Nógrád. 1974. június (30. évfolyam. 126-151. szám)
1974-06-28 / 149. szám
Á tudomány kétirányú utcája AMIKOR AZ amerikai űrhajózás központjában jártam, vendéglátó házigazdáim megmutattak egy tantermet, ahol a könyvespolcokon csupa ci- rülbetűs könyv, oktatási segédlet sorakozott. ,,Az idők jele — mondták az orosz nyelv az amerikai űrhajóskiképzés új kötelező tantárgyra". Ehhez hozzá lehet tenni a „másik oldalt", a szovjet űrhajósok angolul tanulnak. Amikor két szovjet űrhajós, Vlagyimir Satalov vezérőrnagy és Alekszej Jeliszejev az Egyesült Államokban járt, az újságíróknak feltűnt: alig volt szükségük tolmácsra, általában jól elboldogultak angol tudásukkal. Satalovot és Je- liszejevet egyébként húsz űrszakértő kollégájuk kísérte el, s a delegációt Konsztantin Busujev professzor vezette. A küldöttség a houstoni Johnson űrkutatási központban az első nemzetek közötti űrvállalkozásról tárgyalt, megállapítva, mi szükséges, ahhoz, hogy az 1975 nyarán megvalósulhasson. Egy év múlva nyáron, a világűrben, 220 kilométer magasban a szovjet, s az amerikai asztronauták összekapcsolnak egy Szojuz és egy Apollo típusú űrhajót, s átmennek egymás űrhajójába, ahol közösen végeznek kísérleteket. Busujev professzor elmondotta nekünk, milyen bonyolult feladatokat kell addig megoldani. Először is meg kell szervezni a nemzeti irányító központokat. A közös kísérlet egész időszakában mindegyik űrhajót saját nemzeti irányító központja vezérli, de — a szükségletnek megfelelően — az irányító központban a másik ország űrszakértői is jelen lehetnek. Másodszor, ki kell cserélni az Apollo és Szojuz műszaki rajzait, hogy Houstonban felállíthassák a Szojuz, a szovjet Csillagvárosban pedig az Apollo gyakorló modelljét. Harmadszor: szabványosítani kell bizonyos berendezéseket, elsősorban azokat, amelyek a „dokkolást”, az összekapcsolást szolgálják... Már az első szakaszban tapasztalni lehetett a szakmai megbecsülés és együttműködés szellemének" kialakulását az űrhajósok között. Ez kiváltképpen az első szovjet—amerikai űrvállalkozás személyzetére vonatkozik: a résztvevőket és a „tartalékokat” is már mindkét fél kijelölte. Rendszeressé váltak a kölcsönös ! 1 f Q7 UGYANEZ AZ EPlTÖ szellem hatja át a kibontakozó tudományos együttműködést más területeken is: a folyamatot, amely szorosan összefügg a szovjet—amerikai politikai kapcsolatok normalizálásával, különösen meggyorsította Leonyid Brezsnyevnek az elmúlt év nyarán tett amerikai látogatása. Akkor elhatározták — a többi között — a kulturális csere fejlesztését, a mezőgazdasági együttműködést, megállapodást írtak alá a közlekedési és óceanográfiai kutatásról, valamint az atomenergia békés felhasználósáról. A washingtoni tárgyalásokon jelenlevő szovjet és amerikai szakemberek egyetértettek abban, hogy mindegyik megállapodás „kétirányú utcát” testesít meg, nem pedig „egyirányú forgalmat”: másszóval minkét fél csak nyerhet az együttműködésből. Ott voltam a Fehér Házban, amikor az Egyesült Államok atomenergia-bizottságának elnöknője ismertette a világsajtó képviselőivel az atomenergia békés felhasználásáról szóló egyezményt: „Együttműködésünk egyik fő célja termonukleáris bemutató reaktorok létrehozása. A legnagyobb érdeklődéssel ismerkedünk azzal, amit a szovjet tudósok Moszkvában, Leningrádban, Kijevben ezen a téren elértek, ök régebben foglalkoznak ezzel a kérdéssel, mint mi”, — mondotta az elnöknő. (Valóban így van: Kurcsatov, a szovjet atombomba és atom- energetika atyja, valósággal megszállottja volt élete utolsó éveiben a termonukleáris reaktorok tervezésének: pedig, akkor még azok voltak többségben, akik nem hittek benne, hogy e feladat száz éven belül technikailag megvalósítható). Az Egyesült Államokban egyébként érdekes volt megfigyelni, hogy a kezdődő kooperáció eszméje olyanok gondolkodását is megváltoztatta, akik éveken át a hidegháború nyomvonalán haladtak. Itt van például Teller Ede, a magyar származású atomtudós akinek vezető szerepe volt az Egyesült Államok nukleáris ütőerejének létrehozásában. Tellernek sok más kollégájától, például az ugyancsak magyar származású Szilárd Leótól eltérően sohasem voltak „lelkiismereti konfliktusai”. Helyeselte az atombomba ledobását Hirosimára és Na- gaszakira, helyeselte az „atomzsarolást” és kivívta azt a címet, amivel egy amerikai publicista illette: „A hidegháború mintatudósa”. S most Teller is letérni készül a régi ösvényről: a közelmúltban arról nyilatkozott, hogy meg kell gyorsítani az atomegyüttműködést a Szovjetunióval. „Ha megoldjuk az atomenergia békés felhasználását, akkor nagy hálával adózhatunk szovjet kollégáinknak”. A nyilatkozat érthető feltűnést keltett. Teller soha korábban nem foglalt pozitívan állást a szovjet—amerikai tudományos együttműködés mellett. Változnak az idők... Ezek a változó idők szinte hónapról hónapra a kooperáció uj lehetőségeit tárják fel. Síovjet és amerikai óceánkutatók együtt vizsgálják a Csendes-óceán körzetében a matematikai pontosságú időjáráselőrejelzés lehetőségeit. Megkezdődött a rákkutatás összehangolása, s egy amerikai professzor — James Holland — Moszkvában ezt mondotta: „Mind a két ország orvosai arra gondolnak, hogy kórtermeinkben betegek fekszenek, akik reménykedve várják tő- lün a segítséget. És a betegek jogosan számítanak arra, hogy segítséget kapnak. Ez a gondolat hatja át az orvosokat Amerikában és Szovjetunióban egyaránt”. AZ A TUDOMÁNYOS együttműködés, amely a hetvenes esztendők csúcstalálko-! zói nyomán bontakozik ki, nemcsak két nagy országot szolgál, hanem a világ minden országát: az egész emberiséget. Részlegesen koordinálva a világ két legkomolyabb „tudományos nagyhatalmának” szellemi pontenciálját, békés, humanista célok gyorsabb megvalósítását teszi lehetővé. Színházi esték P Már megszoktuk, hogy » színházi évadot rendszerint operett zárja, talán az éves komoly munka „levezetéseként”, a „színházellenes” nyár hőségének engedelmeskedve, a nagyközönség könnyed szó-< rakozási igényeit kielégítve.’ Az idei salgótarjáni színházi szezont a modern bécsi operett klasszikusának, Leo Falinak Pompadour című nagyoperettje zárta. A sikeres szerzőnek, aki zenészcsalád gyermekeként már 5 éves korában hegedülni tanult, később pedig zenekarokban játszott, illetve zenekarokat vezetett, ez az 1922-ben írt munkája világsiker lett. Miértje egyértelmű. — A világsiker már a születés pillanatában is inkább a melodikus, mértéktartó zenének szólt, sem — mint a soványka librettónak, amely Kivéve Flórit. Alighanem, aznap semmi sem tudta volna elvenni a kedvét. Mennyire ugrattuk pedig ezért! Akkor is, amikor váltás után szétszéledtünk. Emlékszem, Kelemen megkérdezte: I — Most hogy lesztek? Flóri rám nézett. Láttam a tekintetéből, hogy mit vár tőlem. Mégis, azt mondta: — Miattam maradhatsz! — Azt lesem, hogyan han- cúroztok? — vágtam oda neki. Boldogan viszonozta az ugratást: — Ki is nyomnám a szemedet! — És mégsem állhatta meg, hogy hozzá ne tegye: — Azért most még maradhatsz! Ezt nem szerettem Flóri - ban, ezt az állandó jómodort. A fene nagy önfegyelmet, amit aztán miránk is át akart ruházni. Az élete rendezettségét, amelyen soha egy folt, egy szakadás nem eshetett. A józanságot, meg az ügybuzgalmat, hogy minket is hasonlónak tudhasson. Az ember olyan, amilyen, de Flóri folyton faragni akart bennünket Mi szüksége volt erre? Látta, ugye, hogy a fúrótorony egy szülőföldben állt? Akadt ott néhány korai szőlőfajta. A többiek néha csipegették, közülünk soha senki. Mit számított a szövetkezetnek az már! Beletúrtunk a szőlőföldjükbé, megfizették nekik. De mi nem szakíthattunk még egy fürt szőlőt sem. Mi egymást követő két héten át magunkra vállaltuk az éjszakai műszakot, ha kellett. Mert mi voltunk az „Apostolok”. Így csúfoltak már bennünket a többiek. Az apostolok. Ha nem is voltunk tizenketten, hanem csak kilencen. És Flójri csinált belőlünk apostolokat. De ő maga az volt-e? Mi ketten egy szálláson laktunk mindig, az előző munkahelyen is. Én voltam a legtöbbet együtt vele. mégsem tudtam róla semmit. Az apostolok mindent tudtak egymásról. De Flóriról csak annyit tudtunk, hogy messze lakik, és ritkán jár haza. Pedig fiatal felesége van, állította róla Kelemen. Maga Flóri még ezzel sem dicsekedett el. Szikora menyasszonyát. már úgy ismertem, mintha én készültem volna feleségül venni. Sóvárgó gyerekeiről tudtam, melyik mikor beteg, Puskás özvegy anyjának házát megtaláltam volna a falujában. És gyűlöltem kis Gyurka nevelőapját, aki a surmó legénykéből akart megélni. Egyikőjük családjánál sem jártam, egyikőjüket sem látogatta a családjuk. De tudja, milyenek a férfiak, ha együtt kényszerülnek élni ?! Szabad időben kézről kézre jártak a fényképek, néha még a levelek Is, és akármiről folyt a szó, a végén mindig az otthoniakra terelődött. Csak Flórián nem mutatott soha fényképet, s hallgatott mindig, ha levele jött. Kivéve most, hogy táviratot kapott. Ezért lett az apostoloknak is nagy napjuk az a szombat, amikor Flóri feleségének szokatlan látogatását vártuk, összebeszéltünk, hogy mi is kimegyünk eléje az állomásra. Fogadni kellett azt az asszonyt, aki olyan mesz- sziről eljön a férje után. Flóri mitsem sejtett a tervünkről. Amikor otthagytuk Tóth néni kapujában, az apostolok még megnyugtatták: — Ne féltsd te Belamit! Talál magának ágyat, bízd csak rá! Köztünk mindenkinek volt valami gúnvneve. Énrám ezt a Belamit Deutsch ragasztot4 NÖGRÁD = 1974. június 28,, péntek A televízió ma esti Nyitott könyv című adása (22.25) kor társ irodalmunk egyik érdekes, színes egyéniségét, a nagy közönségsikert aratott Hideg napok című könyv szerzőjét. Cseres Tibort mutatja be. Az „Itt a földön is” három törté nelmi korszakot ábrázol, kiváló színészek — többek között Mensáros László, Békés Rita, Bánsági Ildikó, Szombathy Gyula — közreműködésével. A Kabay Barna által televízióra „hangszerelt" írások egyben az író három stíluskorszakával ismertetnek meg, Bodnár György irodalomtörténész segítségével ompadour Innocent Vincze Ernő modern hangvételű, kitűnő átdolgozása nélkül aligha állná meg helyét kinevetés nélkül a mai színpadon. A teljes igazság kedvéért viszont tegyük ehhez hozzá, hogy Schanzer és Wellisch szövege — a helyenként felerősödő, igaz azonban, hogy a jelszószerűség szintjén megmaradó pozitív társadalmi gondolati tendenciával, a hamis és bántó bárgyúság elkerülésével — a maga korában a jobbak közé tartozott. Ebben az operettben az emberi szabadság- jogokról és egyenlőségről a megszokottnál legalább való- szerűbben énekelnek. Nincs szó társadalmi rangkülönbségtől akadályoztatott, az átlátszó félreértéseken győzedelmeskedő csillogó fogú, mentolízű szerelemről. Mert Leo Fall szolid, jó ízlésű és biztos ta. Nyomta a bögyét, hogy nekem, ahány helyen megfordultunk, mindenütt akadt valakim. Neki is akadt volna, csak a nős emberek gyakorlatlanságával mindig el- ügyetlenkedte a dolgát. Mindig későn jött rá, hogy megkaphatta volna, amit akart. Lassan mozgott, mint a csiga. Én meg hát elneveztem Csigának. No, szóval, szétszéledtünk, ki-ki a maga szállása felé. Igyekeztek lefeküdni az apostolok, hogy délutánig kialhas- sák magukat. A vendéglő előtt már csak ketten bú- csúzkodtunk. — Aztán vekkert a füled mellé! — mondta Csiga, de tudtam, hogy azt gondolja: úgyse alszol te máma, egy szemhunyást sem. Piri délelőttös volt. Benéztem az étterembe, egy-két buszra váró vendég teázott csak az asztaloknál. Nem ültem le, mert akkor Piri nem engedett volna fizetni. Az ilyesmit pedig rühellem nagyon. Blokkot váltottam a söntésben, s vittem a pohár pálinkát az étterembe. Akkor már jött is az asszony. Nem lépett mindjárt hozzám, előbb kiszolgálta a vendéget, még időzött is az asztalnál. Aztán úgy jött oda, mintha csak arra akarna figyelmeztetni, hogy ülve nem fogyaszthatok, csak ha nála rendeltem. — Nem feküdtél le? — kérdezte. Belenéztem a szemébe. De úgy ám hogy abból értsen. (Folytatjuk) technikai tudással rendelkező zeneszerzőnek bizonyul ezzel, A Sztambul rózsája mellett, a legtöbbször játszott művével. Bor József ötletekben kimeríthetetlen rendezése csak fokozza a Pompadour sikerét. Színészeinek bőséges lehetőséget teremt a komédiázásra. Dicséretes törekvése, hogy az operettet megszabadítsa az üres bájolgástól, a hozzátapadt, ma már szinte kibírhatatlanul rossz sablonoktól. Az előadás zárójelenete, amelyben a kikapós márkiné ifjonc hadnagyát, a féltékeny király elől abroncsos szoknyája alá rejti, telitalálat: mai, élő, igazi színház. Finoman pikáns, ellenállhatatlanul mulatságos, és árulkodóan leleplező. Székely László díszleteit a kifejező egyszerűség jellemezte. épp így Hruby Mária „beszédes” jelmezeit. A címszerepben Bókay Mária kitűnőre „vizsgázott”: régóta tudjuk, jó színésznő, nemcsak jó énekes. Vári Éva pedig olyan furfangos és bővérű, komornát állít a színpadra, mint amilyent kell. Neki elhisszük, hogy ez a komorna egyetlen parázs férfipillan- tástól lángra lobban. Szabadi József kevés játéklehetőséget kapott, de ezt a keveset korrektül használta ki. Ifj. Üj- laky László jól komédiázik, és bájos alakot formál az elhagyott asszonykából Antal Anette. Hollósi Frigyes, a király szerepében, ezúttal visz- szafogottsógával hat. A rendőrminiszter és „jobbkezének” kettőse mulatságos perceket szerzett. Czibulás Péter ügy- buzgó, lihegő kopója méltó párja a Szolnoktól most búcsúzó Halász Lászlónak, akit a jövőben szívesen látnánk vendégként viszont. Elismerést érdemelnek a kisebb feladatok megoldói: Simon Péter, Kürtös István és Benyovszky Béla is. De mindez a jóság, rendezői és színészi remeklés, ami, örömünkre, jellemezte ezt az előadást, nem feledtethette, hogy az operett fölött, bizony, eljárt az idő, s korunk színházát már más műfajok jelenti)?. Sulyok László ART KINO előadások A KOPÁR SZIGET Az emberi élniakarás himnusz^. Kaneto Shindo díjnyertes japán filmdrámája Bemutató: Salgótarján, József Attila MMK VI. 28. /
