Nógrád. 1974. május (30. évfolyam. 100-125. szám)

1974-05-12 / 109. szám

P.slrosy Gergely: PORSZEMEK D élutános volt, de valahogy nem tudott aludni, ébren feküdni pedig semmi jót nem szül, felkelt, ténfer- gett, kibámult az ablakon. Igen, már vágják azt a kedves kis akácerdőt, minden felhajtás nélkül, gyorsan, cél­tudatosan, szenvtelenül pattogó motorosfűrészekkel. A túl­só oldalon pedig — a konyhaablakból lehet odalátni — vá­sár- és ünnepnaponként társadalmi munkában folyik a fa­telepítés, olykor-olykor rezesbanda harsog. Megvillan valami a kis akácerdő fellett terjengő füst­ben. Vagy meglebbent, lebegett, úszott? Nem tudta tisztán kivenni. Mint ostromlott vár, állt a lakótelep a gyárak gyűrűjében. Sörgyár, konzervgyár, bőrgyár, csak egy bizo­nyos szélirányban lehetett nyitva tartani az ablakokat. Ha csak füst volt, mert a csirízszagot másfele kergete a szél, s az erjedő paradicsomhegyek feldolgozása is befejeződött, hát az szinte magaslati levegőnek számított. Füst persze mindig volt — éjjel a fekete égen fehér (néhány féldecit belekalkulálva: távoli, hófödte hegyek), nappal a szürke égen fekete.. Nem látta tehát tisztán, mi villant meg vagy lebegett. Talán egy varjú? Ilyen korán beköszöntene a tél? Vagy egy Csészealj? Mért ne lehetne? Hetek óta ezzel van tele minden újság, a rádió csészealj-előadásokat tart, a televízió csészealjvitát rendez. És milyen jó is, ha az em­bert megcsalja a felesége, vagy az ember csalja meg a fe­leségét, vagy a gyerekről végérvényesen bebizonyul, hogy nem képes a továbbtanuláshoz szükséges legalacsonyabb szin­tet se elérni, esetleg csak az évek óta tervezett télikabát- vásárlást kell egy újabb évvel elhalasztani, az ember csak előredől a széken, áthajlik a munkapadján, s odaszól a szomszédjának: „Igaz is, te hiszel ezekben a csészealjak­ban ?” — s egyszeriben minden probléma olyan aprócska on­nan a magasból. Előkapta gukkerját, apjától rámaradt egy szem örök­ség — a fekete számlapú órát az öccse kapta, a nagy du­góhúzós, sörnyitós bicskát a bátyja —, mostanában vala­hogy elfeledkezett róla. Még homályosabb volt minden, mint szabad szemmel. Persze, az a bizonyos — madár, csészealj? — már eltűnt, csak a füst kavargóit a kis akácok fellett. Beporosodott nyilván, hónapokig hevert, tokja meg so­hasem volt. Fehér zsebkendőt szedett elő, rálehelt a len­csékre nem használt, a belső lencsék, prizmák, tükrök porosodtak be. Újságpapírt teregetett ki az asztalra, szer­számokkal állt neki, de a kritikus ponton megakadt, egy hosszú, vékony, kicsike csőkulcsra lett volna szüksége, de ilyen nem volt a szerszámai között. Eszébe jutott a pilla­nat, amint apja, még életében, átadja neki a gukkert — kukkernek mondta: „Jó kis kukker, vigyázz rá!” —, a mozdulat, amint feltekeri a vékony, már kissé repedezett szíjat, a keze — fontos lett, hogy ne legyen poros, egysze­riben nagyon fontos lett — minden repülő csészealjtól füg­getlenül —, hogy a kukker rendben legyen. Mennyi ideig tarthat egy szakembernek a látcső kitisz­títása? Tíz perc? Negyedóra? Még ma elintézi, van idő délutánig. A Látszerész Ktsz fiókjában, benn a városban, egy aggályos arckifejezésű, vörhenyes vattahajú nő tekintett fel rá a belégei közül. Elmondta, mit akar, a nő figyelve és — nincs rá más kifejezés — gyanakodva végighallgatta, és csak némi gon­dolkodás után szólalt meg. — Igen — mondta, és bekiál­tott a szomszédos helyiségbe: — Prohászka kar társ, egy pillanatra, legyen szíves! Eddig semmi zaj, de mintha a nő kiáltása után apró kopácsolás hangzott volna ki a műhelyből. A nő ismét be­szólt, s ekkor megjelent egy kék köpenyes férfi, kezében egy arany szemüvegkeretttel, és valami biccentésfélével, de különben teljesen némán megállt az ajtónyílásban. — Most tessék elmondani, mit óhajt — mondta a nő. — Kérem, itt van ez a kukker... — elmondta újra az egészet. A végén, szinte akaratlanul hozzátette: — Az apá­mé volt — Egy lépést tett a főnök felé, és gyöngéden nyújtotta a gukkert. Most elveszi, átnéz rajta — ahá, tény­leg, na semmi ez! — belép a műhelybe, kihúz egy fiókot — apró csilingelősek —, hófehér vattával (vagy szarvasbőr­rel?) eltávolítja az alattomosan befurakodott porszemeket, aztán összeilleszti, meghúzza a néhány csavart és: „Na, kérem, megvan ez a nagy munka, ha maszek lennék, nem is számítanák érte semmi.” De mindjárt le is hanyatlott a keze. Prohászka megszólalt: — Margitka, maga nem tudja, hogy nem foglalkozunk látcsövekkel? — A nő valamit dadogott — Hát nem látszerészek maguk? — Látszerészek vagyunk, de gukkerokkal nem foglal­kozunk — mondta a főnök. A gét jelentőségteljesen meg­nyomta, felért egy arculcsapással. És a nézése! Mintha üvegszeme lett volna, ö meg ezzel a halszeművel közölte, hogy az apjáé volt a kukker. Meg tudta volna ölni magát. Dühtől elszoruló torokkal kérdezte: — A kukker nem lát- szer? ­Legyintett a szemüvegkerettel Prohászka: — Nincs időm vitatkozni, kérem, egy lezárt kérdésen — és befordult a műhelyajtón. Bolyongott a belvárosi dohszagú utcákban — itt sem szeretett volna lakni —, két másik ktsz kurtán elutasította, a harmadikban vállalták volna a dolgot, „ha nem éppen egy nagy tervezőintézet rajzolóinak gjártunk zöld és sár­ga szemüvegeket, határidőre.” Kijelentették, nem állhatnak ót másra. — Ehhez „át kell állni”? — kérdezte. — Nem állhatunk át — felelték. Végül ráakadt egy maszekra, alacsony, svájcisapkás emberke egy harmonikás fényképezőgépen babrált csípőfo­góval. Elmondta, mit akar, kurtán beszélt, mér ideges is volt, és itt biztosra ment, ez egy lerobbant mókus, két kézzel vállalja. — Nem vállalom — mondta kereken a mester. — Én az Ipar Kiváló Mestere vagyok, nem foglalkozom ilyen piszlicsári munkával. — Tíz perc alatt elintézni, na, tizenöt. Adok érte egy húszast. Nem éri meg magának? Én nyolc forintot keresek óránként. — Lehet, hogy megéri, lehet, hogy nem... nem válla­lom. Nem? Nem! Kicsúszott valami durvaság a száján, nem is nézte, merre, szinte futva indult el a járdán, még hal­lotta, amint a boltajtóból utónakiabál a svájcisapkós: — Kikérem magamnak, én az Ipar Kiváló Mestere vagyok!... Balra befordult egy mellékutcába, aztán az első sarkon ismét átrohant egy átjáróházon, végül egy hosszú szűk ut­cában találta magát. Kínzó éhség fogta el, hosszú idegfe­szültségek oldódásakor ez szinte természetes. Már lemon dott arról, hogy kitisztíttassa a látcsövet, maga fogja meg­csinálni, vesz egy kis csőkulcsot, ha kel végigjárja az ösz- szes vasboltot.. ■. Most vette észre, hogy az utca végén egy magas kőfal­lal határolt vendéglő van. Belépett a zöld ajtón, tarka abroszakkal borított sok­sok asztal, kerthelyiség, nem is hitte volna kivülről, hogy ekkora. Nem messze a kőfaltól leült egyik közeli asztalhoz. Több pincér, sőt, határozottan sok pincér tevékenykedett mindenfelé, egyik azonnal ott-termett — Parancsol? — Ebédelni szeretnék. A pincér egy étlapot nyújtott át neki, s miközen ő be­lemélyedt, így szólt: — Én az italos vagyok, azonnal kül­döm az ételest. Valami itallal szolgálhatok? — Tulajdonképpen inkább éhes vagyok... de egy pa­radicsomlét meginnék. i A pincér megdöbbent, narancsdzsuszt ajánlott, és mint­ha egy kissé elsápadt' volna, mikor ő a fejét csóválta. — Pardon, egy pillanat — mondta, sietve távozott, több pincér követte, s távolabb, közvetlenül az épület mellett körülvettek egy kék ruhás, tömött bajszú, büszkén kopasz férfit, aki nyilvánvalóan az üzletvezető volt. Újra elmélyedt az étlap tanulmányozásába. Nagyszerű, megvan: pacalpörkölt, tizenegy forint. Felpillantott. Az üzletvezető állt előtte, mikor szemük találkozott, azonnal mélyen meghajolt, és zengő udvariassággal mond­ta: — Uram, mindenben a legmesszebbmenőkig állunk rendelkezésére! — S mintha csak véletlenül történne, meg­érintette a vendég zakóját, nem is a kezével, hanem hatal­mas pecsétgyűrűjével. Mintha kékes fény villant volna a gyűrűből, nem tudta biztosan, hogy valóban látta-e, vagy csak képzelte, de va­lami lehetett a dologban, mert az üzletvezető e mozdulat után azonnal elfordult, valamit babrált a gyűrűvel, de mindez nagyon gyorsan történt, mintha csak játékosan a nagy szolgálatkészségében megpördülne a sarkán. Visszafor­dulva, nemcsak az iménti zengés tűnt el a hangjából, de tekintete is megszigorodott. Ezt mondta: -7- Nincs paradi- csomlevünk! És ha nem tudná: a paradicsomlé Füszért- áru. — Már ott sem volt Kissé zavarodottan körülnézett az ételes után, s volta­képpen csak most vette észre, hogy rajta kívül egyetlen vendég sincs a kerthelyiségben. Intett egyik nem messze álldogáló pincérnek, aki azonnal észrevette, és megindult feléje. De néhány lépés után megállt, figyelve, ebben a pillanatban ugyanis hallatszott, amint egy autó a kőfalon túl sietősen fékez, ajtaja csapódik, s egy bőrmellényes fiú rohant be a zöld ajtón, egyenesen az üzletvezetőhöz. Perc múlva már nem is tudta volna megmondani, me­lyik pincérnek is intett, óriási kavarodás támadt. Vázák­kal, friss virágokkal, hófehér damasztabroszokkal rohant a pincérek egy része, a többiek lendületes mozdulatokkal távolították el a piros abroszokat, ezüst evőeszközök villog­tak. — Kérem — mondta. —- Halló! — kiáltotta. Senki még csak rá se hederített A kenyereslány a mellette levő asz­talnál frissen vasalt bóbitát kötött fel éppen. — Kislány, hát mi van itt? — Szuperellenőrzés — suttogta a lány. — Legalább egy kenyeret — nyúlt a kosár felé. A lány elkap­ta, magasra emelte. — Hogyisne, most megyek feltöltésre, ilyen vékony kenyeret még az hiányozna! — és elfutott Ekkor már sorra fékeztek az autók a kőfalon túl, a zöld ajtó egyfolytában nyikorgóit négy-ötös csoportokban har­sogó, jókedvű vendégek lepték el a kerthelyiséget perce­ken belül minden asztalnál ültek már. A pincérek, mint a villám cikáztak, általában sülteket hordtak nagy, ovális ezüsttálakon, pirosbarna malacokat és hihetetlen méretű pulykákat Ült az egyetlen piros abroszos asztal mellett és elfog­ta a düh. — Kérem a pacalpörköltömet — kiáltotta bele a zsongító nevetés- és beszédhullámzásba. Eddigre már minden asztalnál sárgaréz mérlegek ke­rültek elő, húsok, súlyok ingtak a serpenyőkben, szeszfoko- lók merültek a borospoharakba, konyakoskupicákba De az ingás és merülés minden esetben kedvező lehetett, mert ál­talános volt a jókedv, az üzletvezető ragyogva állt a kert­helyiség közepén, és mint egy gyakorlott karmesternek mindenre és mindenkire gondja volt. Mert közben újabb és újabb vendégek érkeztek, a pincérek megállás nélkül hord­ták ki a székeket és a terítékeket. A legeslegújabb vendé­gek már nem az italokat és ételeket vizsgálták (ekkor már egy-egy négy személy es asztal mellett tízen is ültek), hanem magukat a vizsgálati tárgyakat, így például a mérlegeket több rugós bonyolult szerkezetekkel, melyek kedvező ered­mény esetén galambturbékoláshoz hasonló hangot hallat­tak. Általános burukkolástól visszhangzottak a kőfalak. Nem bírta tovább. Hirtelen elhatározással felugrott a piros abroszos asztalra. Ordított. — Követelem a pacalpörköltömet! Majd: — Én vagyok a szuperellenőrök szuperellenőre Én vagyok... — Nem folytathatta, valaki kirántotta a lába alól a piros abroszt, s ő térddel zuhant a sárga kavicsra, érezte, hogy a nadrágja alatt vér önti el. Nem ért rá fel- tápászkodni, valaki a gallérjánál fogva felrántotta, az üz­letvezető tömött bajsza ugrált közvetlenül a szeme előtt fel-alá. — Csibész — sziszegte —, ha azonnal el nem kotródik innen, átadom az első rendőrnek! Hogy merészeli ellen­őrnek kiadni magát, hiszen maga... — megnevezte a gyá­rat, ahol dolgozott, s közben megelégedetten koppintott gyűrűjére. Egy hirtelen rántással kitépte magát, felkapta a lát­csövét, majd egy váratlan ötlettől elragadva odaugrott egy fehér damasztos asztalhoz, felkapott egy pulykamellet* és kiugrott a zöld ajtón. De egy lépést sem tudott tenni, az utca szinte eltűnt, csak autók voltak mindenfelé, szorosan egymáS mellett, még a járdán is és a kapualjakba félig befarolva. Benn kiáltás harsant, túlszárnyalva a nevetést, beszél­getést, burukkolást. — Tolvaj, csaló, fogják meg! Fellépett egy lökhárítóra, onnan a motorházra, majd felugrott a síkos tetőre. Végestelen-végig autók cserebogár- háta.^ Lihegve, imbolyogva, meg-megcsúszva ugrált egyik tetőről a másikra, mint valami fura állat, a kukker a nya­kában himbálózott. Egyszer aztán mégis a végéhez ért, le­csúszott az utolsó tetőről, el vonszolta magát a járdaszegély­ig, s hanyatt dőlve elvesztette eszméletét. M ikor magához tért, alkonyodott, az utca csendes, ki­halt, járműnek még csak nyoma se volt, egyelőre nem kívánt mozdulni, tágra nyitott szemmel meredt íz égre. Fenn fényes felhők röpködtek, lenn a szűk utcá­ban már terjeszkedett a homály, és a felhők pillanatról MUanatra változtatták alakjukat, ott például az a kicsi most éppen olyasforma, mint... A melléhez tapintott, meglelte a kukkert, a szeméhez emelte, hosszan csavargatta, de hát persze semmit nem vett ki vele, hiszen poros volt. Se nem rosszabb, se nem jobb • Céltalanul jártam az utcá­kat. Csendesebb helyet keres­tem, ahol kevesebb a járóke­lő és az autó. Az egyik sar­kon egy néni gesztenyét sü­tött, a másikon pattogtatott kukoricát árultak. — Anyu, vegyél banánt — unszolta egy fiúcska a mamá­ját, amikor egy sárga banán­hegyhez értek. Egy antikvárium előtt diák­lányok kíváncsiskodtak és hangosan olvasták a kirakat­ból a címeket. — Ezt vedd meg, Zsuzsa! Ezt olvassa majd az egész osztály. A lányok csivitelve, mint a verebek, késő délután a pla­kátokon — tovább siettek, és én egyedül maradtam a kira­kat előtt. — Antikvárium? — tűnőd­tem. Eszembe villant egy ré­gi emlék, majd az utcai táb­lára pillantottam, és egyszer­re fölfedeztem a sötét falú, porlepte gimnáziumot, ahol huszonöt évvel ezelőtt magol- tatni kezdték velem a latin memoritert. Az aranyozott be­tűk bizony megfakultak: Ma­dách Imre Gimnázium. Még néhány pillanatig áll­tam a kirakat előtt, majd az emlékek unszolására kíván­csiskodva indultam el megko­pott, kicsit megfakult iskolám felé:' Az utcán egy vak ember csoszogott fehér bottal, bent megszólalt a szünetet jelző csengő. önmagam számára történelmi pillanatként ítélve meg a helyzetet, benyitottam a nagy csapóajtón. A hatal­mas rézgomb most is fényes volt, de az ajtószárnyak mű­anyag ruhát kaptak. Az aulában egy sovány, fe­kete táskás férfi tartott felém, és a lélegzetem is elakadt, mivel Volenszki tanár urat ismertem fel, rettegett szám­tantanáromat, aki akkor ha­ragudott meg rám először, amikor a sarki antikvárium­ban elzálogosítottam a loga­ritmuskönyvet. A tanár úr azonban ezúttal figyelemre sem méltatott, és mintha ott sem lennék — viszonylag még friss mozdulatokkal — távo­zott. Zavartan tettem a fejem­re köszönésre szánt kalapom, és most már az öreg diák nyugodt, megfontolt biztonsá­gával továbbindultam. Az emeletről, özönlöttek a fiúk, és lármásan mesélték egymásnak a fizikaóra élmé­nyeit. — Bírtalak, Pettyes, amikor az öregnél eszkuzáltad ma­gad. .. Félreálltam a korlát mellé, hogy magával ne sodorjon az áradat. Fizika-, kémia- és matematikaórák surrantak el a lelkemben, miközben gon­dolataim mérföldes lépteket tettek meg visszafelé. Eszem­be jutott, hogy egyszer Vo­lenszki óráján elejtettem a hipermangános vízzel teli tá­lat, és lila színű tócsa állt a teremben. — Mi történt? — kérdez­te Volenszki, és közben ki­meredt szemmel leste a tó­csát. Kitört a nevetés, mert a napos felállt, és azt mondta: Tanár úr tisztelettel jelen­tem, a folyékony halmazálla­potú hipermangán szertefolyt a padlón __ A z ajtóra pillantottam, nem jön-e vissza derék, öreg taná­rom, hogy újból megdorgál­jon ügyetlenségemért. A lépcsőház zuhogott a ka­maszok lépéseitől, a márvány- korláton aktatáskák sinkóztak lefelé, pontosan úgy, mint hu­szonöt évvel ezelőtt, amikor kicsöngettek az ötödik óráról. A zaj elcsitult, miután öt perc alatt legalább kétszáz- szőr csapódott be az ajtó. Jobbra indultam a folyo­són, az igazgatói iroda felé. Nehéz volt erre a tájékozó­dás, hiszen négy év alatt mindössze egyszer hívattak az igazgatóiba, amikor a klep- tomániás Sóvárit kellett ki­húznom a csávából, fVédőbe­szédet tartottam mellette, és megígértem az igazgatónak, hogy Sóvári minden lopott holmiját viszaadom a fiúk­nak. — Betegség, kérem, nem rossz^ fiú ez — védte az osz­tályfőnök is, és így nem csap­ták ki az iskolából. Lépteket hallottam. Egy magányos férfi jött sietve, gyanúsan nézett rám, majd amikor látta, hogy a falra akasztott tablókat nézegetem, szó nélkül elsietett. Később, mintha szólt volna valaki: — Hallja, maga izé... Csak hallucináció volt az egész. Edvi tanár úrra gon­doltam, aki előtt mindig min­denki csak egy névre hallga­tott: Izé. Tágas udvaron találtam magam. A pingpongasztalt most is kint felejtették, ép­pen úgy, mint mi annak ide­jén, és a zöld asztalra barna, dércsípte platánlevelek hull­tak. Valami újra eszembe ju­tott: Az udvar sarkában volt egy hőmérő. Egyszer azért kaptam osztályfőnöki figyel­meztetést, mert mínusz öt­fokos hidegben, plusz 30 fok­ra „leheltem fel” a higanyt. Csak a fája maradt meg a hőmérőnek, az üveget, úgy látszik, tönkrelehelték kései utódaim. Az emeleten megálltam a IV. b. osztály előtt. Az ajtó nyitva volt, és hírmondóját se láttam a régi bútoroknak. A sarokban ott állt most is az öreg zongora, amelyen mindig lakat figyegett annak idején. Egyszer „zongoráz­tunk” csak rajta, amikor Sze­nes egy szöggel kinyitotta a lakatot. Újra kint álltam a kapu előtt. Az utcán az emberek a trolihoz siettek. Két gimna­zista vitatkozva haladt el a várakozók mellett, majd az egyik aktatáskájával hátba vágta a másikat — Micsoda fiatalság! — há­borodtak fel többen. Voltak, akik a tanárokat, mások a szülőket szidták. t Én hallgattam, pedig tud­tam, hogy a mai fiatalság se nem rosszabb, se nem jobb, mint mi voltunk, huszonöt évvel ezelőtt... Szalay István Gutái Magda: GYEREKKOR Tüt kell szerezni, hogy kiszedjem ujjamból a vadrózsatüskét. Sokat kószáltam, de megrémít egy tisztás. az egyedüllét. Meztelen talpam kikezdi a tarló. Vörösödő égen szállnak a libák. Holnap szél lesz, és kifakulnak valahol a kék hortenziák. 1 NOGRÁD — 1974. május 12., vasárnap 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom