Nógrád. 1974. július (30. évfolyam. 152-177. szám)
1974-07-21 / 169. szám
Tűn d^rkert lehetne A szívemet hoztam Munkások a hétvégi telken Harminc év után Megyénkben is egyre több városi ember tölti a hétvégét saját telkén. Megnőtt a varázsa annak a kis földterületnek, ahol a heti munka után csend és tiszta levegő várja az embert, ahol pihenni és dolgozgatni egyaránt lehet. A lényeg az, hogy olyasmit csinálhatnak, amire a városban nincs lehetőség. Az utóbbi években sok munkás is telektulajdonossá vált. A Salgótarjáni Kohászati Üzemekből legtöbben Ereszt- vény környékén „telepedtek le”. Révai Antal, a GYGO szakmunkása sóikat tud mesélni erről a „honfoglalásról”: — Szikladarabokkal teli ősbozót volt ez a terület, hiszen a már nem működő kőbánya folytatása. Régen itt húzódott a Macskalyukból Somóskőre vezető kisvasút. Néhány telek- tulajdonos összefogott és meggyalultatta az utat, de kocsival most is csak jó időben érhető el. Mi két éve vásároltunk 200 négyszögölnyi területet, ugyanilyen nagyságú telke van itt a húgomnak, bátyámnak és öcsémnek. Gyakran járunk ki együtt, ilyenkor szép nagy a család. Jelenleg csak egy deszkából készült szerszámos bódé van a földünkön, nagyon szeretnénk egy egyszerű kis házikót! Ez azonban nem könnyű ügy: hiába szerepelt az adásvételi szerződésben, hogy pihenésre való hétvégi üdülőtelket vásároltunk, a tavaly nyáron megjelent új rendelet szerint nem szabad építenünk rá. Pedig a vásárlás után kaptunk egy tájékoztatót is a városi tanácstól, amelyben az szerepelt, hogy egyszerű drótkerítés és nem lakás céljára szolgáló épület engedély nélkül is építhető. Kirándulni akarunk innen, nem pedig bolgárkerté- ízetet létesíteni. Erre így is van lehetőség, hiszen csodálatos a környék: a szomszédban van a salgói, a somoskői vár, télen és nyáron egyaránt sokat túrázunk. A régi szép időkben, mikor télen hó is esett, gyakran felcsatoltuk a síléceket, és a Karancsról lementünk Somoskőre. Tavaly januárban viszont megtörtént, hogy félmeztelenül sütöttünk szalonnát. Nyaranta szívesen barangolunk a salgói vár környékén és a strand felé gyalog jövünk haza. Volt egy jó ötletünk: megvettük egy vízmelegítő boyler alsó részét, ezen kitűnő bográcsgulyást, zsi- ványpecsenyét készíthetünk. Tündér kert lehetne ez, ha megkapjuk az engedélyt, hogy igazi üdülőtelekké alakíthassuk. Pécskő-Szilvás lakói közé tartozik a Deutsch-család és Király István, az anyagátvétel dolgozói. Ez a terület alkalmasabb kertészkedésre. Mint a neve is elárulja, a leggyakoribb gyümölcs errefelé a szilva. — Tavasszal lettünk telek- tulajdonosok. Én magam először féltem az egésztől: kint a hegyoldalban van, sokat kell mászni. De nagyon megszerettem azóta. Kint minden olyan megnyugtató, eltölti az embert a csönd. Ma már én mondogatom, hogy akár két hétig is ellaknék ott, jobb pihenés lenne, mintha beutalóval mennék üdülni. Igaz, még csak egy ideiglenes bódé van rajta, priccsekkel, gumimatraccal, a férjem egymaga barkácsolta. Három hét alatt kerítettük be. Eddig csak különböző zöldségféléket termeltünk, most a hét végén lesz a borsószüret. Hat éve nem volt művelve a föld, ezért ősszel Mai tévéajánlatunk 14.35: TÖBBET ÉSSZEL, MINT ERŐVEL! Riportfilm az úttörő mezőgazdászok országos vetélkedőjéről. Július 2—6-a között rendezték meg az országos versenysorozat döntőjét Hajdúszoboszlón. A járási és megyei versenyeken legjobb eredményt elért 16 csapat versenyzett az országos elsőségért, amelyet végül is a hajdúhadháziak nyerték el. A hetedik és nyolcadik osztályos tanulókból álló négytagú csapatok gyakorlati, valamint elméleti kérdéscsoportokból vizsgáztak. Az ifjú „mezőgazdászok” bemutatták, hogyan kell palán tázni. répát egyelni, vetni, vetést előkészíteni. Végeztek zöldoltást, készítettek szaporítóládát, a lányok még hímzésben is összemérték tudásukat. A televízió a döntő négy napjának eseményeiről tudósít. LAP — 9 MILLIÓ HALLGATÓNAK A Szovjetunióban megjelenő 226 ifjúsági újság és folyóirat újabbal gyarapodott. Megjelent a Sztugyencsenszkij Meri dián. Az új folyóirat a Kom- szomol és a Közép- és Felsőfokú Oktatási' Minisztérium közös kiadványa. A lap címe tükrözi tartalmát. Elsősorban a szovjet felsőoktatási intézmények ki- lenemilliónyi hallgatójához és róluk szól. Az új lap bemutatja a főiskola és egyetemi hallgatók életét tanulmányait, az egyetemi építőtáborok tagjait, a tudományos diákköri munkát, a jövendő szakemberek művészeti- és sportérdeklődését. A szerkesztők meg akarják ismertetni olvasóikat a külföldi fiatalok életével és problémáival. A társadalmi-politikai jellegű folyóiratban bőségesen találhatók művészi elbeszélések, versek és természetesen humor, amely nélkül elképzelhetetlen az egyetemista élet. Az ifjúsági lap mintegy 300 000-es példányszámban jelenik meg. meg kell trágyázni, ha epret akarunk enni jövő tavasszal. A férjem két műszakban dolgozik. Mostanában gyakran alakul úgy a napirendünk, hogy együtt kelünk, én jövök a gyárba, ő pedig a kisebb, 13 éves kislányunkkal a telekre. Délben onnan jön be dolgozni. Higgye el, az ennivaló is jobban esik ott! Vasárnaponként bográcsost főzünk, felmegyünk a Pécskőre, sétálunk az erdőben, szamócázgatunk vagy a telken pihenünk, rádió és magnó mellett napozga- tunk. 1955 óta egy salgótarjáni bérházban lakunk, így érthető, hogy nem adnánk semmiért a szabadban töltött órákat! — mondja Deutsch Ká- rolyné. Király István régebbi telek- tulajdonos, az ő szilvafáin már pálinka is „termett”. — Feleségem a Csemegében dolgozik. Gyakran vásárolunk jóféle szalonnát és kivisszük. Kinti szomszédaink között sok az acélgyári — hol itt, hol ott szervezünk szalonnasütést. Időnként kint is alszunk; a zöldre festett kis faházban, amit a gyárban vásárolt fahulladékból eszkábáltam ösz- sze, két heverőnk van. A kertben a szilva mellett más is megterem: piszke, ribizli, eper, zöldségek. Mindenki megtalálja a maga szórakozását: a feleségem tollasozik a kisfiúnkkal, én beszélgetek a haverokkal, vagy mindhárman felkerekedünk egy kis túrára. Barátságok kötődnek és erősödnek meg. Mióta a telken töltjük a hét végét, pihentebben kezdjük az új hetet. Nem a pár kiló gyümölcs, a néhány liter pálinka az igazi haszna a Szilvásnak, hanem a pihent- ség! G. Kiss Magdolna Társadalmi munkában A MEZŐGÉP Vállalat pásztói gyáregységében kisebb méretű rekonstrukció folyik. A munkákból a gyáregység szocialista brigádjai derekasan kiveszik részüket. Többek között ők végezték el a fémvázas anyag- és készáruraktár felállítását, tetőfedését. A vasszerkezetet is lemázolták. — Bakos István! — Jelen! — Bakos József! — Jelen! — Belvári Géza! — Jelen! — Bérezi György! — Jelen! — Budai György! — Nincs itt! — Ki tud róla? — Igazoltan távol van! — Csákvári Ede! — Jelen! — Cserven Sándor... Egymás után hangzik fel a harminchárom név, miközben a nap lassan lebukik a hegyek mögé, s a salgói vár is sötétbe takarózik. Tizenkilencszer „jelen” a válasz. Az osztály fele hiányzik. Öten meghaltak, egy eltűnt, nyolcán különféle okok miatt kimentették magukat. Igazolt hiányzók. A névsort nem az osztályfőnök olvassa, hanem egy diák. Őszhajú diák. A többieknek is deresedik a fejük, van aki éppen csak őszül, s olyan is, aki már elbúcsúzott haja nagyobbik részétől. Megilletődve ülnek, nézegetik egymás vonásait, és megállapítják, mennyivel öregebbek lettek a többiek. Három évtized telt el azóta, hogy együtt indultak a nagybetűs Életbe, együtt érettségiztek a Salgótarjáni Kereskedelmi Középiskola tanulói. Szétsodorta őket a történelem vihara, különféle pályákra kerültek, vagy át a határon. Van, aki Csehszlovákiából jött el a találkozóra. Itt az osztályfőnök is, Görgényi Frigyes. Galambősz haja különbözteti meg deresedő tanítványaitól. Jelenleg a nógrádi szénbányáknál dolgozik. — Jólesik látni a fiúkat... Nekem mindig fiúk maradnak, hiába lettek azóta felnőttek, családapák. Nagyon szétszóródtak, legtöbbjükkel régen nem találkoztam, bár a helybeliek néha felkeresnek... szeretném tudni, mi lett belőlük. .. Csikós Zoltánra mindenki egyformán köszönt rá: „Hogy vagy Rúdugró?” A név még az iskolában ragadt rá, mivel ebben a sportágban ért el kiemelkedő eredményt. — Nem lettem sportoló. Nem vettem volna a lelkemNévsorol vasás re, hogy apám még négy évet dolgozzon rám, amíg a Test- nevelési Főiskolára járok. Budapesten élek, a filmgyár alr kalmazásában dolgozom. Hazajönni kicsit nosztalgikus érzés. Valamivel soványabbak voltunk, valamivel higgadtabbak lettünk, eltelt harminc esztendő... Csohány Kálmán kétszeres Munkácsy-díjas érdemes művészt keresgéltem a tablón, amelyet egy lelkes öreg diák fényképmásolatban elhozott. — Az eredeti sajnos, lekerült az iskola pincéjébe és annyira megrongálódott, hogy nem lehetett ott a találkozón. — A kis tablón bizony inkább az aláírás azonosította a művészt. — Mindnyájan emlékekkel megrakodva jöttünk a találkozóra. Amióta megérkeztünk, erről beszélgetünk... Alig vártam, hogy együtt legyünk újra... az embernek valahogy visszajön a gyerekkora. A kereskedelmi pályán maradt, s jelenleg egyik külképviseleti szervünknél dolgozik Molnár Sándor. Vajon ő mit hozott magával a találkozóra? — A szívemet. Azt hiszem, ez a legtöbb, ez sokkal több mindennél. Mindnyájan ezt hoztuk. Harminc éve nem láttuk egymást és most találkozunk. .. Lehet ennél többet mondani? Közben teljesen besotéte- dett. Az osztálygyűlés befejezéseként megállapodás született. Minden év májusának utolsó szombatján találkoznak az „öregdiákok” a Hotel Salgó éttermében. Az osztály jelenlevő tagjai megemlékeztek egy perces néma felállással azokról a társaikról, akik már nem vehetnek részt a találkozókon, majd bevonultak az étterembe, ahol az osztályfőnöknek és a találkozóra ugyancsak eljött volt tanárjuknak, dr. Ur Lajosnak emléktárgyakat adtak át. Ezután családtagokkal kibővítve közös vacsora, majd hajnalig tartó beszélgetés következett. Egy érettségi találkozó, még ha harmincadik is, nem világrengető esemény. Hogy mégis miért érdemel többet, azt az egyik részt vevő húsz év körüli fia fogalmazta meg: — Nem akartam eljönni,’ de nem bántam meg, hogy itt vagyok. Nagyon-nagyon szép dolog ez, hogy így ösz- szegyűltek édesapámék. Jól esik osztoznom az örömükben. ., G. I. Emest Hemingway*: „UHE GÉMÉRÁTION PERDUE” (Részlet) Mikor mi Kanadából visszatértünk és a rue Notre-Dame-des-Champs- on béreltünk lakást, s mikor Miss Stein meg én még jó barátok voltunk, akkor történt, hogy egyszer megjegyzést tett az elveszett nemzedékről. Akkoriban éppen egy öreg T- Forddal járt, s történetesen valami baja esett a kocsi gyújtásának, az a fiatalember azonban, aki a garázsban dolgozott, és előzőleg végigszolgálta a háború utolsó évét, vagy ügyetlenül javította meg, vagy az is meglehet, hogy nem volt hajlandó megsérteni a korábban érkezettek elsőségét. Elég az hozzá, hogy nem volt sérieuxk s a patron2 Miss Stein panaszára alaposan lehordta. Azt mondta a patron: a génération perdue. — Látja, ezek maguk. Maguk mind — mondta Miss Stein. — Az összes l’áborút járt fiatal ember. Maguk az elveszett nemzedék. — Igazán? — kérdeztem. — De mennyire — erős- ködött. — Maguknak semmi se szent. Holtra isszák magukat... — Részeg volt az a kis szerelő? — kérdeztem. — Dehogy volt részeg. 1. Komoly. 2. Tulajdonos. 3. Vesszen Vilmos! •(Emest Hemingway: Vándorünnep című könyvéből, születésének 7S-ik évfordulója alkalmából) . — Látott engem valaha is részegen? — Nem láttam. De a barátai mind isznak. — Volt már, hogy én is leittam magam. De ide sose jövök részegen. — Persze, hogy nem. Ezt nem is állítottam. — A patron azonban hajnali tizenegykor nyilván részeg volt— mondtam. — Máskülönben nem telt volna tőle ilyen szép mondás. — Ne vitatkozzon velem, Hemingway — szakított félbe Miss Stein. — Semmi értelme. Maguk elveszett nemzedék, pontosan úgy, ahogy a garázsmester mondta. Később, amikor első regényemet. írtam, megpróbáltam Miss Steinnek a garázsmester szájából ellesett idézetét egy másik, a Prédikátor Könyvéből származó idézettel eller^súlyoz- ni. Aznap este azonban, hazafelé mentemben a garázsban dolgozó fiúra gondoltam, és arra, hogy vajon szállították-e valaha e mentőkocsinak átalakított járművek egyikén? Emlékszem, hogy égtek le a fékjeik, mikor sebesültekkel túlterhelve gördültek lefelé a hegyi utakon, hogyan kellett először egyesbe, aztán hátramenetbe kapcsolni, hogy végül lefékeződjenek, hogyan küldték az utolsókat üresen a szakadékba, hogy végtére nagy, H-váltós, fém-fékpo- fájú Fiatokkal lehessen kicserélni őket. Miss Steinre és Sherwood Andersonra gondoltam, a fegyelemmel szembenálló önzésre, és szellemi restségre, és arra, hogy ki kit is nevez elveszett nemzedéknek? Időközben felértem a Closerie des Lilas- hoz, a fény ráesett régi barátomra, Ney marsall kivont kardú szobrára, a fák árnyékot vetettek a bronzra, Ney ott állt egyedül, a háta mögött senki — mekkorát is bukott Waterloonál! — és arra gondoltam, hogy minden nemzedéket elveszítenek, mindig elveszett és mindig is el fog veszni, majd betértem a Lilas-ba, hogy a szobornak legyem társasága, és megittam egy pohár hideg sört mielőtt hazamentem volna a fűrészmalom fölötti lakásunkra. Ültem a sörös pohár előtt,, néztem a szobrot, és felidéztem magamban, hogy hány napig is vívott Ney — személyesen utóvédharcot a moszkvai visszavonuláskor, miután Napóleon Caulain-court- ral hintón elszelelt, arra gondoltam, hogy milyen meleg szívű és szerető jó- bárát is Miss Stein, milyen szépen emlékezett rrteg Apollinaire-ről, s hogyan is halt meg Apollinaire 1918-ban, a fegyverszünet napján, mikor lent bömbölt a tömeg — a bas Guilleaume3 —, ő meg, haláltusájában, azt hitte, hogy őt gyalázzák, és arra gondoltam, hogy megteszek majd Miss Steinért minden tőlem telhetőt, s amíg az erőmből telik, gondoskodom róla, hogy megkapja a méltó elismerést a munkájáért, úgy segéljen engem az Isten és Mike Ney. De pokolba ezekkel az „elveszett generáció”-s szólamokkal és az összes piszok, könnyelmű általánosítással. Mikor hazaértem, beléptem az udvarra, fölmentem a lépcsőn, és megpillantottam a feleségemet, a fiamat és a macskáját, Frederic Macská-t, s valamennyien vidámak voltak, és a kandallóban pattogott a tűz, azt'mondtam a feleségemnek: — Tudod, akárhogy is, de az a Gertrude igazán rendes nő. — Hát persze, hogy rendes. — Csak néha rengeteg marhaságot összehord. — Én még sose hajlottam — válaszolta a feleségem. — Tudod, Apkó, én csak feleség vagyok. Velem a barátnője beszélget. i
