Nógrád. 1974. június (30. évfolyam. 126-151. szám)

1974-06-23 / 145. szám

/ Huszonöt éves a szakszervezeti kedvezményes üdültetés Huszonöt évvel ezelőtt 1949-ben a párt és a kormány a szakszervezeti mozgalomra bízta a dolgozók, a szakszer- ' ezeti tagság szervezett in- Izményes üdültetését. Ha az ekkori helyzetet a mai lehe­tőségeinkhez viszonvítiuk. szembetűnő a nagymérvű számszerű növekedés, több mint négyszerese a kezdeti­nek. Ez évben már 355 ezer dolgozó és gyermek veheti igénybe a SZOT által bizto­sított szakszerVezeti üdülést töltheti évi szabadságát az ország legszebb üdülőiben. Nemcsak számszerűségében, hanem az üdülés formáiban is hatalmas a fejlődés. Az el­múlt időszak alatt az üdül­tetés különböző formáit ala­kítottuk ki. A szakszervezeti üdültetés fejlesztésére 1949- től több mint ötmilliárd fo­rintot fordítottunk. Ennek há­romnegyed részét az állam biztosította támogatásként. Sok milliót fordítottunk a be­utaltak kulturált ellátására, nem utolsósorban az üdülő­épületek felszereltségére, be­rendezésük korszerűsítésére. Több új üdülő építése történt, a régi épületek igényeknek megfelelő átalakítása valósult meg. jelenleg is több üdülő rekonstrukciója, felújítása fo­lyik. NAI*I 18 FORINTÉRT A belföldi kedvezményes üdültetésben részt vevő dol­gozók egynapi térítési dija 18 forint. Ugyanakkor csak az r tkezés napi normája 24 fo­rint Az üdülést Igénybe ve­vők az összköltségnek csupán negyedrészét fizetik, de egyes üdülési formák igénybevétele esetén ennél lényegesen keve­sebbet. A szanatóriumi üdül­tetésnél például két hétre na­pi 18 forint a dolgozók által térítendő összeg, de ha a be­utalást betegség miatt akár két héttel is meghosszabbít­ják, már nem kell térítést fi­zetni. sőt, a beutalt erre az időre táppénzben részesül. Az elmondottakból következik hogy a térítési összeg megkö­zelítően sem fedezi, sőt na­gyon, kis mértékben járul hozzá az üdülők üzemelteté­si. fenntartási költségeihez. Ez az utóbbi években fokozó­dó gondot okoz. A gyorsabb ütemű fejlesztés érdekében szükséges és várható az üdü­lőjegyek árának emelése, a beutaltaknak a költségekhez nagyobb mértékben való hoz­zájárulása. A huszonöt év eredményei sem homályosíthatják el a to­vábbi tennivalóinkat azokat a gondokat problémákat amelyeket az elkövetkezendő időszakiban kell megoldani az üdültetési rendszer fejlesztése érdekében. Ugyanis a dolgo­zók. amikor üdülőjegvet kér­nek. nem a huszonöt év fej­lődésén keresztül ítélik meg üdültetési rendszerünket ha­nem azon. hogy kapnak-e igé­nyüknek időben és minőség­ben megfelelő beutalójegyet vagy sem. Ez felhívja figyel­münket a férőhelyek számá­nak növelésére, a meglevő üdülők bővítésére, úia’k léte­sítésére. A jelenlegi férőhe­lyek száma és a fejlesztés üteme nem elégséges ahhoz, hogy a szervezett dolgozók számának növekedésével ará­nyosan legalább szinten tud­juk tartani a beutalhatók arányát Hogy ez mennyire így van. megemlítem me­gyénk három évi adatait: A SZOT országos üdültetési ke­retéből megyénk szakszerve­zeti tagságának 1972-ben 7.1 százaléka. 1973-ban 6.8 száza­léka és 1974-ben 6.3 százaléka vehetett, illetve vehet részt üdülésben. A kapott beutaló­jegyek száma a három évben 4949 darab, 4818 és ez évben 4813 darab volt Tehát amíg 1972-ben ezer dolgozó közül 71 üdülhetett addig ez évben már csak 63 üdülhet A családdal együtt A családok (szülők és gyer­mek) szakszervezeti üdülte­tésében — a sajtóból országo­san megismert számokkal, lehetőségekkel szemben — a megyében stagnálás, sőt az utóbbi két évhez viszonyítva kisebb csökkenés mutatkozik. 1972-ben 746. 1973-ban 760 és 1974-ben 741 szülő és gyer­mek együttes üdültetésére nyílt lehetőségünk, összeté­telében is van bizonyos visz- szaesés. mert a korábbi évek­ben a családos üdülőjegyek teljes egészében a nvári idő­szakra szóltak, ez évben egy kisebb részük (43) a tavaszi és téli iskolaszünetre érvé­nyes. A dolgozók családos üdültetés iránti igényének ki­elégítésére egyelőre nincs meg a lehetőség. Szólni kell arról is. hogy Nógrád megye közismerten hegyes, üdültetés szempont­jából magaslati megye. Ko­rábbi iparszerkezetéből adó­dóan a dolgozók többsége hosszú időt dolgozott és dol­gozik le a nehéziparban, egészségre ártalmas munka­körben (bányászok, kohászok, üvegipari dolgozók stb.). Eb­ből a sajátos helyzetből kö­vetkezik, hogy több meleg­vizű üdülőt szükséges létesí­teni, bérelni. A SZOT-üdülő- jegvek mintegy 40 százaléka szól gyógyüdülőbe, a magas­lati jegyek aránya 28—30 szá­zalék. ennek közel negyed • része mátrai. A tapasztalat bizonyítja, hogy ilyen nagy­arányú magaslati üdülőle­gyekre megyénk dolgozói nem tartanak igényt és különösen nem igénylik ily’ nagy szám­ban a mátrai üdülést. Ezzel szemben több gyógvbeutaló- ra van szükségünk. Sajnos, a megyék közötti elosztásnál sajátosságainkat nem veszik figyelembe, egyforma arány­ban kapja minden megye az üdülőjegyeket, függetlenül at­tól. hogy milyen adottságok­kal. sajátosságokkal bír. VÁLLALATI üdültetés Nagymértékben fejlődött és jelentősen járul az igények kielégítéséhez a vállalati üdültetés. Különösen a csalá­dos üdültetés terén óriási a szerepük. Az elmúlt évben több mint kilencezer felnőtt és gyermek nyert beutalást vállalati üdülőbe, bérlemé­nyekbe, többségük melegvizű üdülőbe — Berekfürdő. Bükk­szék. Hajdúszoboszló. Zsóri stb. A SZOT és a vállalati üdültetés szervesen esvbe­kapcsolódik, az üzemekben összhang van a beutalások­ban. mindkét üdülőbe a szak- szervezeti alapszervezeté a beutalás joga. Amikor a me­gyei és üzemi üdültetést ele­mezzük. az értékeléshez mindkettőt figyelembe kell venni. A múlt évben me­gyénk szervezett dolgozóinak 19 százaléka vett részt SZOT- és vállalati üdülésben. Ezen belül egyes vállalatoknál (szénbánya, kohászati üze­mek. öblösüveggyár, síküveg­gyár stb.) ez az arány me°ha- ladja a 25—30 százalékot is. A jövőben is szükséges a vál­lalati. hivatali, intézményi üdültetés továbbfejlesztése, mert több gazdasági egység­nél a lehetőségek még nin­csenek kihasználva. / A kedvezményes üdültetés szorosan kapcsolódik pár­tunk életszínvonal-politikájá­hoz, a bérből és fizetésből élők részére nyújtandó szo­ciális juttatáshoz. Felelősség- teljes, sokrétű feladat hárul tehát az üdültetéssel foglalko­zó szervekre, aktívákra. A kedvezményes üdültetés — az említett hiányosságok ellené­re is — társadalmunk egyik legszebb vívmánya. Abban, hogy a negyedszázad alatt a kedvezményes üdültetési há­lózat szélesedett és fejlődött, részük van az üdüléssel fog­lalkozó szakszervezeti társa­dalmi aktivistáknak is — és ezért köszönet illeti őket —, akik odaadó munkájukkal hozzájárultak és járulnak ah­hoz, hogy a beutalt dolgozók kulturált körülmények kö­zött pihenhessék ki a munka fáradalmait. Bibék László SZMT társ. bizt. mb. vez. Mai arcok, mai emberek „Száz forint tiszteletdíjjal kezdtem..." Ritka alkalom az újságíró életében, hogy egy család tag­jait, egymástól függetlenül külön-külön ismerje meg a munkája során. Így voltam én a Fekete családdal. Az édesapa a megyei taná­cson dolgozik, a nagyfiú a vá­rosnál, Salgótarjánban gya­kornok. Az édesanyával pe­dig nemrégiben találkoztam. Méghozzá a Salgó úti gyer­mekkönyvtárban. A „könyvtáros nénit” első­sorban a gyerekek ismerik nagyon jól. Persze Feketéné hasonlóan van a kis olvasók­kal. — Több mint ezer gyerek jár ide hozzánk. Nyilvánvaló, hogy mindegyiknek a veze­téknevét nem tudhatom. De arcról jóformán kivétel nél­kül ismerem őket. Legtöbb­jüknek pedig a keresztnevét is. Amikor másodszor-har- madszor jönek, és szólok ne­kik, hogy Lacika, vagy Kati­ka, nagy szemeket mereszte­nek: — Honnan tetszik tud­ni a nevünket?... Ilyenkor mindig mosolygok, és azt vá­laszolom, hogy egyszerűen tudom. Aranka tizenhat éve könyv­táros. Dolgozott felnőtt- és gyerekkönyvtárban. — Hol jobb? — Minden könyvtárat na­gyon szeretek. De a gyerekek jobban a szívemhez nőttek. Aranyosak, kedvesek és a világ legjobb olvasói. Lelke­sen keresnek egy-egy köny­vet és örülnek, ha megtalál­ják. — Ha egy gyerek elmarad a a könyvtárból? — Ilyenkor rendszerint kap egy kis levélkét, amiben hív­juk, hogy jöjjön vissza, mert bizonyára érkeztek olyan könyvek, amelyek őt érde­kelnék. .. Mi, akik itt dolgo­zunk, egyet tekintünk célunk­nak. Megszerettetni a gyere­kekkel a könyvet és fel­nőtt korukra olvasó embert nevelni belőlük. A hívásra a legtöbb gyerek visszajön. — Miért lett könyvtáros? — Talán kicsit unalmasnak tűnik a válasz, de mindig na­gyon szerettem a könyveket. Amikor az én gyerekeim vol­tak kicsik, nekik hordtam a meséskönyvet. Aztán úgy adódott, hogy hívtak könyv­tárba dolgozni, örömmel vál­laltam. Nem a fizetésért, mert éppen száz forint tisz­teletdíjat kaptam... Hanem magáért a könyvtárért. Az­tán szakvizsgát tettem. Ap- con, ahol a férjem községi tanácselnök volt, már önál­lóan vezettem a könyvtárat. A könyveken keresztül is­mertem meg az embereket. Ma is jó érzéssel találkozom egykori olvasóimmal. Fekete Mihályné három éve a salgótarjáni gyermekkönyv­tárban dolgozik. — Lett volna más munka­helyem is, de a könyvtárat nem tudnám már otthagyni. — Hány kötet sorakozik a polcokon? — Húszezer könyvünk van. Bőven lehet választani. — A családban szeretik a könyvet? — Nálunk mindenki olvas. Mondhatnám úgy is, hogy ..hivatalból” szakkönyveket. De szépirodalmat is. Bár a kisebbik fiam inkább techni­kai érdeklődésű, ö Budapes­ten gépjármű-villamossági mű­szerésznek tanul. Én magam az ifjúsági könyvek egy ré­szét elolvasom, de az új könyvek jegyzékét, ismer­tetőjét, minden esetben. — Nyárra várja-e valami­lyen program a gyerekeket? — Festetnünk kell, jó két hétig zárva leszünk. De a napközis gyerekeknek csiná­lunk összejöveteleket. Lesz filmvetítés, bábozás, mese­mondás, még közös növény­gyűjtés is. Aztán a növényha­tározóból meghatározzuk, mit Is találtunk. — Elég szoros program... — Hát ha még hozzáte­szem, hogy Egerbe megyek továbbképzésre, és közösen nyaralni is megy a család. Így lesz az igazi a nyár, hogy aztán szeptemberben, mindannyian frissen folytas­suk. .. — csatai — A kéz mindig elf árad A vevők legtöbbje soha nem gondol arra, hogy ő dolgozik, pedig a sok kö­zül nem ez a legkönnyebb munka. A zöldséges pavilon eladója, aki ötkilónként méri az új krumplit — fi­zikai munkát végez. Vagy a méteráruboltban az árusí­tó, aki ötvenszer felmászik létráján, hogy elérja a leg­felső polcot — megerőltető munkát végez. De a fagy­laltárus? — Mennyi fagyit mér ki naponta? Darankó Józsefné, az Utasellátónál dolgozik, télen a salgótarjáni vasútállomás automata gépeit kezeli, nyá­ron fagyit mér. — Az időjárástól függ, i melegben napi ötven kilót. Ez nem automata gép. ez régi típusú fagylaltos pult, ahonnan a kis merőkanál­lal kell kikanalazni minden adagot. Valószínűleg még sosem számolta, hányszor hajol le naponta,' hogy a tartály alját elérje, de az biztos, hogy mindennap el­fáradnak a kéz izmai, a „me­rőkanál” örökös csattogta- tásától. — Mikor kezdődik a sze­zon? — Idén május 15-én „köl­töztem” ki, és szeptember végéig adom a fagyit. Ak­kor van a legtöbb munka, mielőtt egy-egy vonat elin­dul. A várakozók már csak unalmukban is megreszkf- r óznak egy kétforintos ada­got — A diákok a legjobb vevők, s hogy vége az isko­lának. ..? — Mégis „visszajárnak”, legalábbis a helybeliek. Akad azért olyan nap is, hogy csak tíz kiló fagyi fogy el, de ebben legtöbbször az időjárás a ludas. Két aprócska, szőke gye­rek jön az édesapjukkal. Pénz a perselyben, tölcsért elő, kanalat kézbe: — Mi­lyet parancsolnak? o. J. A z őrs Ifjúsági klubjá­ban elém villant a zászló: kifeszített vö­rös selymén arany betűk. „A dejtári vörösszázad, 1919— 1969.” Van más dísz is persze a helyiségben. Ott áll a könyvszekrény, tele mindenfé­le kötettel, meg vitrin, fali­újság, televízió. A legszebb dísz mégis ez, a zászló. S mi mindent sugároz a falról, ha üres a klub napközben, mert dolguk a katonákat száz­felé szólítja. Majd este, ha ott ülnek mindannyian az asztalok körül sakkozva, té­vét nézve, levelet írva, csen­des szóval vitázva a nap ap­ró-cseprő eseményein. Ilyen zászlót sehol, egyet­len alegységnél sem őriznek. S azt mondja a vörös selyem: , ti vagytok a folytatók”. Su­gározza: „egyik tavaszból a másikba áramol az idő, ki­bontja, felnöveli az eszméket, az elképzelések valóra vál­nak, a vágyak beteljesednek”. Hogyan lett vörösszázada Dejtárnak 1919-ben, s miért? „Az az igazság, hogy na­gyon nyomorogtunk. És meg­gyűlt bennünk az elkeseredés — mondja csendes szóval Farkas István —, ráadásul pedig az rúgott belénk, aki akart” „Hogy a maiak tudják-e, mi a szegénység? — tűnődik Zemény Mihály, leszállva a téesz tejhordó kocsijának bakjáról. — Nem tudja azt már igazán senki, talán ml DEJTÁRI TAVASZOK magunk sem. Változtak a fo­galmaink. .. A háború négy esztendejében behívók érkeztek a faluba, meg gyászjelentések. Addig a csendőrtől, a cicázó kakastol- laktól féltek leginkább, tizen­négy után még jobban a pos­tástól. Mit hoz? Melyik ház­ba hordja a gyászt. A Mo­narchia összeomlása után a Kárpátokból a doberdói fenn­síkról jöttek haza a dejtári férfiak, s rongyosan, de ököl­be szorult kézzel, haraggal, mindenért. „Eljutott hozzánk a mar­xizmus, vagy legalább a szo­cializmus. Hoztuk Pestről, munka után távolabb keres­kedők még Amerikából is ez­zel érkeztek inkább, mint dollárral — emlékezik Far­kas István. \ Az összeomlás után az Ipoly határ lett, demarkációs vonal. A Károlyi-kormány megpróbált valami hadsereg­félét teremteni, hogy az An­tant meg a kisantant imperi­alista területrabló politikájá­nak így-úgy ellentálljon. Dejtáron nemzetőrszázadot állítottak föl, három szakasz­ba osztották a 172 jelentkezőt. Akik nappal dolgoztak, éjjel járóröztek. Az emlékezet mos­tanra egy-két parancsnok ne­vét őrizte meg; Tóth had­nagy, Szabó István alhadnagy, a Reichel fivérek voltak a szakaszparancsnokok és Dobó hadapród-őrmester a segítő­jük. Tíz-tizenöt pataki, négy -öt nagysomlai ember is tartozott a századhoz. Feb­ruár 2-án már harcoltak, a határon áttört cseh imperia­listákat verték ki a dejtári vasútállomásról. „Beszélgettünk ml már an­nak előtte is, hogyan, s mint leszen a továbbiakban, meg hogy az úri állam összeom­lott, hát most a mi államunk­nak kell megalakulni — mondja Farkas István. — Március 22-én már tudtuk, hogy Tanácsköztársaság van. S aztán Balassagyarmaton is kezdték alakítani a Vörös Hadsereget, jöttek hozzánk toborozni. A tiszttartó házá­ban volt a gyűlés, egy Csá­szár nevű százados tartott beszédet, hogy most már új világ lesz, a szegényeké, de azért háborúzni is kell. Néhá- nyan azonnal fölcsaptunk. Később, az északi hadjárat­hoz már jött utánunk az egész század, ők lettek a Vörös Hadsereg harmadik zászlóaljának 9. százada.” Harcolva Zólyomig jutot­tak. Antant-repülőgépek tá­madták őket, egy tejüzemben keresett szállást a század, azt rájuk gyújtották az el­lenséges ágyúgolyók. Aztán — alig tudták miért — visszavonulási parancsot kaptak. Pedig helytálltak, vérüket áldozták. És mégis! Nagyorosziba jöttek vissza, ott szabadságolták a századot. Miért? Ki rendelte el? Néhá- nyan mentek volna tovább, a Tiszához, a fővárosba segí­teni, de már a román királyi csapatokba ütköztek. A meg­torlás, a fehérbosszú évei kö­vetkeztek ezután. A vörös­századról, a Tanácsköztársa­ságról beszélni alig-alig mer­tek ezután. „Szétszéledtünk? Tudja, nem voltunk egyformák mind a százhetvenketten. Akadt, aki tudatosan állt a zászló alá, más ösztönösen, a régi sérelmek, a nagy nyomorúság miatt, hogy mindegy mi jön — így Farkas István —, csak jobb lehet... Néhányan to­vább kerestük a kapcsolatot a munkásmozgalommal, akár- hová vetődtünk. Ha Ameriká­ba, mint én, akkor ottan is. Negyvenöt után más dolgunk volt, mint a századot, a múl­tat felemlegetni... ” Hárman alakították meg Dejtáron a kommunista pár­tot már negyvenöt elején. Osztották a földet, de nehe­zen ment. Az itteni vallásos parasztok sóvárogták a föl­det, a nagyobb darab kenye­ret, mégsem akartak a her­cegprímás kétezer holdja után nyúlni. Ügy kellett rá­beszélni őket: emberek, hi­szen ti dolgoztok rajta, a tie­tek 1 — Ügy hatvankilenc elején még tanácstag voltam — me­séli Bacsa Ferenc —, eljöttek hozzám az öregek: Farkas Pista, Farkas Ödön, Demény Mihály... Én hallottam a vö­rösszázadról, de nem sokat ad­dig. Hát elém teregették. Még harminchármán élnek a volt vöröskatonák közül. Azt akarták, maradjon fönn az emlékük. Pénzt adtak össze, jelképesen persze, néhány fo­rintokat, s a téesz meg a ta­nács segítségével vették a zászlót. 1969. március 21-én avattuk.” „Azon tűnődtünk, hol len­ne a legjobb helye? Az őr­sön, csakis ott. Hát kik ma a vöröskatonák? A határőrök is, akik itt vannak a faluban. Ügy szólt az alapítás, hogy a zászlót minden márciusban kiállítják a tanácsházán, és a katonák díszőrséget állnak előtte.” A zászló megvan. Aki az őrsön jár, belép az ifjúsági klubba, annak mindjárt sze­mébe villan. És szól hozzá a zászló, emlékeztet. Arra, ami­re ma már csak az öregek, s egyre kevesebben emlékez­nek. Valahogy az őrsön is ritkán került szóba, hogy ezt a zász­lót őrizni: dicsőség. Pedig a múlt lelkesíthetné. Még job­ban, még többre. „Nagyon keveset tudunk a dejtári vörösszázadról — mondta Deák Ferenc tizedes. KISZ-titkár —, pedig köteles­ségünk volna. Érzem, hogy az volna.” „Nemrég kerültem ide. S azóta már szót váltottam a parancsnok elvtárssal, sőt, ő< javasolta — mondja Gonda Gábor hadnagy —, hívjuk meg az öregeket beszélgetés­re. találkozóra az ő zászlójuk elé. S ezt valami naplóban, könyvben megörökíthetnénk.” „Az jó lenne — bólintanak a veteránok —, hiszen akár­hogyan, ami most van, ab­ból a mi részünk nagy. Oda­adtuk volna az életünket... Talán magától fordult, fejlő­dött ez a világ? Még tanul­hatnának tőlünk a mostani fiatalok... ” (Megjelent a Határvidék XIII. évfolyam 5. számában) Sz. J. NÓGRÁD — 1974. június 23., vasárnap 5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom