Nógrád. 1975. január (31. évfolyam. 1-26. szám)
1975-01-01 / 1. szám
M. Berkolajko, Gr. Arkadjev; A zseni drámája Kedves Kosztra1 Zavarban vagyok. Sehogy sem tudok időt szakítani a személyes találkozásra. Ezért írok levelet. A mama említette, hogy a főnök általad kérdezteti annak az okát amiért nem iárok be dolgozni. Elhatároztam, hogy neked mindent elmondok. Június végén ellőtt hozzánk a nagynénikénk. Válja mami és megkért engem, hogy testek az Édesipari Főiskolára felvételi vizsgát a másod-unokatestvérem, Vovocska helyett. Emlékszel, amikor megvédtem a disszertációmat, akkor odaiött hozzánk egv fiatalember, hippiöltözékben ? Hát ő ez a Vovocska. Egy évvel fiatalabb tőlem. Gyermekkorunkban sülve Jőve együtt voltunk, de aztán, a sors szétszórt bennünket, öt a iazz- zane vonzotta éa meg atomfizikus lettem Az ismerőseink közül valaki az én fénykénemet küldte meg a Vovocskáé helvett a főiskolai lelentkezési lappal. lev aztán én mentem el a felvételi vizsgára. A felvételi sikerült, mármint az általam adott felvételi. és Vovocskát — azaz engem — felvették a főiskolára. Szentember eleién ismét megjelent nálam Válla nagynéni és a lábaim előtt térdre borult. Nagyon megijedtem. És mint később kiderült, nem is ok nélkül. Az a személv. ak'i az én fénykénemet csem- nészte a Vovocskáé helyére, lebukott és most nincs aki vissza cserélje. Válja nagvnénd azt mondja, hogy az adott szituációból csak egyetlen kiút van: Nekem kel tanulnom Vovocska helvett. — De Válja néni — próbáltam tiltakozni — ezt ért. a matematika-, fizákatudomá- nvok doktora, nem tehetem. Én nem tanulhatok egy cukrásztechnikus helyett! — Hát jó. kedveském — mondta sírva —. de azért azt is figyelembe vehetnéd. hogy te még mindössze huszonöt éves vagy. ráadásul zseni, mit neked megszerezni még eev mesterséget is adó diolomát. A kedvéért, hogy felszárítsam a nagynéniké könnyeit, elkezdtem tanulmányaimat az édességipari főiskolán! Először arra gondoltam, hogy járok én dolgozni is néha, néha pedig az előadásokat látogatom. Később azonban bebizonyosodott, hogy ez nem is olyan egyszerű. A tanulmányi osztály ugyanis igen szigorúan ellenőrzi az előadásokon való részvétel. Emlékszel, legutóbb a kaliforniai egyetemről járt nálam egy fizikus, hogy megbeszéljünk egv kutatási témát? Akkor is észrevették, hogy hiányoztam az előadásról, illetve, hosv Vovocska nem volt ott a névsorolvasásnál. A tanulmányi osztály ezért arra a hónapra megvonta az ösztöndíjat. ami a Vovocska zsebét nagyon kellemetlenül érintette. Válja néni ezért nyomatékosan felhívta a figyelmemet hogy csak nagyon nyomós ok miatt maradhatok távol az előadásokról így aztán érthető, hogy dolgozni a munkahelyemre végképp nem mehetek. A tanulással meg egyenest nincs problémáim. A tortát is szeretem kavarni, a kukta- sapka is jól áll. Meg aztán, amikor annak idején én tanultam — mármint valóban magam helyett —. mindössze tizenéves voltam. Akkor hoztam össze a kandátusi disz- szertációmat is. ezért igazi diákéletem nem is lehetett. Most minden másképpen van. Belevetettem magam a diákéletbe. Előadások után moziba járunk. Tegnap meff egyenest azt kérdezte a csoportvezető. hogy udvarolok-e komolyan valamiféle kislánynak? Ez nálunk ugyanis majdnem tilos. Ezért felhívta a figyelmemet. hogy számol iám fel iH-en irányú kapcsolataimat. Meg azt is mondta, hogv most még neki se udvarollak, mert holnap fizikából zárthelyi dolgozatot írunk, és a tanár szerint nem a legerősebb oldalam a fizika. Most már látod a helyzetemet. A főnöknek pedig mond meg. hogy még egv kicsit bírta ki nélkülem. Ha befejeztem az első félévet, akkor átiratkozom — mármint Vovocska — levelező tagozatra, és akkor nem lesz akadálya annak sem. hogv dolgozni menjek. Barátod: Pavlik. Sigér Imre fordítása BESZE IMRE: TÁNC T. GYORS fuss! dübörögve döngjön a lábad, bej, zene-bcma; táncolj már! Fuss! dübörögő* sírjon a bánat! bej, lábad ide-oda jár. AU a mne-ixma, futnak « könnyek, áü, az ide-oda táncos láb. Alt a zene-bona. ruts, könyörögnek fénnyel simogató, táncos fák. laASS 0 Pisszeg a szó, halkul a fény is — lomhán fekszik a gondolat, asztalnál ülve hallgatok én is. Falatozom a gondomat. WEÖRES SÁNDOR: ÉVVÉG Burkolva nehéz felhőibe, hajol a tél az erdőre. Éjente, aztán naponta, jobban és jobban befonja. Föléje havat takargat, először hamar előfond* de lassan fehér TnÉnrtérafc keríti mind be a fákat, főikúszik kopár gallyakra, gyümölcsként súlya lehajtja, domborul sötét tönkökre, mintha ott lakna örökre. Fagyos szél árad, a messzi párákat kővé dermeszti. Félénk napsugár Vigasztal: Majd olvad egyszer, ’ tavasszal. Mezei András: PÉLDÁUL Kölcsönt adnák rá... Ilyen bájosan se sértettek meg életemben. — Látom magam a Via Nationale torkolatában, úgy, ahogy megtorpanok a zenés utcai eszpresszó bejáratánál az asztalok körött: leüljek? A talp- és derékfájást a szülőhazától távol lehet csak igazán megismerni. Persze, leül a turista, ha a pénztárcája engedi. Öröm az ülés az ülepmek. Oh Itália! Egyszerű kertiszékek. Nincs párna. Az asztalon tiszta terítő. Itallap. Étlap. A sótartó: Róma centruma. Mindenki sétál, beszélget, gesztikulál körülöttem. A szökőkutak magasra törő vízsugarain is a hangok buborékai táncolnak a fehér ingek és sötét ruhák forgataga fölött. A lábát mossa egy kiskatona. Mossa? Áztatja, miközben chiantit iszik fonott komából hátrahajolva, 'mintha a vizet okádó kőszörnyeteggel gúnyolódna. Csecsemőnek minden új. — Ülök elfogódottan. Könnyűnek érzem magam most, második este Rómában, amikor az asztalok között fölbuíkkan Mastroianni. Nem tévedek? Valóiban 6 közeledik ebben a pinoérsze- repben? Sebaj. Van 2000 lírám. Fogyasztok. Szerényen elüldögélek... — Kérek egy pizzát — mondom, mieiőtt megállna fölöttem enyt» és fölényes mosollyal, melyben azonban, (ezért gondolom, bogy ő tehet Mastroianni?) nincs lenézés, megvetés, csupáncsak kany- nyed, tetszetős nagyvonalúság. Mert, egy pizza —- ellenőrzőm az ár lapot —, pontosan 300 líra. Marad 1700 lírám, hogy áthassak, akár signarina Anastasia közeli szobájában. — Vélem, hogy elvégeztem a rendelést, mikor a «nag— és karcsú test meghajol előttem. Rokonszenves arp mosolya néhány arasznyixa: „Valami italt uram? MR hozhatok? Mondjuk egy kakkot?“ — Hallom a kokk- kantást először Itáliában. Azt hallom, ahogy a Coca-Coiát itt egymás közt becézik. Na, mondjuk összesen 500 líra. Van szoba 1500-ért is. Hát lehet egy ilyen kokkot visszautasítani ? Hol töltöm utolsó éjszakámat?. .. Hol vagyok tulajdonképpen? — Hát persze, Róma. Via Nationale. Szökőkutak. szúrósan abba a savőszemébe. — „ön azoknak a sorába tartozik, akik nem szeretik a főnököt és különféle célzatos pletykákat terjesztenek róla. Mint például a rosszmájú Visz- kendi." „Miért? Viszkendi mit terjeszt róla?” — kérdezte ö. „Azt, hogy a főnök és Cicaibabau..” Mól él ez a Viszkendi?” — mondta Böhönye bársonyos, simogató hangon. — „Cicababa már lejárt lemez. Az új dirisz.uka: Vöröskői Albertné.” Ez már a húsomba mart. „Vőröslkőiné tisztességes asszony” — utasítottam rendre. „Lehet, hogy e pillanatban éppen az” — mondta Böhönye — „de a háromezer forintos igazgatói jutalmat mégis valamiért vagy pedig előlegben kapta. Egy biztos, hogy véletlenül épp>en egyszerre utalták be őket hat hétre a gorömbölyíapolcai' barlangfürdőbe...” Már-már ott tartottam, hogy az álnak, rosszmájú áská- lódások az én tisztességemet is kikezdik. Ámde néhány perc múltán imádott főnököm lép>ett be a szobába. „Boldizsár” — mondta. — „Rettenetes helyzetbe kerültem. A végzet úgy hozta, hogy nyilialásadm kiújultak és ezért gyógyfürdőre van szükségem. Ez még nem lenne baj, de a tyúkszembántal- makikal küszködő Cuncimókust, akarom mondani.: Vőröskői Albertné kartársnőt ugyanoda utalták be...” „Mit számit az?” — mondtam ón. „Félreérthető helyzet ez” — mondta ő — „azonkívül nem mindenki olyan jóhiszemű, mint ön. Kizárólag az ön véleményétől teszem függővé...” Nem engedtem végigmondani: „Menjen el főnök! Első az egészség. A furdancsosokat pedig leszereljük. Mégis többségben vagyunk, akik ismerjük az ön szilárd erkölcsét és jellemét.” Nyakamba borult és megcsókolt: Moha nem felejtem el önnek, hogy ennyire szívén viseli az egészségemet. Ne mondja el senkinek: ön a következő megüresedő csop>ortvezetői állás leges- legelső várományosa.” Egyre jobban sajnáltam a főnököt, Vszen tisztán láttam, hogy egy alig leplezett összeesküvéssé, áll szemben. Most már csak az érdekelt, hogy ki a feje a maffiának. Akikor fedeztem föl a folyosó végén Vilma nénit, a takarítónőnket. „Vilma néni” — fordultam hozzá — „segítsen nekem! Szeretnék tisztán látni.” Vilma néni rámmeresztette azt a jóságos tekintetét. „Nem maga az első” — mondta — „aki tisztán szeretne Látni. Kettő kivételével mind úgy röpültek, mint a kőszáli sas.” „És az a kettő?” „Azok maguk szöktek meg, mielőtt a főnök a tyúkszemükre lépett volna. Itt utoljára Bödöny kartárs túdaikolódzott, hogy hová tűnnek a nyilvános rendezvények bevételei. Azóta is a zárt osztályon posihad a lelkem. Hiszen még a Gicababa férjét is bolondokházába esukatták, mert az volt a rögeszméje, hogy Cicaibaba megcsalja a főnökkel. De hót én, amióta a főnök tebűdöscigányozta Bangó kar-társai, ki nem nyitom a számat. Ha Boldizsár kartárs öngyilkos akar lenni, akkor forduljon Zsiga bácsihoz, a telefonközpontoshoz, mert ő már nyugdíjas, ö már szabadon beszélhet.” Telefonközpontosunk, a 75 éves Makucska Zsiga bácsi, aki nyugdíjkiegészítésül vállalta a kapcsoló- és lehallgatószerepet vállalatunknál, készségesen állt rendelkezésemre. „Hozzám bál-mikor nyugodtan fordulhatsz információért, kisöreg” — vágott hátba vidáman. — „Bizony működik itt egy 4—5 tagú maffia a főnök vezetésével. A főnök ugyan nem egy észkombájn, de saját magához van esze. Elhatározta, hogy főnökként megy nyugdíjba, és erre minden lehetősége megvan, hiszen már csak 17 éve van hátra. Igaz ugyan, hogy addig kirúg, tönkretesz, bolondokházába küld több tucat becsületes embert.” És mosolygott, amint az egy optimista embertípushoz illik. „Ez kérlek” — fűzte tovább a szót — „egymaga az Ali baba és negyven rabló. Például műsoros rendezvényeket csinálnak és a bevételt sorozatosan elosztják egymás között. Persze, a java pénzt a főnők magának tartja. Azzal nem törődik, hogy a munka is menjen, hiszen a fejesek a kezében vannak. Terülj, terülj asztalkám, kaja, pia, satöbbi. A vállalat nődolgozóit úgy ajándékozgait- ja a fölöt teseknek és a revizoroknak, mintha a háremhölgyei lennének. Mindenkit félrevezet, még a feleségét is, p>e- dig azt a legnehezebb, tudhatod a gyakorlatból.” Vidám közlékenysége elgondolkoztatott. Hát ezt a főnököt mór mindenki félreismeri ? Mindenki meg alkar ingatni iránta szóló nagy szeretetem ben? Erre meglepő gondolat villant föl agyamban, „Ha ez mind így van, akkor csak kellene legyen valaki a járásnál, a megyénél, az Igazgatóságnál, a trösztnél, a minisztériumban, aki meghallgatja az embert a Lacházi Szellemi Termékeket Kiszerelő Vállalatnál uralkodó, enyhén szólván rendellenes állapotokról.” Zsiga bácsi nem jött zavarba. „Persze, hogy van, kisöreg. Kutasi Ferkó meg is találta őket, el is mondott mindent nekik.” „És mi lett az eredménye?” „A főnökötök kinyírta, mint a többit.” „És most ml van ezzel a Kutasi Farkával?” „A mai újságban 1 áll, hogy kinevezték államtitkárnak.” }, ám, mégis nekem volt igazam. Nem is olyan rossz ember a főnök, ahogyan egyesek terjesztik róla. Vannak hibái, de hát emberek vagyunk. Mégse érdemtelenül szeretem annyira. Kutasi Ferkó is hálás lehet neki. Ha a főnök annak idején ki nem rúgjam még mindig itt pené- szedne LacházánL., Kerthelyiség. Előttem üres tányér a tésztaféle maradékával. Coca-Cola jelzi a pohárban, hogy a vendég folyamatosan fogyaszt. Nem hamarkodja el. Na és a számla? — Egyezerötszáz líra! — Tévedés — mosolygok az egyenlőtlen helyzet ellenére. — Nem uram. Ez az ön számlája. — A tészta háromszáz! — mondom döbbenten. — Igen. Természetesen — bólint Mastroianni. — Na és? Tovább? Ha ez háromszáz líra, akkor ml a többi? — „A Kokk” — azaz a Coca-Cola ötszáz lira. — Hogy ötszáz?! — Természetesen uram. Nálunk a Kokk, az ötszáz líra, ha nincs is feltüntetve az ár- la oon. Mastroianni úgy néz rám, mintha ez magától értetődő lenne. — Bocsánat! — mondom meggyőződéssel, oly könnyedén, mint aki közelebb van ehhez az itteni szellemiséghez, úgyis minit magyar, úgyis mint kelet-európ>ai. De < hát a fennmaradó hátszáz lírát mire számították föl? Semmi egyebet nem fogyasztottam. Kicsinyesség ez uram? — Óh, dehogy Signore! A service! A felszolgálás háromszáz líra! — Hallom és Mastroianni itt elhallgaiL Szándékos a megállás, hiszen a vendég gyors fejszámolást végez: 300-(-50(H-30te=1100 líra. — Mastroianíni kivárja, hiszen pincért alokft az idegenforgalomra berendezkedett Olasz- országiban. Fontos jelenet, hiszen az intermezzo mélyebben világít bele egy ország gazdasági és lelki életébe, mint az olasz lapok vezércikkei — sugallja Fellini szelleme. — Na és a további négyszáz Ära! — kérdem kétségbeesettnek tűnő tétova felháborodással, attól féltve, hogy a valóságosnál la nevetségesebb helyzetibe hozom magamat — óh, a négyszáz aram? — csillog a nikkeltálca Kilőttem. — A négyszáz Iára a music. — A zene? — ismétlem tompián, fahangom, miközben elő- kobrom a gyűrött olasz pénzt a far zsebemből és fizetek Mastroiannimaik, „akár ,egy katonatiszt”. Az intermezzo ezzel véget ért Mastroianni el. Én pedig úgy gondolom, hogy jól ülök itt Kellemesen langyos a levegő. Ha félrefordítom a fejem, az Angyalvár kivilágított tornyára látok. Nem ér meg ezerötszázat?! Stáb, hazai... Mért ne ülhetnék itt reggelig is, ha nincs pénzem szállodára? Ez Róma? „Igen, ez Róma.” — Hallom, miközben karórámra nézek: éjjel egy óra van. Ki hinné? Máris? Mellém ül egy hölgy, öreg hölgy Kaliforniából. Ki hitte volna,' hogv Kaliforniából? — Én piedig sokaltlom ezt a pér lírát? — Cinkos mosollyal hozza a narancsitalt a hölgynek Mastroianni. A számlát elébe, teszi. Színpadias párbeszéd. Emelt hang. Gazdag nő. Dúsgazdag. Fölháborítja a számla. — Engem is becsaptak hölgyem, hétszáz lilával — mondom. — Ehhez képest önt: becsületesen kiszolgálták! Minden hely foglalt. A zenekar szünet nélkül játszik. Enekhang tölti be a teret. Minden lüktet, ráng, mozog, gesztikulál és vonaglik körülöttem— csupáncsak én nem? Az én, asztalom más, mint a többi asztal? Velencére, Bécsre gondolok, egészen Budapestig merészkedve, amikor az asztalok körött feltűnik messziről Mastroianni, a pxincér. A kép olyan, hogy tanítani kellene. Magyarázni. Többször is visz- szaforgatni, ha valóban, film készül körülöttem. Ha Fellini forgat? Látnivaló, hogy az én asztalomhoz jön. Udvariasan mosolygó, már-már üdvözült arc. Félrehajló fej. „De kár, hogy pincér.” — sóhajtanak a hölgyeit a moziban, remélve, hogy ezúttal is egy kis- herceg bújt a pinoérkabátba. A kontrasztot p>edig most én magam képviselem. Én, a konok ülő Róma közepén. Valaki, alti föl nem kel onnan. Mindazonáltal Mastroiamni a legjobb formájára emlékeztetve jön, a zenekar felől. Bal karján, fehér asztalkendő. Figyelme felém összpontosul. Mi van még a zenén és fel- szoilgáláaain kívül, amit föteca- mfUhat? —' Jobbjában most veszem észre a kis fehér por- celántámyórt, mélyben da- masztszalvéba alá csúsztatja a pénzt, az előkelő vendég, Mit fogyaszthattam még amit ki kell fizetni? Éjszakai pótlék?! Ülök. Megadom magam a sorsnak. Nem nézdegé- lek. Nem mosolygok vissza. Nem. Most ón vagyok én, néhány másodpercig azonos vagyok önmagammaL Elszakadtam a viszonylatoktól. Magamba merülve {Hők szoborként Me tankod äcus, árva szoborként, akiben azért fölélhető valami neoreális szub- stamcia, mikor is megáll előttem pincérnek álcázva Mastroianni, leteszi elém a kistányért, benne van háromszáz líra. " — E bene? Rendben vagyunk? — adja vissza a pénzt, barátságosain megveregetve a vállamat Oltódnak 3d köröskörül a reflektorok. Felliminek úgy látszik ez a megoldás tetszik. Stáb haza. Vége a f orgatási napnak. Én meg csak ülök, ülök a visszaadott háromszáz Ura fölött még ma is a Via Nationale torkolatában, a székek, asztalok, az üres pódium előtt késő éjszaka. Ilyen egy magyar turista Itáliában? Süllyedhet ilyen mélyre? „E bene?” Valóban? Mért ne lehetne rendben? — nyúlok a damasztszalvéta alá, a háromszáz líráért — az én Mastroiairmimon kívül még senki se adta vissza a töredékét sem annak, amennyivel becsapott. PÁKOLITZ ISTVÁN: Közvetve ugyan A bandázó seregélyek egyesülete méltán rátarti tolvaj különítményeinek szőlőskerti dézsmálásaira, mert a cserregő, le-lecsapó szárnyas csapatok — közvetve ugyan — de egyáltalán nem kampányszerűen, hanem megtervezett folyamatossággal szívósan támogatják az alkoholellenes mozgalmat. NÖGRÁD — 1975. január 1., szerda $
