Nógrád. 1974. április (30. évfolyam. 77-99. szám)

1974-04-16 / 87. szám

\

Imre László:

Kígyómére

— GYEREKEK! AZ A

KÉT HÉT! Életein legszebb két hete'

Hús ma ragyog. Rá kell nézni. Pihent és üde az arca. A mozdulatai is frissek. Amint hátraveti a fejét, szerterebben a haia. Szép lehetett fiatalon a szőke hajával. Mélvbarna szeme tüzel. Miért is kell az ilyen lányoknak egyedül maradni? Kicsit szánakozva néz rá három szobatársa.

— Mesélj. Husi — biztatják. hátat fordítva az íróasztalon felhalmozott ügyiratoknak. a munkának. Kis- mara ki sem bírja ülve. tánclépésben lejt Ilushoz. kis buta, de nagyon aranyos, megpuszilja kétfelől az arcán:

— És mondd csak. sok fiú volt?

Ilus megvetően legyint:

— Fiúk... Az apartman! Az, hogy előszoba, fürdőszoba, az erkélves nagyszoba, fekszel a széles heverőn. gyönyörködsz a fenyvesekben, rád szikrázik a nap. szemközt a hegyek, a kék hegyek, mindenütt a kék tónusai, ha valaki lefestené, azt mondanák giccs, jaj. ott élni. abban a giccsben!

A nemrég felavatott, újságban olvasott, tévében látott meseüdülő tovább szénül Ilus szavaiban. Ahová a vállalattól ő kapott először beutalót.

— A koszt? Miiven volt a koszt? — érdeklődik hosszú nézéssel Kövérke. az özvegy, de hirtelen a szája elé kapja dundi kezét, rosszat szólt, persze. Ilus a hepatitisz óta szigorú diétás, szegény, először tüdőműtét, aztán máj- gyulladás. annyit eszik, mint egy madár, szegény, drága Vlus

— Ehetett ott mindenki, rogyásig. És karácsonykor bejöttek a fenyők a házba. Süppedő szőnyegek, tiszta frissben a pincér, a szakács, odafenn a szobában fenyőgally feldíszítve, csak pár szem szat loncukor. kis csomagban alma, narancs, dió. Valaki odakészítette, nem is tudom mikor, talán aludtam, vagy épp az erkélyen voltam. Nem. Akkor lehetett, amikor átmentünk a Fenyves presszójába. Tudjátok, nálunk is volt fekete, nagyon is jó, nem lehetett az ellen senkinek egy szava sem.. De a Fenyvesbe át kellett sétálni kanyargós hegyi úton. mélyeket lélegezve, hóesést várva, előbukkanó őzet, amint átvillan a délutánon, ahogyan buzgón takarják futását a fák. Aztán visszasétáltunk. lámpagyújtásra hazaértünk. Ha látnátok kivilágítva azt az épületet! Olyan fehér fény. amilyet nem láttam soha egyetlen üdülőben. Fölmentem a szobámba. Az apartmanba — mondta hangsúllyal a szót. Irány a fürdőszoba! Minden nap. Este és reggel. Elnyújtózni a kádban!

— Te mindig csak a lakosztályodban voltál? — kérdezi Inez, a hosszú derekú. Az egész vállalatnál nincs még egy nő, aki így tudná ri- szálni magát.

Ilus először komolyodik el. Most olyan az arca. mint amilyen szokott lenni. Kicsit beesett, kicsit sáoadt. s a szája sarkában élesebb az a lefelé hajló két ránc. amely öregíti. pedig nem öreg még.

— Volt ismerkedési est is. Sokat kanasztáztunk. De. ha mindent akarsz tudni, én odafenn is nagyon jól éreztem magam. Mert én nem tu‘ dóm, mi az, komfortosan lakni. Én hazulról legszívesebben megszöknék. Érted? Meg- szök-nék — mondja, és mindig halkabb lesz a hangja. — Nyolc óra elmúlt mikor hazaértem, ilyenkor este már az utcában Is félek végigmenni: sehol egy lélek. Odaértem s házunkhoz, már rég le kellett volna bontani, de biztos az utolsó lesz mert ilyen az én szerencsém. Előbb azt néztem, nem törték-e be megint az ablakomat, te. Kamara. tudod, az a földszinti sarokablak az enyém. A focizó srácok egy évben háromszor is betörik. Kinyitom a kóny- haajtót — mintha jégverembe

lépnék. Tudjátok, hány fok volt szobába? ö.* fok. Megfagyott a vízipálmám, a fi- kuszom. Csak a szanzavérám bírta ki. az mindent kibír. Azt se tudtam, mihez fogjak előbb: a fal mellet*, köröskörül tele volt a padló a lehullott mésszel. Vizes a lakás, két méter magasan leveri a salétrom a meszet. Jaj. de tüzelőt is fel kellene hozni, reggelig megesz a fene ebben a hidegben. Félek lemenni a pincébe, szénért, a kórság jön rám már „ gondolatára is, hogy valaki rámijeszt. Tavaly hónapokig nem lehetett bezárni a házkaput, a tömbház- feliigyelőhöz hiába mentünk panaszra, és képzeljétek, egyik éjszaka kijött az URH-s kocsi, a pincéből hoztak fel két csőlakót, senki sem tudia mióta lakhattak már ott éjszakánként, a lehordott bútor- kacatokon aludtak. Azóta, ha a pincébe megyék, mintha valaki mindig figyelne, pedig a kapu* js rég megcsinálták. Az jár a fejembe mindig, hogy elkap valaki, a kulcsokat kiveszi a kezemből, elviszi azt a kis holmit a lakásból, amiért huszonkét évig dolgoztam, a frász tör ki. ti azt se tudjátok, ne is tudjátok meg soha. mit jelent éjszaka a vécére kimenni, végig a sötét udvaron a proliházakban ez így van. hat családnak három ilyen fülke, egy ezek közül majdnem mindig rossz.

— Sokáig nem tudtam elaludni. Fáztam. A lelkem fázott Próbáltam az apartmanra gondolni, a fenyőkre, a csempézett fürdőszobára, ahogy a napfény szikrázik azokon a tükrös ablakokon, amelyet nem törnek be focizó srácok. De az Ízületeim nem hagytak időt ábrándozásra. Két hétig azt se tudtam, mi az a fájdalom, most pedig a lassan melegedő szobában mindjárt elővett megint, hajnalban épp úgy fájt a térdem, a vállam, mint azelőtt minden időváltozáskor. Kerestem a gyógyszert, tudjátok, amelyet Laci hozott még tavaly Moszkvából, emlékeztek rá, ugye, azzal adta át. hogy kígyóméreg is van benne, a legjobb orvosság, amit erre a bajra valahn kaptam. Felforgattam az egész lakást, nincs sehol, azt hittem a guta üt meg. Már sírni se tudtam. Hát ez volt tegnap este es ma hajnalban.

Kövérke szipog. Kismarénak elég egy pillantás rá, hogy nála is eltörjön a mécses. Inez únottan hátradől a széken, tetszik neki saját megfeszülő combja.

— Ne mérgelődj, anya. Majd csak előre kerülsz a listán — mondja, mintha ónná a témát

— Én, előbbre? Soha — mondja Ilus meggyőződéssel. — Van, aki a listán hátul van, mégis előbb kap lakást, mint én. Hány ilyen volt! Tudod. Inez — válik meghitté a hangja —. néha egyszerűen nem értem, minek kellett nekem feljönnöm Pestre. Ezt a pénzt otthon is megkereshettem volna. Talán előbbre tartanék. Most meg már, ha hazamegyek a szüleim sírjához, fél utcahosszat alig akad ismerős. Csup, idegen néz rám vissza, no igen. azóta generációk nőttek fel. Ha ismerős is. alig merem megszólítani, félek, összetévesztem valakivel.

— Mindig olyan visszahúzódó voltál.

— Igen. Áz üdülőben összeismerkedtem egy házaspárral, ők is ezt mondták. Azzal váltunk el. majd meghívnák. De vissza is kellene hívni őket. Oda. ahol én lakom’ Tudod te, milyen házak vannak ott mifelénk, a külső Ferencvárosban? Az nem zavart egy percig sem. hogy az asszony tele volt gyűrűvel karoerecr oel. Nem ereztem kisebbnek magam, hogy nekem nincs ékszerem. De mit szólnának, ha meglátnák a salétromot a vizes szobámban?

ILUS LEHAJTJA A FEJÉT. Nagy fekete táskájában zsebkendő után kotorász:

— Lenéznének. Engem ne nézzen le senki. Én megszenvedtem mindenért. Én mar gam! Egyedüli

Nyílik az ajtó. A főnök jön. Testes alakja csupa jókedély. Amint a tekintete Húsra téved. az ötevenesek atyai mosolya ömlik el az arcán:

— Kit látnak szemeim? Ilusunk befejezte rendes évi szabadságát. Milyen volt? Igaz. ami* arról a csodálatos üdülőről mesélnek? Mi van magával? Maga sír?

— Örömében. Toppantó kartás — mondja Inez.

— Igen — helyesel buzgón Hús — örömömben. És köszönöm. Ezerszer köszönöm.

Toppantó ráteszi a széles tenyerét Hús vállára:

— Megköszönte maga már azt. A munkájával. Tudom én. Tudja az* mindenki. ,

— Be kellene hozzá menned a lakásügyedben — mondja Inez, amikor Toppantó beteszi maga után az ajtót.

— Ugyan! Megígéri, aztán minden marad a régiben. Előbb a családosok. Mindig előbb a családosok, örüljek, hogy szoba-konyhát kaptam, azt gondolja magában. Talán igaza is van. Elvégre gyerekkoromban sem zavarásztak a ház körül, ha nem akartam csempézett fürdőszobában fürdeni. Otthon is az volt: a nagy lavór. Ünnep előtt a mo- sóteknő. Lehet ám, hogy igazad van. Bemegyek hozzá, be én.

Inez a munkája fölé hajol. Valóban unhatja a témát. Mindig fürdőszobás lakásban lakott, kiskora óta. Mit mondhat számára, hogy van, aki ezt csak hírből ismeri, mert a szüleinek nem volt tehetségük hozzá, hogy természetessé tegyék, ami valóban természetes. Legjobb csendben maradni az embernek az örömével. ha arról a bánata jut az eszébe. Hús is csöndben maradt hát, próbál az erdőre gondolni, a fák mögé riadt őzeket képzel, arcán fegyelmezett komolyság, már a szemüvegét is föltette, lássuk a restanciát, nézzük, amiből élünk. Annyira beletemetkezik a munkájába, hogy észté sem veszi, amikor valaki megáll a háta mögött, arra rezzen fel, hogy fehér selyem^ papírban egy kis csomagot' tesznek elé az asztalra.

— Laci! Csak nem?

— De bizony! Volt még egy dobozzal odahaza — mondja Laci a könyvelésből, nagyjából vele egykorú, való- színűtlenül nyurga férfi.

— Tudja, hogy ma hajnalban is gondoltam magára? A kígyóméregre. Annyira fáj a vállam.

8 NÓGRÁD - 1974. április 14., vasárnap

— Hát nem érted?! Szeretlek!

A szavak gőzölögve buktak ki a száján, és sisteregve hűltek ki, amíg a néhány méteres utat megtették az elhagyott, poros kirakat mélyén ülő lányig.

— Tavasz óta idejárok — folytatta Simf —, minden áldott este itt papolok neked, s te meg sem mozdulsz, csak a szemedet forgatod. Értsd meg, hogy szeretlek!

A szavak megragyogtatták a kirakatot, a gyenge villany- körte fényében siváran gubbasztó poros papírok, rongy- darabok önálló fényt kaptak, hogy aztán a beszéd ehaltá- val még szürkébbek, még visszataszítóbbak legyenek.

A lány nem szólalt meg most sem, kezét térdén nyugtatva egykedvűen ült a rozoga széken, csak világoskék szeme sétált lassan, megfontoltan szemüregében jobbra- balra, megállás nélkül, azonos ütemben, mintha egy gépezet mozgatná, soha meg nem állapodott a tekintete Simfen, csak megérintette, s a szem soha nem csillant, az ajkak zárt vonala is csak nagyritkán lazult valami mosolyfé- le derengett fel a lány arcán, Simf néha azt hitte, gunyo- ros, néha meg azt, hogy örömteli.

— Megint a kedvenc ruhám van rajtad — mondta Simf, és homlokát a piszkos üvegnek nyomta. — Hallod, meghalok ezért a ruhádért is!

Fehér, rövid ujjú, nyersvág

— Nekem a karom. A lábam szára. De nekem nem hasznán ez a kenőcs.

— Várjon csak. Otthon azt hiszem, van még egy doboz vietnami balzsamom. Nekem semmit nem ér, de lehet, hogy magának használna.

— Meglehet.

— Holnap okvetlen behozom.

— És ha elmennék érte?

Hús lesüti a szemét Még

ló, hogy a szobatársai egyenként elszállingóztak a szobából, ketten vannak, s Ilus még így is elpirúL Gondolkodik. kivárja az időt csak azután szól:

— Nem bánom.

— Mikor?

— Jöhet nyugodtan, sötétedés előtt is — válaszolja, maga is csodálkozik, hogy ez előtt a nyugodt nézésű ember előtt nem szégyenli a salét- romos falú szobát & konyhában a lavórt, a keskeny utcára néző, vaksi, földszintes ablakot

Valami repdeső reménykedéssel siet haza. Takarít Szenet hoz fel. A kályhában duruzsol a tűz. Amikor végez, épp megy le a nap. Kinéz az ablakon. Odakinn 6zép, tiszta az idő. Túlnan a folyó felől kéklenek a hegyek. Ezt eddig soha nem látta itt Talán mert későn jár haza legtöbbször, Ritkán néz ki az ablakon, akkor se messzire. Az udvaron tempós férfiléptek zaja. Ahány lépés, annyi dobbanás Ilus szíve. Aztán a lépések távolodnak, elmarad a kopogás az ajtón. Nem baj, majd később, hiszen korán van még — gondolja. De hirtelen női cipők fürge koppa- násait hallja, kívülről lenyomja valaki a konyhaajtó kilincsét;

— Csak mi vagyunk! — jelenik meg Kismar a arca az ajtónyílásban. Mögötte Kövér- ke, arcán a nyilvánvaló jócselekedet kenetével. És Inez is mosolyog. Kezükben süteményes csomag, teli borospalack fehér selyempapírban.

ILUS NEM TUD SZÜLNI.

Kitárja az ajtót, pedig szeretné bevágni az orruk előtt Beljebb tessékeli őket, holott elkergetni szeretné. Sírni szeretne és mosolyog fagyott arccal. Szeretne elrohanni, ki a világból, miközben leül, kibámul az ablakon, milyen hirtelen besötétedett, már nem látszanak a messzi hegyek, szörnyű. Szörnyű, hogy az utcán nem jár senkt

A körzeti orvos

(Reflexió Szepesi József verséhez)

Fiatal tehetség jelentkezése — legyen az költő, sportoló, vagy tudós (effajta jelzővel talán egy-egy orvost is illethetünk) — mindig önömet jelent, különösen, ha megyénk szülöttéről van szó. Szepesi József valószínűleg ilyen tehetség, nyilván ezért kerülnek versei közlésire a NÓGRÁD hasábjain is. Magam nem vagyok sem esztéta, sem kritikus, tehát nem szeretnék a költő irodalmi értékelésébe bocsátkozni, de ha szeretnék sem tudnám azt megtenni.

Verseiről csak annyit, hogy nekem tetszenek, A március 31-i számban megjelentek is tehetségről (vagy kiforrott képességről?) tanúskodnak. A „Körzeti orvos” címűt mégis megdöbbenéssel olvastam. Ilyenek vagyunk mi orvosok? így általánosságban? És főleg ilyenek lennének a kör- zeiti orvosok, az egészségügy „közkatonái”? Azok az orvosok, akik nagyon sok helyen szinte családtagnak számítanak, akik körzetük apraját-nagyját ismerik, akik közül jó néhé- nyan a falu, a körzet több generációjának sorsát végig kísérik — tanácsot, segítséget adnak a betegségben, az egyéb ügyes-bajos dolgok elintézésében, akik együtt élnek, gondolkodnak, két-három ezres közösségekkel ? Ha ilyen „trónuson ülő, a beteget reszketősre kényszer;bő — közben csak ase- sásatensnőnk bájaiban gyönyörködő” — emberek lennénk, valóban súlyosan rászolgálnánk a költő megvető 06 tarozására.

Az orvos is ember, jogokkal, kötelezettségekkel és nem kis felelősséggel felruházva. Neki is lehetnek rossz napjai, csakúgy, mint a színésznek, esztergályosnak, vagy bárkinek. Gondjait talán nem midiig tudja kirekeostan; a rendelőből, de az előzőleg őt sodrából kihozó, esetleg jogtalan előnyökhöz ragaszkodó „beteg” is oka lehet annak, hogy „alattvalónak” érzi a következő magát. Szinte le sem merem Imi, de. a költőt szabadon idézve meg kell tennem: megalázó feltételezés az orvosról, hogy betegét „hibbant kis dilebtáns”-nak tartaná. Morális színvonalbeli különbségek természetesen vannak orvos- és orvos között. A betegekkel való optimális kapcsolat megteremtésére sem vagyunk egyformán képesek. Vannak közöttünk, olyanok is, akik esetenként a versben megfogalmazott gondolatsor kialakítására késztethetik a beteget. Ezeket azonban az orvostársadalom is elítéli, és „királykodásuk” kérész életű tehet csupán De, hogy a körzeti orvos szerint rajta kívül mindenki más „nulla, csak sor, esetleg árny, tünet”, mélységesen téves költőd koncepció. Hogy konkrét élmény szülte? Meglehet. Az sem zárható azonban ki, hogy az asszisztensnő béri talán a költőt érdekelvén, érzéseit az orvosra vetítette ki. Ehhez joga van. Egy adott helyzetben szerzett negatív élmény költői eszközökkel való visszaadására, sőt általánosításra is. A rím és összhangját érdekében használhat a megszokottól eltérő szavakat, jelzőket is.

A tollforgató ember felelősségéről azonban neki sem szabad megfeledkeznie. Az 5 célja — más eszközökkel — ugyanaz lehet csak, mint az orvosé: segíteni az egyes embereken. munkálkodni a társadalom fejlődésének előmozdításán. Ha kell, kritikai eszközökkel is. De sohasem felelőtlenül!

Mindezek megszí vlelését nyugodt lelki ismerettel ajánlhatom orvos kollégáim nevében is, éppen azért, mert túl nagy élettapasztalattal még nem rendelkező fiatal költőről van szó.

Kár lenne, ha téves utakra kalandozna.

Dr. Fanestk János

CSOÓRI SÁNDOR:

A levegő kaszái

Van egy megsüllyedt rét: ,

fűzfákkal s füvei kötött szövetségeim helye,

egy kertalj, egy sóstó a földi

kazlakon túl. Vadméhek szaglásznak ott körül,

mint a kutyák

s evez fölöttem fekete toll,

veréb-sírásó koromból zsákos sötétség evez.

Ha nem találtok kulcsra zárt kövekben, ott keressetek, örökzöld laposon fekszem hanyatt

s a levegő kaszái aratnak nekem annyi fényt, annyi időt, annyi nyarat, hogy életveszélyes ragyogást gyűjtsék körmöm alá, szemem mögé.

Lázár Ervin:

SZER

szón ruha volt a lányon, egy

könnyű kis szandál, kicsit vékonyka, kamaszos karja, s megejtően kedves formájú lába feltüzelte Simfet, el nem tudta képzelni hogy ebben a ragacsosan koszos kirakatban hogy tud ez a lány ilyen tiszta lenni.

— Szólalj már meg — kiáltotta —, mondj valamit! Amíg nem válaszolsz, nem megyek el innét.

A lány szeme abbahagyta az ingázó mozgást, tekintete megállapodott Simfen, mereven nézte egy darabig, egyre szomorúbb lett, a szeméből áradó szomorúság egy kerek, világos foltot égetett a kirakatüvegre, mint amikor deres ablakra lehelünk. Simf megbűvölve nézte, a lány megemelte térdén nyugtatott kezét, s öt ujját széttárva Simf felé mutatta.

A férfi elszömyűlködve hátraugrott.

A lány ujjal hegyén fölfeslett a bőr, s kunkorodó kócszálak, vékonyka, szakadt drótvégek kandikáltak ki alóla.

— Kóclány — üvöltött Simf, — egy kóclányba szerettem.

A lány visszahelyezte kezét térdére szeme új rakezdte az ingamozgást.

ELEM

Simf megfordult, tántorogva indult hazafelé, mellkasát forró kő feszítette. Hasra vágta magát az ágyán, bánata súlyától olyan lett, mint egy forma mellé csurrantott nyersvas tömb.

Nem bírta sokáig, egy barátra lett volna szüksége, egy jóbarátra. Fölpattant hát, és kitalált magának egy barátot. Egy széket húzott a szoba közepére, arra találta ki, de valahogy nem sikerült ez a barát, szeme asszimetríkusan ült az arcában, egyik a szemöldök fölé húzódott, a másik lecsúszott az orra tövébe, haja elszórt pamacsokban födte a fejét, füle a nyakszirt- jén.

— Te! — kiáltotta dühösen Simf, s akkor vette észre, hogy a barát Ízületei nem kapcsolódnak, a darabokból álló testet csak a ruha tartja össze, a barát elnyaklott a széken, Simfnek oda kellett ugrani, mindkét kezével elkapta, hogy le ne essen a földre.

De a barát élt, lélegzett, Simf rettegve nézte a szörnyarcra gyűrődő vigyort, hátraugrott, a sikerületlen barát, mint egy bábfigura, megemelte a kezét, Simfre mutatott.

Izgatottan nézett végig magán, tekintete a kezére tévedt,

és fölordított. Kezén fölfeslett

a bőr, jól láthatta az ujjhegyeken és az ujj közökből kiálló kócszálakat, töredezett drótvégeket.

Megbűvölten bámulta a kezét, a barátjára akart pillantani, de az akkor már eltűnt, a megrettent szék árván állt a szoba közepén.

Simf föltépte az ajtót. Kóc- ember kócszerelme zakatolt benne, amíg a kirakat felé rohant. Nem lehet, nem lehet

— döngték a léptei.

Félt, hogy kóccal tömött keze nem lesz elég súlyos a kirakat bezúzásához, de már az első ütésre reccsenve szétnyílt az üveg, a lány megbabonázva bámult rá, fölállt, Simf benyomakodott a csipkés szélű törés üvegkarmai között, magához szorította a lányt, és teljes erejéből a vállába harapott.

A lány fölsikoltott a fájdalomtól, de nem húzódott el Simf nyakára kulcsolta karját, egyre szorosabban fogta, vinnyogott az örömtől és Simf akkor már látta, hogy harapása helyén vércseppek szivárognak a lány húsából, megérezte a saját mellében is a meleg, selymes szívet, a kezére nézett, csupa vér volt a keze a kirakatüveg tépte sebektől.

— Ö, drága kócszerelmem

— mondta boldogan —, hús- vér szerelmem.

Ragyogót körülöttük a kirakat, vórcseppjeik, mint a gyöngyök.