Nógrád. 1974. április (30. évfolyam. 77-99. szám)

1974-04-21 / 92. szám

URBAN GYULA: Forgatókönyv SZERELMEM! Véget nem érő NEM-ek sorozatai a betolakodókra. SZERELMEM! Körömmel vájt csapda a nyelvünket nem ismerőknek. SZERELMEM! Barlangrendszerekben, gyökerek indulatával a saját földünkön. SZERELMEM! Fejem a mocsárban gőzölgő pálmalevélen. Csak egyetlen kéz szabadíthat ki innen. ...GYERE, KISUNOKÁM, induljunk akkor, mondta az . * ».i . . öregember kissé mutáló hang- Vaergeiy lYUIiaiy. ján, éveinek ijesztő rázúdulá- sában szinte már csak ez bán­totta, ez is csupán azért, mert a menye néhányszor otrombán gúnyolódott olykor valóban mulatságos kappanhangján, gyere, már sietnünk kell, mert még elkésünk a tanévnyitó ünnepségről, pedig azon iga­zán illik pontosan ott lennie annak, aki most kezdi az álta­lános iskolát, bezárta a lakás ajtaját, megfogta a klsnövésű fiú leplezetlen szeretettel fe­léje nyújtott kezét, s csontos. Kíséretek szinte együtemre szedték a lé­bukat a nagy sietségben, mert már hallatszott a közeli isko­laudvarról a készülődő ün­nepség zsivajgása, a gyerek kurta lábacskája, az öreg meg kának, a már rohant is, mert megpillantotta a sorakozó el­sősök között a legjobb pajtá­sát. Apóka pedig odafoallagott az megismételte Édesapa ünnepségre várakozó szülők, it, és ebben a pillanatban tClgyéesjflcán, világosan látta Éd.esapa arcát, olyan volt, mint amikor utoljára nézhet­te, búcsúzóul, amikor kínzóan hosszúra nyúló gondossággal elrendezte eltehetetlenedett testet a szűk ládában, és ak­kor mellette állt ott a fia, áld nem sokkal volt idősebb, mint hajdanában ő Nagyi temetése­kor, és nem találta különös­nek, hogy a felesége is azok­kal a szavakkal próbálta a fiukat távol tartami a megráz«'» eseménytől, mint egykor őt Édesanya, és hogy ő pontosan szava­ié száraz ujjaival gyöngéden be- vénsége miatt lépett oly’ rövi- nagyszülők csoportjához, olyan helyesnek találta feleletét, le­fonta a csöpp ujjacskákat és idegvégződései nyomban át- áramlottalk beléje a gyerek zsenge bőrének, testmelegének bizsergetően jó érzést, most már aztán igazán ki keli lép­nünk, Igyekezzünk, Kisuno- kám, családjában ma már egyedül a kisfiúval szeretett beszélgetni, mert az mintha tőle örökölte volna egyénisé­ge alapvonásait, s még nem hatották rá olyan kiábrándító­éi taszító erővel fia és menye zsörtölődő, vagy éppenséggel durván türelmetlen, élcalődő deket, HAT PERSZE, HOGY elkí­sértem őt is, mit gondolsz, hogyis engedtem volna el egyedül, hiszen engem is elkí­sért édesapám, amikor én kezdtem iskolába járni, em­lékszem, akkor is ilyen gyö­nyörűséges szeptember elseje volt, fejét picit megemelve megaszalódott arcát a nap felé fordította, s így tett néhány lépést, valamivel óvatosabban, s éppen ilyen jó szagú volt a levegő, vagyis ilyesféle, csak még felségesebb, hiszen tu­dod, hogy falun gyerekeske­sokan voltak, mint a tanév- gyen csak ott Nagyapa utolsó nyitóra váró nyolc osztály gye- útjára bocsátásán a fiú, hiszen rekei, a leghátsóbbak már az hogy imádta őt a Nagyapa, udvart két oldalról határoló fis KÖZBEN AZ ÜNNEP - kis patak partjáig szorultak, SÉG véget is ért, a szülők se­hogy leüljön Apóka, ahhoz táltak kifelé az udvarbók a későn érkezett, hogy valaki átadhassa neki a helyét, előbbre kellett volna kirakod­nia, akkor talán megszánja valamelyik fiatal apa, de nem tette, csak megállt a leghátsók között magas termetű volt, va­laha szálfaegyenes, mint fa­vágó apja. meggyengült sze­mével pislogva bámulta a zsongó gyerek hadat, és a gyerekek meg indultak be az iskolába tanítóikkal, megis­merkedni a tantermekkel, igen, felfogta Kisunoka inte­getését, és karlengetéséből megértette, menjen csak nyu­godtan, majd hazatalál ö egye­dül is, nincs azért olyan mesa- szi ez az iskola, s az öregember el is indult, lassan ballagott, szokatlanul megjegyzései, ahogyan a tíz éves Gizára hatottak, látod, dod> h°£F fák® gyerekesKe- szíve egyre sajgóbban fájt mert elgyöngült testtel és lélekkel, mégsem kell egyedül beállíta- dett Apóka, erdőktől körűivé- mintha-magát is ott látná köz- mert az ő nagy életmozija nőri a fcan£vnvritArs* m,iTit a ve, és ilyenkor meg illatoztak Kite, mintha ő állna ott Kis- V/i—cmh, —1 -1 , ,, nod a tanévnyitóra, mint a mama mondta tegnap este, igaz, okos, nagy fiú vagy már, de azért az életben megvan mindennek a maga rendje, annak is, hogy kit mikor, ho­és ilyenkor még a beszántatlan tarlók, de még szédítöbben a szőlősdombok, gyümölcskertek és a csűrök­be begyűjtött széna meg lu­cerna, dehát városban ebből tűk, mintha ő állna ott Kis- imoka alakjában a tanító néni mellett, óriás apja meg itt, a szülők között, oldalán pedig Édesanya, a szépséges arcú, a jóságos szívű, ó, milyen féltőn vá keld elkísérni, ahova egye- múr semmit sem talál meg az fogták őt közre ketten is, ami dűl nem tud vagy nem képes eljutni, vagy egyedül ném il­lik, oda, ugye, valakinek min­dig ed kell kísérnie a család­ból, mert a család a leghűsé­gesebb védelmezője, támasza az embernek, ugye, ezt is ember, no, próbáljuk még sza­porábban, majd meglátod, mennyi virág lesz az iskolá­ban, jaj, csakugyan, látod, ezt egészen elfeledtük, hogy ilyenkor virágot illik vinni, de mások biztosan nem feledték. mondtam már neked, Kisuno- majd ^meglátod, mennyi rózsa. OVO TfO Ami njn. kára, igen Apóka, felelt a kisfiú, de tudod, hogy azért én so­sem bánom, ha ismételsz is valamit, mert szeretek veted beszélgetni, Apóka, én is nagyon szeretek veled beszélgetni, Kisunokám, mond­ta hálásan az öreg, és érezte, hogy már ettől a kis gyön­gédségtől is befutja szemét a könny, igyekezett visszagyűr­ni, mert ezt sem szerette az öregségben, hogy annyira el tud erőtlen ed ni a valaha oly’ erős test és lélek, hogy meg­döbbent azon, amikor az öt­ven után először fölfedezte természetének ezt a megválto­zását, mondd. Apóka. te elkísérted a suliba Papa csőt Is, amikor ő ment elsőbe, kérdezte a kis­fiú, miközben mindketten 6zekfű, őszirózsa, dália lesz az iskolában, mint az ón kisko­romban volt, ó, most is ér­zem illatukat, de csodás is volt az a nap, amikor édes­apám odavezetett Bálint Jó­zsef elé és azt mondta, hát ta­nító úr, elhoztam a fiamat, ne­veljen belőle derék embert, és Papaos miért nem tudott engem elkísérni, szólt közbe a gyerek, vagy a Mamacs, ő is elkísérhetett volna, miért Apókénak kell velem Jönnie il-yen messzire, amikor nincs is jól mostanában. Jaj, Kisunokám. hát mert ne­kik mindig olyan sok a dói­kor kezdődő életének arra az első, komoly útjára elkísérték. ÉS MOST ESZÉBE JUTOTT az a tűzforróan meleg nyári nap is, amikor kikísérték a temetőbe Nagyit, nagyszülei közül az egyetlent, akit ismer­hetett, alig volt négyéves, de édesapja őt is odaállította az udvarra kitett koporsót kö­rülvevő család tagjai közé. igaz, maga mellé, s jobb ke­zével mindvégig magához húzta-ölelte, néha meg-meg­közben egy pillanatra sem pi­hent meg, és most, hogy kiért az utcára egyszerre csak otc állt a hosszú, gyötrelmes agó­niája végére ért felesége mel­lett, nem tudta meddig időz­hetett ott, aztán a fia ültette le, ha már elcsalni onnan nem tudta, mert nem bírt elszakad­ni attól az asszonytól, akivel harmincöt évig élt, de mintha már eggvé is váltak volna, s mintha ő is ott feküdne mel­lette, azaz őbenne a halálve rejtőktől nyirkos ágyban, vár­va a hullaszállítókra, akik meg is érkeztek aztán, és be­gyakorolt, könnyed mozdulat­tal beletették a fia és menye által sebtében felöltöztetett Édest a négyszögletes, fekete szorította, biztosan azért, hogy ládába, melyet a fia rendelt átadjon neki egy keveset az mie,S telefonon, és aztán na- ő erejéből, pedig most tisztán várta, hogy mikor in­hallotta édesanyja szavait is, du:nak már a temetésre, a fia jaj, kedves, talán mégsem kel- CSka*c magyarázott, hogy így megy ez manapság, hitegette, de aztán meg kellett monda­nia, ne haragudjon. Apám, de a feleségem sehogyan sem akart temetést, hogy ő nem bírna végigszenvedni egy lene a gyereket a koporsóhoz állítani. Erasiék vigyáznának rá a temetés idejére, megmond­ták, nem való még ilyen gyerek­nek, és erre apja szavai is tisztán fölzendültek az elme­guk, hiszen tudod, csak a rohanás, majd meglá­tod te is. ha nagy leszel. megérkeztek ax iskolába, egyenesen az udvarra mentek a szélesre kitárt kapun át, a gyerek egy puszit adott Apó­mindig rült múltból, legyen csak ott ceremóniát, és a két gye édesanyja megtaníttatta egy kis szabás-varrásra, és most ezt a tudását akarta értéke­síteni. Hogy felfrissült ezek­ben az időkben! Jókedvű volt, ragyogott a szeme, alig lehetett ráismerni. Tervezge­tett .. i — Persze te ezekből nem sokat tudtál. Egyre keveseb­bet tartózkodtál otthon. A feleséged nem is szólt ne­ked a dologról, csak amikor már minden készen volt. Át­rendezte a lakást, divatlapo­kat vásárolt, beszélt az is­merőseivel, és akkor jöttél te. Egészen különösen visel­kedtél. Mi ketten — felesé­ged meg én — csak néztünk rád, és nem akartunk hinni a szemünknek. Dühüngtél. Valósággal önkívületbe estél haragodban. — Mária — az orvos ezen az estén most ejtette ki elő­ször az asszony nevét. — Mária nem erőltette tovább a dolgot. És érdekes. Nem Is liedvetlenedett el a sikerte­lenségtől. Valahogyan tet­szett neki a viselkedésed, úgy érezte, törődsz vele. Sokkal jobban, mint ameny- nyire eddig hitte. ÉS re­ménykedni kezdett. — Persze nem sokáig tar­tott az egész. Te visszasüly- lyedtél régi nemtörődömsé­gedbe. Otthon is a kísérle­teid jártak az eszedbe. Nem egyszer félbeszakítottad a feleségedet legfontosabb mondanivalója közepén, pa­pírt, ceruzát vettél elő, hogy feljegyezhesd, ami egész idő alatt foglalkoztatott. Milyen kényszeredett arccal hallga­tott el Mária ilyenkor. — Azután? — Minden gondolkodó férfi tudta volna, minek kell bekövetkeznie azután. Túl sokat voltunk együtt! — Az orvos hangja nyers volt, szinte durva, az emlék túlságosan szívébe markoló fájdalmától. ^4 És megtörtént, aminek meg kel­lett történnie. — Mit mondasz? — bá­mult barátjára a vegyész. — Nem értelek — mondta azután fölcsattanó hangon. Nem akarlak érteni! Az orvos előrehajolt, úgy mondta lassan, tagoltan, foly- tott indulattal: — A fiú tőlem való. — Micsoda!? — ugrott föl kerekes székéből Molnár Ákos. — Nem igaz! — Hazudsz 1 — az utolsó szót már szinte nyöszörögve mondta, erőtle­nül hullva vissza székébe. — A fiú tőlem való — mondta még egyszer a barát. — Emélkezz csak! Te nem lehetsz az apja, hiszen... — Igaz — motyogta szinte dühötten a vegyész —, igaz... Negyvenöt éves vol­tam akkor, és már nem kö­zeledtem a feleségemhez. Va­lahogy elkopott köztünk a testi kapcsolat. A mun­kám. .. — Igen. A munkád! A te titokzatos felfedezni valód, amely meggátolt abban, hogy a feleségeddel törődj. — Óh, és én azt hittem, utolsó szerelmes együttlé- tünk gyümölcse ez a gyer­mek. .. És örültem. Nem Is tudjátok, mennyire örültem... — Hát most vége az örö­mödnek. — Vége... — Az öregem­ber fáradtan emelte föl a fejét. — És miért nem ment el veled? — Te kérdezed ezt, aki rákényszerítetted a jó fele­ség szerepét? Olyan voltál nélküle, mint a csecsemő Mária nem tudott elhagyni téged. — És? — kínozta tovább önmagát Molnár Ákos. — Ti húsz éven keresztül így éltetek mellettem, a hát°m mögött? így meg tudtatok csalni ? — Nem — sötétült el az orvos arca. — Nem engedett többet magához. Csak akkor egyszer. És én éppen ezt — éppen ezt akartam megbosz- szulni. Rajtad! — Rajtam! Miért? — Mert nem engedted el. Magadhoz láncoltad, nem tudom mivel. Én sokkal job­ban szerettem őt, és mégsem jött velem. Ezért kellett a bosszú. Helyette is. Az el­rontott életéért! A kettőnk bologságáért! Boldogtalanná tetted Máriát. Nem szeret­ted. Az öregember, mint akit megütöttek, úgy emelte resz­kető Ujjait az arca elé. Ri­kácsolva szakadt föl mellé­ből a védekezés. — Nem szerettem? — jaj- dult föl. — Én aki... Figyelj ide. Figyelj most rám — zihálta barátja térdére téve a kezét. — Most, most hall­gass meg te engem. Én nem szerettem? Hát tudod te, tudtátok ti, hogy én mit akarok? Mit keresek? Mi­vel kísérletezem, miért áldoz­tam fel az életemet? Mert feláldoztam! Azt hitted, nem tudom ezt. De én tudatosan csináltam az egészet. És köz­ben szenvedtem és tudtam, hogy lemondok, egyre job­ban tudtam. Hogy szörnyű árat fizetek a találmányo­mért. De megérte volna. Ha sikerül, mindent megér! Persze, erre azért nem gondoltam. Erre a ti mocs­kos ki csalásotokra. Nem gondoltam, hogy így elkese­redik az az asszony, Hogy ennyire magára hagytam... Mert mindig azt hittem: na most! Most még az utolsó lánbszemecske, . azután kész az egész. Hogy megtalálom a dolog nyitját, már csak egy hajszál választ el tőle, és akkor... — Tudod mi volt a kutatá­saim célja? Most elárulom neked, nincs értelme titkolni tovább. Itt a vég... De mindent feljegyeztem — élénkültek meg a homályo­sodé szemek. — Valaki foly­tathatja a munkát Valami fiatal. Egy szert akartam a halál ellen. Nem is. Egy szert, ami teljes életerőben tudja tartani az embert. Száz évig. Kettőig. Megszám­lálhatatlan évekig. Talán örökké! — suttogta megszál­lottan — Örökké! Micsoda fejedelmi ajándék! Adhat-e férfi asszonynak többet? Éle­tet! Fiatalságot! Örök sze­relmet! — Azért most bevallom ne­ked, ezekben az utolsó per­cekben, hogy néhány éve mostanában, már nemcsak azért csináltam. Te, én soha nem szerettem ennyire élni! Nekem nem kell másvilág, a legszebb mennyország se kell, ez a föld kell, ez a semmi kis élet, minden ami körülöttem van, ezek a fio­lák, ez a vegyszerektől pe­csétes asztal, a savmarásos kezem. Látod azt a kis re­pedést a falon? Azon mindig megnyugszik a szemem, ami­kor gondolkozom, nekem az is kell, szeretem. Mindent szeretek! És még olyan sok­féle dolog van, amit nem élveztem ki egészen. A köny­veim, az égbolt, a víz gyön- gyözése, a fiam, az ételek ízei, ezeket mind akarom még, ezek a boldogság, az élet, élni akarok soká, soká! Élni, mert minden jó, az is, hogy becsaptatok, még az Is, mert érzem tőle a szive­met, hogy fáj és dobog... dobog.. .élek.. .Te... te orvos vagy. Találj ki valamit, ta­lálj ki valamit, hogy... ne haljak meg, vagy... csal: legalább most... ne még. Kemény Erzsébet a gyerek Nagyi mellett, aki veled együtt nevelte, sokszor megetette, elringatta, ismerje csak meg, hogy ez is hozzá ­tartozik az élethez, a halál, és neki valóban kitörölhetetlen élménye maradi az a halállal reket se engedné oda, nem gyerekeknek való az, és ebben igaza is van, és akkor feljaj- dult és kis szobájába vissza­vonulva sokáig sírdogált, de már nem volt ereje tiltakozni, ____________________________mert jó fiél évvel előbb elerőt­v aló első találkozás, mert te- lenedett, olyan váratlanul ron- meté&re addig valóban nem 33 öregség, addig mi­vitték magukkal a szülei, no- Von jól tartotta magát, de ha látott temetéseket a saom- mFntha Édes betegesikedésável szédságban, de az mégis más Vü1t az ő maradék ^eje is volt, kívüliről bámészkodni, ki- c|_S3áüt volna, így hát beletö- vánoei nézőként, de amikor rödött, hogy Édesnek nem oda kell állni a fekete láda rendeztek temetést, hogy a mellé, melyben különös mó- hullaszállító elvitte a krema­tóriumba és teste porát elke­verik a többiével, akiket ép­pen úgy nem kísért senki el az utolsó útra, és most meghallotta menye szavait is, hiszen csak a na­pokban zajlott le a másik szó­don I mozdulatlanná dermedve fekszik, aki addig hozzánk tar­tozott, akit szerettünk és sze­retett minket, és ahogyan Édesanya elsiratba-jajongta Nagyit, mintha zsoltárt éne­kelne, és Édesapa csak állt kőmereven, meg sem rebbenő bábán a beszélgetés fia és lue­szemmel nézett a fekete láda- n^e közt, róla volt szó, hogy ra, mintha ő, fák és erdő mes- uiennyire megrokkant, hogy tere, átláthatna a fán is, és dem ^bet már sok ideje, és mindvégig Nagyit, édesanyját bogy neki sem hajlandó te­nézte, ahogy ott feküdt szépen motést rendezni a menye, és felöltöztetve, gyönyörű fekete a , a e’°be is beleegyezett, és brokátkendőjével külön is vé- mar ° sem háborgott ellene. gig betakarva, amit még Nagy- Nagyitól örökölt, és aztán az is eszébe jutott most, hogyan kísérte ei őt Édesapa a laktanyába, amikor bevonult, aztán elkísérte, ami­kor meg hájasod ott, Édessel igaza van. fontosabb a békes­ség őköztük, fontosabb a csa­lád békessége, mint egy szép temetés, csakugyan mindegy az már a halottnak. hazaért, bement kis szobá­jába, odaült az ablakhoz. megesküdött, és elkísérte őket ahonnan leláthatott az alacso- Édeanya, Édesapa, amikor a nvabb házak korom lepte te- várva-várt fiuk megszületett, de képüket most nem s keresztelni vitték, fogta fel, mert az emlékek és azután ahogyan ő kísérte filmje még egyre pergett, és ki Édesapát utolsó útjára, ml- mos,t magát látta ott feküdni lyen díszes, nagy temetést 33 ágyban, ahol Édest utoljára rendeztek neki negyvenhét- elnézhette olyan sokáig, az ben, hiszen érdemei voltak Édesapának, megérdemelte a párttemetést, bevonták fekete meg bordópiros drapériákkal az egész udvart. a kaput, olyan, ravatalra fektették, hogy olyan a vidéken még nem volt, azért aztán odasereg’ett a falu másik fele is, akik egyenes jelleme miatt nem szívelték Édesapát és milyen tisztán pergett le most előtte. ahogyan akkor ő állt ott az hogv örökre lelépett aranyozott, fekete láda mel- ha éppen nem Lesz lett pontosan olyan szobor- arccal. mint egykor Édesapa Nagyi mellett, és milyen fur­csa, de ő is átlátott a vastag ágyban, melyben azóta ő egye­dül fekszik, és egyre fájóbban fázva-vacogva. mert azt is tud­ta rég, milvem komisz, ravasz kerítő az öregség, a magány, hogy mindenre rászedi az embert, végül mindenre meg­töri akaratunkat, EGYEDÜL CSAK AZ FÁJT neká, hogy Kisunoka sem kí­sérhet! ei utolsó útjára, mert talán neki meg sem mondják. Apóka, itthon, amikor, elviszik a fekete ládá­ban, talán azt hazudjék majd neki egy ideig,, hogy vidékre utazott. NOGRAD — 1974. április 21., vasárnap 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom