Nógrád. 1974. március (30. évfolyam. 50-76. szám)
1974-03-31 / 76. szám
Calárdi Zoltán: Valamennyien... Diskurzus zárójelekben KÖZEI. jARTAM MÁR a faluhoz, ^aljkor elém ugrott a kutya Rám vakkantott, s mert egy pillanatig tétováz* lám, megragadta a nadrágom szárát Nyugtatgattam, hogy jól van. megyek, megyek. Át* vágtam az árkon, aztán neki a mezőnek. A kutya mutatta az utat. Tudhattam, a juhász akar beszélni .velem. Láttam is már a nyugalmasan hullámzó bit“ kacsordát. Szántásra váró t.ar* lón harapdálták a sietve nőtt iüvet. A juhász nyilván meglátott az úton. de kiáltani persze nem bírt, a hangja csak suttogásra elég. arra is alig. Hatvanban, amikor aláirt a téesznek. bánatában úgy berúgott, hogy még soha. be- letántorgott a kacsaúsztatóba, reggel arra józanodott. hogy nagyon fázik. Kórházba ápol- gatták sokáig, de sose jött rendbe egészen, a hangszálai teljesen odalettek. Utóbb a téesz rábízta a juhokat, és ő örült is ennek, merthogy a birkák nem kezdenek röhögni, valahányszor meglátják. A kutyát azért jól dirigálta, arra is megtanította, hogy szükség esetén megtereljen egy-egy embert, akivel beszélni akar, s jellel, mutogatással nem tud masához hívni. A juhász intett, hogy üljek melléje a fűbe. kezembe nyomott egy Kossuth cigarettát, maga is rágyújtott. — A barátját keresné mi’ — szólalt meg suttogva. — Az elnököt... — Azt. igen — hagytam rá, noha nem voltam baráti viszonyban az elnökükkel. — Hiába keresi. Kitelt az esztendő, fogni kellett a vándorbotot. — De hát ide való. nem? Hova vándorolt volna? — Nem képes megmaradni * faluban. Érthető. Én se néznék szívesen az emberek szemébe a történtek után... Mert. ugye. bukhat is az ember, nincs az előírva sehol, hogy örökké csak siker, ’meg eredmény. Előfordul más is. De az már mindegy, hogy milyen az a bukás. Mibe bukott, mekkorát, szánni kell-e vagy nevetni rajta... Elhallgatott, megint nyújtotta a Kossuthot. Egyenesen nyújtózkodott a füst a moccanatlan levegőben, mögöttünk tűnődve nézegette a pi- rosló szeptemberi napot egy lomha akác. A birkák aprólékos szorgalommal böngészték a tarlót. Ha valamelyik megszúrta az orrát, ijedten bekként, ám mielőtt a nyugtalanság szétáradt volna, a puli rájuk vakkantott. s attól megint földnek fordították a fejüket. ' MEGLAZÍTOTTAM A CI* TÖMBEN a fűzőt, a lábaim érezték a csaknem félnapos gyaloglást. A juhok őre együttérzően sóhajtott és a saját lábáról kezdett mondani valamit, de én kértem, hogy inkább az elnökről, a volt elnökről beszéljen. Hozzá is fogott, én pedig hallgatóim. anélkül, hogy kérdést vagy akár egy szót közbevetettem volna. — Hogy mit köszönhetünk neki azt mindenki tudja. El is ismeri mindenki. Ö se járt rosszul velünk. Vezetett minket, mi meg tisztességesen mentünk utána. Amíg úgy láttuk, hogy érdemes. Amíg volt akkora a bizalom, innen is, onnan is hogy kisebb zökkenők ne fordíthassák föl a szekeret. Tavaly ütött be a rossz, valamivel aratás előtt. A kom- bájnosok miatt. Emlékezhet, már aratás előtt voltak azok a meleg napok, hát a mi kom- bájnosaink elkezdtek sival- kodni, hogy az mégiscsak tűrhetetlen meg embertelen, amit őnekik el kell majd viselni a nyeregben. Izzasztó nap, tikkasztó forróság. hőguta meg ilyesmi, és hogy hát munkavédelem. A pú elnökünk egy darabig csak hallgatta ezt a beszédet, nevetett 8 NOGRAD - 1974. rajta, csakhogy a kombájnisták nem hagyták annyiban, valamit csinálni kell. azt hajtogatták, ki érdemelné meg, ha nem óik, hogy csináljanak értük valamit. Volt egy-kettő, azok beérték volna annyival is. hogy beígérnek napi öt-hat üveg hűtött sört, de a többség nagyobbra nézett Na. a mi elnökünknek se kellett több! Elkezdte ismertetni a maga véleményét. Kiosztotta a kombájnvezetőket, hallhattak azok mindent csak jót nem. Hogy ilyen meg olyan elpuhult népség, élősködő banda, nem ég ki a szemük, ahhoz mit szólnának, ha kézi kaszával, gyalogmunkával kéne beleállni a gabonákba, avas szalonnán, savanyú kenyéren. ciberelevesen, A kotnbáj- nosok illendő sóhajtással tudatták, hogy szánakoznak a hajdani szenvedőkön, de a maguk követelésétől nem álltak eL Az elnök még jobban begorombult, demagóg huligánoknak nevezte a gyerekeket, a hideg vízre se méltók, már az is kész nevetség, hogy ott libeg fölöttük az a napernyő, régen az eltunyult. népellenes kisasszony kák korzóztak olyasmivel, ha rajta állna, azt is letépné a kombájnokról hadd kóstolnának egy kis igazi életet a ficsurok... MÁRMOST ÉN ÜGY TALÁLOM, hogy az elnök hasznavehetetlen fegyverrel hadakozott, ha már bolond fejjel egyáltalán elkezdett hadakozni. Ha énnekem idézi föl a régi világot, az én korombelieknek. az rendben van. igaza van, mi kötelesek vagyunk emlékezni az akkori nyomorúságra. Akkor alakultak a csontjaink, az inaink, az agyberendezésünk, és ha a jelenkori gondjainkat panaszoljuk, tudjuk mögöttük az akkoriakat. akkor is. ha ezt olykor az istennek se akarjuk beismerni. Na de az olyan ember, akinek az egész valóját ez a mostani világ faragta, az másképpen ítél! Az nem hátrál meg csak azért, mert mi annak idején ezt meg azt éltük át. Ilyet még csak kívánni se lehet tőlük. Nézze csak: tegyük fel. valaki elkezdené sorolni nekem, hogy a törökök alatt mi minden esett meg ebben az országban. Hát igen, bizony, bizony — ennyit mondhatnék, többet nemigen. Lehet, hogy ez nem szép. de szeretném látni, hogy valaki, jogomat máma és én azért hallgassak, mert lám. menyit szenvedtek, véreztek, haltak akkoriban az akkori emberek. Az őseink. Es itt még csavarodik is ráadásul a dolog, mert aligha mondok szamárságot. ha azt állítom, hogy a mi ántivilágunk meg a mai között nagyobb is, rnásabb is a különbség, mint a török világ, meg a rákövetkező nem török világ között volt. & látja, mégis elvonult volna a mennydörgés kár nélkül, mert a kombájnosoknak gyorsabban járt a szájuk, mint az eszük. Azt tudták, hogy joguk van követelőzni, de hogy mit is követeljenek, azt már neon. A vezetőség elé került a dolog, a vezetőség felszólította a tagságot, hogy gyerünk, adják elő. mi válthatná meg őket a szenvedéstől. Azok csak pislogtak egymásra, aztán kinyögték nagy- nehezen. hogy azt a vezetőségnek kellene kitalálni, elvégre azért van választva. A veztőség kinevette őket. alá- szolgája, jöjjenek majd akkor, ha nemcsak jajgatni tudnak. de tudják az orvosságot, is a bajukra. Ügy látszott, nyom nélkül elmúlik a torzsalkodás, az elnök is lecsillapodott, a kom- bájfusták meg este bevoanul- ■tak az italboltba, testületileg berúgtak, aztán összeverekedtek. mert szép szóval nem bírták eldönteni, hogy mindő- jük közül melyik a legnagyobb marha... március 31., vasárnap Nem tartott soká a békesség. Ez a Mihalik gyerek, a Mihalik Bandi kezébe vette a dolgot. A szakmája ugyan az állattenyésztés, de bolondja a technikának, örökké a szakirodalmat bújja, mindenki csak azt kérdezi, hogy ha egyszer így van. miért tart ki mégis az állattenyésztés mellett. Mihalik azt mondja, szép a technika. szép, de mégiscsak holt anyag, az állat meg majdnem ember, hát ez így biztosan nem igaz. de nem is tartozik ide. Elég az hozzá, hogy ez a Mihalik okosan kifundálta, mivel lehetne segíteni a kombájnosok baján. Szerkesztett valami masinériát, azt mondják, akik értenek hozzá, mert én ugyan nem sokat értettem belőle, szóval azt mondták, ügyes szerkezet, minden erőgépre föl lehet szerelni. Az akkumulátorra kell rákötni a nem tudom mit. az forgatna egy propellert, az egy csatornába hajtaná a levegőt, a csatorna száját igazgatni lehetne. úgyhogy éppen oda fújkálná a hús levegőt, ahol szegény kombájnista a legnagyobb bajt érzi. Szegény, mondom, hogy ne mondjak cifrábbat, mert hát igazat szólva én se hatódok meg a bajukon, mit tudják azok... na de nem érről van szó... Kiszámították, hogy ezt a sze- lelő készüléket hat-hétszáz forintért minden génre fölszerelhetnék, annyi pénz árán végképp elült volna a békétlenség. HANEM A MI ELNÖKÜNK ekkor vadult meg igazán. Csak látta volna! Futkosott összevissza a faluban. Verte a mellét, idézgette a vezetőségi határozatot, utóbb már szabotázst, ellenséges aknamunkát varrt volna a kombájnosok nyakába, holott hát azokról sok rosszat el lehet mondani, de hogy a mi embereink. az biztos És az a szerencsétlen nem fogta föl, hogy nem áll melléje senki. Hogy akik máskor a támaszai voltak. most próbálnak beszélni a fejével, vagy egyszerűen nem törődnek vele. Mennél többet hadonászott, annál jobban magára maradt. Érthető: az akarata nem egyezett a közös akarattal, se a vezetőség, se a tagság nem bólintott rá, így aztán egy ember akaratát hajtotta neki a többiének. ö volt a hibás, nem tett különbséget saját maga és az elnöki funkció között Aztán megtörtént a jóvátehetetlen. A géptelepen ösz- 6zegyűltek a kombájnosok, ott mutogatta nékik a Mihalik gyerek a találmányát. Az elnök megneszelte a dolgot és gyerünk! Ügy csapott rá a társaságra, mint a héja a kiscsirkékre. A gyerekek se hagyták magukat, ők is mondtak ilyet, olyat, ahogy jött. Mi lett volna az elnök dolga? Hogy odébb álljon. Akár hanyatthomlok is. Még ha utána röhögnek, 'akkor is. De a józan észnek már a szikrája sem volt benne. Nem állt odébb. Nem. Megütötte a Mihalik gyereket. Kétszer pofonütötte. Az a két pofon nagyot csattant. És sokmindent elmondott. Például azt, hogy ő tulajdonképpen nem az elnökünk akart lenni, hanem a gazdánk. Az uraság. Ez pedig nem megy. Aztán a másik, az talán még ennél is fontosabb. Szó esik erre-arra emberi méltóságról, hasonlókról, és tényleg, ha az ember belegondol. van itt egy olyan nemzedék, amelyik nem ismeri már a felnőttet sújtó testi fenyítést. Se katonaságnál, 6e munkahelyen, se sehol. Ezt a nemzedéket gyalázta meg az a két pofon... A többit kiszámíthatja, ösz- szejöttünk, hozzászóltunk, lett akkora lárma, hogy elég volt hallgatni. Sokan régebbi eseteket emlegettek, hogy hohó, most lehet csak érteni, mi is völt a valóságban ez vagy az, egypár igazságtalanság is elhangzott, az biztos. Akadtak pártolók is. azok az érdemeit emlegették. Azokat se tagadta senki. Végül a többség határozott: nem kell az ilyen elnök. Magam is ebben az értelemben szavaztam. MÁRMOST NE HARAGUDJON RÁM, hogy megszakítottam az útját, gondolom, azért csak bemegy a faluba, de éppen mert bemegy, legyen tisztában a helyzettel. És ha érdeklődik, beszélget az emberekkel, ne nagyon firtassa azt a két pofont Akármelyik falu borzasztóan kényes tud lenni az önérzetére, és szó ami szó, mi valamennyien szégyelljük art a két pofont Valamennyien... A diszkrét kopogtatásra harsány „szabad” felelt, melyre a közismert és immár klasszikusként emlegetett fél- szegségével belépett a szerkesztői szobába az Író. Az író — mert harminc esztendeje mindenki így ismerte — család- és utónevén talán soha nem is létezett, vagy ha igen, rég elfeledték az olvasói, szóval az Író, akinek viszont minden szerkesztőségben reverenciás tisztelet dukált, ha megjelent Most is így volt. A Szerkesztő a mindennapok hajszájába belefásult robotos, vibráló ideggel rezzent fel az ismert köszöntésre, mely az ajtónyílással egyidejűleg csikordult bele a délelőtti csendbe: — Üdvözlet, kolléga... (kolléga vagy a sarki hentes legényének, de nem nekem) ugye nem zavarok? — A!... Kedves Mester!... Mit képzel? (enne meg a fene, vén kiszikkadt dilettáns téged is most hoz ide az ördög, mikor a legtöbb munkám van!)... Az ön látogatása mindig a legnagyobb megtiszteltetés. — Nagyon kedves... Igazán nagyon kedves, ahogy itt mindig fogadnak... (Nyavalyás kis pitiáner. Legutóbb is lespóroltatok legalább húsz forintot a flekkdíjamból. De nekem, persze, kell a jópofát vágni az egészhez, mert te ülsz a trónon! Bezzeg, ha fordítva volna, még a hideg vízre valót se keresnéd meg, annyi szent. De nyugi, nyugi !)... Hát hiába, vannak, ahol még becsülik a nagy öregeket. — Ne szégyenítsen meg Mester! Az ön neve és rangja (van egyáltalán még neved, te vén, szenilis marha), nekünk valódi márka, amit büszkén csillogtatunk. (Legszívesebben talonba raknánk, de a fene égyen meg, még mindig van néhány jó összeköttetésed, akikkel nem érdemes bajuszt akasztani, ha mégoly unalmas vagy is, hogy az írásaidat dorlotinnak írhatnák az orvosok altató helyett. De lássuk, mivel hozakodsz elő megint? Miféle unalmas zagyvaságoddal?) — Remélem, megtisztel bennünket egy újabb remekművével. Mester... — Remekmű! ?... Hát istenkém. .. Ahogy vesszük. Remeket, ugyebár még a Teremtő sem alkotott, hehe, de ami azt illeti, jó kis dolgozat, amit maguknak szántam. Nagyon jó kis dolgozat... A legjobb formámban szültem, ' önÖNARCKÉP T- Aba Novák festménye energiámmal, ami bizonyára mond valamit magának is, kedves kolléga, (te félanalfabéta, anti-irodalmár, irodalmi segédmunkás és miegymás!) Mert a Ti véleményetekre mindig sokat adtam, azt tudod! — Igazán megtisztelsz, kedves Bátyám. De ekkora elismerésre igazán érdemtelen vagyok. Mármint a lap nevében. (Vinnéd inkább a sintérek lapjának, amit össze- zagyválsz, igaz, még azok a szerencsétlen dögök is megvesznének tőle, de te azt hiszed, Irodalmat csinálsz, és még hódolatot vársz érte. De mi a fenét tegyek, ha any- nyira forszíroznak? Valamiből neked Is élned kell, s ha már a favágáshoz nem konyi- tasz, hát persze, az írásból! Magyarországon mindenki író, ezt már Csokonai bebizonyította. Eggyel több, vagy kevesebb — mint te —, édesmindegy. Eléldegélsz majd az emberi kor legvégső határáig, s amikor beadod a kulcsot, azt mondják: nagy író szállt a sírba, az írószövetség saját halottjának tekint. De én? Én mit kezdjek most veled? Nyűgös vagy, mint egy klimakszos nő, rám akarsz sózni egy vacakot, amit egv kezdő írócskától sem adnék le, de bizonyára most is meghajlok a nagyságod előtt, mert a dög- lődő oroszlán is lehet életveszélyes). .. Nos, hát Mester, megtisztelnél a műveddel? Öh, persze, a sok fecsegésben, amivel fenntartalak a nagyon jól ismert rettenetes robotodban, teljesen megfeledkeztem szerény művecs- kémről. De mit szólsz hozzá? Az a címe: Alma nem esik messze a fájától?... Ugye, nagyon eredeti? Már a címe is. A téma az, hogy... (Na, képzelem, mi lehet egy ilyen közhely mögött? Alma nem esik messze ettől a vén szivartól!) (Na, képzelem, ez az analfabéta mit ért meg majd az egészből!?... Uramisten, hogy ilyen alakokra bízzák manao- ság az irodalom istáoolását!)... Én nem is tudom, jelen pillanatban van-e értőbb szakembere az én munkásságomnak. A Te kifinomult érzékenységed a nüanszokra, megérzésed a gondolatok hátsó vonulataira, a finom, de mégis érzékletes absztrakciókra, amik az írásaim erősségei. Mert ugvebár ezeket világosan érzékeled. — Ugyan, kedves Mester! Hát ki ne érzékelné? (van egyáltalán benned képesség mindezekre? Képes vagy egyetlen eredeti gondolatra még?) A Te írásaid unikumok a lapunknak Csak hát (na. most kell megtenni a nagy ugrást!)... csak hát olyan anyagzsúfoltság mellett, mint ami mostanában van, ugyebár. .. — Hogyne ismerném, kedves kollégám... De hát, tudod, nincs az a szekér, amire egy kicsike villával fel ne férne még. Na, igaz? — Hát igen, igen... Csakhogy. .. — Ez a kis villa már nálatok igazán mit se tesz. Egy villával több, vagy kevesebb. .. Legfeljebb ledobtok egy villányit a te- herből, és helyébe teszitek az enyémet... Igaz? — Hát... egy kicsit nehéz dolog, kedves Mester... Mert tudod (egyen meg a fene, mit kell ennyit magyarázkodnom, intézné már el egvszer. s mindenkorra a főnök) vannak. akik hónapok óta döngetik nálunk az irodalom kapuját. — Na és?... Csak döngessék! Én is döngettem. Nekem. öcsém, már megvan az állandó belépőm, (te nyavalyást velem akarsz elbánni?) A szerkesztő belepillantott a kéziratba, mintha egyáltalán is olvasna belőle valamit, maid némi szünet után. átforgatva az íveket megszólalt: — Hát ez csakugyan méltó hozzád, Mester. Mihamarabb közölni fogjuk. (Hegy dögölnél meg már végre!) Somogyi Albert f
