Nógrád. 1973. december (29. évfolyam. 281-305. szám)
1973-12-02 / 282. szám
A kis vletná'fs vcmat nagy prüszköléssel igyekezett elő* refúrni magát a havas pályán. Zakatolt, dohogott, nyögött a szerelvény elején a mozdony, mégis csak lépésben haladt az emelkedőn. Tömör, fekete füstje, amelyben kavarogva repkedtek a szikrák, néhány méternyire fölszállt a jajgató gőzzel, azután szétterült a késő délutáni égbolt alatt és elenyészett az aprószemű, sűrű ha-' vazásban. Sikítva fújt. fújt a szél a hegyek felől, hordta á sínekre a havat temette a kocsikat, a fuldokló kerekeket Az ütközőkön, a kampókon, lépcsőkön is percről percre vastagodott a hó, végtelenül szép, de zord és reménytelen volt ez a nagy, fehér ölelés. A befújt ablakok közepén párás foltokat olvasztott a benti meleg és a hóesést néző utasok lehelete. A kerekek már nem is adtak hangot, a lassú gördülés zaja belefulladt a hóba. Bandába öltözött, kucsmáé, hócsizmás fiatal nő lépett ki az egyik fülkéből a folyosón ácsorgó utasok közé. Bőröndjét az ajtó mellé tette, azután odaállt az egyik üres ablakhoz, kesztyűs kezével tiszta foltot törölt magának az . üvegen és kinézett a hófúvásba. Puha remegéssel döcögött tovább a vonat, s érezni lehetett a mozdony erőlködését A tempó lépésről lépésre lassult, egyik sürgönypóznától a másikig már percek teltek el. A kis gép prüszkölése néhány pillanatra kétségbeesetten fölcsapott, mintha az utolsó roham kövekezne. Tompa zökkenés követte az elszánt erőlködést. A szélié- szült ütközők fáradtan egymáshoz ütődtek, a kocsikon végigremegett a mozdony egyhelyben forgó kerekeinek haldokló csikorgása, azután egy pillanat alatt az is megszűnt és nem hallatszott más, csak a gép kimerült, megadó lihegése. Elakadtunk? -= állt oda a nő mellé egy harminc év körüli férfi. Prémgalléros télikabát volt rajta, a lábán félcipő. Jobb arcán egy régi sebhely, valamilyen műtét, vagy baleset nyoma. Megpróbált kilesni a nő melleti közben megkockáztatta a további beszélgetést: — Pedig már nem lehet messze az állomás. — Talán két kilométernyire — szólt vissza barátságosan a nő. Kint egy kalauz és néhány munkásember törtetett élőre a mozdony felé. Közben a kis gép élesen, szaggatottan füttyögött, kérte a segítséget az állomásból. A szél pedig tovább hordta a havat a sínekre és a vonat oldalára. Á nő fölhirtotta a gallérját, fogta a bőröndjét és elszántan kinyitotta az ajtót. — Begyalogol? — kérdezte csodálkozva a férfi, — Órákig tarthat, míg kiszabadítanak bennünket — felelte a nő. — Ha megengedi, magával megyek. szénlapátokkal próbálták szabaddá tenni a síneket, a többiek meg azon tanakodtak, hogy hóeke nélkül aligha lehet kiszabadulni innen. A nő kikerülte őket, azután tovább ment. amerre a síneket sejtette. Valaki azt mondta- a hátuk mögött: — Ennek a fiatalembernek sem szeretnék a zoknijában lenni. A nő már az alső lépcsőn állt, s ahogy visszafordult, tekintete megakadt a férfi félcipőjén. — Az országúton már lesznek nyomok, mert folyton járnak a vontatók. De addig térdig kellene járnia a hóban, — Nem számít, nem vagyok kényes. A szél rögtön rájuk csapott és ízelítőül az arcukba vágott egy csomó szúrós havat A férfi előre akart menni, de a nő megelőzte. — Én csizmában vagyok, majd csinálok nyomot. — Akkor legalább a bőröndjét hadd vigyem. A nő odaadta a bőröndöt, azután elindult a vonat mellett. Hátrakiabált a süvítő szélben; — Vigyázzon, hogy mindig a nyomomba lépjen 1 Akkor már többen álltak a mozdony körül. Hárman A szél oldalról vágta őket Csikorogva süppedt alattuk a hordott hó. s ahogyan emelték > a lábukat, mintha füstöltek volna a lépéseik. Jó húsz percig tartott míg elérték a síneket keresztező országutat — Innen már könnyebb lesz — fújt nagyot a nő és vidáman beugrott egy széles keréknyomba, A férfi, amennyire tudta, kirázta cipőjéből a havat Addig a nő háttal fordult a szélnek és egyhelyben topogott. Innen már egymás mellett mentek tovább a párhuzamos nyomban. A hófúvás nem gyengült, fejüket előre kellett szegniük, hogy az aprószemű hó ne vágódjon a szemükbe. Néhány lépés után megkérdezte a férfi: — Kiaga idevalósi? — Igen — szólt a nő a főihajtott gallér mögül. — Könyvelő vagyok a szövetkezetben. —Én is jártam itt talán tizenöt éve. Gycruiekkazom- ban itt szoktam nyaralni a rokonaimnál. — Most is hozzájuk megy? —- Oda. Holnap lesz az unpkahúgom esküvője. Kiabálva kellett beszélniük, mert a szél elkapta a hangjukat. Ruhájukat már egészen belepte a hó, s a keréknyomokat is kezdte befújni előttük. Nemsokára elértek a falu alatti réthez. Már erősen szürkült az égbolt, s falu felől átpislogott a hóesésen néhány utcai villanykörte. A férfi körülnézett, mintha keresne valamit, azután megállt egy helyen, — Valahol itt állt régen egy terebélyes, öreg fűzfa... A nő is megállt, s mindkét kezével a fölhajtott gallért szorongatta az arcára. — Két, vagy három éve kifordította egy erős vihar. — Nagyon kedves emlékem fűződött hozzá — mondta továbbindultában a férfi, — Gyermekkoromban sokat játszottunk alatta. Nagy gyerek- csapat gyűlt Itt össze napról napra. Egyszer elhatároztuk, hogy királyt és királynét választunk magunk közül. A király az lett volna, aki legmagasabbra mászik a fűzfára, a királynét pedig maga választhatja ki magának. Pesti gyerek voltam, nem értettem úgy a famászáshoz, mint a többiek, mégis nekivágtam. Nem is jutottam föl annyira, mint a pajtásaim, mégis én lettem a király. Mégpedig úgy, hogy egy ág leszakadt alattam és lezuhantam. Esés közben egy másik ág jó mélyen fölhasította az arcomat, de nem történt komolyabb bajom. A gyerekek ijedten körülállták és bajtársiasság- ból, meg, hogy megvigasztaljanak, kikiáltottak királyukká, A szélnek dőlve taposták a havat a kitartó viharban. A férfi leveregette a gallérját, úgy beszélt tovább: — Volt a gyerekek között egy nagyon szép kislány. Amikor látta, hogy vérzik az arcom, gyorsan kibontotta a hajából széles fehér szalagját és azt szorongatta a sebemre. Mondanom sem kell, hogy őt választottam királynénak, és azon a nyáron egymás mellett ültünk minden játék alkalmával a fűzfa alatti trónon. A nő nem szólt, csak a szeme mosolygott a behavazott kucsma és a fölhajtott gallér között. Visszaemlékezett a bevérezett fehér szalagra. Nem merte hazavinni. Azt hazudta, hogy elvesztette a réten. Dlszebéd — A mai program? — kérdezte korán reggel Sárika, jegyzetfüzettel a kezében az elnök titkárától. A mai tennivalók hosszas címszavainak lediktálása után a titkár gépiesen hozzátette: — ... .és közben természetesen a díszebéd. Telefonáljon az Arany Csillagba. A szokásos I/b. osztályos vendégebéd. Űjházy tyúkleves, bifsztek, vagy Wellington, valami köny- nyű tészta, gyümölcs, kávé. Egy üveg konyak, tíz üveg Tolcsvai. Déli esrv órakor az intézmény vezérkara — elnök, titkár, gazdasági helyettes, műszaki igazgató, tolmács — bevonult az Arany Csillagba. A tyúkleves már a tálaló ajtajában várakozó pincér kezében gőzölgött, hatalmas porcelán tálban. Leültek. — Nincs előétel — súgta a gazdasági helyettes a mellette ülő titkár fülébe. —Nincs. Tudod: I'b. Az előétel csak a különlegesen fontos vendégekhez jár. Ahogy a tavaly hozott belső takarékos- sági határozat előírja. —Persze, emlékszem. Következett a mesteri módon elkészített bifsztek; vastag volt és puha. enyhén meglocsolva mártással. Némán ették. Sűrűn bontogatták a Tolcsvai!, a pincér szorgalmasan Két kancsal pillantás töltögetett. A tésztánál már vidám történetek jártak. — Kérem a pohárköszöntő szövegét — mondta halkan az elnök a titkárnak. Odacsúsztatták eléje az I'b. típusú üdvözlő beszédet. Felállt, elmondta, az aláhúzott résznél felemelte a szavát és a poharát, ivott, leült. A tolmács minden szót fordított németre, ahogyan máskor is szokta. A jelenlevők megtapsolták az elnököt. — Ki válaszol a köszöntőre? — kérdezte valaki. A titkár, az elnök, a helyettes, a műszaki igazgató kezében egyszerre akadt fenn a pohár. Körülhordozták homályos tekintetüket az asztaltársaságon. — Uramisten — hebegte a titkár —, hiszen ma nincs is vendégünk! Ajándék, mellyel meglepem — Ezt az antilopzakőt megveszem a Gyurikámnak. Meg, ha addig élek Is. ha a napidíj utolsó garasát költőm is rá. Koplalás nem számít. Hiszen ráadnám én. Gyurikámra az egész világot. Az a fontos, hogy neki mindene legyen. Hogy fog állni rajta ez a zakó! És nem is olyan drága. Marad annyi pénzem, hogy nekem is jut valami, bár én kevéssel beérem, nekem csak az a fontos, hogy ő legyen szép és elegáns. így beszélt a világváros egyik forgalmas üzletutcájá. nak kirakatai előtt a hölgy, hivatalból kiküldött társam, megérkezésünk estéjén. Minthogy néhány napot együtt töltöttünk. megfigyelhettem a zakóügy teljes kibontakozását. A második estén nagy csomaggal érkezett a szállodába. — Látom, asszonyom, nem tétovázott sokáig. — Ez még nem a zakó. maga csacsi. Az ember nem vásárol hebehurgyán, azonnal az elsőt Ez kosztüm nekem, » pénzmarad ékből. Kiszámítottam, mennyi kell a zakóra, a többit félretettem, abból jött ki a kosztüm. Éppen ilyen kosztümöt nézegetett a drágám a pesti kirakatban nekem. Kétezerért. Amilyen bolondul szeret, képes lett volna megvenni. Megelőztem. Az antilop, zakó — istenem, hogy örül majd neki! — az elutazás előtt való este következik. Az elutazás előtti estén minden képzeletet felülmúlt a csomag mérete. A félénk érdeklődésre, hogy melyik csomag rejti az antilop" zakót, bájos útitársnőm felcsattant: — Buta férfi maga is. Ez mind neki szóló ajándék! Az én Gyurikám egy rajongó férj, egy őrült. Mindezeket a holmikat megvenné nekem. Pontosan az van itt, amit Ő szeretne látni rajtam. Belezavar hatom ilyen kiadásokba? Elfogadhatok tőle Pesten ilyesmiket, nagy pénzekért? Mert ő nem nézi ám az összeget, ha rólam van szó. Akárcsak én. ha róla. Antilopzakó!... Közben azonban eszembe jutott, hogy az én Gyurikám férfi, nem pedig nevetséges piper kőc. Boldog lesz ő ezzel a zoknival. szép holmi ez is. csak egy kicsit hibás, kiárusításon vettem, féláron, majd lejártam érte a lábamat, ez az igazi szerelem. Tamás István Bódi Klára: CSENDÉLET NÄDASD1 ÉVA: Visszavárlak Visszavárlak. Minden közönyös mozdulatommal vétek ellened, elhaltak szavaim, melyekkel köszönthetnélek, mégis érted élek meg minden meddő órát és a várakozás festi meg szomorú arcomat. Nem beszélek rólad senkinek, és hitetlen is vagyok mert ki tudja: köszöntesz-e még engem sejtelmes számok bűvöletével, vagy egy alig érthető mondat rámvonatkozásával. Szomorú, hogy elfogyok a verssel, megváltás nélkül dőlnek rám a napok mert régóta nem tudom elképzelni hogy valóban létezel és tudnád-e mind közös játékainkat • ' melyet csak két szerelmes ismer? SZEPESI JÓZSEF: Álomles Emléknek csúfolt résen szívemre hullt az este, Tespedt nyugalma vérem lassítva, hűtve egyre. Iménti máglyalázam nyirkos. mély csendbe füllt. (Álmos neszek honába ?> vedlik jelenné a múlt) Nem alszom él, még várok e furcsa éjben hátha meglátom majd az álmot amint belép szobámba. MÖQRÄD — 1973» december 2.» vasárnap 9
