Nógrád. 1974. május (30. évfolyam. 100-125. szám)
1974-05-19 / 115. szám
A salgótarjáni Madách Imre Gimnázium és Szakközépiskola 1974-ben érettségiző diákjai IV./A — általános tantervű gimnáziumi osztály. Osztályfőnök: Lakatos Gézáné. Alt Valéria, Acs Klára, Baglyas Maria, Balázs Benedek, Bátki Ildikó, Berta Agnes — Salgótarján; Bodor Katalin — Nádújfalu; Egyed Ferdinánd — Mihálygerge; Édes Katalin, Ferencz Emma — Salgótarján; Fülöp Attila — ázilaspo- gony; Gyetvai Sándor. Herbacsek Júlia Zsuzsanna. Iván Ivette. Kin- ka Hajnalka, Kővágó Adrien, Kovács Csaba — Salgótarján; Lantos Júlia — Karancslapujtő; László Lídia — Mihálygerge; Máj zik Agnes, Molnár Róbert, Mosonyi Mária, Reha József, Szabó Ágnes Ilona, Szalai Éva Zsuzsanna — Salgótarján; Telek Gábor — Kazár; Vincze Erzsébet, Végvári István — Salgótarján; Zsidai Éva — Karancskeszi; Zsidai Éva — Karancslapujtő; Lajgut Márta — Salgótarján. IV./B — egészségügyi szakközépiskolai osztály. Osztályfőnök: Szabó Istvánná. Balázs Magdolna — Magyargéc; Bozó Marietta Zsuzsanna. Falusi Vera. Faragó Ágnes — Salgótarján; Fekete Olga — Egyházasger- ge; Godó Klára — Ságújfalu: Holub Anna, Juhász Ágnes — Salgótarján, Karnis ^Márta — Ságújfalu; Katona Erika *— Salgótarján; Király Eszter — Pásztó. Koczka Julianna — Mátraszőllős; Kollár Anna — Mátranovák; Kovács Teréz Zabar; Krutyina Edit — Kisgéc; Ottmár Piroska — Kisbárkány; Rácz Ella — Karancskeszi: Sándor Katalin, Sári Éva, Sárközi Klára, Sótér Magdolna. Szabó Katalin, Szabó Szilvia — Salgótarján; Tajti Ildikó — Mátranovák; Tilger Erika — Salgótarján: Vág- völgyi Edit — Mátra szele; Vár-, konyi Teréz — Salgótarján; Végh Julianna — Szuha. IV./C — egészségügyi szakközépiskolai osztály. Osztályfőnök: Kégli Katalin. Angyal Eleonóra — Somoskőújfalu ; Ádám Mária — Barna: Bata Ilona — Nagybátonv; Bokodi Edit — Salgótarján; Czikora Edit — Somoskőújfalu. Farkas Márta — Karancsalja; Gembiczki Klára — Mátraalmás; Gyebnár Mária — Salgótarján; Győré Ilona — Nagy- bátony; Gyurika Katalin — Szirák; Hajdú Mária — KUrterenye; Hegedűs Ilona — Mátraszele; Hegyi Magdolna — Márkháza; Kiss Agnes — Salgótarján; Kelemen Gyöngyi — Hollókő; Kopka Margit — Kisbágyon; Koós Ágnes — Mátraverebély-Szentkút; Lantos Erzsébet — Karancsberény; Lö- rincz Mária — Mátraverebély-Ka- nyás; Máté Katalin — Salgótarján; Nagy Helén — Mátrabaila; Ottmár Edit — Luciáivá; Pattogató Mária — Salgótarján; PáliK Ilona — Sámsonháza; Ronkó Piroska — Szuha; Szalonkai Klára — Salgótarján; Szklenár Mária — Pásztó; Tarjáni Anna — Karancskeszi; Tőzsér Piroska — Nógrád- megyer; Urban Edit — Salgótarján ; Vladár Magdolna — Bokor. IV./D — építőipari szakközépiskolai osztály. Osztályfőnök: Szarvas József. Bartus Mihály — Endrefalva; Borsovicz József — Salgótarján, Cene P. Valéria — Cered; Csépe Sándor — Hasznos; Dinnyés Lajos — Hatvan; Domonkos György — Kazár; Hévízi Márta, Kakuk Julianna — Salgótarján; Kaszás István — Endrefalva; Kéri Edit, Ladomérszki Zoltán, Longauer István, Orosz Mária, Papp Ágnes, Rigó Sándor. Róth Alice, Schmirel Edit — Salgótarján; Szabó István — Luciáivá; Szőnyi Éva, Tóth Balázs, Tóth Ildikó, Tóth Márta — Salgótarján; Varga Lajos — Mátraszele; Víg Ilona, Vratni Magdolna — Salgótarján. IV./E — építőipari szakközépiskolai osztály. t Osztályfőnök: Orosz László. * Balázs Zsolt — Romhány; Bar- czai Szerén — Szajla; Bálint Ibolya — Vanyarc; Berecz Attila — Nagybátony; Brusznyai Erika Vilma, Búzás Sándor, Czikora István, Dembrovszki Zsuzsanna — Salgótarján; Farkas Sándor — Hugyag; German Erika — Salgótarján; Kiss Aranka — Fony; Kormos Éva, Kovács Mária Ilona — Salgótarján; László Csaba — Romhány; Majoros Vera, Máté Tibor, Németh István — Salgótarján; Oláh József — Zagyvaszántó; Pásztor József — Nagybátony; Sótér Irén — Szilaspogonv; Tamási Eleonóra — Salgótarján: Varga István — Romhány; Válóczi Elek — Ecseg. Diplomás versmondóink MoSná Tíz éve mint diák és néző vettem részt egy szavalóversenyen. A, versenyzők között feltűnt egy vékony szemüveges fiú, alig idősebb mint én. A rekedtes hangját hallva megkérdeztem magamtól. „Lehet egyáltalán ilyen hanggal verset mondani”? A verseny után már tudtam, hogy lehet. Nem emlékszem milyen helyezést ért el akkor Molnár Ernő. Az első nem ő lett. Pedig akkor már ötödik éve vett részt öntevékeny színjátszó mozgalomban. Azóta nagyon sokan megismerhették rekedtes hangját, amit különös melegség jár át, mikor verset mond. Az ifjúmunkások II. országos versmondó versenyén ezüst diplomát kapott. Ezzel tulajdonképpen el is búcsúzott az évről évre megrendezett seregszemléktől, „kiöregedett”, 30 éves lett. — Az volt a szerencsém, hogy mikor elkezdtem, nem szólt senki, hogy a rekedtség akadály. Mikor aztán szóltak, már annyira „mérgezve” voltam, hogy úgysem tudtam volna abbahagyni. Színjátszóként kezdtem az akkor még jónevü bányai csoportnál. Először mint statiszta, azután kaptam egymondatos szerepet. Nagyon tetszett, nagyon szerettem. ot'eearadtam. Nem is gondol! n, hogy versmondó 4 NÓGRÁD - 1974. r Ernő leszek, bár néha felléptem ünnepségeken. Először akkor éreztem, mijyen nagy dolog verset mondani, mikor egy bányásznapon kellett szavalni. Nagyon készültem akkor, soha nem felejtem el. A tribünön ott ült Kádár János is. Büszke voltam, hogy rám esett a választás, és nagyon szépen akartam csinálni. Később átkerültem az öblösüveggyárhoz, és bekapcsolódtam az itt működő színjátszó csoportba. Mikor megalakult az irodalmi színpad, annak is tagja lettem. Nekem az irodalom valahogy olyan mint a levegő, létszükséglet, gyermekkorom óta szerettem a verseket, mégis nagy élmény volt, mikor az irodalmi színpad vezetője bemutatta szemtől-szembe, gondolatokra szétboncolva a verseket. Tulajdonképpen nagyon sokat köszönhetek — de nem csali én, hanem a Színpad' minden tagja — Bolyós Lászlónénak, a vezetőnknek. Ö minden elmondott versben benne van. Segít a versválasztásban, ami olyankor a legfontosabb, ha munkások előtt adunk műsort. Fellépéseink legnagyobb része munkásközönség előtt zajlik. Kimondhatatlanul jó érzés tudni, hogy azzal amit csinálunk, adunk valamit. Ha kihez-kihez csak egy-egy nekik szóló sor jut el, s azon elgondolkodik, hatalmas eredményt érhetünk el. Tulajdonképpen ezért csinálom. Hogy meddig? Amíg azt nem mondja valaki: „Köszönjük szépen, elég volt, tovább nem kell.” El sem tudom képzelni, hogy magamtól abbahagyjam. Ha már nem tudok verset mondani, akkor is megmaradok a színpadnál, valami hasznom csak veszik. Csak egy aggaszt, én már 30 éves vagyok, „öreg”, s valahogy mintha a mai tizenévesek között kevesebb lenne az érdeklődő. Lesz utánpótlás ? 15 év nem kis idő. Aki ennyit tölt azzal, hogy környezetében megkedveltesse a verseket. aki magvetőként terjeszti a gondolatot, az elmondhatja, hogy tett valamit. Aki mindezt munka mellett, elsősorban lelkesedésből teszi, az elismerést érdemel. Nemcsak az ezüst diploma, és a tapsok okoznak örömet Molnár Ernőnek, hanem az is, ha fiatalokat lát maga mellett ezen a szép, de nehéz pályán. — g. — május 19., vasárnap Műtermi látogatás Szemben a vlegnagyobb hordóiával Szemerkélő esőben érkeztünk Benczúrfalvára. Id. Szabó István Kossuth- díjas szobrászművész műterme — amely 1912. és 1920. között Benczúr Gyuláé volt — a község elején, egy dombtetőn áll. A főútról odalátni, teteje kivirít a fák koronája közül. Az udvaron kék színű, állami kocsi. — Vendégek vannak Pestről — világosít fel a műteremben dolgozó rokonszenves fiatalember, aki egy idős har- monikás bácsit mintáz, plasz- telinből. Modellje türelmes ember. Egykedvű nyugalommal ül. szótlanul, szinte meg- • kövülten. A fiatalemberrel kezdünk beszélgetni. Nem zavarja a kíváncsiskodás. Dolgozik tovább. gyúrja, formálja az anyagot. ( — Kecskemétről jöttem. Az ottani Magyar—Szovjet Barátság Termelőszövetkezet szobrásza vagyok. Tanulmányútra küldtek Pista bácsihoz. Hangok szűrődnek be az udvarról. Becsapódnak a gépkocsiajtók, felberreg a motor, és kinézve látom, amint kigördül a kapun. Az ősz mester és felesége a távozók után integet. ' ★ — Az Állami Pincegazdaságok Trösztjétől voltak. ök rendelték tőlem, még egy évvel ezelőtt, ezt a hordót — mutat a művész a műterem egyik falát teljes szélességében és magasságában betöltő hatalmas „tányérra”, amely már előzőleg is felkeltette kíváncsiságomat. — Jól nézze meg. mert ez a világ legnagyobb hordója. Ha kész lesz, tudja mennyi bor fér bele? Százezer liter! Elálmélkodok a csodálkozástól. Aztán számolni kezdek: megyénk lakossága 240 ezer. Ha ezt elosztom az űr- nyi. amennyivel jóízűt koc- gyedszázados évfordulójára tartalommal. kiderül. hogy cinthatnánk az egészségünkre, készül, az egyik budafoki pin- minden egyes nógrádira csak- A 438 centiméter átmérőjű, cébe építik. A művésznek ket- nem két és fél deci bor jutna óriás hordó az állami Dince- tős feladatot kell megoldania: ebből a hordóbóL Éppen any- gazdaságok fennállásának ne- borral kapcsolatos jeleneteket ketl ábrázolnia. 8er] fiogy szervesen beilleszkedjem, beépüljön a budafoki pince jelenlegi környezetébe. Ezek magyarázzák a figurális kompozíciót: a felület túlnyomó részét betöltő szüreti jelenetet az utána következő mulatságot, az alsó harmadban elhelyezett öreg egri szőlőprést. és munkásait, a budafoki pince hangulatát idéző hordósort amelynek első két hordóján Kossuth és Rákóczi arcképe látható, A hordódombormű néhány hónap múlva készül el. Szeptember 30-án adják át beépítve, ünnepélyesen. Addig még sokat kell dolgozni id. Szabó István szobrászművésznek, aki semmit sem veszített fiatalos munkakedvéből. Sőt talán ambíciózusabb. . mint valahai Kora reggeltől este hat óráig dolgozik, kis megszakításokkal, ha vendégek, kíváncsi látogatók nem tartóztatják fel a munkában. Néha különösen sokan jöttek. Salgótarjánból kisdobosok, Balassagyarmatról úttörők jártak Benczúrfal- ván. — Szeretem az érdeklődő-! két. különösen a gyerekeket — lágyul el a hangja. — A salgótarjáni negyedikesek külön nótát szerkesztettek nekem. Meg is könnyeztem, annyira kedvesek voltak. Sok örömet jelent, ha az ifjúsággal megismertetem, megszerettetem a művészetet. Mit tartok művészetnek? Ha a nemes anyaggal nemesen bánnak. Nem szeretem a felelőtlenséget. Ez a nemes alkotói, emberi,' erkölcsi magatartás érződik id. Szabó István valamennyi munkáján. Egyszerre ihleti és hatja át művészetét, ezt a sajátos. mással össze nem téveszthető. ősi, mélyről fakadó művészetet, amely az önmagát — a nehézségek ellenére — nem megadó ember önmegvalósulása. Hogyan is mondta Pista bácsi, mikor távozóban jó munkát kívánva, kezet fogtunk: „Dolgozni kell, mert csak úgy jönnek létre dolgok!” Ez az ő igazi hitvallása. Egyszerű, és nagyszerű! Sulyok László László Lajos: Uránbányászok RÉSZLETEK a gondolat kiadónál AZ idei könyvhétre MEGJELENŐ RIPORTKON YVBOL, 28. IZZADÓ ÖRDÖGÖK Az aknász fiatalabb, mint a brigádvezető. Alacsony, kövérkés, göndör hajú. Megkínál konyakkal, mielőtt le- szállnánk. — A szabályok tiltják... — Tudom. Ma én kivételt teszek. Névnapom van. Végigfut az ujja a bánya térképén. Mint egy város alaprajza. Föld alatti város. — Sok kilométerre terjed a vágatok hossza. Egy műszak alatt nem járhatjuk be. A tizennegyedik szintre megyünk. Még egy konyakot belém diktál. A Dódulat hamar kiszáll fejemből, amikor a csöpögő kasból kiszállunk, olyan hideg a levegő, lobogtatja a kabátomat, hogy megborzongok. Gyalogolunk. Nem jó a kifejezés. Futólépésben haladunk. Kanyargós folyosók kitérőkkel, föld alatti műhelyek, aztán egy hatalmas táró. Vágathajtó brigád Borsodból. Ízes-zamatos beszédű, alacsony, szikár emberek. — Mi maradtunk. Sokan jöttünk, kevesen maradtunk. Akik elmentek, arra hivatkoztak, nem kaptak lakást. Nem merték, vagy nem akarták megmondani, hogy féltek. Nem voltak igazi bányászok. — Keményen ítél. — Hittek a szóbeszédnek. — Én úgy mondanám: nem volt elég kitartásuk. — A bányász kitartó ember. — Itt több a veszély. — Roszul mondja uram: csak más. — A szikla kiszedte az erejüket. — Nem jobban, mint a miénket. Lefut egy csille a vájvég- re. Emelkedik a szkréper, dong, csattog a kő. Felmorog a vitla. Megindul a tele csille a sínpályára. < A távolból berreg a szállításvezető csengője, küldi az újabb üreset. Visszacsengetnek, várjon néhány percet. Keskeny arcú, fekete baiuszú ember ül mellém a gerendára. — Zászlóaljparancsnok voltam az egyik ■ páncélos egységnél. Megszoktam a zajt, én föl se veszem a fúró zakatolását. Nem akarom fölvenni. De ide nézzen! Beledugja a kezét a vízbe. Bent tartja egy-két percig, letörli az ujjait. Az újjai, mint a halotté. Sárgák. — A vibráció. Hozzám érinti. Jéghideg. — Én meg úgy érzem a maga testét, mintha sütne. Lóbálja, lengeti a kezét. Űj- jai kivörösödnek. — Ha előbb megszúrja egy szeggel, semmit se éreztem volna. Most már érezném. Az aknász sóhajt. — Így van. Nagy a rezgés, kemény a szikla. Mondják, hogy érszűkület. ízületi gyulladás. Én nem vagyok orvos, de a jelenséget látom. Hogyan védekezzünk? Az a svéd fúrógép, amit nem kell fogni, ha az beválik, talán sok mindent megold. Kísérlet. Egyelőre nehézkes vele a munka, sokáig tart a beállítása, keveset termelnek vele. Ezek meg itt hajtós gyerekek. Keresni akarnak, meg hát népgazdasági érdek... — Az ember érdeke erősebb, mint a népgazdaságé. — Jó, jó, de azért... Meg hát, mondom, keresni akarnak. A bajuszos volt páncélos megtoldja. — Keresni ám, nyolc gyerek, meg az asszony várja a pénzt. Mi megszoktunk egy életszintet, azt már nem adjuk fel. Maga mit szólna, ha parkettás központi fűtéses lakásból földes, bányakemen- césbe akarnák költöztetni ? Mert vagyunk itt jó néhá- nyan, akiket elvitt volna máshová a vállalat. Mondjuk, fenntartónak, spriccelnénk a cementet a vágatra, ácsolnánk. Ott nem rezgeti a kezünket a fúró, de meg is nézheti a keresetüket! Kétharmada a mienknek! Odaszól a társának. — Mutasd meg az elvtársnak, hogyan fúr a borsodi brigád! Néhány perc, és felbődül a fúró. Intenek, menjek közelebb. S egyszer csak megfogja a kezemet a fúrós, ráteszi a fogantyúra. Keményen, szinte rákényszeríti. Szorítom a fogantyút, először csak a kezem, aztán az egész testem érzi a rezgést, amibe tompa lüktetés keveredik. A vídia forog, s mikor beljebb hatol a sziklába, meglódul a fúróberendezés. Néhány perc elég volt belőle. Kikapcsolják és nevetnek. És amikor látják az arcomat, vigasztalnak. — Ne legyen elkeseredve.' Megszokná, ha lenne kitartása. Az kell ide, semmi más. Minthogy minden munkához az kell. A magáéhoz is. SIC TRANSIT GLORIA MUNDI.;: Felemelkedik a kobak, a bányász félrelöki a nagykalapácsot, és félszegen rámnéz. — Hogy tetszett mondani? Megismétlem. Mosolyog. — Ugyanis rosszul hallok, de most már... Sóhajt. Csizmája orrával a kő apraját piszkálja. — A dicsőséget nem ember adja embernek, vagyis ha az adja, nem maradandó. Nézzen körül a világban, ha olvas újságot, hallgat rádiót, igazat ad nekem. Mert... Nem folytatja. Nyúl a kalapács után. Az aknász rászól. — Nyughasson, én engedélyezem. Kimért, halk válasz. — De a mi rovásunkra! Csökken a teljesítmény. Persze, ha parancsolja — néz féloldalt az aknászra —. akkor. .. — Kérem. .1 Leülünk az egyik sziklára. Körülvesznek a többiek, sőt a gyaloglók is megállnak. Az aknász intézkedik. (Folytatjuk!)
