Nógrád. 1974. július (30. évfolyam. 152-177. szám)
1974-07-14 / 163. szám
Bordás Kázmér tanár űr hajtincse nem hullik homlokába. csak olyan kurta kis frizurája van, ha ugyan nevezhető így hajzata. S a hely, ahol lakik, az sem épp elbűvölő. Nem messze a Duna, de mégsem látszik ide. Az ódon kisváros patinás belseje vagy húsz percre innét, de ő is csak úgy sétál oda. mint a városnéző turisták. Milyen jó lett volna, ha ott lakhat a holt ág partján, az egyik borostyánnal befuttatott egyemeletes házban, melynek egyetlen erkélye a bárkákkal övezett csöndes Duna-ág- ra néz, túlnan a szigetre, s lent arra a sétányra, ahol vasárnap délelőttönként, jó időben, egy-egy csinos nő is elsétál, s akire oly szívesen esett volna Bordás Kázmér tanár úr tekintete az erkélyről. De nincs borostyánnal befuttatott ház, nincs erkély, nincs bárkákkal övezett vízpart, csak ez a falusias kis utca Peterke nénivel, akitől albérleti szobáját bérli. S az udvaron az a Fiat 500-as, amire azért kuporgatta ösz- sze pénzét, hogy azzal vigye este betegeihez Ivánka Mária gyermekorvosnőt, ha majd elnyerte kezét. De Ivánka Mária édesanyja, egy alacsony kövér asszonyság, közéjük állt. Máriának még tetszett volna a tűnődő természetű, gondolataiba mélyedt Bordás Kázmér tanár úr, de anyja, egy hajdani jómódú asztalos és szőlősgazda özvegye, harsányan kioktatta: „Nem azért tanítattunk, lányom, hogy most egy kis éhenkórász tanárhoz menjél. Különben sem tetszik az a sovány képe, az a nagy homloka... mit rejteget mögötte?! Igen széles gondolkodású ember, ezt mondod mindég. De egy lakásra még nem telt a széles gondolkodásából. Te orvos vagy, szeretnek a városban, két évi munkáddal többre mentél, mintha tíz éven át i mítottál volna. Ennek a fiúnak csak nagyúri vágyai van- rak, az apja is olyan éhenkórász tanár volt, hagyd el békességben!. . — Miféle nagyúri vágyai vannak? — csodálkozott el Mária. — Hát, az a kocsi is! — Azt a használt kocsit miattam vette, hogy el tudjon szállítani esténként a betegeimhez. — És a Pesten vásárolt, angol szövetből csináltatott öltöny? — Az én kezemet akarta megkérni benne. Nekem akart letszeni... Pedig igazán nem hiú természet. — No, és a svájci karóra, a világító számokkal, meg a fémszíjjal? Minek az egy ilven éhenkórásznak, akinek még lakása sincs! — Itt vette az óraboltban, nem is volt olyan drága és pontosan jár. Fontos a munkájához. — Szóval, ő ezt hozza a házba, a pontos időt, aztán beül az egyetlen jó ruhájában a fonott karszékbe a tornácon! — Rendes, komoly gyerek, édesanyám, — Igen, jól mondod, gyerek. Nem is felnőtt az, hanem gyerek még. S bár Mária közel érezte magát Kázmérhoz, mégis hajlott az anyai szóra. Hátha akad még valami komolyabb egzisztencia is az útjába. Nem okozna-e súrlódást köztük, hogy ez csak dolgozik, gondolkodik, s alig keres vele őhozzá képest. Nem, igaza van anyának. Csak amikor szt hallották a nyár elején, hogy Bordás Kázmért kinevezték tanárnak a főiskolára, akkor emelte fel hangját Mária, hogy ugye, ő mindig mondta, s akkor szólította fel anyját, hogy ne álljon többé az útjukba, írjon egy szép levelet Kázmémak, s hívja meg vacsorára. Kacsasültre, vörösborra, csokoládétortára és feketére. ^ Az' asszonyság érezte, hogy bakot lőtt. Egy főiskolai tanár mégiscsak más. Fizetésben is, meg címben is. És asztalhoz ült, papírra véste a meghívó levelet. Ezt kapta meg péntek délelőtt Bordás Kázmér kinevezett főiskolai tanár. Elolvasta vagy négyszer és szokása szerint hosszan eltűnődött rajta. Aztán összegyűrte és a papírkosárba dobta. Másnap reggel pedig felöltötte kockás, barna, angol öltönyét, felhúzta svájci karóráját, melyen a sötétben világítanak a számok, s beült még az előző napon tisztára mosott használt kis autójába. Megindult a Duna-parton, a betonúton. Kinevezték a főiskolára tanárnak. Szeptemberben már ott kezdi az új tanévet. De azért mégsem boldog. — Hát ügy, bogy ez a legjobb ruhám. De talán nem is lett volna kár érte. A nő megérezte a férfi hangjából kicsendülő keserűséget; halőr volt, aki az orvhalászoktól vigyázza a partot, mig a két halász valahol a vízen tanyázik. — Halat kíván? — kérdezte, olyan enyhe, halk hangon, mely mintha nem is nap barnította arcába vöröslő duzzadt szájából jött volna. — Jöjjön a bárkára, ott a hal. Ott le is ülhet, ha nem félti a ruháját. —r Ö — legyintett a férfi —, majd vigyázok. Átballagtak a pallón a fekete bárkára, melynek padkáján Bordás Kázmér nyomban elhelyezkedett. Elővette cigarettáját, megkínálta vele a halőrt is, de az nem dohányzott. Aztán elnézett a víz felett a kis robinsoni sziget felé. Örvös Lajos: PÉNTEK Percre pontosan jár az órája, s ha néha rápillant, úgy csillog rajta minden, hogy hunyorogni kezd tőle. Ezen kesernyésen > elmosolyodott. De- hát minek csillog? Még zavarja is egy kicsit, mert nem szokta meg, hogy ráessen az emberek pillantása, nem szerette a feltűnést, s most ezen az órán is megakadhat egy- egy ember pillantása. Pedig nem is volt olyan csúnya __ E bben az angol öltönyben is kényelmetlenül érezte volna magát az önkiszolgáló étterem pultjánál, ahol étkezett, s ahol néhány becsípett ember is időzött mindég. Minden arra szolgált volna, hogyha kisétál Máriával vasárnap a városkába, örüljön neki valaki. Mária. De ha nem örül, akkor mire jó az egész? Ügy érezte magát, mint valami Robinson, aki kincseket lel a magányos szigeten, amelynél hajótörést szenvedett, s most egyedül gyönyörködhet kincseiben. És úgy érezte, hogy minden kincsnél többet érne most Péntek, a hűséges Indián, aki felbukkan a szigeten, megosztja vele magányát, örömét, gondjait. De Péntek csak nem akart felbukkanni. A szépséges, vad Duna-parton nyelte kis autójával a kilométereket, jobbról pedig egy fás emelkedőn, ahol vasúti sínek vezettek, feltűnt pöfögő, fekete masinájával egy tehervonat. Hol kibukkant a fák közül, hol csak dadogása hallatszott. S még ez a kísérő zene is enyhítette most keserűségét. Milyen szép a világ! De miért szép, ha... Ekkor egy táblát pillantott meg lent a lapályos parton, nagy pirosbetűs táblát: Elő hal kapható. Élő hal kapható? De hisz’ ez nagyszerű. Akkor élő embernek is kell ott lennie. De csak egy kis faházat látott, a parton egy öreg halászbárkát, s túlnan fákkal, cserjékkel borított szigetet. Lefékezett, s egy' keskeny földúton át legurult a lejtőn. Amikor kiszállt, két pöttöm kutya futott feléje. A ház mögül meg kezeslábasba öltözött, nagy darab, barnás hajú, szép arcú, erős, fiatal nő bukkant fel. — Ne féljen, nem harapnak! — szólt oda nevetve. — Igazán kár — felelte kicsit epés mosollyal —, legalább széttépték volna az egyetlen szép öltönyömet. A fiatal nő kétkedve nézte. — Az egyetlen? — Milyen jó itt magának! — buggyant ki a száján. — Igen — felelte a nő, mintha most cseppent volna a másik gondolatait. — Nincs sok ember körülöttem, jóformán a magam ura vagyok. Alaposan szemügyre vette az idegent, szemével és egész ösztönével átkutatta, s halkan megkérdezte tőle: — Milyen halat kíván? A férfi úgy nézett rá, mintha most cseppent volna a világba. — Mit? Hogy milyen halat? Mindegy. A rántott pontyot igen szeretem. A paprikásat is. De úgysem • tudom elkészíteni. — Hát a felesége? A családja? — Nincs feleségem és nincs családom. A nő szeme tágra nyílt. — Dehát csak van valakije? A férfi szippantott a cigarettából, s olyan mosoly ült ki arcára, amelyről nem lehetett ttjdni, hogy a világon nevet, vágy önmagán. — Azt hittem, hogy van valakim. De mégsincs. — Csalódott? — Még azt sem. Odáig nem jutottunk eL Már eleve füstbe ment. Én csak egy éhenkórász tanár vagyok. A nő elcsodálkozott. — Miért lenne éhenkórász? Hiszen maga is kap fizetést. — Ezt nem egyformán ítélik meg az emberek. — Ne törődjön vele. — Nem is törődöm. — Nevetve folytatta: — De a pontypaprikást akkor sem tudom elkészíteni. A nő eddig állt. Most leült szemben a másik padkára. Formás termete úgy hatott ezen a kis padkán, mintha a vízből kelt volna ki, hogy a parti kőre üljön. — Én elkészíteném a halat. De itt nem lehet. Én csak otthon főzhetek. Oda meg nem hívhatom. A városban lakom, a szigeten egy kis házban. — Családdal? — .Én is egyedül élek. — Hát akkor miért nem hívhat oda? — Mit szólnának, hogy betér hozzám ebédre? Egy tanár a városból? — Mi közük hozzá? Nem maga mondta, hogy ne törődjek az emberekkel? Hogy hívják magát? — Eszti. — És maga törődik az emberekkel? — Én se. De én mégis nő vagyok. Bordás Kázmér elgondolkodott. — És ha minden vasárnap elmennék magához ebédre? Oda venne kosztosnak? A nő szemében különös fény gyúlladt. — Én csak egyszerű ételeket főzök. — Mégis házikoszt. Eddig az önkiszolgáló étteremben ebédeltem vasárnaponként. Állva, olykor becsípett emberek kö-' zott. Enyhe szellő borzolta a vizet és átfújt a bárka felett. — De nálam jól kell ám viselkedni — ejtette lassan Eszti a szavakat. — Becsületesen élek. A férfi elnevette magát — Higgye el, én is. Talán ezért is csak most veszem észre, hogy szép. Nem abban a hétköznapi értelemben. Olyan egészségesnek érzem. Egészséges lelkűnek is. — Ezt nem egészen értette a lány. — Igen, egészséges vagyok. Reggel hideg vízben, este melegben mosdok. — Csinos lehet közben. A nő elmosolyodott — Ne udvaroljon. — Nem, nem — szabadkozott a férfi. — Nem is tudok. Mintha pirosság futott volna át Eszti arcán. — Akikkel eddig találkoztam, mind tudtak udvarolni. — És csöndesen hozzátette: — A Szélvirág utca 7. szám alatt lakom. A szigeten. A férfi felállt és álmélko- dó szemmel nézte a szép, értelmes, büszke teremtést, aki ebéddel várja már vasárnap, pedig nem tudja, hogy kinevezték a főiskolára. — Ott leszek, Eszti. Különben Bordás Kázmér a nevem. Meg fog ismerni a kis fehér autóról, a kockás öltönyömről, meg az órámróL A maga kedvéért jelenek meg így. A nő nagyot nevetett. — Az én kedvemért egye meg inkább a főztöm. Hiszen olyan sovány, hogy össze tudnám Toppantani. Mintha újra visszatért volna a férfibe az élet. Ezt mondta: — A különös az, hogy én ugyanezt érzem. Pedig olyan kevés bátorságom van hozzá. És mégis... Eszti megsimogatta Kázmér arcát, erős, barna tenyerével. És természetes hangon felelt rá: — Húsz forint egy kiló élő hal ára. Tisztítatlanul. MÁTYÁS FERENC: Tihanyban ILLYÉS GYULÁNAK Somogyi égre csörren a pohár fáradt kezünkben, összeesküvésre készül a nyár, s már megbilincsel. Mint rakétákból az ejtőernyős, hullámok hátán, 8zalmaszál-reményembe fogódzva vacogtam árván. Vitt a haláltánc, — s áttörő erő létéhez kötődve forrongott bennem; legyek az ember védelmezője. Jeleket adó magányos tanyák sirályként jöttek, s mementóként rámmaradt messzi gond kötözött meg. Bot végére szúrt szavakkal vágtam sírt a homokon, — elég emléknek, hogy fölriasszon egyetlen bokor. Vallattam a volt szenvedéseket, az ősz dorombolt, partravetődtem, csalt a meredek, s a zászló a dombon. Romlott időben romlatlan maradt a tihanyi csúcs, s mutatta most is az idő felett, hogy merre az út Az összetartó, sóhajt lefogó paraszt-mennyezet roppant meg bennem, akár a csontom, s van-e felelet? Somogyi égre csörrent a pohár fáradt kezünkben, — romlik a pompa, a nyár dísze hull mindenünnen. már GUTÁI MAGDAl Koraősz Szeptember, augusztus vége. Koraösz. Várom, hogy bekövetkezzék az elmúlt évszak, záporaival. Szép kísérlet Lehetetlenség. Tajtékzott a mező, örvénylett a rozs. Az, ami volt, most történjék meg. Elhagyhatlak. Láthatatlanul a rozstáblára csöpög a véred. SASS ERVIN: Utazom mögöttem több ezer kilométer vonatomon az ágyam az íróasztalom ablakom is az elfúló világra utazom hogy megérkezzem valahová ahonnan újabb utak újabb kilométerek újabb megérkezések reménye vezet hozzád reménytelenségbe kiáltott remény TE VAGY Szivedből freccsen Az ecseted te vagy vászonra magad. a szín. A szépet, a jót Lelked ül képed ábrázolod harmóniáján. Á béke: ars poétikád. Műved nem életed Anya vagy, szeretsz. darabja Ezt adod tovább. Szenográdi Ferenc aí v'J J ^ r Kiss Attila tusrajza
