Nógrád. 1973. december (29. évfolyam. 281-305. szám)
1973-12-31 / 305. szám
' .//-V ■- r ■ v ' ""Wv?. >■ f •* . rí,..-,-. - -"•*'>** '• ' f-- ' ' ' •' Nők a porondon KISS DÉNES: Téli hazatérés MŰLOVARNŐ A műlovarnő tökéletes mutatványaival ámított el bennünket, de amikor ugrásai már az ötödik percben is tökéletesek és magabiztosan precízek voltak: lóról le, lóra fel, úgy találtuk, hogy amit láttunk, természetes. A lónak körbe kell szaladnia, azért cirkuszi ló, és ezért kapja a dupla abrakot. A műlovarnőnek pedig, nos, ő egyébként valószínűleg így született, ilyen szép, arányos testűnek és ügyesnek. Egy szép dupla szaltó a ló hátán, de ebben nincs semmi vicc, olyan egyszerű. én is megtudnám csinálná. — Leesett a néni! — kiáltja a fiam. Valóban, a ló rosszul mozdult és egy kiszámított, talán évekig gyakorolt mozdulat nem sikerült. A „néni” a szép fiatal lány, nem ütötte meg magát, csak egyszerűen kijött a tökéletes ritmusból. Ez az újságírásban: sajtóhiba, baki. Az aréna, persze hallgat, együttérez, szemet huny. A lány korrigál Bizonyít, hogy amit csinál, az semmi, csupán könnyed játék. Az aréna viszont már tudja, hirtelen megtanulta: amit lát, az nehéz munka, a dupla szaltó valóban kunszt, UNTERMANN Az Untermann — alsóember. Az, aki a legerősebb, aki tartja társait, vagy aki Csillag nélküli, sötét éiszsr ka. A néptelen országúton egy Trabant állt Mdtorháza nyitja mellette egy bőrkabátos Sérti komoran bámulta a járművet Váratlanul — valahon* nét a szántóföldről — magas, ballonkabátos ember lépett a kocsi mellé: — Valami baj van? — érdeklődött barátságosan. — Elfogyott az üzemanyagom. A legközelebbi falu pedig tizennégy kilométerre van innen. — Felajánlom az öngyújtó- mat Még van benne egy kis benzin. — Uram. nincs kedvem tréfálni — mondta hidegen a másik. — Megértheti, hogy ideges vagyok. _ Az én életem sem fenékig tejfel. Ma délután értesültem róla. hogy a felesé, gém megszökött egy mű- jmyagkészítő kisiparossal. _ Fogadja őszinte részvét em a magasban a lengő trapézról elkapja a légtornászt. Mert ő. ugye nem lég- tornász, ő csak alsóember, untermamm. Kijött a porondra két nő. Bocsánat: kilibberat Azaz, hogy az egyik habkönnyű tülí ruhájában valóban kilibbent. Mosolygó arc, a karok gració- zus, hattyú mozgása. Alakja tökéletes, ilyenről álmodik a kamasz. A másik nő rendes, mindent takaró, fekete, selyemruhában — jön. Meglehetősen vaskos, ő is tesz egy mozdulatot a nagyérdemű publikum felé. A taps halkabb. Kulcscsontja fölé, valahol a nyak és a váll találkozásánál elhelyez egy tízméteres alumínium rudat. A tüll- ruhás pillanatok alatt a tetejére kiúszik. Fent csinál egy „zászlót”, és ismét kezének finom mozgatásával jelzi, hogy ezzel a mutatványa kész. Bejön a vas taps! Mái- tíz perce dolgozik fenn. Visz- szafojtoft lélegzettel figyeljük. Csodálatos! — Hány kiló lehet a néni? Nem érdemes ezzel a gyerekkel sehova menni! Az ám, hány kiló lehet? Ötven-ötvenhat? Nézem a tartó nőt, mosolyog. És figyel, apró jelekkel irányít. Már tíz perce tartja és mosolyog. És én a hétéves fiamat, ha valahol elalszik, alig tudom hazavinni. És nem is mosolygok. — Voila! — mondja finoman a tüllruhás és keze ismét hullámzik, Vastaps, Az utolsó szimfónia — A villany, vízvezeték be van-e vezetve a házba? — Természetesen. — Jó a közlekedés? — A ház előtt áll meg az autóbusz és a debreceni gyors. — Nem ázik be a mennyezet? — Soha. A ház vízmentes, tűzmentes. adómentes. All az alku? — És ha becsap engem? Lehet, hogy csak fondorlatos módon meg akarja szerezni az utolsó cigarettámat? Ön kételkedik egy Kovács Lajos szavában? Mindketten meghajolnak. A tornászni) csókot hint, az Untermann szerényen, egy lépéssel hátrább áll és a fiatal nőre mutat: ő érdemli a tapsot OROSZLÁNOK Néma csend. A szemekben félelemmel vegyes csodálat A porondon vasrács, belülről állatok, medvék és oroszlánok. És egy szép, nyúlánk, fekete nő. ö az idomár. Nehezebbnél nehezebb, veszélyesebb mutatványok. Az állatszelídítő felbosszantja az oroszlánokat, azután a dühös állat ordító szájába teszi a kezét majd ráfekszik a dögre. Az aréna felszisszen. Ez már sok. De még ezután jön a java, a tüzes karika. És az oroszlánok ugrálnak. Pattog a háromméteres ostor, s arti- kulátlan bögéssel ugrik az oroszlán. Az idegfeszítő produkció qtán szünet következik. Ott hátul, a két cirkuszi kocsi között elszívok egy cigarettát Közben veszekedésre leszek figyelmes. Egy szót sem értek. Románul beszélnek, de látom, érzem — veszekednek. Egy nő és egy férfi. Az állat- szelídítő nő még előbbi kosztümjében és egy artista férfi. A nő nyelve pereg, a fiú megunja, vállat rándít, s otthagyja! Szájában hanyagul lóg a cigaretta. Vigyorog. Végtére, ő nem oroszlán, akit szelídíteni lehet. Suha Andor Pardon. Nem tudtam, hogy Kovács Lajos. Rendben van. Tessék. Az öné az utolsó Szimfóniám — legyintett szomorúan és reszkető kézzel átnyújtotta a cigarettát. A másik mohón elragadta és kisvártatva végtelen örömmel, átszellemülte!! pöfékelt. — Ne féljen, barátom. Holnap elintézzük a , hivatalos formaságokat Szívből gratulálok az új ingatlan- és ház. tulajdonosnak. A bőrkabátos sőváran bámulta: — Legalább egy slukkot legyen szíves... — Hogyisne! Ez az utolsó cigarettám és reggel előtt nem találok sehol egy trafikot — mondta irigyen a ballankabá- tos és vidáman, boldogan pöfékelt Galambos Szilveszter Csillagpihéken gyerekkor száll Hófehér mezőn messze kószál agysejtek dombján völgyén az emlék cslpkeruhát sző rá a hó Hahó! Hahó! Szánkózni jó de hol vagy már nagyapó?! Hol a barátok a dombról kiáltásból hol van a hang? Nem lehet már hazatérnem régi derűs hófehérben Bár a múlt is velem kószál csillagpihén gyerekkor szálll MÁTYÁS FERENC: Az emlék sehe Időmből nem futhatok tovább, a sárga nyár elveszett rózsáival, a fénytelen tél csontomba fáj, mint a kihűlő szerelem. , A festett galamb agyamba hamarabb verdesett, mint a huzatos égi tájon, —• s vére könnycsepp lett a pillámon, önmagát nemző gyötrelem. összekuszálta a Fiastyűk fönn az eget, lábnyoma alatt szállnak a hattyú jeges fellegek, — a megszenesedett tücskök szemében angyal térdepel, mert riadalom van az égi birodalomban és idelenn, — s felszakad bennem az emlék sebe: a lánctalpas félelem. Bódí Klára: ÜNNEP DEMÉNY OTTÓ" EMLÉK Nem emlékszem csak forró jő szagodra mint állatját ki rejteket keres a tél besodort lábaid elé én csak egy marék meleget akartam s az a zug éppen megfelelt de csodákban véletlenekben oly gazdag életem — egyebe nincs is — hát gyere dőlj le begyújtva a kályha minden tiéd a takaró a párna vedd át árvaságom felét s már nem is tudom hogy szerettelek otthonomat fészek-nyugalmam s a testedből fölizzó meleget kenyér ízét kalandtalan regényt napjaidba hömpölygő életemmel Vicces év volt temet... — Köszönöm. Azóta három csomag cigarettát szívtam el, s nem maradt semmi tartalékom. Félőrültként vándorolok az éjszakában, hogy egy dohányos emberre találjak. Az ég szerelmére! Ugyebár ön is dohány*zik? — Igen. — Kínáljon meg egy cigarettával. S én áldani fogom a nevét. — A legnagyobb örömmel. De ez az utolsó Szimfóniám. Jómagam is rabja vagyok ugyanis a dohányzásnak, s ez egy elhagyott vidék. Éiiel negyed kettő van. Ki tudja, mikor találok egy trafikot? Ha ön a tulajdon apám lenne, akkor sem kívánhatná, hogy az utolsó cigarettát magának adjam., A ballonkabátos szemében furcsa tüzek égtek. — Higgye el. én mindenre képes vagyok ... — Fenyeget? Nem ijedek meg! Könnyűsúlyú ökölvívóba! nők vagyok. — Félreért. Minden áldozatra képes vagyok egy cigarettáért. Ha ön nekem adja ezt a szépséges, gyönyörű füstrudacskát. magára íratom a házamat. Kétszoba. konvha. a verandát nyáron befutja a vadrózsa és van hozzá egv kis kertecske is. Gyümölcsfákkal. Nemsokára érik a meggy, nyílik a kelkáposzta. Van egy szelídített rigóm. Egész nap fütyörészik. Minek meniek vissza abba a házba, mikor elhagyott , az asszony egy műanyaakészítő kisiparos kedvéért? Nos. nekem adja ezt a cigarettát? A bőrkabátos bizalmatlanul méregette a férfit; Az a J6 nálunk, hogy úgyszólván mindenen nevetnek az emberek, kivéve persze az eredményeket, mert azokat nem illik kinevetni, így aztán eléggé jókedvűen élünk ebben a kis országban, gyakrabban fakadunk kacajra, mint más, többnyire hu- tnortalanabb nemzetek fiai. Sőt, még az sem biztos, hogy a látszólag komor emberek belül nem kacagnak, a főváros centenáriuma alkalmából erről is van egy százesztendős pesti vicc. A lóvasút peronján utazik a házaspár és egy kanyarban kizuhan a feleség az utcára. Elszömyedt moraj a korabeli tömegközlekedési jármű utasai körébei, többen felugrálnak helyükről, nagy az izgalom. Egyedül a férj nem jön ki a sodrából, továbbra is rezzenéstelen arccal áll a peronon. Mellette egy utas nem állja meg 6zó nélkül és megkérdezi „Kérem uram, miképpen lehet, hogy az ön felesége épp most esett ki a lóvasútból. s önnek egy arcizma sem rándul?” Mire a férfi fájdalmasan feleli; „Ugyan uram. bizonyára ön sem kacagna, ha így fájna a foga”. Száz évvel ezelőtt ilyesmiken nevettek az emberek, nem azért mondom, de ez jellemző az akkori időkre, amikor még sehol sem voltak a mai nővédelmi intézkedések. Feltehetőleg ennek tulajdonítható. hogy a viccek többsége a nejekről meg az anyósokról szólt. A mai korszerű viccek viszont a megvalósuló egyen- mgűság szellemében egyaránt '-acagásra késztetik a férfiakat és a nőket. Hirtelenjében eszembe jut például a százéves Bud a ne« t. a emlenn- riumi ünnepségek sorozata. Ne tessenek félreérteni, ez nem vicc. nekem is rémlik, hogy mintha valamivel' idősebb volna ez a város, tudnának erről beszélni a régi rómaiak, törökök, németek. Azért a legjobban mégis mi tudunk róla beszélni, ha jól emlékszem, most már második éve egyebet sem teszünk. Sok szónak is száz év a vége, engem határozottan szórakoztat, hogy ez a centenárium már több, mint egy esztendeje tart és csak nem akar végetérni. Mert az ünnepi záró tanácsülés ugyan lezajlott, de több más jel arra mutat, hogy lesz még folytatása a dolognak, így például bizonyos centenáriumi létesítmények egyelőre nem készültek el. Hogy csak egyet említsek, Budapest legforgalmasabb pontján, a József körút és a Népszínház utca sarkán korábban állt egy postahivatal, amelyet egy éjszakai mulató helyére költöztettek, s az üresen maradt helyiségben palaokozott italokat kezdtek árusítani, természetesen csak ideiglenes jelleggel. Mindennap arra felé visz az utam és azt olvashatom a bejáratnál, hogy ezen a helyen a centenárium évében hatalmas önkiszolgáló étterem-bisztró kombinátot nyitnak meg. Tekintve, hogy a sivár hodályban változatlanul Kövidinkát és egyéb üveges szeszt kínál két bánatos eladó a ceőten*"i'’TTv év m*g nyilvánvalóan tovább tart, különben már megnyitották volna a tiszteletére megígért ön- kiszolgáló kombinátot. Másutt is akadnak olyan tünetek, amelyek azt sejtetik, hogy esetleg még évekre prolongálják a főváros századik születésnapját, annyira szeretik a mi Budapestünket, hogy öt év múlva is hajlandók kitenni az emléktáblát egyegy új épületre, miszerint készült a centenárium esztendejében. Hacsak közben le nem omlik, mint ősszel az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt épülő új székhaza, amely egyébként a híresztelésekkel ellentétben nem azért rendült meg alapjaiban, mert éppen rá akarták helyezni a márvány- táblát, miszerint készült a centenárium esztendejében. Aztán nem is gondolná az ember, hogy milyen vidámságot tudnak .kelteni bizonyos árpolitikai intézkedések. Soha nem felejtem el azt a szép napot, amikor már túl voltunk a tej és tejtermékek, a cigaretta és más d >hánvá~u, valamint a gépkocsik adójának a felemelésén, hogy akkor mennyi jókedvű állampolgárival lehetett találkozni úton-útfélen. Csöndes derűvel jártak keltek mindazok, akik utálták a tejet, meg nem tudtak volna inni belőle egy kortyot sem. Fülig ért a szájuk a nemdohányzóknak, akik elvből nem vettek cigarettát a s-ái’iVbo valamint akiket az orvos tiltott el a nikotintól. S akik nem itták a tejet, nem dohányoztak, ráadá sül autójuk sem volt, azokkal meg egyenesen madarat lehetett volna fogatni. Lám nálunk ilyen, látszólag népszerűtlen intézkedésekkel is milyen jókedvre lehet deríteni az embereket, aki nem ismer bennünket, talán el sem hiszi. Igaz. akadnak, akik annyira túlzásba viszik a humorizá- lást, hogy még ott is viccet keresnek, ahol pedig nincs. A minap is valaki kuncogva újságolta, hogy sikerült megfejtenie a tej áremelésének valódi okát. Eszerint az illetékesek már előre tudták, hogy az ötforintos'tejet kevesebben fogják venni, mint korábban az olcsóbbat, s tulajdonképpen azért emelték fel az árát, hogy legyen elég pénz hirdetésre, ^reklámra, amely több tej és tejtermék fogyasztására buzdítja a népet. A magam részéről persze ebből egy szót sem hiszek el. mivel a bennünket naponta bombázó tejre ki írnokban még nagv rosszindulattal sem lehet szellemességet felfedezni. tehát ez esetben nincs szó viccelődésről. Viszont egész éven át szándékosan és fáradhatatlanul kacagtattak bennünket a mi kocogó labdarúgóink, ezért nem lehetünk nekik eléggé hálásak. Ebben is óriási a fejlődés, már ki sem kell menni a mérkőzésekre, az ember csak bekapcsolja a televíziós készülékét, és kilencven percen át egyfolytában kacaghat a család apraja-nagyja, hosszabbítás esetén még tovább. Élvonalbeli játékosaink olyan magas fokra fejlesztették képességeiket, hogy minden különösebb erőfeszítés nélkül kitűnő paródiát tudnak nyújtani, amely látszólag hasonlít ugyan a labdarúgásra, ténylegesen azonban kész kabaré. Az igazsághoz tartozik, hogy ennek a kitűnő teljesítménynek vannak káros következményei is. A nevetés köztudottan hizlal, ezért a labdarúgó-mérkőzések gvako" ri közvetítése rendszerint semmivé tette a „Megmérettünk és nehéznek találtattunk” címmel zajlott fogvó- kúrág klub jótékony hatását a hangos kacagás különben nem csak hizlal, hanem fárasztó is, feltehetőleg ezért mondott le az év végén a Magyar Labdarúgók Szövetségének főtitkára. A szövetségi kapitánynak a jelek szerint erősebb lehet a szervezete, mert ő még bírja. Már ennyiből is látható, hogy az elmúlt esztendő különösen vicces volt, olyannyira, hogy néha még a könv- nyünk is kicsordult. Ha jól meggondolom, tulajdonképpen talán csak egv valami volt, amin soha senki sem nevetett: a televízió kabarészínházának ismétlődő műsora. De hát minden még ebben a humoros országban sem lehet vicces, időnként szükség van a komolyságra is. Árkus József NÖGRÁD — 1973. december 31., hétfő 9
