — Az államnak sok ezer fo­rintjába került. Barátnője is Budapesten dolgozik. A később végzett Godó Ferencné pedig ma a Karancs Szálloda egyik cuk­rásza. Lehetne hosszasan sorolni még, hova lettek az álatte- nyésztés fellendítésére hiva­tott szakmunkások megyénk­ben. Munkahelyet változtat­tak, főleg üzemekbe, vállala­tokhoz kerültek, hogy minél távolabb legyenek a termelő- szövetkezettől. Elmenekültek a faluból, cserbenhagyták azokat, akik számítottak munkájukra? Napjainkban sok helyen ko­moly gondot okoz, hogy hoz­záértő szakmunkásokról gon­doskodjanak. Azok a fiatalok hiányoznak elsősorban, akik az elmúlt évtizedben azzal a céllal kerültek az iskolába, hogy, mint szakmunkások, magasabb szinten folytassák elődeik munkáját. Milyen kép fogad ma egy telepen ? Fáradt, többnyire idős gon­dozók hajlomiganak, végsálk a számukra már természetessé vált munkafolyamatot. Né­hány év múlya, amikor ere­jük még inkább elfogy, a szövetkezetek helyzete —, ha nem kapnak észbe időben — még súlyosabb lesz. Mi a megoldás? Megszeret­tetni a mezőgazdasági pályát, javítani a munkakörülménye­ket, a szociális ellátottságot, fokozni a felnőtt szakmunkás- képzés ütemét. ___ Az igazi megoldás az lenne, ha a menekülési folyamatnak a termelőszövetkezetek gátat vethetnének. A hozzávaló módszert pedig ott, helyben kell „kitalálni”. Szabó Gyula Szocialista hazafiságunk, proletár interna­cionalizmusunk tavaszi ünnepei, piros betűs napjai kezdődnek. Indokolt, hogy újból szól­junk tartalmukról. Igen. ezt kell mondanunk, ha nem is fenn­tartásoktól mentesen. Vitatható ugyanis, hogy éppen most indokolt-e, pontosabban: a hét­köznapoknál most indokoltabb-e beszélni ró­luk? Nem esünk rögtön abba a hibába, ame­lyet sokszor, sokan és jogosan bírálnak: az egyoldalú „ünnepi hazafiság” hibájába? Két­ségtelen, hazafinak, s ezzel szoros egységben: internacionalistának lenni az élet „minden­napjaiban” lehet és kell. Hazánk szeretetét aktív, cselekvő magatartással fejezhetjük ki igazán — nem ünnepi külsőségekkel, szép szavakkal. Igen, ezt is mondhatjuk, de ezt sem fenn­tartásoktól mentesen. Az ünneplés ugyanis nem feltétlenül a tettek „helyettesítője”. A dolgos hétköznapok hazafisága sem ki nem zárja, sem fölöslegessé nem teszi a hazához való kötődés külsődleges jegyeit az ünnep­ségét, a zászlót, a méltatást. Ellenkezőleg! A kettő csakis együtt képzelhető el: a haza és az egyén érdekeit egyaránt szolgáló munka sikerei okot, alapot adnak aa ünneplésre. S a megfelelően szervezett ünneplés értelmi és érzelmi hatásai erősítik elkötelezettségünket édes hazánk iránt. A haza fogalmához tartozik a szülőföld, a földrajzi táj úgy is: mint az ember „keze nyomát magán viselő”, az ember által állan­dóan formált, alakított, alkotásokkal „bené­pesített” táj. Igen, ha a Dunára gondolunk: gyönyörű Duna-hídjalnkra is gondolunk; ha Alföldünkről beszélünk, sohasem csupán a tájat: a gabonatábláit, a kukoricarengeteget, a viruló mezőgazdaságot is jelenti e szó. És így mondhatnánk tovább a mi Dunaújváro- sunikat, a mi gyárainkat, a mi üdülőinket, a mi alkotásaink végtelenül hosszú sorát. S ezek sem merítik még ki a haza — e gazdag szó — tartalmát, hiszen nem szóltunk még az emberekről. A haza fogalmának na­gyon fontos alkotórésze: a benne élő embe­ri közösség, a nép, a nemzet, a rá jellemző gazdasági, politikai, kulturális és más viszo­nyokkal, történelmi múlttal, hagyományok­kal, nemzetközi kapcsolatokkal. Emeljük ki külön is az emberi közösség legalapvetőbb, a haza fogalom lényegéhez kapcsolódó vonását, a társadalom gazdasági, politikai berendez­kedését. A hazához , való viszonyunk tartal­mát mindenekelőtt ez: a társadalmi rendszer­hez való viszonyunk adja. Bizonyságul fel­hozhatjuk — egyebek között — a haza tör­ténetiségét Nem nehéz belátni: a szocialista hazát a tőkés hazától, a szocialista nemzetet a burzsoá nemzettől nem a szülőföld, nem humanizált földrajzi táj, nem a kulturális vagy más hagyományok eltérő tartalma vagy jellege különbözteti meg, hanem éppen a tár­sadalmi rendszer gyökeres különbözősége. Ehhez a megállapításhoz juthatunk József Attilát olvasva is: „ .. .Kitántorgott Ameriká­ba másfél millió emberünk...” — írja a köl­tő. Vajon miért tántorgott ki, vajon mi nem tetszett ennek a másfél milliónak? Ügy vé­lekedett volna, hogy neki nem eléggé sík az Alföld, nem eléggé kanyargós a Tisza, vagy nem eléggé megnyerőek a kulturális hagyo­mányainak? Nem, nem valószínű, hogy így gondolkodva indultak új hazát keresni! Más- valami volt az, ami „nem tetszett” a kiván­doroltaknak, s rajtuk kívül sok-sok itthon- maradottnak sem! A tőkés haza társadalmi­politikai viszonyai nem tetszettek. Azé a ha­záé, amelyben a burzsoá elnyomás alatt, szol- gasorsban sínylődtek a dolgozó tömegek, amelyben bűnnek számított minden haladó gondolat, minden forradalmi tett. A szocialista haza emberi közössége, a szo­cialista nemzet új típusú kapcsolatokat je­lent az egyes ember és a társadalom egésze, a társadalmi osztályok és rétegek, a mi szo­cialista nemzetünk és a szocialista nemzetek nagy közössége között. A hazafiság: pozitív viszony a hazához, a haza érdekeinek, a nép érdekeinek szolgálata. Ez a viszony valódi értelmet, igazi tartalmat a történelem során először, a szocialista társadalomban nyer. A szocializmus lehetőséget teremt az osztályok, rétegek alapvető érdekeinek összehangolásá­ra: lehetőséget az egyéni és a társadalmi ér­dekek, a nemzeti és a nemzetközi érdekek harmóniájára. Mindezeket a lehetőségeket a munkásosztály és pártja vezetésével, politi­kájának következetes végrehajtásával reali­zálja társadalmunk. A társadalmi viszonyok ilyen alakulása: feltétele az igaz hazafiság- nak, s ugyanakkor a szocialista hazafiság az említett viszony és magatartás: feltétele a szocializmus építésének, társadalmunk to­vábbi fejlődésének. Igen: o pozitív viszony aktív, cselekvő magatartást jelent! Tettekben megnyilvánuló aktivitást, odaadó szolgálatát annak a szocia­lista közösségnek, amelyben élünk, amelytől személyes boldogulásunk is függ. Magatartá­sunk, cselekedeteink mozgatórugója, kötődé­sünk a hazához: értelmi és érzelmi jellegű egyszerre. Vannak, akik e kettőt — indoko­latlanul — elválasztják, s vagy érzelmeiket restellik, palástolják, vagy az értelmi kap­csolódásuk „bevallását” — akár önmaguk előtt is — tartják a hazafiság magasztos ér­zéseihez viszonyítva durvának, lealacsonyí- tónak. A kettő pedig elszakíthatatlanul ösz- szefügg. A haza érdekeinek szolgálata az egyéni boldogulás záloga, 6 ily módon érdek is. És az érzelmi kapcsolatok? Az éraelemszc- gény ember: szegényember! Érzelmeink fon­tos részét pedig éppen hazafiúi érzelmek al­kotják. A szocialista hazafiság — pedig el­választhatatlan a szocializmus iránti elköte­lezettségtől. A szocializmus ügye: nemzeti és nemzetközi program — a világ proletariátu­sának nemzetközi programja — egyszerre, így kapcsolódik össze a nemzeti és a nem­zetközi érdekek szolgálata, a szocialista ha­zafiság és a proletár internacionalizmus. A kettő szerves egységben van: aki jó hazaíf, az egyben internacionalista is és természete­sen megfordítva is áll a megállapítás. De ki a jó hazafi? Azt mondhatjuk: haza- finak lenni ma, egyet jelent a szocializmus ügyének szolgálatával. Ez a gondolat vezet el bennünket a mai forradalmisághoz. Le­het-e ma forradalmárnak lenni, s ha igen, kit tekinthetünk annak? Nos: forradalmár­nak lenni mindenkor, a fejlődés békés perió­dusaiban is lehet. Forradalminak a haladá­sért, a szocializmusért az átlagosnál több, jobb, nagyobb hatékonyságú munkát végzi, másoknak is példát mutató ember magatar­tását tekintjük. Aligha van vonzóbb, nagy­szerűbb életcél — fiatalok és idősebbek szá­mára egyaránt — mint ilyenné válni, ilyen emberként élni. A szocialista hazafiságnak és internaciona­lizmusnak fontos alkotórésze a haladó, for­radalmi hagyományokhoz való kötődés is. Népünk történelmének, s a nemzetközi mun­kásosztály történetének is vannak olyan ese­ményei, olyan korszakai, amelyek — mint a magyar, vagy az össztársadalmi haladás mér­földkövei — tiszteletet, megbecsülést köve­telnek az utókortól: amelyek példát mutál­ták, amelyekből erőt, lendületet meríthettün : és meríthetünk a jelen, s a jövő harcaihoz. Napjainkban ilyen események évfordulóit ünnepeljük. Március 15, március 21, április 4 a magyar és az egyetemes emberi haladás nagyszerű tetteire emlékeztet bennünket. Dr. Ujlaky István Tavaszvárók a terep.

Next

/
Oldalképek
Tartalom