Nógrád. 1974. december (30. évfolyam. 281-304. szám)
1974-12-01 / 281. szám
» Cerlei József: Két anya ILLÉS ISTVÁN: < Ajánlás Féltenék, szidnak, vitatkoznak, De egyikük sem gondolja komolyan. Hogy én: a hosszú hajú, smirglizett farmeros, apáink örökségét átvenni jelentkezem. Hogy én: az aligszoknyás kis csaj, az „erkölcstelen”, anyáink helyébe jövőt szülni jelentkezem. Szövetségben az idővel. lf ordulás Mikor G^bacmé felszállt a vonatra, hogy bementen a városba, a fia sírjához, furcsa dolog történt vele. — Tessék a felszállással sietni! — mondta valaki a háta mögött. S akkor Garbaczné látta magát kívülről, mintha lelke egy kissé hátralépett volna, hogv megnézze azt az ősz- hajú asszonyt aki nehézkesen fölkapaszkodik a lépcsőn. — Jó. jó — dünnyögte. — Talán várhatnak egv kicsit Valósággal menekült, be a fülkébe. De az a tekintet követte. Figyelte, hogyan rángatja az ajtót, hogyan bi- csaklik meg alattomosan a cipője sarka, csúszik félre a kalapja. Attól tarott, menten elpi- ty eredik. Milyen más. ha él valakinek a fia. És mennyire megváltozik a világ, ha egy napon megjön a hivatalos értesítés. hogy hősi halált halt Hazahozatta ugvan a család költségén, de mit segít ez?... A bombázások miatt Garbaczné kiköltözött falura. Majd végleg ott maradt Eleinte minden héten beutazott aztán egyre ritkábban. Az utolsó években mintha megkéígesedett volna benne valami. Jó volt ez. nagyon jó... Különben hogyan bírná évtizedekig az ember! ... ' De most most.Vannak ilyen meztelen napok, mikor minden kis szellő felhorzsolja. a bolyongó felhők, az őszi avar szaga, az eső izenete. S ez a különös dolog is. hogy kívülről látja magát. Mintha kiűznék vackából az embert Mintha már nem is élne. Ha Endre itt volna, ajtót nyitna neki, előre menne, helyet foglalna... De ez már csak hóbort, rögeszme, álom. Csak találna egy üres sarkot, ahol meghúzná magát erre a tizenöt percre. A motorvonatban kevesebben szoktak lenni. Üres padok, néhány szem utas — erre vágyik. A motor jólesően zúg. az ablakban elsárgüLt kukoricatáblák úsznak... Már készült is, tagjait várta az egyik pad. közel az ajtóhoz. De a másik sarokból fölnézett valaki és rámosoly- gott Pintér Emmi volt. Hogyan is hívják a férjét? Igen. IHyei... Micsoda név!... S| horgolócérnával körűiteken ujjával Emmike mintha intene is felé. — Ide tessék. Garbacz néni. — Ő, Emmike... Rég láttam. .. — Bizony, régen. Garbacz néni. — Emlékszik még Endrére?. .. Hozzá megyek... a temetőbe. Endre neki udvarolt, mikor a behívót kapta. Emmike a temetésen is ott volt. Nagyon sírt, legalább is úgy látta. A másik ablaktól odaszaladt egy ötéves kisfiú. — Köszönj, Péterke. a néninek! A kisfiú ránézett Garbacz- néra, s úgy döntött, hogy nem köszön. Garbaczné kész volt egy mosolyra, de szája félúton megállt. A gyerek szeméből süvített felé a gyűlölet. „Megérezte” — gondolta Garbaczné. de hogy mit. nem tudta világosan megfogalmazni. Ö csak egy anya volt. Magával hozta a fiát, szinte újra bemutatta ennek a telt mosolyú fiatal asszonynak. Emmike a menye lehetett volna, unokái anyja. De, persze,, akkor nem lehetne más felesége, s Péterke anyja sem. Ezt érezte meg ez a gyerek. A múlt árnyait kis feje összetévesztette a jövő árnyékainak fenyegetésével. Az anyját féltette tőle. S tulajdon kis életét. Mintha Garbaczné holmi boszorkány volna, vissza tudná pergetni az időt. megváltoztatni a 'dolgok fo' "'sát... Péterke elfordult, s visszaszaladt az ablakhoz. — A mai gyerekek! — mondta kényszeredetten Garbaczné; hangját elnézőnek szánta, de epésre fordult. Mikor rádöbbent, engesztelőn fölnevetett. Csakhogy nevetése is rekedt volt. akár egy agyonhajszolt öreg varjú károgása. Illyeiné elpirult. De romol- hatatlan kedélye Volt. Horgolása fölött hálásan Gar- bacznéra nézett, mintha megköszönné. hogy agy véleményen van vele. — Bizony. Garbacz néni — mondta. — Igazán nem is tudom, mit csináljak velük. — Miért, hát több is van? Nem emlékezett rá. hány éve látta utoljára Emmlkét. — Három. Garbacz néni. három — nyűt minden szónál tágabbra Illyeiné szépen vágott barna szeme. — Es milyen rosszak! Alig bírok velük. Garbaczné titkos kis örömmel figyelte, hogyan törik meg Emmike ízlésesen szedett szemöldöke: szavaiba mintha egy csipetnyi elégedetlenség vegyülne. Persze. Endrétől jobb. szebb, okosabb gyerekei lehettek volna. Akkor ő is odaszólhatna ennek a kisfiúnak: — Gyere ide. Bandikám. nagymami megigazítja rajtad az inget. Bandika pedig hozzá jönne, s szőke fejét nagymami vállára hajtaná. Sietve blúzába nyúlt, megigazította lecsúszott vállpántját. mintha egy kísértést rázna le magáról, egy szőke fej kísértését. — Három, a mai világban — mondta tompán. — Mikor minden órában kitörhet újra a háború... Illyeiné a horgolás szemeit számolta, arcán újra nyugalom és elégedettség ült. S ez az elégedettség úgy tetszett, nemcsak tulajdon ereiből táplálkozik, hanem az egész körülötte lélegző világból. Garbaczné újra megkockáztatta: — Minden órában. 11 S Emmike lágyan formált ujjait nézte. Arra kellett gondolnia, hogy ezek az ujjak nem Endrét simogatják, a szerelem perceiben egy más férfi csókolgatja őket Illyeiné sóhajtott — Én nem hiszek a háborúban, Garbacz néni. Garbaczné hangja elváltozott: — Annak idején én sem hittem. — Elővette zsebkendőjét s belefújt. — Aztán egyszer csak nagyon hittem. — Drága Garbacz néni... — tette rá Illyeiné ujjait Garbaczné kezére. Igyekezett elérzékenyülni. de már távol volt az egész, s ő annyira más világban, élt. Amióta férjhez ment. s jöttek a gyerekek, Endre alig jutott az eszébe. Garbaczné kiszabadította kezét, táskájában kezdett kutatni. Orrára illesztette drótkeretes szemüvegét, szétnyitott egy kopott kis papírlapot, s talányosán Illyeinére nézett. — Emlékszik, Emmike milyen szép verseket írt? — Kicsoda? — S Illyeiné elpirult; ebben a szempillantásban suhant át rajta, hpgy akkoriban 6 is kapott Endrétől pár verset. — Hát, Endre — mondta Garbaczné. — Ó. igen.1 Garbaczné megköszörülte torkát, állát előretolta, a papírt pedig kellő távolságba. Csaknem énekelt: — „Tiszta csermely partján, zöld árnyékba rejtve...” — S a rímelő sor így hangzott: — „Vár szívem szerelme...” Rövid vers volt. három verssz' csupán, mégis megtelt ve ' a szakasz. Garbaczné han ;ja a motor bugása fölött lebegett, kihívón, en- gészthetetienüi. Sírás bujkált benne és vijjogás, az anva- madár szárnyának csapdosá- sa. Illyeiné rálopta szemét az utasokra. Feszélyezett, megdöbbent arcok néztek vissza rá. — Szép?... Ugye. milyen szép... Illyeiné nem emlékezett a csermelyre, s a szerelemre is csak úgy. mintha a távolból kiáltana valaki. Elszcxmo- rodott. Miért kell az embereket erőszakkal kirángatni időtöltésükből, abból. ami nekik az életet jelenti?... S ha egyszer kirángatiák majd őt is az * utazásból, a horgolásból. s abból, amit Péterke ott a másik ablaknál játszik? — Péterke. gyere ide anyuhoz! Péterke az ablak szíjával játszott. Gyeplőnek használta. s úgy rángatta, mintha a vonat előtt paripák futnának, s ő hajtaná őket. Illyeiné újra hívta. — Na. gyere már. ne rosz- szalkodj! Péterke hallotta Garbaczné hangját, látta kezében a papírt is. s most riadtan figyelte a csöndet. Valami nagyon rosszat jelentett, nagyon régit. ami szomorú is nagyon. Mit akar ez az öreg néni. rendetlen ősz hajával, s száraz. rikácsoló hangjával?... — Ez Volt az utolsó levele — mondta Garbaczné. s egy másik papírlapot vett elő. Fel akarta olvasni, de Péterke megelőzte. Ügy rontott anyjához, mint valami kis tavaszi szélvész. Garbaczné csupasz kezéből a földre sodorta a levelet. — Vedd fel a néninek! — szólt rá az anyja, aztán maga hajolt le érte. Garbaczné megköszönte, de valahogy elfelejtette felolvasni. Sóhajtott, felállt, s egv kis sértett sietséggel a táskájába gyömöszölt mindent. — Régen volt, bizony — motyogta. Az utasok szedelőzködtek már. senki sem figyelt rá. Illyeiné Péterkét öltöztette. Míg a gyerek kabátját gombolta. szeme nyugodt mosolv- lyal Péterke szemét-száját itta. Nem tudta elképzelni, hogy valaha is elvegyék tőle. — így ni! — mondta, s háromszor is megcsókolta jó cuppanósan. — Megérkeztünk, apuka vár. Garbaczné tudott olvasni a fiatal anyák szeméből. Tudta azt is, mit jelent nekik. ha egv férfi az állomáson várja őket. Indulat fogta el. Ezek 'azt hiszik, hogy mindig így lesz. Játékszer nekik a gyerek. babusgatni tudják, de nevelni nem. Aztán majd pár év múlva megnézhetik magukat. S a gyereküket is. Nincs hálátlanabb a felnőtt gyerekeknél. Tiszteld fiadat és lányodat, hogy megtűrjenek a földön. De még akkor sem biztos, hogy megtűrnek. Legjobb, ha egyedül maradsz. Ha akkor veszíted el a fiadat, mikor még nem lehetsz a terhére... Mikor még szeret. Tudta, hogy igazságtalan, de beoltotta magát ezzel az igazságtalansággal. Most már erős lesz. támadhatatlan. Míg a leszállásra várt. hideg lett és zárt. mint egy sírkő. Aztán majd ez a sírkő is ledől egyszer... Búcsúzáskor csak fejét biccentette meg. Az életem darabjai Ezek a lompos, álmos utcák, ezek a földbe süllyedő kis házak, az én életemnek darabjai. A fa, a kő s a vas szelíden összeálltak bennem is egyszer, ahogy itt vannak, ahogy a vén akácfa álltában megtámaszkodik a háztetőben, de á legszebb a szentjánosbogárnyi fény, ahogyan ide-oda repked az ablakoknak üvegén. Szé SZERÉNY VOLT és halk szavú. Talán túl szerény és túl halk szavú, ezért maradt észrevétlen, olyan levegőszerűnek, amelyen keresztülnéznek az emberek, egyszerűen tudomásul veszik, hogy van, ennél többre azonban nem méltatják. Igen, Borkos Antal az a típusú ember, akire azt mondják: csajc a létszámot szaporítja. Pedig meg volt neki mindene, két szeme, két lába, keze, a fején sem akadt különösebb látnivaló, púpos sem volt, egyszóval Borkos Antal volt, százhatvanöt centi magas, füle, orra, szája rendes, fogai épek, kora: harmincöt év, nőtlen, foglalkozása kohótechnikus. Ennyit láttak, ennyit tudtak róla az üdülőben, még a második hét közepén is, ennél többre nem is voltak kíváncsiak. Pedig egy nőtlen harmincöt éves, már agglegényszámba menő fiatalember, rendszerint kelt némi feltűnést, dehát a mi Borkos Antalunk valahogy elsikkadt a szorgalmasan fürdőző kollektívában. Még a mindenkivel szemező, kissé azonban már hervatag Ré- caeyné sem méltatta egy randevút ígérő pillantásra. Hát van az így néha a se szín, se szag emberelőnél, holott — ahogy említettük — Borkos semmivel sem különbözött a többiektől, csak éppen. az a huzanyos plusz hiányzott belőle. Szobatársa: Csat- tos István gépészmérnök hiába próbálta bedobni a lüktetőén izgalmas üdülői társaságba, hiába tartotta maga mellett a hajókirándulásokon, a társaság egyszerűen nem vett róla tudomást. — Öregem, — mondta a mérnök — próbálj magadhoz térni. Próbálj hangoskodni, mondj el néhány vaskos viccet azokból, amiket tőlem hallottál, akaszkodj valamelyik lányra, vagy asszonyra, egyszóval vétesd magad észre, különben betokosodsz, akár a gyulladás nélküli lumbábó. Na hiszen Borkosnak beszélhetett a szobatárs, falra- hányt lencse volt, amikor tehette leléoelt a társaságtól és fürdőit, sétált egyedül. Tévedés ne essék, Borkosnak nem volt valami külön, egyéni tragédiája, élete nagyon is nyugodtan, zökkenőmentesen telt, idős édesanyja főzött, mosott rá, rendibe tartotta. Talán éppen e kényelem tette olyanná, amilyen. — Mond csak Tónikám — kérdezte a mérnök —, az itt üdülő nők közül még nem tetszett meg senki ? — Dehogynem — felelte Borkos a maga szokott, nyur godt hangján, — Tetszik nekem a szőke Tilda, aztán a fekete Marika, és az a kissé moiett asszonyka, na, hogy is hívják? — Piriké! — Az ám, a Piriké. — Látod, az egy elvált asszonyka, ha jól emlékszem, harmincéves. Ahogy mondani szokás: az isten is egymásnak teremtett benneteket. Tudod mit, majd megemlítelek neki, hogy értsen is belőle! — Isten őrizz, nem, nem szeretem a protekciós szerel met, különben is, már próbálkoztam, megkérdeztem tőle, hogy van, mit szeret enni. .. — Ö, te,... ne haragudj öregem, de egy moiett nőtől sose kérdezd az étlapot, rögtön arra gondol, kigúnyolod a molettsége miatt. — Távol áll tőlem, minden Ilyen gondolat. Nekem éppen a moiett nők tetszenek... — Akkor rajta, szakikám, gyerünk, vedd be egy huszáros rohammal a Piriké szívét. Azt hiszem, pénteken a badacsonyi út határtalan lehetőségeket rejt számodra. Csak rajta! Igen ám, de Borkos — bármennyire is kacsingatott neki a mérnök — Badocsony- ban is Borkos maradt. Ült a társaságban a bokóstoló előtti asztalnál, és dehogy mert volna a lábát kacéran mutogató Pirikének valami szépet mondani. Csak tekergette i tranzisztoros rádiójának a gombját, s hallgatta a lottószámokat: — 6, 25, 29, 56, 66, . . . megismétlem — mondta a bemondó — hatos, huszonötös, huszankilences, ötvenhatos és hatvanhatos. BORKOS MEGREZZENT. Kivette noteszét és végigfutotta öt szelvényének a számait. Kicsit elhomályosult a szeme, igen semmi kétség, négyes találata van. Te jó isten, ha nem lesz ötös talán még százezret is kaphat! — Miért nem mondasz már valamit — dühösködött rá a mérnök •—, legalább annyit, hogy bikk-makk! Piriké gúnyosan elhúzta vérvörös ajkait: — Ugyan hagyjátok, Tónikát! Hamarabb lehet a sziklából vizet fakasztani, mint belőle egy mondatot. Mindenki nevetett, még Tóni is, aztán valahogy nagyon — Négyes találatom van! Az asztaltársaság felhői,; • dúlt. — Igaz - lenne? — Csak viccel velünk! ( — Erre iszunk! — Éljen, a mi Tónink! — Visszafelé menet a hajó hőse lett Tóníból, Igaz, mindannyiukban dolgozott már a jó badacsonyi bor gőze, Tóni viszont roppant élvezte a népszerűséget. — Most aztán rajta, komám — súgta a mérnök. — A pénz nagy hatalom. Nézd csak a Tildácskát, milyen szemeket mereszt rád. Jó parti lettél öregem, elvégre kaphatsz még százötvenezret is a négyesedért! Másnap a reggelinél — miután a rádió bemondta — már mindenki tudta: a kis árva (mert. ezt a nevet adták Tótiinak) 141 ezer forint boldog tulajdonosa. Ami még sohasem történt meg, a szemrevaló. kissé moiett asz- szonyka. Piriké megállt Tóni asztalánál és élénken érdeklődött az álma felől. Azitán gondos-anyás mozdulatokkal kivette Tóni kezéből a kenyeret és vajat kent rá. A szőke Tilda pedig éppen abban a pillanatban állt fel, amikor Borkos befejezte a reggelijét. Marika, a szép fekete gépírónő, csak úgy véletlenül kiejtette kezéből a fürdőruháját, pontosan Borkos lába elé, és közben olyan szépen nézett Tónira, hogy annak meghasadni készült a szíve. — Megfogtad az Isten lábát — lelkendezett a szobatárs. — Hiába ezek a nos buknak a pénzre. — Dehát a pénz, az el szokott fogyni... Akkor mi lesz? — kérdezte Borkos. — Ne ezen töprengj, használd ki, hogy menő fej lehettél. Soha ilyen alkalom! ESTE AZONBAN — mi-i után az üdülő vezetőnél mindent elintézett és megkérte, senkinek se szóljon — Borkos csendben összepakolt és kiment - az állomásra. Arra gondolt: mégiscsak jobb lesz minél előbb hazamenni a mamához. Aztán majd lesz valahogy, mert ha kiderül. .. Szóval igen. Borkos ma délután döbbent rá, hogy ebben a hónapban már nem játszotta meg a hosszú hetek óta megtett számokat. Ergo: nem nyert, csak tegnap, ott a Piriké, gyönyörű lábainak szomszédságában úgy látszik, ez nem jutott eszébe. Kár, hogy az a léi ezer forint álom volt, pillanatnyi kihagyás. Hanem Piriké az mégis szép, szebb, mint a száz- negyvehegyezer... Hold! János farkas András rajza halkan ki bök te: BE..CZE JÓZSEF: ANYÁM Fagyos sörényű reggel, éveidért anyám, kerge szelek a fákon, vadlúdgyászos szél sir, jaj az én legszebb tulipánom Hozok bundás kendőt, le ne tarolják, derekadra szép szoknyapáptot. Meddő csillagoktól fagyos sörényű szelek, zúzmara érik, jaj, le ne taroljátok! NÓGRÁD — 1974. december 1., vasárnap í
