Nógrád. 1974. május (30. évfolyam. 100-125. szám)
1974-05-05 / 103. szám
Pablo Casals' Megnyílik a világ (Részlet a világhírű csellista £ rom és bánat c. emlékirataiból) Gordonkázni először tizen- hetne Pablo Barcelonába? mányaim alkalmával volt egy éves koromban hallót- Hol van nekünk erre pén- ilyen, hanem máskor is, ami- tam. Ekkor kezdődött el hosz- ziink? kor válaszút előtt álltam s: ű és olyannyira szeretett De anyám kijelentette: — pályámon. Ilyen volt öcséim, baráti kapcsolatom a cselló- Majd megtaláljuk a módját Luis és Enrique dolgaiban Val! Zongoristából, hegedűsből rnagam viszem el. Pablo is. Még gyerekek voltak, ő és csellistából álló trió hang- zenész, egész természete az, azonban már tudta, milyen versenyezett Vendrellben és erre hivatott. Valahová fel- útra lépjenek. És később, aoám elvitt a koncertre. A tétlenül el kell mennie. Nincs amikor a világon már min- Katolikus Központ kis termé- m*s választásunk. denfelé hangversenyeztem, ben tartották helybéliek, ha- Mindez azonban egyáltalán és némi siker is kísért, bol- lászok, parasztok előtt, akik nem győzte meg apámat, hi- dog volt, de nagy hatást mint az ilyen alkalommal álta- szen m^r 32 járt az eszében, nem gyakorolt rá. hisz’ már lábán, ünneplőbe öltöztek. A hogy az asztalosság lesz a jó előre tudta, hogy így lesz. csellista Josep Garcia volt. a kenyerem. — Nagyzási má- Az életben magam is rájöt- barcelónai Városi Zeneiskola niád van — mondta anyám- tem, miben hitt anyám. Kiala- tanára, szép magas homlokú. nak- kult bennem az a felfogás, kunkoródo bajuszu ember, Egyre gyakrabban és egyre hogy ami történik, annak szinte illett az alakja a hang- hevesebben vitatkoztak a meg kell történnie. Persze szeréhez. Ahogy megláttam a dolgon. Ez bizony nagyon nem azt akarom mondani, gordonkát, megigézve bámul- bántott, éreztem, engem kell hogy semmit sem kell ten- tam rá — még sosem lát- elmarasztalni a kettőjük kö- nünk jelen helyzetünkben, tam csellót Már az első han- zötti nézeteltérésért, és gon- vagy azért amire törekszünk, gok lenyűgözően hatottak dolkoztam, hogyan tudnék Állandóan változik körülöt- rám, úgy éreztem, még a lé- véget vetni ennek, de se- tünk minden — ilyen a ter- legzetem is eláll. Volt vala- hogysem jöttem rá, mit te- mészet, és mi is változunk mi gyöngéd, szép és emberi gyek. Végül kelletlenül ugyan szakadatlanul, hiszen a ter— igen, nagyon emberi — apám beadta a derekát. Irt mészet részei vagyunk, ebben a hangban. Ilyen gyö- a barcelónai Városi Zeneisko- Az a dolgunk, hogy állan- nyürűt meg sohasem hallót- Iának, ék megkérdezte, fel- dóan jobbá tegyük maguntam. Ragyogtam a boldogság- vennének-e, Azt is megemlí- kát. De azért úgy hiszem, va- tóL Az első darab után így tette, hogy kis, háromnegye- lamennyiünknek megvan a szóltam apámhoz: — Apa, ez des csellóra lesz szükségem, sorsunk. a legcsodálatosabb hangszer, és érdeklődött, tudnak-e Vegyes érzelmekkel utazamit hallottam. Ezen akarok olyan hangszerkészítőt, aki tam el Vendrellből. Ez volt játszani! csinálna ilyent a számomra. az otthonom, itt töltöttem el A koncert után egyre csak Kedvező válasz jött és már gyermekségemet. Bicikliz- a csellóról beszéltem, és kö- közelgett a barcelónai utazás, tem a kanyargó utcákon, nyörögtem apámnak, vegyen de apám még ekkor is hangoz- apám zongorázott és leckéket nekem egyet. Ennek már tatta borús sejtelmeit. adott kis házunk nappali több mint nyolcán éve, az- — Kedves Carlos — mon- szobájában, sok-sok kedves óta hűségesen kitartok e dogatta anyám —, biztos órát töltöttem el a templomhangszer mellett, társam és lehetsz benne, hogy ez a he- ban, birkóztam, és mindenfébarátom lett egész életem- lyes. Ennek meg kell történ- lét játszottam iskolatársaim- ben. Persze a hegedű, a zon- nie. Csak ez való Pablónak. mai — sehogysem akarózott gora, meg más hangszer is Apám azonban csak rázta elhagyni ezeket a kedves, örömet szerzett, de számom- a fejét. — Nem értem, nem meghitt dolgokat Hisz* csak ra a cselló valami egészen értem. tizenegy és fél éves voltam, különleges és egyedülálló. Anyám pedig így szólt! — ez még zenész számára sem Kezdetben a hegedűt is úgy Tudom, Carlos, de bízzál a nagy idő. Barcelóna csak tartottam a kezemben, mint dologban. Bíznod kell, igen- mintegy ötven mérföldnyire a csellót. is bíznod. van Vendrelltől, de mintha Anyám megértette, mi ját- Igazán rendkívüli volt ez idegen országba utaztam vol- szódik le bennem. — Pabló a helyzet Anyám tanult va- na. Milyen lesz? Hol fogok úgy lelkesedik a csellóért — lami zenét, de persze nem lakni? Kik lesznek a bará- mondta apámnak —, lehető- volt zenész mint apám. Még- taim és tanítóim? Ugyanak- vé kell tenni számára, hogy is tudta, milyen jövő vár kor persze az izgalomtól is csellózni tanuljon. Vendrell- rám. Azt hiszem, tudta ő azt remegtem... Együtt utaztunk ben nincs képzett ember aki már az elején is. mintha va- anyámmal. Ahogy apám a megfelelően taníthatná. El lami különös megérzése, búcsúzásnál gyöngéden átkeli intéznünk, hogy a bar- sajátos előérzete lett volna, ölelt az állomáson, arra gon- celónai zeneiskolába jár has- Tudta és ennek értelmében doltam, amit egyszer mon- s°n. cselekedett, oly határozottan, dott, amikor megharapott egy Apám elképedve hallgat- biztosan és nyugodtan, hogy kutya és kórházba vittek: _ t a. — Mi a csudát beszélsz? nem győztem bámulni érte. Csak azt mondogasd magad — kérdezte. — Hogyan me- És nemcsak barcelónai tanul- nak: egy férfi sosem sír. Ajándék nagymamának •WAZffKAS EAJOS: Váróterem Az állomás külső vágányain vagonok állnak tele türelemmel. A raktárak körül ünnepi csönd. A sínek mellett ballagó ember. Váróterem. Vonatravárók: férfi, asszony, gyermek, telezsongják a szűk, meleg % termet; s komoly munkások — kis népgyűlés — egy asztalnál, szót szóba fonnak, s terveikből kikerekedik formája a jövendő dolognak. Vorort kiviili sorok A lakájok nem mindig tisztelik azokat, akik őket tisztelik. ★ Munkássága nyomott hagyott az irodalomban — vagy pedig rajtahagyta a nyomát — ez egyáltalán nem ugyanaz. ♦ A majom nem a nagyszerű élettől vált emberré. A HÍDON — Orosz István rajza Zenészekről — írásban Amint mondják, az öregeket elnyomják a családban. Nos, ha ez így is van, B.-ék- re nem vonatkozik. Náluk a nagymama igen nagy kegyben áll. Nem múlik el névnap, születésnap felköszöntet- lenül, karácsonykor, húsvét- kor, nemzetközi nőnapon nagyanyó éppúgy magkapja a maga ajándékait, mint bármely más tagja a családnak, azaz, hogy ugyabbul , mert neki különös gonddal válogatják ki a kedvére valót. Ez meg azért van, mert bár a nagymama közeledik a ki- lencvenhez, de az igényei nem csökkennek az idő múlásával. Ahogy ő mondja, nem muszáj neki mindig kapni valamit, de ha már kap, akkor ne szúrják ki a szemét filléres bóvlival. Az édességet példának okáért nem kedveli, cukorkának-cso- koládénak nem örül, nyalánksággal nem lehet örömet szerezni neki. Sokat ad viszont a külsejére. Fiától születésnapra egy kalapot kapott, órákig próbálta a tükör előtt: vajon felvehetl-e színházba, moziba, vagy csak afféle szaladgálós kalap ez, hentesnél közértbe megjárja, de jobb helyen nem Ülik mutatkozni benne... Mivel a kalap megfelelt, névnapjára a menye hozzá illő táskával lepte meg. Nagyanyó gonddal mustrálta az ajándékot. Nem szeretne — mondta olyan táskát, amiből túl sok van. ami szembeköszön neki az utcán. Az unokák már nem is tudom milyen alkalommal sállal kedveskedtek neki. Ennek nagyon örült a nagyanyó: a kalapnak, kesztyűnek, sálnak és a táskának össze kell stimmelnie, még a magamfajta öregasszonynál is — magyarázta a gyerekeknek —, sőt nálam még inkább, az én koromban irgalmatlanul megszólják az embert, ha elhanyagoltan jár.' De talán' mindennél többet ad a cipőre. Ha lábbelit vesznek neki, ügyelni kell, ne legyen túl kicsi, túl nagy, túl feltűnő, túl egyhangú, ahogy ő mondja, szolidan kövesse a divatot, de azért ' kényelmes legyen, mert bizony gyerekeim, a macskaköves úttesten sajog már az én lábam. Amikor megkérdezték, mit kívánna karácsonyra, csizmát kért, nem mert ez a divat, de ha a piacon sorba kell állni a kofánál, megfázik az ember lába. Nagymama már évek óta ruhaneműt, sőt utcára való ruhaneműt, felsőruhát, kabátot, sálat, kesztyűt, cipőt kap ajándékba. És a kabátok, cipők. kesztyűk, sálak, kalapok évek óta érintetlenül sorakoznak a szekrényében szépen becsomagolva, azonmód, ahogy kapta. — Mondjátok csak — kérdem B.-éket —, miért csináljátok ezt? Tulajdonképpen miért vesztek neki csupa hasznavehetetlen holmit, utcára való kijárósat? Hiszen szegény nagymama, ti tudjátok legjobban, hosszú évek óta nem hagyhatja el a lakást, nem megy az utcára, se a piacra, se a Közértbe, se színházba, se moziba, mert már nem tud járni. Évek óta nem volt rajta nagykabát, kalap, kesztyű, táska. Nincs hová felvennie. Vennétek neki inkább házipapucsot, hálóinget meleget, zsebkendőt, törölközőt egyebet, amiben helyhez kötöttségében is kedvét lelheti... — Megtehetnénk, igaz — mondják B.-ék —, de nézd csak, a cipőnek, csizmának, utcai kabátnak, kesztyűnek jobban örül. Amíg ilyeneket kap, addig — kijárhatna a piacra, a henteshez, elmehetne a barátnőihez, ha „éppen úgy adódna” és bizonyára azt gondolja, mi, akik ezeket a holmikat hozzuk, mi is tudjuk, hogy ő tulajdonképpen éppúgy kisétálhatna a kapun, mint bárki más, csak éppen valamilyen ostoba ok miatt a kijárás átmenetileg szűntél. Legközelebb egy összecsukható ernyőt veszünk neki. Hátha elered az eső. Novobáczky Sándor NEM EGY nagynevű zeneszerző tett már epés megjegyzést a muzsikáról, zenészekről író szerzőkkel kapcsolatban. S nem is minden alap nélkül. Vitathatatlan, hogy a zeneszerzőkről írók célja —^ most nem a szigorúan és kizárólag tudományos igényű publikációkat nézzük — nem más, mint a komponista megismertetése, bemutatása, népszerűsítése. Vagyis jó esetben közvetett segítség ahhoz, hogy minél többen közelebb kerüljenek a zeneszerző műveihez. Az író választás előtt áll: mi módon mutassa őt be? Lehet szigorúan a tényékhez ragaszkodni, s megszülethet egy dokumentumkönyv, vagy breviárium-típusú munka, esetleg a kettő együtt. Vagy a másik út: az „anyaggal” szabadon bánva, a fantázia segítségével életre kelteni a kort és a művészt. Ebből születhetnek a zenei regények, a regényes életrajzok. Mondanunk is felesleges, ezeket a megközelítési módszereket válogathatja, keverheti a szerző, akár egy könyvön belül. Vajon melyik út a hatékonyabb? Erre sem adhatunk egyértelmű választ. Hiszen sok mindentől függ. Például attól, ki olvassa a könyveket, a szerző elsősorban milyen olvasótábort „céloz” meg. Van, amikor az iró, semmi másra nem támaszkodhat, mint saját beleélőképességére, megjelenítő erejére — akkor, amikor kevés a felhasználható dokumentum, vagy azok teljes mértékben hiányoznak. Ilyenkor is nagy segítséget ad azonban a zeneszerző műveinek sora, s aki ezekből indul ki, minden bizonnyal az jár el helyesen. Bármilyen érdekes, színes a zeneszerzői pálya, eltörpül a művek mellet — legalábbis az utókor számára. Ezért még egy zeneszerzőről szóló regény sem nélkülözheti a több-kevesebb műbemutatást. Ami ismét csak sok fajta és sok síkú lehet. Ismerünk olyan „zenei” könyveket, pl. operakomponistákról, amelyekben mindenről esik szó, csak éppen a legfontosabbról, zenéjükről nem. Igaz, általában erről a legnehezebb írni. s éppen ezért helyettesítik sokszor színes fantazmagóriákkal — pl. az alkotás körülményeiről, a mű bemutatásáról, fogadtatásáról, a szerző (elképzelt) gondolatvilágáról, magánéletének legrejtettebb zugairól és így tovább. Vagyis mindent megtudhat az olvasó, csak éppen a lényeghez nem kerül közelebb! De ehhez a „lényeghez" az áltudományos elemzések sem segítenek eljutni. A zenei könyvek olvasói tanúsíthatják milyen ritka az olyan írás, melyben harmónlkus egyensúlyban találják a zeneszerző életének és művészetének bemutatását. Vagyis megismerkedhetnek a korral, a kortársakkal, az életúttal, a különböző, a komponistát ért hatásokkal és elsősorban a művekkel — stiláris alapon Is, tehát többé kevésbé megfogalmazódik, mik a zeneszerzői stílus sajátosságai, mitől érdekes és főleg értékes a kompozíció. Az efajta egyensúly eléréséhez kell alighanem a legnagyobb fel- készültség, tehetség. EZEK UTÁN NÉHÁNY konkrét példa a zeneszerzőkről szóló könyvekről. A regény is többféle lehet: vagy konkrét személyről szól — 8 NÖGRAD - 1974. május vasárnap — Jánossy Ferenc rajza ezen írások tömegéből felesleges kiragadnunk bármit sokkal megismerkedhet az olvasó; vagy szólhat elképzelt személyekről — Romain Rolland, vagy Thomas Mann nevét említeném itt első1 sorban példának. Mégpedig alig utolérhető ragyogó példának. (T. Mann sok helyütt és gyönyörűen ír a zenéről — nemcsak a zeneszerzőkről — úgy, hogy azt a nem zenei előképzettségű olvasó ,is követheti, élvezheti.) Ha konkrét személyről írnak, a regényes formán kívül sok más lehetőség is kínálkozhat, mint ahogy azt már említettük. Ilyen pL a levél-, vagy naplóforma, az olyan könyvek, mint „Ha X. Y. naplót írt volna”, vagy „X. Y. életének krónikája — napról napra”. De születtek izgalmas dokumentumregények is — kevés kitalációval, sok megcáfolhatatlan adattak És van a „hibrid” típus a „tudományos népszerűsítő” jellegű írás, mely nem regény, de lehet azért színes, nem szakmai dolgozat, de lehet lényegremutató, és kielégítheti azok kíváncsiságát, akiktől a regények ■ — legalábbis, a zeneszerzőkről szóló regények — viszonylag távol állnak. Nehéz megmondani, ld milyen típust keressen. Mint ahogy azt is nehéz megjósolni, melyik a legcélravezetőbb. Egy biztos: önmagában véve sohasem a műfaj adja az értékítéletet — a zenei regény is lehet kiváló, a dokumentumírás is lehet papírszagú, muzeális, unalmas. Az írók — kimondva-kimondatlan — nagy és még nagyobb olvasótáborról áhítoznak. Az ő tehetségük, tudásuk alaposságuk a döntő — ez határozza meg végül is a könyv értékét, sikerét. Az olvasónak csak egyet ajánlhatunk; lapozzon végig néhány különböző típusú zeneszerzőről szóló könyvet, nyilván kialakul, melyik fajta áll hozzá a legközelebb. (Ami persze nem jelenti azt, hogy évekig, évtizedekig ragaszkodni kell ehhez a választáshoz.) Mindenesetre, elsősorban ebből a típusból, az ilyen jellegű írásokból „merítsen” — de ugyanakkor ne feledkezzen meg arról, hogy mindez csak eszköz, a muzsikához. Leonard Bernstein mondja: „Minél többet beszélek a muzsikáról, annál inkább érzem, hogy vissza kell térnem az ősforráshoz. A zenét elsősorban hallgatni kell, megszólaltatni, elmélyedni, elmerülni benne. Átadni magunkat a zene parttalan áradásának. OLVASSUNK. beszéljünk a zenéről, ugyanakkor minél inkább igyekezzünk bármilyen „mankó”, még oly kitűnő „magyarázat” nélkül is elmélyedni benne. Mert az igazán jó darab, a klasszikus értékű alkotás önmagában is megáll a lábán. Az értéket keressük — kottafejekben, nyomtatásban, szakvakban egyaránt Juhász Előd
