Nógrád. 1974. március (30. évfolyam. 50-76. szám)

1974-03-17 / 64. szám

— Sietnem kell! Az anya­got tízre ígértem, és még a délelőtt tanácskozásom lesz. Délután Karancskeszibe va­gyok hivatalos egy beszélge­tésre — mondja Bobál Gyula, és mosolyog, szabadkozik ami­kor megjegyzem: azért kopog­Az író« szó felelőssége... tattam. hogy a megyei újság­írók nesztorával beszélgessek. —A nyomdagép mellől ke­rültem a redakcióba. Abban az időben az újságírók nyomták, szervezték is a lapot. Régen volt. 1947-ben. Az akkori első titkár hívott, hozott el a nyomdából, mint ifjú mozgal- mistát. Huszonnyolc éve dolgozik a pályán. Több mint negyedszá­zadot töltött el, mint újságíró Nógrád községeiben, az em­berek között, szolgálta az ol­vasókat, a párt politikáját, tet­te amit kell. Jogosnak érzem a kérdést: hogyan foglalnád össze az újságíró kötelessé­gét? — Legyen következetes és mindig tudatába annak, hogy a pártot, az olvasókat szolgál­ja. Érezze az írott szó felelős­ségét! — ezt tartanám a leg­fontosabbnak. ősz hajszálakat kutatok. Nem találok. Szemüveget sem visel. Reggelente, amikor ta­lálkoztunk. néha panaszkodik az időjárás változására. Arra, hogy menni kell. anyagot gyűjteni, Imi, soha nem hal­lottam nemet mondani. Lendü­lete fiatalos, pedig a pálya, ez a szakma „eszi” az embereket. — Nehéz hivatás a miénk. Az ember sokszor van úgy, hogy belefárad, úgy érzi. ab­bahagyja. kimondja — de csak magában — nem megy tovább. És mégis újra kezdi! Űjra. mert valaki szól; „Nem jöttél, pedig vártunk. Olvas­tam az írásód, tetszett”! — mondja és papírt fűz a gép­be Honnan ennyi energia? Az erőt a hazai táj adja. a nóg­rádi emberek, akik között idestova harminc éven át ott­honosan. családtagként mozog. Ismerik, szeretik, köszöntik! Itt született, itt nőtt fel. s ért­hető. hogy szívesen tölti kinn a délutánokat a falvak népé­nél. Írásaiban az igazságosság, az emberszeretet érződik Kattogni kezd az írógép. A papír felső sarkában ott áll: gépelte Bóbál Gyula. Mint ak_ kor, huszonnyolc évvel ezelőtt. BX. L A pályán állandóan tanulni kell... Szendd Márta kolléganőmet fogtam vallatóra a pályakez­désről. az azóta eltöltött idő­ről, jövőbeni elképzeléseiről azzal a ki nem mondott, de berkeinkben jól ismert szó­lás-mondás gondolatával, hogy újságírónak újságíróról írni, nem könnyű dolog. — Írni mindig szerettem, ezért részt vettem az iskolai pályázatokon. Már ekkor úgy éreztem, olyan pályát kell vá­lasztanom, ahol nem vagyok bezárva a négy fal közé. ahol nagy a mozgásterem, sok em­bert ismerhetek meg. sok kü­lönböző helyzetbe kell majd beleilleszkednem. Egyszóval, mozgékonyság után vágytam. Az érettségi előtt egyik taná­romtól megtudtam, hogy a Tarjáni Acél újságíró-gyakor­nokot keres. Megpályáztam. Az első írásomra így emlék­szem: azt mondta a felelős ! szerkesztő, menjek le az üzembe és írjak egy riportot. (Ezt az útbaindítpst nevezik nálunk mély vízbe dobásnak.) Felvettem az anyagot, hozzá­kezd tem az íráshoz, holott csak annyit tudtam erről a műfajról, hogy színes, párbe­szédes. és több sorból áll. Odahaza tíz riportot elolvas­tam, s utána megírtam az anyagot. Hogy mit mondott a felelős szerkesztő, arra már nem emlékszem. — de megje­lent. — Akkor még nem gondol­tam arra. hogy milyen nehéz ez a pálya. Kívülről szépnek látványosnak, reprezentatív­nak, irigylésre méltónak tű­nik. de hogy mi van mögötte, azt csak mi tudjuk: időre dol­gozni szépen, s olvasmányo­san bizony, nem könnyű. Mi­kor lesz jó, olvasmányos egv írás? Ha az újságíró érzéke­nyen reagál mindenre, akár ol­vas. akár a tévét nézi. akár barátaival, ismerőseivel be­szélget. autóbuszon vagy vo­naton utazik Ügy is fogal­mazhatok: a füle ne csak a magáé legyen, hanem a szak­máé. De még ez is kevés! So­kat kell tanulni!. Mióta a pá­lyán vagyok, állandóan tanu­lok. Kezdtem a kétéves újság­írói iskolát, a múlt évben fe­jeztem be a Közgazdasági Egyetemet. A jövőben a je­lenleginél nagyobb politikai műveltséget, a német nyelv­ből pedig felsőfokú végzettsé­get akarok szerezni. Igen, gyakran beszélünk arról, mi ösztönöz bennünket a jobb munkára. A hivatástudat mel­lett az, ha tudjuk, nem hiába írtuk a cikket, ha egy-egy írásunk után eljut hozzánk az olvasó elismerése, ha az írás” ban közölt hibákat kijavítják, ha telefonon csak annyit mon­danak: jó hogy megjelent ez az írás. -agy tudomásul vet­tük, intézkedtünk Ilyenkor az embert hatalmába keríti a jól­eső érzés: nem fáradoztunk hiába, i V. K. Köszönjük a bizalmat LAPUNK levelezési rovatához az elmúlt esztendő során 2014 levél érkezett olvasóink­tól, levelezőinktől. Segítségünket, közbenjá­rásunkat kérték olvasóink. Levélben 543 ol­vasónk tolmácsolta közérdekű, illetve egyéni ügyes-bajos dolgánál! panaszát, azok rende­zését. A közérdekű panaszokról szólva el kell mondanunk, hogy azokat rendszeresen a lap hasábjain — olvasóink által jól ismert — Ol­vasók Fóruma rovatunkban hoztuk nyilvános­ságra az intézkedésre hivatott vállalat, intéz­mény válaszával. E rovatunkban kapnak he­lyet levelezőink jelentései is, akik a megye legkülönbözőbb pontjáról rmdsizeires segí­tőink, tájékoztatóink. Neffn kisebb súllyal kezeljük az egyéni pa­naszokat sem. A szerkesztőségben az elmúlt é/ során fogadószobánkat 627 olvasónk ke­reste fel Ezekből a panaszokból születnek meg Foga 1 ósaobá nkból c. írásaink, amelyek noha mint panaszt egyénileg tolmácsolták ol­vasóink, mégis a nagyközönség érdekét te­kintve már nem egyéniek, egy kisebb vagy nagyobb csoport tagjait ériintik Keresik vagy Sürgetik a megoldás útját és módját. A pana­szokat tartalmazó levelekről még azt is sze­retnénk elmondani, hogy olvasóink legjobban féltett legbizalmasabb dolgaikban is taná­csunkat kérik. Sikerélményeiket is megírják, elmondják. Ez nagy megtiszteltetés szá­munkra, s nyugodtan mondhatjuk: élvezzük bizalmukat. Olvasóink más alkalommal is visszatérnek, bekopognak hozzánk, sőt isme­rőseiknek is elmondják, hogy hol kérjen se­gítséget, tanácsot vagy felvilágosítást. Olva­sóink nagyon sokszor a szerkesztőség közben­járását kérik, munkaügyi, szociális, társada­lombiztosítási nyugdíj, családi pótlék, gyer­mekgondozási segélyek, üzemi balesetek és sok más egyéb ügyiben, HÁROM évvel ezelőtt bevezettük az ingye­nes jogi tanácsadást. Az elmúlt évben — mint ahogy arról már több ízben beszámol­tunk — 576 olvasónk kereste meg jogtaná­csosunkat péntekenként, szerkesztőségi foga­dóóráján. ő ’«velezési rovat és az olvasók kapcsolatá­ról csak ennyit búcsúzóul; — megtisztelő bi­zalmukat köszönjük!- W ­História régi redakcióból A mai „Nyájas Olvasó­nak” bizonyára már igen kevés sejtése van arról, hogy valamikor a szerkesz­tőség szakmai neve közis­merten redakció volt. Mint ahogy az újságírót még a harmincas években is többnyire hírlapírónak je­lölték, a szakma gyakorno­kát pedig volontörnek. Nos, egy ilyen volontőr- jelölttel esett meg az aláb­bi történet, még akkoriban, amikor az újságók a szá­mottevőbb temetésekről, esküvőkről is kimerítő tu­dósításokat adtak. A főszerkesztő — a mai Magyarország című, kitűnő politikai hetilap főszerkesz­tője, dr. Pálfy József édes­apja — megbízta ifjú mun­katársát; hozzon szíves tu­dósítást a város egyik no- tahilitásának (ez a szó is abból a korból van) eskü­vőjéről. Az ifjú riporter természetesen menten szá­guldott a megtisztelő fel­adatra, egy idő után meg is tért a redakcióba, s Jó­zsi bácsi várta, hogy meg­szülessék a mű. Teltek lassan az órák, a főszerkesztő mind türel­metlenebbül sandított a fia­talember íróasztala felé, mert ott biz’ nyomát sem látta a várt szorgoskodás­nak. Végül is kiszólott az ajtón: — Kedves öcsém, hát mi lesz már avval az esküvő­vel? Mindjárt slussz, és még sehol semmi. A Volontär jelölt a szelíd szem ehányásra tisztelettel felállva a nagy tekintélyű főnök előtt, zavart mente­getőzését így adta elő: — Nem is lesz semmi, tisztelettel. Ugyanis az es­küvői esemény sajnálato­san elmaradt. — Elmaradt? ... — Tudniillik szertartás közben megjelent a temp­lomban a menyasszony ré­gebbi szerelme, lelőtte az arát, azután önmagával végzett. Aztán kis csönd után me­lankolikusan hozzáfűzte: — így tehát nem volt miről tudósítanom. (barna) Neves közéleti személyiségek vi­szonylag gyakran megfordulnak Nógrádiban. Né­hány évvel ezelőtt egy országos veze­tő látogatott el — többek között —1 Mizsertára. Akkor még kenyeret adott errefelé a bánya, sokan vol­tak a fekete arany felszínre hozói. A barátságos, udva­rias vendég ismer­kedett a környék­beli bányászok élet- és munkakö­Ál­bányászok rülményeivel. For­gatókönyvön kívül betoppant a mi- zserfai cukrászdá­ba is. Két újságíró gyakornok éppen ott kávézgatott. főnöküket várták. A magas ven­dégnek minden­kihez volt egy közvetlen szava, kezet rázott a cukrászdában szó­rakozó fiatalokkal. — Hogy vannak a mizserfai bá­nyászfiatalok? — kérdezte a meg­hökkent két újság­író gyakornoktól, akik még soha életükben nem láttak bányát. — Köszönjük szépen,' kifogásta­lanul — hangzott az elfogulatlan vá­lasz. A neves közéleti személyiség soha nem tudta meg. hogy álbányászok­kal találkozott Mi- zserfám! NÓGRÁD-ot minden Nógrád megyei családhoz! Ellopott téma Krimibe illő történet az alábbi. A köztudatban él, hogy az exkluzív téma ritkán hever poros utcáinkon. Be kell men­ni értük ilyen vagy olyan há­zakba, barátságos, vagy mo­gorva emberekhez. Így járt el egykoron régi riporterünk is. aki nagyon szeret a falvakban „matatni" az élet sűrűjében. Valahonan megneszelte, hogy a ludányhalászi szociális ott­honban él egy hányatott éle­tű, beszédes öregember. A két világháború között bejárta a fél világot. Sok mindennel megpróbálkozott. Még hamis Napóleon-aranyakat is vert. amiért rövid úton rács mögé dugták. Hányatott életútja két ségtelenül hálás témának ígér kezeit. A rutinos riporter ha zafelé igyekezvén a gépkocsi ban elmesélte az öregember történetét, mert kikívánkozott belőle. Bár ne tette volna! A pillanatnyi témahiányban szenvedő másik tollforgató ugyanis elorozta a történetet. Másnap 0 irta meg, ráadásul három sorozatban! Párbaj nem lett a dologból, mert az eset az 1960-as években tör­tént. A mi munkatársaink Pergő ujjaik alatt kattog az Optima. A Remingtomok, a Continentálok már régen kikoptak. Amit ezek a .kislá­nyok”. már mint szerkesztősé- gi gépírónők felmutatnak, őszinte tiszteletet ébreszt. Névtelen, de nélkülözhetetlen munkásai ők a sajtónak: Czé- gény Sándomé, Kovács lm- rétié, Lavaj Jánosné, Molnár Gyuláné. Különben családos, gyermekes asszonyok. Egy gépírónő — mint mondja az UNESCO-statiszti- ka — annyi erőt haszái el egy nap, mint egy asztalos. örülünk a szép tiszta kéz­iratnak. Ez a mi követünk a nyomdában. De annak in­kább. hogy velünk izgulnak, ha jót írunk, ha igazságot szolgáltatunk egy fájdalmas emberi ügyben. És koránr sincs vége a felsorolásnak. Figyelmeztetnek a szó ismét­lésére. bogozzák a szálkás, kriksz-krakszos kéziratain­kat, olykor hielogrifákat, ösz- szeszidnak ha rosszul alkal­mazzuk a múlt idő jelét, a ragokat, a képzőket. Hálásak vagyuk egy jobb szóért, ami az ő fejükből pattan ki. Ez közelebb hozza a gondolatot, láthatóbbá teszi a mondani­valót. Reggeltől késő estig kattog­nak az Optimák. S ha néha idegesek vagyunk, nyugtala­nul várjuk a kéziratot, akkor bocsássák meg nekünk. a lapnak mindig időben meg kelj jelenni. — gu — Harminc éve hírlapíró... Akasztják a hóhért —fag­gatják a hírlapírót! Tanító­képzőbe járt a cívis városban, ám soha nem okított nebuló­kat. Barna Tibor, a NÓGRÁD olvasószerkesztője másfél év­tizeddel ezelőtt Debrecenből került Salgótarjánba. Pálya­kezdő éveiről serénykedtünk letörölni a feledés porát. — Tudatosan készült a rö­gös hírlapírói pályára? — Nos, igen. Már a tanító­képzőben elhatároztam, hogy redakcióba megyek dolgozni A Debreceni Újsághoz 1943- ban kerültem. Egy hónappal korábban mint szegény Sarka- di Imre. — Első zsengéire miként emlékezik? — Információkat, tudósítá­sokat adtam a tanítóképzőből. Bőszen verseltem, tizennyolc éves voltam. Kötött formában. Később rájöttem, hogy a vers­írás nem az én kenyerem. — A telefonkönyvben ez áll: Barna Tibor hírlapíró. Miben különbözött a hírlapíró a mai újságírótól? — Régen irodalom és újság­írás szervesebben kapcsoló­dott egymáshoz. Olyan nagv elődök dolgoztak újságoknál. Debrecenben, mint Adv Endre, Móricz Zsi gmond. Krúdy Gyula. Több volt a lezserség, kevesebb az elkö­telezettség. A szerkesztőt úgy ülték körül munkatársai, min* kotlóst a csibéi. Az újságín ma felelős közéleti ember, ré gén inkább bohém félművésv volt — Három évtized termésé­ből mely írására a legbüsz­kébb? —- Nehéz előbányászni Büszke vagyok arra, hogy fel kutattam egy ismeretlen Ady verset, olyan írókkal készít hettem interjút, mint Németi László vagy Oláh Gábor. Ma gányos farkas volt Oláh Gá bor. Senkinek nem adott in terjút. Én is megdöbbentem amikor szívélyesen rendelke zésemre állt — Akadt botrányt előidéző írása? — Nem is egy! Nincstelen családot kiraktak az utcára Riportot írtam belőle. A ház tulajdonos nagy vihart kavart de az ügyet edvitte a háború vihara. — Közismert, hogy szereti a színházat... — Ma is színházi riporter­nek Vallom magam. Éjjel­nappal a Csokonai Színházban tébláboltam Modernizáltam egy operett szövegkönyvét, két színművet, sok egyfelvonásost és jelenetet írtam. Az olvasószerkesztőt azért fizetik, mert kéziratokat ol­vas. Manapság a ..Kéoemyő előtt” tévékritikával jelentke­zik, hetenként. Három évtized tempója után jólesik kicsit megpihenni. Szívesen bábás­kodik új kéziratok születésén. Sokrétű tapasztalatait átadja a mai újságíró-generációnak Bőséges tárházból tud merí­teni! — r. I. — Szilvahiány A hosszú évek során barát! szálak szövődtek az alsópeté­nyi szesz-főzde vezetője és Könnyelmű Kleofás. a buzgó riporter között. A toliforgatás mestere néhány kupica frissen főzött fehérpálinka után al­kalmasint szóba hozta kitűnő kapcsolatait. Innen már csak egy lépés volt számára a könnyelmű elhamarkodott ígérgetés. Ilyen előzmények után fordult elő az alábbi hu­moros eset. — Mi újság, kedves főnök — hangzott a rutinkérdés. — Semmi különös, nyájas Kleofás. — Főzögeted a finom ne* dűt? — Főzöm én. de kevés a szilva! Rossz volt az idei ter­més. — Sebaj komám! ídeirányf- tok holnap két vagon szilvát. — Jó. jó. csak egy a bök­kenő. Errefelé nincs vasút! Leforrázva állt Könnyelmű Kleofás a szeszfőzde irányító­ja előtt. Mert azt már maga sem remélte, hogy a MÁV a kedvéért hegyen-völgyön át új vasútvonalat épít az omi­nózus szeszfőzde kisegítése ér. dekében. Fő a íárgjilagos'rg! Lótás-futág a sportriporter ílete. Fagyban és kánikulá­ban, hétköznap és vasárnap rohannia kell Zalaegerszegtől Nyíregyházáig. Szegedtől Mis- kolcig. Kissé hálátlan feladat, sok szépséggel Mert ki olva­sott már olyan sporttudósítást, amely sportközi elnöktől a ké­ményseprőig. fodrásztól a gyúróig mindenkinek tetszett? Széles e honban nincs ilyen ember. A szavak fűzésének mestere néha fenékig üríti a keserű­ség poharát. A vereség meg­magyarázásának hálátlan fel­adata reá hárul. Ha pedig ér- desebbre sikerül a fogalmazás, máris kétségbe vonják tárgyi­lagosságát. A fenti sorok pa­pírra vetője — egykori sport- riporter — ezért ravasz csel­hez folyamodott. Személygép­kocsijának belső visszapillan­tójára piros-fekete Spartak Trnava klubzászlőt bigyeszr tett. Ezzel kívánta jelezni, hogy egyetlen sportkör iránt sem dobog hevesebben a szí­ve. Ám az Európa Kupában a minap a Spartak Trnavával került össze az Újpesti Dó­zsa. Ezek után kozmopoliliz" mus vádjával illették az ex- sportriportert. Most már lát­ja: egy IBUSZ-zász]ó szeren­csésebb választás lett volna! NÓGRÁD — 1974. március 17., vasárnap 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom