Nógrád. 1974. augusztus (30. évfolyam. 178-203. szám)

1974-08-19 / 194. szám

:om«anc a regi — Salgótarjánban születtem, ttt lakom immár 54. éve. Gye­reklány korom óta dolgozom. 1936-ban kerültem a ZIM-be. Édesapám itt dolgozott a fú- vatóban. neki hordtam az ebédet. Egy alkalommal azt mondta: — Megebédelek, te gyere vissza egy órára és megbeszéljük, hátha kapsz itt munkát. Nagyon megörültem, pedig az a munka sem örö­möt, se komolyabb pénzt nem jelentett. Rögtön egy de- kor-asztalhoz tettek, nem si­került könnyen beletanulni a zománcozó mesterségbe. Ké­sőbb kisegítő lettem, a szóró­mester keze alá adtam a da­rabokat megtörölgetve. Ami­kor a szóró elment, odaállhat- tam az asztalhoz, megtanul­tam végre a zománcozást. Említettem, hogy apám. fúr való volt. Ez a munkaterület, de az egész zománcozás akko­riban sok embert tönkretett. Szilikózisban halt meg apám is. Húszéves voltam, amikor húgommal együtt árván ma­radtunk. Nagynéném vett ma­gához minket, aki piaci árus­ként dolgozott. Szükség volt arra, hogy keressek. Jól em­lékszem rá, milyen időszak volt akkoriban: a gazdasági válság miatt hol volt munka, hol nem. Sokszor hónapokra hazaküldtek, senki sem kér­dezte meg, van-e kenyérre valónk... Az első időben egy pár cipőt sem tudtam volna venni a keresetemből, csak nevetett kínjában a nagyné- nem, amikor leraktam a fize­tésemet az asztalra. 1943-ban, a férjhezmenete- lemkor leszámoltam egy idő­re. Egy év múlva megszületett a kislányom, jött a háború — csak 1950-ben jöttem vissza a ZIM-be. Így is elmondha­tom, hogy 29 évemet töltöt­tem a gyárban, egyazon terü­leten. 1955-től párttag vagyok, műhelybizottsági tagnak es nőfelelősnek is megválasztot­tak. Azok közé tartozom, akik jól látják, a saját bőrükön ér­zik, mi minden változott a felszabadulás óta. Kis túl­zással azt mondhatom: csak a zománc a régi. .. Először is a munkakörülmények: amit lehet gépesítettek, étkező, modern fürdő van, még a ki­segítők is teljes munkaöltöze­tet kapnak, hetente egy na­punk szabad. Régen a ruháin­kat ott akasztottuk be a ma­lomba, ahol értük, fürdőnek azt a helyiséget nevezték, ahol hatan-heten álltunk egy csaphoz... A bánásmód­ról. a munkával való foglal­kozásról pedig joggal mond­hatom, hogy ezen a területen száznyolcvan fokos fordulat történt. A saját esetemet em­líteném: a darabbéres munka az én koromban már nehe­zebben megy, másfél évvel a nyugdíj előtt állok. Amikor a művezetőnek szóba hoztam, hogy könnyebb munkát sze­retnék. nemcsak meghallga­tott, de szólt is az érdekem­ben. Áttettek órabéresnek. Klement Józsi bácsi köszörüli a kisebb hibájú darabokat, én pedig ezeket alapzománc­cal átfestem. A demokratikus légkör természetes következménye annak, hogy a vezetők nagy része gyerekként, a régi kö­rülmények között is itt dolgo­zott, belülről érzi, milyen' fon­tos. hogy a régi hangnem ne térjen vissza. Megbecsülik a régi dolgozókat, én is kétszer kaptam meg a kétszeres ki­váló dolgozó címet, törzsgár- datag vagyok. A változásokat a munka­darabokon is észrevehették a régiek. Azelőtt jóformán csak Luna tűzhelyet és Kalor kályhát készítettünk, ma pe­dig a modern darabok egész sorát, és egy nap alatt meg­termeljük azt, ami régebben hónapok munkája volt. Bri­gádban dolgozom Ügy érzem, a munkatársakkal jó az össz­hang. Ha olyan problémájuk van amiben én is tudok se­gíteni. bizalommal jönnek hozzám. Több mint húsz éve van még egy érdekes „munkakö­röm”: ülnök vagyok a társa­dalmi bíróságon. Évente egy hónapra behívnak, és a tár­gyalásokon ott ülök a bírák mellett. Ehhez természetesen szükség van egy kis jártas­ságra a jogi esetek területén, ezért kéthetente egyszer az ülnököknek előadást tartanak ezekről. Szívesen jártam el, sajnálom, hogy mostanában nem hívtak. Nemsokára elbúcsúzom ettől a munkahelytől. Több időm lesz pihenni, kirándulni. Van kocsink, gyakran megyünk fürdeni, főleg Jászapátiba. Be­ültetjük a kis unokát is. Bár vége lesz a három műszakos munkának, akár minden tévé­műsort megnézhetek. mégis, nagyon fog hiányozni a mun­kahely. Hiába, már a har­mincadik évet töltöm itt, ez­alatt nem hiányoztam fél év­nél többet. Rámfér a pihe­nés! Elmondta: Patófalvi Károlyné Lejegyezte: G. Kiss Magdolna Alkotmány és történelem A Kritika József Áttila-száma Mindig fokozott érdeklődés előzi meg egy-egy folyóirat tematikus számait, amikor is lehetőség nyílik valamely témának a szokásosnál sok­kal részletesebb. pontosabb körüljárására. A Kritika sem először jelentkezik olyan számmal, mely irodalmunk nagy alakjai köré csoporto­sítja mondandójának, cikkei­nek többségét. Ezúttal is — az augusztusi számban — a ma­gvar költészet kiemelkedő alakjának, József Attilának utolsó hónapjait igyekeznek feleleveníteni a még élő kor­társak, egykori szemtanúk és a fennmaradt levelek doku­mentumok segítségével. A József Attila-kutatás egyik legnagyobb problémája a költő életének ez a kor­szaka. Rengeteg ellentmon­dás rajzolódik ki a vissza­emlékezésekből, s igen kevés az igazán hiteles beszámoló. Ezek közül ezúttal kettővel ismertet meg a Kritika. A Balatonszárszó előtti időt József Attila a Siesta- szanatóriumban töltötte Hatvány Bertalan jóvoltából, aki az egész ellátást fizette. A költő mellett a mintegy háromhónapi kezelés alatt két ápolónő volt, akik mind­ketten úgy érzik, hogy hoz­zájuk viszonyag bizalmas és kedves volt betegük. Egyikük­kel, Felkainé Zentai Rozáliával még 1967-ben beszélgetett Fe­hér Erzsébet, s most ennek magnetofon-felvételét olvas­hatjuk, a másik felvételt Tverdota György készítette 1972-ben Horváthné Vígh Er­zsébettel. Nagyon fontosak ezek az emlékezések, hiszen ebben az időben csak ők vol­tak folyamatosan a költő mel­lett, tehát a bentlakó szem­tanú véleményét mondhatják el. Vallomásuk sok. eddig nem ismert érdekességet tar­talmaz, bár kétségtelen, hogy az azóta eltelt majd negy­ven év kissé elmosódottá tet­te már emlékeiket, s ezeket a költőről azóta megjelent írá­sok is befolyásolhatták. Hal­latlanul érdekes azonban közvetett megnyilatkozásuk, mely a beteg költő emberi környezetét jeleníti meg min­den eddiginél érzékletesebben. A Siesta-szanatóriumi keze­lés után került József Attlia nővéréhez Balatonszárszóra. Itt töltött utolsó heteit is csak hézagosán ismerjük, el­sősorban József Jolán köny­véből. A Kritika mostani szá­mában néhány levelet ol­vashatunk, mely ennek a megrázó időszaknak a képét egészíti ki. A leveleket a költő testvérei, egyik kezelő­orvosa és élettársa írták — belőlük szívszorító pontosság­gal rajzolódik ki az utolsó időszakban József Attila álla­pota, a javulások és visszae­sések. S azután a végén a szűkszavú távirat: „Attila meghalt.” A József Attila-képet egé­szíti ki a kollázsszerű ösz- szeállítás. melyben a szer­kesztőség a korabeli sajtó­ban megjelent véleményeket gyűjti csokorba. Ez az össze­állítás a költő halálától ' a felszabadulásig terjedő idő­szakot öleli fel. Csak a leg­jellemzőbb és legfontosabb­nak tartott vélemények idé­zésére van lehetőség, de így is nagyon érdekes a kép. Az író- és költőtársak első meg­döbbenése a halálhír után, majd a kissé higgadó mér­legkészítés — s ezen az álta­lános képleten belül a vé­lemények sokszínűsége. a társak megértése és idegenke­dése. Tanulságos a fogad­tatásnak ez a bemutatása — máig érvényes és túlhaladott álláspontjaival együtt. B. G. Alkotmány, alkotmá­nyosság, alkotmányos állam — ezek­kel a fogalmakkal a XVIII. század óta igen gyakran le­het találkozni mind a társa­dalomtudományi írásokban, mind a politikai irodalomban. E fogalmak alatt a polgári felvilágosult irodalomban va­ló megjelenésük óta mindig olyan állami berendezkedést értettek, amely nagy általános­ságban garantálja egyrészt az állampolgárok viszonylag sza­bad tevékenységét, másrészt olyan szervezeti garanciákat nyújtanak, amelyek segítségé­vel a társadalom, az emberek befolyást gyakorolhatnak az állam cselekvésére. Kétszáz év azonban a fo­galom életében is igen hosszú idő. A feudális abszolutizmus lerombolása óta Európában olyan jelentős társadalmi változások mentek végbe, mint a polgári társadalmi rend megszilárdítása, a sza­bad versenyen alapuló klasz- szikus polgári berendezkedés felszámolása, az imperializ­mus létrejötte a XIX. század végén, a íasizpnus uralomra jutása Nyugat-Európa nagy részén és végül a szocializmus megjelenése és világrendszer­ré válása a XX. században. Az alkotmány fogalmával és gyakorlatával ugyanaz történt mint nagyon sok más társadalomtudományi kate­góriával — változott, fejlő­dött, időnként a kezdeti el­képzelések ellentétévé vált. Nem egyszer fordult elő az elmúlt két évszázadban, hogy a klasszikus polgári alkot­mányossággal szembe forduló reakciós politikai rendszerek az alkotmányosság bajnokai címet próbálták magukra öl­teni, vagy éppen az alkotmá­nyosságot felszámoló politikai erők az alkotmányosság ég­isze alatt vezették be reakciós politikai berendezkedésüket. Különösen azoknak az or­szágoknak történetében talál­kozhatunk ilyen ellentmon­dásos törekvésekkel, amelyek­ben nem volt következetes polgári átalakulás, ahol tehát a társadalom nem rendelke­zett megfelelő tapasztalatok­kal az alkotmányosság gya­korlatáról. Ezekben az orszá­gokban a politikai gyakorlat nemcsak az alkotmányosság gyakorlatát torzította, hanem ez kihatott a polgári alkot­mányosság elméletének torzu­lásaira is. Ha mindezekhez hozzá­vesszük, hogy a polgári társa­dalom belső ellentmondásai következtében maga sem tud­ta a felvilágosodásnak az ál­lamra vonatkozó nagy eszmé­nyeit következetesen megva­lósítani, akkor válnak telje­sen érthetővé az alkotmá­nyosság eszméiben ma meg­levő ellentmondások, különb­ségek, a nézetek közötti gyak­ran alapvető ellentétek. Magyarországon a kapita­lista átalakulás ellentmondá­sossága következtében több­szörösen érződtek ilyen el­lentmondások. Az elmúlt 150 évben szinte minden politi­kai áramlat az alkotmányos­ság jelszavával is fellépett. Ennek első haladó törekvése­ként a magyar jakobinusokat említhetjük meg. akik több alkotmánytervezetet is kidől- . goztak. 1848/49-ben a baloldal megfogalmazta ugyan alkot­mánytervezeteit, de a bel- és a külpolitikai helyzet alaku­lása nem tette lehetővé a kérdés megoldását. Végül a forradalom utolsó stádiumá­ban Szemere Bertalan vezeté­sével a kormány mégis ki­küldte az alkotmányelőkészítő bizottságot. Az európai á£*gJÍ lás az alkotmányosság köve­telésének látszatára kénysze­rűi még a feudalizmust vé­deni és a polgári átalakulást akadályozni akaró politikai erőket is. Ennek látványos ide­ológiája Magyarországon az „ezer éves ■alkotmány” kon­cepciója volt, amely egy­részről az alkotmányosság melletti kiállás látszatát akar­ta elhitetni másrészt az „ezer évre”, a nemzet „lelkületére” a hagyományokra való hivat­kozás a feudális intézmények védelmét jelentette. Az „ezer éves alkotmány" jelszava tehát megakadályoz­ni, vagy korlátozni törekedett azt a polgári átalakulást, amelynek céljából történeti­leg létrejött a polgári alkot­mányozás egész eszmevilága. A feudális rendek és a nagy- polgárság politikai kompro­misszuma és az azt kifejező „ezer éves alkotmány” ideo­lógiája végül is megakadá­lyozta Magyarországon az al­kotmány létrehazását és a polgári alkotmányosság kö­vetkezetes megvalósítását. Hazánkban ezért mindig a forradalmi erőknek jutott osztályrészül az alkotmány és alkotmányosság bevezetésé­nek követelése, az uralkodó osztály „ezer éves alkot­mány’’-koncepciójával szemben az igazi alkotmá­nyosság hirdetése. Az 1918-as polgári demokratikus átalaku­lás a Habsburg-birodalom szétesésének pillanatában nem volt képes létrehozni az alkotmányt. így következett be Magyarországon — mint Oroszországban is — az a helyzet, hogy az alkotmá­nyozás mintegy 150 éve hú­zódó politikai követelését a munkásmozgalomnak, a szo­cialista társadalomnak kel­lett megoldani. A Magyar Tanácsköztársa­ság alkotmánya a magyar nép történetében az első írott alkotmány volt, amellyel a külső erők támpgatásával lét­rejött ellenforradalmi Horthy- rendszer ismételten csak „az ezer éves alkotmány” esz­ményét állította szembe. A felszabadulás után létrejött második proletárdiktatúra el­ső lépései között ismételten ott találjuk az alkotmányo­zást, hiszen 25 évvel ezelőtt. 1949. augusztus 20-án már létrehozta a módosításokkal ma is hatályban levő alkot­mányát. A magyar nép történetében ezzel új szakasz kezdődik. Ez az új szakasz nemcsak a szo­cializmust jelentő nagy tár­sadalmi változások szakasza, hanem egyben szükségszerűen az alkotmányozás szakasza is. 25 év nem nagy idő az alkot­mányozás szempontjából kü­lönösen nem, ha az alkotmány megteremtéséért folyó 150 évhez viszonyítjuk, de ez a 25 év adta a magyar népnek az alkotmányozás első politi­kai tapasztalatát. Ennek a kornak kellett tisztázni az alkotmányozás eszméi terén mindazokat a társadalmi, po­litikai zavarokat, amelyeket 150 év fejlődése előidézett. Az első bizonytalan lépések után egyre határozottabb a felismerés, hogy a különleges eljárási szabályokkal védett alaptörvény nemcsak nagy politikai dokumentuma a szocializmust építő társada­lomnak, 'hanem garanciákat képes nyújtani egy demokra­tikus, humánus politikai ha­talom gyakorlásához is. Az elmúlt 25 év bizonyítja, hogy érdemes az alkotmány rendel­kezéseit, annak az életbe való megvalósulását nyomon kísér­ni, szabályait állandóan ala­kítani. Ennek jegyében hajtot­ták végre azokat a nagy jelen­tőségű alkotpiányref ormokat is, amelyek 1972-ben követ­keztek be. Történelmünk £££ ja, hogy az alkotmány az alkot­mányosság nem szilárdnak látszó dogmák foglalata, ha­nem az állandóan változó tár­sadalom valóságára épülő olyan politikai, jogi dokumen­tum, amely garanciákat képes adni az állam demokratikus működéséhez. Ebben van nap­jainkra is kiható nagy érté­ke. Schmidt Péter öthetenként sütöttünk kenyeret. . Leginkább szilvaérés tájékán az utoljára maradt kerek kenyérbe már gyakran beleesett a penész. A maga módján még szép is volt, kékes-zöldes színiben játszott. A legszínesebb része­ket késsel kivágtuk. Jó kenyeret sü­tött édesanyám a régi zsuppos há­zunkban. A háztetőn a madarak cső­rükkel kihúzogatták a zsuppból a hosszú szálakat. Amikor a zsuppból új volt. még volt benne szem, azt csipe­gették a madarak a ház tetején. A zsupp rozsszalmából készült. A „ló- dung”-ot, a vékony faradat, amellyel a zsuppot leszorították, néha leverte, elmozdította a szél. Vasban az év min­den napján fúj a szél, csak az erőssé­ge változik. Pompejiben láttam ‘ a legrégibb ke­nyeret. Az ókor kenyerét. A pompeji pék 79-ben gyúrta búzalisztből. Azon a na­pon, augusztus 24-én 81 kenyeret akart sütni. Égy sem sült meg. Fényes nap­pal, déli fél egy körül, amikor az em­berek éppen ebédre készültek, kitört a Vezúv, s maga alá temette a tövé­ben épült Pompejit és Herculaneumot, minden élőlényt és tárgyat, a péket és és félig sült kenyerét. Ifjabb Plinius írta le levelében az eseményt. A mi kemencénk után a pompeji kemencére emlékszem. Nem tudom, hogyan dú­dolt egyáltalán dúdolt-e benne a szél itt a Vezúvnál. Járkáltam az elpusztí­tott fórumon, Apolló temploma napsü­ÜNNEP1 JEGYZET K e n y e r tötte oszlopainál, háttérben a békés kék Vezúwal, s meglegyintett a szél. Bizonyára dúdolt abban a kemencében, ahol a pusztulás napján félig sült meg a kenyér. A kenyér, amely kővé vált. Kőkeménnyé. Festettek képet már majdnem min­denről. Az őszibarackos üvegről is. Drezdá­ban ■ láttam Claude Monet vásznán azokat a hamvas barackokat az üveg­ben, s e-gy-két gyümölcsöt még mellet­te is. Az az őszibarackos üveg nem túl nagy. A kép fény- és atmoszférikus hatása sem vetekszik — mondjuk — az Impresszió-val. Csak gusztusos. Es van Drezdában csendélet. vöröskáposz­tával. James Ensor festette még a szürrealizmus előtt, realisztikus, széles festői modorban, ragyogóan piros ré­pákkal a sok fényes zö^d levél között. Azt írja édesanyám, hogy amikor nemrég otthon voltunk és kint jártunk a „palán tos”-ban, még láthattuk, kicsik voltak az uborkák. Pár nap és már nagyok. Gyorsan, észrevétlenül nő meg minden, mint a gyermek. Éppen a kenyérről ne szólna a kép­zőművészet? Arra gondolok, már három éve állt a régi házunk a kemencével — 1846­ban csináltatta ükapám —, amikor Millet Barbizonba költözött, a fontai- nebleau-i erdő mellé, amely Paál Lász­ló révén bevonult a magyar képzőmű­vészet történetébe is. Itt festette Mil­let a Kalászszedőiket. A földeken dol­gozó ember munkájának, a kenyérért folytatott tevékenységének már-már nemesen ünnepélyes kifejezése ez a kép. A kalász szedése jelentőségében itt valóban ünnepivé magasztosul. En­nek az ünnepnek körete a napverte tarló. Vagy gondoljunk Van Gogh gabona­földjeinek szépségére. Hogy hullámzik az ő búzamezeje, ciprusokkal. S meny­nyi mindenről mesélnek parasztjai. S a magyar művészet? Koszta Jó­zsef első nagyobb szabású műve is a kenyérhez kapcsolódik. A Hazatérő aratók a kenyérért való küzdelem szép fénségét is hordozzák vállukon, a szí­nak mély izzásában. egy másik példa. Nagy Balogh Já- ^ nos Csendélet-ének „tartalma” is a kenyér. Rend és tisztaság van ezen a már-már alázatosan fogalmazott ké pen. Egyszerű önmagában a látvány is: kék színű vizes vödör, fonott kosár, bögre, tányér, kés. S egy tiszta ruhán: megszegett kenyér. Barna héjú, puha bélű. A kép is. tárgya is egyszerű. Mert hiszen mi lenne bonyolult mindennapi kenyerünkben, s a művészetben. És mi lenne, ami nem az. Tóth Elemér Mohácsi—Regős: Augusztus

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom