Nógrád. 1974. augusztus (30. évfolyam. 178-203. szám)

1974-08-11 / 187. szám

Semmit nem lehet

megismételni

Beszélgetés Schütz Ilával

A konokság egyfajta hit. M> ,en hisz Schütz Ila? — szerettem volna „megfejteni” a ■színésznő szavaiból. Konok- saga köztudott. Négyszer felvételizett a Színház és Film- művészeti Főiskolára; negyedik felvételi vizsgája sikerült. Nem robbant be a színházi élet középpontjába; oda érkezett. Honnan?

— Apám mérnök volt, színes falakról álmodott. Itt, ebben a betontengerben élő emberek számára — a presszó ablakából, ahol beszélgetünk, p magas sötétszürke bérházak felé int — meleg, vidámszínű házak tervein kísérletezett... Amikor harmadszor sem sikerült a felvételi vizsgám, tmyám csak megsimogatta a fejem, apám égy szót sem czólt. Zárkózott, szigorú ember volt Csak halála után tudtam meg, hogy felháborodásában akkor levelet írt a H'hália Színház igazgatójának. Megtaláltam ugyanis Keres Emil válaszlevelét.

mint a zen évek Hagyom, hogy elborítson.

— Apámtól erőt és magányosságot örököltem. De en nem leszek magányos! II «V milyen ember szeretnék lenni? — Kivárom, miiven leszek.

Beszélgetésünk napján a televízióba indul. Shaw: Sosem léhet tudni című színmüvének próbájára. A színművet nagy sikerrel látszotta a Madách Színház. Aki látta, nehezen feleitheti el Schütz Ila ellenállhatatlan Dollyját.

Emlékszem az előadásra.. A cserfes „hölgyre”, akit Shaw így jellemzett: „Ez az aranyos kis iószág szemmel láthatóan nem ide való ebbe a

szobába, sőt még ebbe az országba sem: mert az arcát, akármilyen finom is. kávébarnára égette a nap. de nem Anglia napja, hanem egy sokkal melegebb égövé.”

— El lehet-e ugyanúgy látszani még egyszer egy szerepet? — kérdem.

— Semmit nem lehet megismételni. Olyan dolog ez.

Két tenyerével az asztal fölött mutatia:

— Amikor gye-ek voltam, két markomba fogtam a szilvát, vigyázva, nehogy lehulljon a hamva Azán. ha mégis leesett, kifényesítettem ruhámon, hogy legalább fényes legyen. — Melyik s szebb?

László Ilona

íMiközben beszél, szemeit (elhomályosítják a könnyek. Szinte kihívóan szembenéz velem. Nagyon szerethette az édesapját.)

— Amikor először filmeztem, meg voltam győződve arról, hogy biztosan van már helyettem valaki más, csak illendőségből próbálkoznak velem is. Dayka Margit azt mondta, mindig tartsam ezt a

l.hiedelmemet”. Ha nem sikerül egy-egy színpadi szeren megformálása? Sohasem

nyugszom bele. VUlan a tekintete. — Az a csodálatos la színházban, hogy minden este lehet javítani

— A humor életfeltételem. !De legalább olyan fontos számomra, hogy a nevetés sohase fakadjon kárörömből. Az bántó.

— Igazán 1ől csak a színészek között érzem magam. {Szakmai problémáimmal, örömeimmel nem Is tudnék egyedül 'mit kezdeni. Hozzám mindenki kedves volt. Ügy 'éreztem Tolnay Klárinak különösen sokat köszönhetek. Segített abban, hogy elhiggyem: Sikerült Elfogadtak az em berek.

— Híve vagyok a gyógyfű Veknek, ha módom van rá, magam is szedem. Makón van egy kis tanyánk. Férjemmel ott töltjük a nyarat. És járjuk az országot is. Ha meglátunk valahol egy fát egy házat, ami megtetszik, megálT 1 'nik elidőzünk azon a tálon. Ügy vagyok a természettel.

Szappan János: Pásztó, Vasút utca

— Hahó, a kis párdticl Halló, a kis párduc! — sikítozott Gabi. A plafonig dobálta cincit, a sárgafoltos kölyökmacs- kát.

Cinci a plafonnak ütődve rémeseket nyarvogott. De azért lefelé jövet mindig ügyesen terpesztett és a díványra huppant.

Csökken a sebesség. Az ejtőernyő fékezi a lökést.

— Milyen lökést? — fintor- gott István. — Honnan fogsz most itt egy ejtőernyőt keríteni?

n?zve: — Bevesszük t re Gyere már le on,'

Gabi két kézzel, próbálta eltolni magá j csőt.

Csípi fölényesen átnyújtotta Istvánnak a macskát.

— Talpra esik. Mint a macska — jegyezte meg Csipi ironikusan. — Csak kicsi a magasság.

—Őrizd. Nehogy elpucoljon!

Rögtön itt vagyok.

István és Gabi egymásra néztek.

— Nem tudom ki, nyögte panaszosan. István mormogva ft? Gabi a vasrácsba kodva bolondosán toper

István összecsapta a földrajzkönyvet, amiből tanult

— Van ejtőernyője — mondta Gabi tisztelettel.

— Húzd már ki — István. — Hogy dugt Ahol bement, ott ki is

k. lU

l. 22 1.25 1.55

— Kamaszmacska is talpra esik? — kérdezte izgatottan.

— Botos azt mondta, csak a kandúr.

Az ejtőernyő különös szerzet volt. Csipi az apja keménykalapját csórta elő. Négy madzaggal erősítette Cinci lábára.

Csipi lenézően füttyentett a

foga közt.

— Már úgy születik. Nem

hiszed ?

István megvonta a vállát. — Cinci kandúr.

Csipi nagyot nyelt és bólintott.

— Tökéletes — jelezte önelégülten Csipi és a kalap karimáját fogva a macskát megint a mélység fölé lógatta.

— Várjál! — kiáltott István. — Én lemegyek.

—Minek? — kérdezte Csipi.

— Hogy talpra esik-e? Ellenőrizni kell!

— Fogadok — mondta Csi— Nem értesz, hogy — mondta Gabi. — Néz lükepék. Nem jön.

— Várj csak — totyoj rül a bátyja. — Eláll a Attól nem jön. Majd í tóm.

*.05 *.'20 • ►OS

10.03

\ rácsra támaszkodv ,0-22

lyen kihajolt. Kívülről le a húga apró füleit. 12.1: — Na, most húzd ki. :**•« Nem jött. A rács már ni rosra nyúzta Gabi füle tövé

Csipi is fölérkezett. Hóna alatt a pincskalap a macskával.

Iszlai Zoltán!

il.os*™'*'

üy

ti .30: ! 18.20: 1 19.15: 20.00:

21.1*:

22.10:

• •

• «

K O L K O

23.00:

*.19:

1.0«

1.30

FölmeLedob— Kipróbálhatjuk, gyünk a másodikra, juk.

Gabi teljes erejéből a plafonhoz vágta a miákoló macskát.

— Huss! Röpül a párduc.

Hahó, a foltos párduc! — kiáltotta.

Cinci széttett lábbal hasra

puffant a díványon.

István nyakon csípte.

— Gyertek, kipróbáljuk. Te is jöhetsz — bökött a húgára kegyesen.

Csipi hóna alá csapta a földrajzkönyvet Rohantak az emeletre.

A másodikról lenéztek az udvarra. Csipi a mélység fölé tartotta az állatot Cinci rekedten nyávogott

— A nyakánál fogd. Ott neki nem fáj — mondta István. Az anya is ott fogja a kölköt

— Megüti a hasát — jósolta

Gabi félénken. — Nagyon magas a második. És ő még kiscica.

— Ejtőemyősítjük —

mondta Csipi eltökélten, —

hét?

Megrémült, mi lesz ott énvelem, ahol dolgozni sem 1e— Idefigyelj, lányom, milyen ház az, ahol nincs ásó, kara?

Majdnem összevitatkoztak. Erzsi a végén odavágta:

— Ezt a házat úgy kell eladni, amint van, a bennele- s övei együtt

— A bútort is?

— Azt is.

— Az ágyamat is?

— Igen, hát, persze, majd rekamlén alszik, édesapám.

— A tékát is a konyhában?

— Természetes.

— Hát a nagyórát?

— Minek az, nem mondom, még, ha népművészeti tárgy lenne...

— Anyátok sublótját, amiben a stafírumgját hozta?

— Ugyan, apám, ne gyerekeskedjen már, nincs hová tenni egyiket sem, értse meg.

— Tudod mit, lányom? Legjobb lesz, ha engem is eladtok. Én se illek már a ti otthonotokba. Eh, rohadt élet! Mivégre van az öreg a világon? — fakadt ki, és elfordította a fejét. Keskeny arca besüppedt, szája legörbült vonal volt, fcé lován babrált a fehér bajuszán, roskadtan, s a könnyeit nyelte.

Csak lassan nyugodott meg. Erzsi akkor már messze járt. Nézzük csak, mi az, amit nem szabad itthagyni, állt fel nagy sokára, nehéz mozdulással, hogy a belső berendezést szemrevételezze. Kezdte a csorba tányéroknál, a megfeketedett villákkal, kanalakkal, a sótartót is sokáig tartotta a kezében. Ezt még ő faragta. — Virágot vagy katonát faragjak rá? — kérdezte anyja Erzsit. — Virágot. Katonarózsát — hallja most is a hangját, látja mindig nevető szeme kékjét. Nem is tudta folytatni a leltározást. Bement a szobába, lefeküdt, a falnak fordult, arra ébredt, hogy a kiskaput valaki erősen zörgeti. — Megyek már

— Ki az?

Zömök, tömött bajszú, svájcisapkás férfi állt a kapuban, nem éppen fiatal már, de így is a fia lehetne. Láttam már egyszer-kétszer, nemrég laknak a faluban. Alighanem Karának hívják. Kara Péter. A vasútnál dolgozik.

Belép, kezelnek, beljebb invitálja, ülnek a lócán, a látogató gyönyörködik a s^őlőlugasban, kedvteléssel néz körül;

— Jani bátyám — mondja, hallom eladó a ház.

— Jól hallotta — mondta.

— Vevő lennék rá, ha megtudnánk egyezni is.

— Hát, rajtam nem múlik, de azt tudja-e, hogy a lányom árulja?

— Tudom — mondta. A doktornő. De én, hallja, úgy vagyok vele, hogy szívesebben egyezkedek magával. Mivelhogy a magáé. Maga lakja, igaz-e?

• — Ez éppen igaz — mondja tétován.

— Ha mi egyezségre jutunk, majd ráérek a lányához menni.

Megnéz mindent rendesen. A konyhát, a szobát, a padlást, az évek óta üresen álló istállót, ahol egy sarokban tavalyról maradt szén porladozik. A kertet is bejárják szépen, a svájcisapkás lehajol, tenyerébe vesz egy marék földet, elmorzsolja áhítattal.

— Jó föld — mondja. — Bírja a szárazságot.

— No, igen, megterem itt minden.

— Hát ezek a szerszámok? — kérdi amikor az udvarba visszaérnek.

— Ezek? — az én szerszámaim.

A svájcisapkás lehajol a kapáért. — Jó egy kapa — mondja. — Kézreálló. Hosszan nézi, majd hirtelen megszólal: — csak nem akarja magával vinni, Jani -bátyám?

— De bizony, hogy akarom — mondja emelt hangon.

— Kár. Pedig szívesen megvettem volna. Mert tudja, az ilyen szerszám többet ér, mint az új. Könnyen jár az ember kezében. Magától megtalálja a paréjt. Ügy kopott, hogy közben fényesedett, meg élesebb is lett. Vigyük be innét, hátha eső lesz, ne álljon itt.

Felnyalábolja az egészet és beviszi az Istállóba, mintha máris ő lenne itt a gazda. Helyet csinál, egymás mellé állítja mindegyiket szépen. Az öregember egyszercsak megszólal :

— Tudja mit? Nem bánom, maradjanak itt a szerszámok, használja őket egészséggel.

A kérdésre pedig, arra, hogy mennyivel tartozik, meggondoltan válaszol: semmivel. Ingyen adom. Hogy emlékezzen rám. Ásáskor, kapáláskor, ha a herét kell kaszálni, hogy ezeken én találtam fogást.

A svájcisapkás rábólint, így lesz. Nem olyan feledékeny ő. Azontúl pedig azt hallgatják, ugyan mit mond a jövőről a kettőjük csöndje.

pl sértődötten. — De azért menj. Mehetsz. István levag- tázott a lépcsőn.

Gabi aggodalmasan az ölébe fogta Cincit, meg a keménykalapot

— Te. Biztos, hogy nem esik a fejére? — kérdezte homlokát ráncolva a nagyfiút.

— Rendesen meg vannak kötve a spárgák?

Csipi hevesen kikapta kezéből a macskát. Szó nélkül bogozni kezdte a madzagokat.

— Ha nem akarod, másik kísérleti macskát is hozhatok.

Gabi rémülten tiltakozott

— Cinci nagyon ügyes — mondta szent meggyőződéssel.

— És már gyakorolta. Irányítani is tudja magát a levegőben.

Csip! őregurasan mosolygott

— Kormányozható léggömb.

Megfigyeltem.

Lekiáltott Istvánnak.

— Megyek!

István fölintett a pirostéglás udvarról:

— Jöttem!

Csipi kidobta Cincit

A keménykalap — súlyánál fogva — rögtön alákerült. A zavaros csomag nagyot kop- pant István lába előtt

Csipi lekiáltott

— Mi van?

István eszelősen körültáncolta a horpadt kalapot és

úgy ordított:

— Megdöglött! Kinyúlt! Kimúlt! Teljesen megdöglött!

Csipi a rács fölé hajolva utasította:

— Maradsz, lejöttem.

Gabi izgatottan préselte fejét a rácsok közé.

— István! Mester légzést kell neki adni — süvítette pa- rancsolóan.

István idegesen fölüvöltött.

— Jösztök már? Egyedül nem bírom kibogozni.

Csipi bicskával vágta el a madzagvégeket. Cinci mozdulatlanul terjedt el a kalapban.

— Kinyiffant — mondta rezignáltan István. — Pedig nagy macska lehetett volna belőle.

— Á, a macskák szívósak

— bizonygatta Csipi. — Meglátod, magához jön.

— Lehet, hogy ez nem volt kandúr? — kérdezte István, inkább csak magától. — A nősténynek árt a dobálás.

Gabi még mindig a rács között forgatta a nyakát.

s.oo

S.30

— Légzik — mondt »■')0 nyugtatólag. — A sz tartottam a tükröt. Hol 9.*

Gabi bőgni kezdett,

__ .■•*

— Megdöglesztettétek W‘ legszebbik kandúromat.

— Nem bír kijönni — tatott István a húgára. ** Nem akarja kihúzni a fej %

— De akarom! ^

— Ne sírj! — vigasztal, Csipi. — Maradj egy kicsi, nyugodtan, mozdulatlanul. Ha nyugodtan maradsz, a ver i a lábadba megy, és a fejed v lelohad.

— KI is kell mennem — panaszolta a kislány.

— Ki kellene húzni, mert tényleg bepisil — mondta István.

Clnd kidugta a felét a pincsbőL Rozsdásan nyafogott

— Cincikém, szegény kis kandúrom — szipákolt Gabi.

— Legalább hozzátok ide mellém, hogy együtt lehessünk. Majdnem megdöglesz-. tettétek.

Csípi pereefzen Gabi keze alá tette a kalapot.

Gabi — merev nyakkal — lejjebb guggolt. Egyik kezével megsimogatta a fejét recegte- - tő kis állatot

— Rázzuk meg egv kicsit — ajánlotta Csípi. .— Hátha a mozgástól kilazul.

Gabi két oldalán a rácsba akaszkodtak. A kislány a rázástól térdre esett, de a feje- továbbra is az udvar fölé lógott az alkalmi kalodában.

Abbahagyta a nyivákolást.

— Szédülök — mondta rekedt és mély hangon, nehezen forgó nyelvvel. — Leesek innen.

István megfogta a vállát.

— Erős ez a rács — biztatta. — Száz évig is kitart.

— Száz évig...

Gabi lehunyta a szemét. Sóhajtott.

— Nincs egy kis málnacuk rod?

— István. Gyere már, húzz ki!

— Mi van? — mondta István még mindig a macskát

István rövid gondolkod;- utén húga szájába dugott eg ragacsos málnacukrot.

— Többet nem adok. Ta-b^ lék. Ne rágd el rögtön — :

gyelmeztette.

Gabi bólintott, de azon ropogtatni kezdett.

Mire Csipi édesapja két ! lyen elfűrészelte a rácsot, őrjöngő Gabi húsz deka s | vanyúcukrot rágott el.

Dolgát is elvégezte, a fene, ke alá tartott cilinder alakú régi üvegbilibe.

| NÖGRAD - 1974. augusztus 11., vasárnap 9^