Nógrád. 1974. november (30. évfolyam. 256-280. szám)

1974-11-03 / 258. szám

A százados (Részlet Franz Fühmann: Oidipusz király című elbeszéléséből) Másnap, reggel, «mikor visszaindultak, a paraszt meg a lány teste már a piactéren lógott egy tölgyfa ágán. A ka­tonák nem ismerték fel őket, hiszen tömérdek test himfoá- lódzott az ágakon, így hatoda sem figyeltek különösebben, meg aztán még álmosak is voltak, és hangosan, fesztele­nül ásftoztak. Megint nyakon csíptek egy parasztot, felül­tették a kövekkel megrakott kordéra, s ily módon masíroz­tak vissza szállásukhoz, min­den említésre méltó Incidens nélkül. A friss levegő elsö­pörte fáradtságukat, felszaba­dultan, ráérősen haladtak, pi­hentnek, oldottnak érezték magukat, élénk beszélgetésbe merülve cserélték ki emlékei­ket az elmúlt éjszakáról, amely eddigre éppoly* távoli­vá vált, mint minden elmúlt éjszaka, és ha az út nem emel­kedett nagyon meredeke}!, el­harsogtak egy-egy vidám nó­tát. A levegő langyos volt és enyhe, a nap nem égetett, fel­hők gyülekeztek az égen, de az eső nem esett, s a szél olyan szélíden fújdogált, aho­gyan a meneteléseknél éppen kívánatos. Keselyűk köröztek, a kakukkfű illata betöltötte a levegőt, és messze, messze, a vakító déli fényben gyémánt- koronaként csillogott a csú­csok örök hava. N. százados ezúttal az élen lovagolt. Miután kezét sebes­re verte a lány arcán, még szörny űblf undora támadt, mint amilyen előző nap a sá­torban fojtogatta torkát; úgy érezte, le kell vágnia kezét, amely ilyet cselekedett, este a szobájában váltig mosta és mosta, és közben arra gon­dolt: el kellene mennie a biz­tonsági szerveikhez, és ott ki­jelenteni, hogy a lánynak semmi köze nem lehetett az aknam erényle th ez, utóvégre önként tartott velük: sőt, mi­vel váratlanul rájött, hogy pusztán biztonsági okokból is kötelessége az igazságnak megfelelően ismertetni az ese­tet, már a csizmáját is fekán- totta. hogy útnak eredjen a város másik végébe, amikor egyszerre osak megjelent előt­te egy ház, kapujában szür­késfekete egyenruhás őr, és a házban egy szoba, és a szobá­ban egy asztal, és az asztal­ban egy fiók, és a fiókban egy akta, és az aktán a* ő neve és a rég nem látott, hajdani beszélgetőtársak neve, és ak­kor megjelent előtte egy kéz, amint ezt az aktát előszedi a fiókból, és metsző hangot hal­lott: „Szóval maga az a Neu- bert százados!”, és hallotta, amint ez a metsző hang azt mondja: „aha, aha”, és egy jéghideg szempár nérett vele farkasszemet, és akkor megint csak lehúzta a csizmáját, hangtalanul mozgatta az aj­kát, majd hirtelen hangosan kifakadt „Ugyan már!”, mondta, felugrott és elkez­dett fel-alá járkálni a szobá­ban, aztán megpillantotta a mosdótálat a szappanos víz­zel, amelyben annyi ideig mo­sogatta a kezét, s amikor meg­állapította, hogy a víz nem lett vörös, egy kissé meg­könnyebbült. Leült az asztal­hoz, megtömte a pipáját és azon tűnődött, hogy két tanít­ványának alighanem még egy­szer és találóbban kell majd elmagyarázni az Oidipusz-mí- toszt, mivel, s ezt most már biztosan tudta, a sátorban folytatott beszélgetés alkalmá­val egyáltalán nem sikerült meggyőzni őket; egy kis ideig fontolgatta, mérlegelte, szám­ba vette érveit, mint a hadve­zér csata előtt a csapatait, s ekkor, mintha egy már telje­sen elveszettnek hitt sereg érkezett volna vissza váratla­nul, hirtelen ismét eszébe ju­tott Bachofen egyik rég elfe­ledett megjegyzése, amely, csak most döbbent rá, kezébe adta az ősi monda igazi kul­csát, ez viszont olyan elégté­tellel töltötte el, hogy nyom­ban visszanyerte nyugalmát, és végül, miután átgondolta, felülvizsgálta, és megtámad- hatatlanmak találta új elméle­tét, sikerült enyhítő, vigaszta­ló álomba merülnie, ami úgy felüdítette, hogy ezen az is­tenáldotta, gyönyörű reggelen felszabadult szívvel lovagolt át a hegyeken, felszabadult szívvel és emelt fővel, embe­rei énekszavára meg a paták messze hangzó dobajára fi­gyelve, egy alászemerkélő pa­takocska mormolásától, csil­lanó fényétől elragadtatottan. Jóindulata átterjedt a törzs­őrmesterekre és őrmesterek­re is, nem háborgatták a ka­tonákat, és meglehetősen sok szabadságot engedélyeztek ne­kik, az idő nagyszerű volt, a hangulat remek, Jupiter ke­gyes, így hát olyan jókedvvel vonultak be kedélyes szállás­helyükre, mint még soha. A százados 06zoljt vezényelt a századnak, leszállt lováról, és elindult sátra felé, a katonák nyüzsögve rohangáltak, a sze­geit csizmák kopogása hangos emberi beszéddel, szajkóriká­csolással keveredett; a tábori konyha kéményein füst és sültek-íőttek illata szállt fel, a százados bandukoltában lehúz­ta fehér lovaglókesztyűjét, és a kezére nézett, és ebben a másodpercben meglátta. S ti­zedest, amint kiugrik a ket­recből, és üdvözli barátját, P. őrvezetőt, aki tüstént és na­gyon élénken beszélni kezd hozzá, és a százados meglátta tulajdon kezét, és közben dü­börgést hallott a föld mélyé­ből, és meglátta őket kettejü­ket, és meglátta a szállásokat, ketreceiket, és egyszerre meg­látta azt is, amit talán mindig is látott,\ mióta itt táboroztak, de ami még soha nem jütott el a tudatáig: meglátta, hogy a ketreceken táblák lógnak, német, latin és görög felira­tú táblák, és hogy ezek a táblák a ketrecek hajdani la­kóinak fajtáját tüntetik fel — Közönséges Farkas, olvasta a százados annak a ketrecnek a táblájáról, amely előtt S. és P. álldogáltak, és látta ezt, és hallotta a dübörgő morajt, a föld gyomrának morajlását. Közönséges Farkas, olvasta és látta embereit bent ülni a ketrecben, amelyen ez a tábla függött, Közönséges Farkas, meg Csíkos Hiéna, ez a szom­széd ketrecen lógott, és abban a főtörzsőrmester lakott, ka- bátujján a dugattyúgyűrűkkel, és éppen az asztalnál ült. és a fogát piszkálta, és a mellette levő ketrecen ez állt: Sakál, és ott meg három őrmester heverészett és kártyázott; Ke­selyűk, olvasta a századosi, Dögkeselyűk, és Saskeselyűk és a madárház rácsa mögött tulajdon röhögcsélő katonáit látta locsogni és csámcsogni, Róka, olvasta, és Medve és Ny est és Görény, és megint Farkas és megint Hiéna, és látta csapatát, a német kato­nákat, és látta a lányt, és lát­ta a felakasztottakat, látott minden felakasztott, agyon­lőtt, meggyötört, megkínzott, megalázott, megbélyegzett embert, és látta tulajdon ke­zén a vért, és tudta, hogy őa legbűnösebb. ö a legbűnösebb; a többieket -elvakitották, neki azonban megadatott, hogy lásson, hogy lássa: az országot gonosztevők kormányozzák, a háború Németország gyaláza­tát és elpusztulását jelenti, és dögvészként fog uralkodni a népeken mindaddig, míg ezek a gonosztevőik hatalmon lesz­nek, és látta kettejüket, amint ott állnak ketrecük, a farkas- odú mellett, ahová valók, mindketten, Iokaszté és Oidi­pusz, még mit sem tudón, még látó szemmel, még akasz­tás előtt, ó Oidipusz, Oidi­pusz, boldogtalan! És ezt akarta elmondani nekik: Oi­dipusz az emberiség két nagy korszaka közötti összeütkö­zést, az anyajogú társadalom ősi, vad rendszerét jelképezi, ahol az apagyilk osság még nem volt bűn, hiszen az apa- individuum fogalma még nem is létezett, és ahol a vér­fertőzés még nem ütött el, a közösülés többi válfajától, kö­vetkezésképpen az anya meg- becstelenítésének vétkéről szó sem lehet, Oidipuszt az embe­riség két korszakának össze­csapása morzsolta össze, felőr­lődött, amikor az anyajog ösz- szeütközdtt az apajoggal. amely kardcsörtetve, ádázul törekedett sírba kényszeríte­ni egv túlhaladott korszakot, melyhez tartozni már önma­gában is kártékony bűnt je­lentett; egy új korszak köve­telte a maga új jogait, a szo­kás bűnné vált, az általános vétekké, ami eddig normális volt, gyalázattá, új korszak született, sírba taszította a bömbölő régi korszakot, és jaj az embereknek, aki kor­szakok közé kerül! Történel­mileg szükségszerű, hogy ez az átmenet az individuum szem- pontjábód fájdalmas, gyötrel- mes, véres és tragikus, Oidi pusz a példa erre, Oidipusz, a Dagadtlábú, és a százados nézte a fiatalember kék sze­mét, a fiatalemberét, aki ma ga volt Oidipusz, csak éppen nem tudott erről, és a száza­dos elgondolta, hogy mi min­dent kell ennek a szempárnak egyszer még látnia, hogy aki­ket vezéreinek vélt, hóhérok; hogy a Birodalom, amelyet őszinte hittel csodált, fegy­verrel védelmezett, börtön és kínzókamra, hogy hőstettei bűntettek, kegyetlen, gyilkos, förtelmes, pokoli bűntettek, és a százados látta, mint tágul majd ki a fiú szeme szégyené­ben, iszonyatában, mint ég majd gödrében a borzalomtól, és látta a másiknak nyakán a kötelet, amelyet maga hurkol magára, ez biztosan nem. amelyet tehát a bosszúállók hurkolnak nyaka köré, az új korszak fiai és leányai- a har­madik korszaké, amelj most kard csór tetve, ádázul törek­szik egyszer, s mindenkorra sírba taszítani a háborúik, a szolgaságok véres korszakát, ezt a réges-rég túlhaladott, rothadó, bűzlő, korhatag rendszert, amelyben egy ma­roknyi gazember u/alja,. szi- polyozza, csizmáival tiporja a földet, valaha az anyajog uralkodott, és aztán az apa­jog, és most az emberi jog új korszaka tör fel a fényre a Balkán mély szakadékaiból, a maquis berkeiből, Lengyelor­szág szelíd síkjairól, gördül dübörögve Oroszország végte­len messzeségei felől, hogy véget vessen a régi korszak­nak, .ahol az emberek még túlontúl kpzel állnak az álla­tokhoz, s a természetük in­kább farkas-, medve-, meg rókatermészet, és inkább sa­káltermészet és hiénatermé- szet, mint emberi természet, de útban van már az,új kor, hogy eltemesse a régit, mely­hez tartozni már önmagában is bűn, és a százados látta tu­lajdon kezét, látta a ketrecrá­csokat, látta a táblákat, és látta kettejüket, Oidipuszt és Iokaeztét, és önmagát: Tei-re- ■ziászt, aki mindent tudott, és nem mert beszélni, félelemből, az eljövendőiktóa való siralmas, gyáva, nyomorúságos féle­lemből, és akkor arra gondolt, hogy az ő sátra a disznóól, és táblát kellene akasztani rá, amilyen a disznóólak ajtaján szokott lógni, és egy pillanat­ra átvillant az agyán, hogy odalép a két katonához, és be­szél velük, de- aztán leintette magát, leintette, vires, fáradt mozdulattal, és bement a sát­rába, és golyót röpített a fe­jébe, és mivel a keze remegett, a golyó a két szemét ütötte át Mindez valóban megtörtént. , » / Sárluizy Elga fordítása Színházak rangemelése A-z 1974/75-ös színházi évad várakozásai nem ismeretle­nek, de talán mégsem csupán hagyományosak: nincsenek híján néhány új vonásnak, a társadalom, a közművelődés, mai helyzetéből adódó kö­zös tennivalónak. S ezzel már le is írtam három ' kulcsszót, a színházi alkotás hátterét, keretét jelentő fogalmakat. Társadalom, közönség, köz- művelődés! Ezekből lehet ki­bontani az új szezon lehető­ségeit: a régi erőfeszítéseket céltudatosabban, hatéko­nyabban folytató munka kör­vonalait, SZELLEMI HOZZAJ ÁRULÁS Színházainkat — vala­mennyit! — a társadalom ál­dozatkészsége tartja fenn, S nem holmi jótékonykodás­ból, nem is csupán ködös, meghatározhatatlan pártfogói hajlandóságból. Szocialista társadalmunknak céljai van­nak művészi intézményeivel, köztük budapesti és nem fő­városi színházaival. Érdekeit szolgáló teljesítményt vár tő­lük. Igényt tart támogatásuk­ra, szellemi hozzájárulásukra a nagy nemzeti célok megkö­zelítéséhez. Ez azonban csak a művészet sajátos igényeivel összhangzó, benső törvény- szerűségeit tiszteletben tartó várakozást jelent. Enélkül a színház — hiába hirdeti meg a legigényesebb programot — nem formálhatja az em­berek ízlését és tudatát. Erőfeszítéseinek eredmé­nyét mindig ég mindenütt a közönség méri. Csakhogy ez a szó ma még nem mondhat eleget. Ahhoz túlságosan ösz- szetett. Megfelel társadal­munk átmeneti jellegének, közismert rétegzettségének. Annak például, hogy a mun­kások, parasztok — a java­kat fizikai erővel, vagy azzal is létrehozó dolgozók — a műveltségbeli kiváltságok megszüntetése után sem jár­nak sűrűn, színházba. Ritkább vendégek, mint a szín­házzal régi barátságban élő értelmiségiek, vagy azok a di­ákok — köztük munkások és parasztak lányai-fiai — akik már a mindennapok szerves részeként igénylik és élvezik a művészi élményeket. Ke­vésbé fogékonyak talán a kétkezi dolgozók? Szó sincs erről. / SAJAT SORSUKAT KERESIK Érdeklődésük ébredését és kielégítését az életkörülmé­nyek nehezítik, lassítják. A fi­zikai muhka fáradtsága. a korai kelés, a hosszú utazás, a család gondja-baja, a tájé­kozódás sok fehér foltja és még sok más tényező az oka, annak, hogy a munkás* és paraszt-közönség megnyeré­se, figyelmének felkeltése több erőfeszítésit kíván. Re­cept, erre aligha létezik, de nem is kell. Az elmúlt ne­gyedszázad sok jót hozott e éren is, amire pedig még szükség volna, annyiféle. hogy tíz cikkben sem lehet­ne mind leírni. A szintek is nagyon különbözőek. A skála a jegyelosztás és árusítás szervezettségétől, a közleke­dés kényelmes bonyolításá­tól, a színházi előadások jó propagandáján keresztül, a produkciók művészi-szellemi értékeivel szembesítő felvilá­gosításig, színház és új kö­zönség szívbell, baráti kap­csolatainak kialakításáig ível. A legfontosabb eszköz per­sze maga a műsor, a játszott darabok hatása, vonzereje. Az, hogy az emberiség távoli és közeli,. múltjának értékei mellett, a jelenre visszhang­zó szocialista világunk alaku­lása elé tükröt tartó drámák tegyék vonzóvá színházainkat. A munkások ugyanis ezekre a legfogékonyabbak. A mű­vészetben főleg saját sorsu­kat keresik. Családjuk, tár­saik, a kisebb-nagyobb kö­zösségek örömét, gondját ki­mondó műveket a többinél is jobban szeretik. Feltéve, hogy igazak, őszinték, és művészi értékük is rászolgál a biza­lomra. ÉRTpK SZÖLJON A DARAB Erről, nem pedig rendelke­zésre alakítandó arányokról, mechanikusan értelmezhető statisztikai adatokról van szó, amikor mai témájú, mun­kások és parasztok életét áb­rázoló, mindennapjaik at­moszféráját magukba fogadó, legjobb törekvéseiket kifeje­ző művekről beszélünk. Kér­ve, sürgetve az ilyen drá­mák megszületését, előadását, sikerre vitelét, társadalmi visszhangjuk biztosítását. A színházi nézőszám az elmúlt években országosan, fokoza­tosan emelkedik: évadonként ötven-százezerrel nagyobb. A növekedés várhatóan 1974/75- ben sem áll meg. Jó volna, ha ehhez a munkások és pa­rasztok érdeklődése nagyobb arányban járulna. Ezért vár­juk az értük és nekik szóló darabokat, valamennyi mű­fajban. Az eddigiek hazánk 'huszon­öt színházára érvényesek. A következők talán elsősorban a megyeszékhelyeken dolgozó művészi együttesekre. A színházak közművelődési tar­talékaira, tanuló-művelődő társadalmunk intézményei és mozgalmai sorában betölthető helyükre gondolok. Amiben már — a körülmények miatt természetesnek tűnő — kü­lönbség van Budapest és a megyék színházai között. A kétmilliós nagyváros közmű­velődése hagyományokban és kínálatban gazdag. Háló­zata sokközpontú: a művelő­dési házak, ifjúsági és egyéb klubok, szakkörök, szabad- egyetemi tagozatok, az isme­retterjesztő- és vitafórumok, a múzeumok, könyvtárak, mozik, és színházak hatása aligha rangsorolható. így azután megoszlik az egyes intézmények között a feladat; a színházak például szinte csak az előadásokra szorít­koznak. Ez a szereposztás nem vitathatatlan, tény azon­ban, hogy a budapesti közön­ség a nem — vagy nem köz­vetlenül — színházi vonatko­zású kérdéseire aligha a Nemzetiben,’ vagy a Ma- dáchban vár előadáson kí­vüli választ. KÖZELEBB A BEFOGADÁSHOZ Pécsett, és Győrött, Szege­den és Debrecenben, Miskol­con és Kecskeméten más a helyzet. Nem mintha ezek a városok nem rendelkezné­nek bővülő intézményháló­zattal, sok és változatos lehe­tőséggel a közművelődési igé­nyek kielégítésére. Mégis ér­demes volna fontolóra venni színházaik rangemelésát: szellemi központtá — vagy egyik ilyen központtá — fej­lesztésük tennivalóit. Mi szól emellett? Az, hogy a szín­ház, mint alkotóműhely, s mint a társadalmi élet egyik gyűjtőpontja, a legfogéko­nyabb emberek, főleg a fiata­lok érdeklődését, ízlését és ismereteit csiszolhatja, bővít­heti. Ablakot nyithat a zenére, a képzőművészetre, az iroda­lomra, a világnézet és a po­litika időszerű kérdéseire. Kiállításokkal, kamarazené­vel, filmvetítéssel, előadá­sokkal, baráti beszélgetések­kel kapcsolódhat saját prog­ramjához, a „színpadi produk­ció értelmezéséhez. Akik ilyesmire vállalkoztak, első pillantásra meglepő dolgot tapasztaltak. Minél inkább eltávolodtak egy-egy színhá­zi este, a dráma és a játék közvetlen élményétől, an­nál fogékonyabb hallgató* ságra találtak. Partnerekre» akik a történelmi, művészet- történeti, közéleti, problé­mákba merülve, voltaképp a színházi teljesítmény értőbb, elmélyültebb befogadásához is közelebb jutottak. Ezek után azt mondhatja valaki: a 'színházak kapunyi­tása alkalmából, hogy az. 1974/75-ös évad nyitányaként mindenről szó esik, ahelyett, hogy az együttesnek felkészü­léséről, a műsortervek érde­kességeiről, stílus és kon­cepció szakmai részleteiről beszélnénk. Ezek bizony lényeges kérdések, de nem önmagukban, nem a társada­lom, a közönség, a közműve­lődés aktualitásaitól elszige­telve fontosak. Ezért nem elemezhetők külön-külön, hanem csak szoros egységben a művészet és az élet logiká­ja szerint. Elválaszthatatlanul a kívánt hatástól, amely a művészi céllal, ember-, és valóságátalakító küldetést is vállal. Dersi Tamás AWr A -TftfJb FERFIPORTRE Kiss Attila rajta SIMON LAJOS: A kövek balladája Es szólnak a kövek: ó, nem a mi bűnünk, hogy állítólag hozzánk hasonlít a szívtelen szíve, a cinikus merev arca, és az értetlen kemény homloka. Ö, nem igaz, nem mi nyomjuk az ember mellkasát, hanem a bánat. S nem mi gördülünk robaj nélkül a szívekről, Jianem a gond, meg a baj. Minket csupa jóra szültek az erők, mi nem akartunk ráborulni rabszolgák vállaira, verejtékfolyam sodrában úszni, hogy legyünk mihaszna piramis, jaj, nem a mi bűnünk, hogy voltunk várfalakat döngető golyóbis, s tarkót dióként zúzó kőbuzogány, s, hogy vagyunk szomorú kríptakövek, arról sem tehetünk. Nézd, a hegyoldal csupa por, csupa füst! Víznél, viharnál különb hatalom döngeti O0 újtózsinóron kúszik értünk a gyíkszemü tűz, a mennydörgés egymástól elver, fúró és véső üt közöttünk éket, csákány, kalapács szilánkra hasit, ha van sebe a hegynek, hát mi vagyunk, kőtestvérek, — a vércsepp. Am mikor értünk billen a csille, és szól a szó, a lágy, a — Jó szerencsét, az nekünk is szól, kövek, hogy legyünk otthonokat szinte ölben dajkáló alap, isteni kézzel teremtett szobor, dicsőséget zengetö emléktábla, világbafutó országutakhoz sodorjon a jósors. S ha netán éppen talléralakúra szakad közülünk néhány, ők csengjenek a kisfiúk zsebében szebben, mint az arany.

Next

/
Oldalképek
Tartalom