Nógrád. 1973. október (29. évfolyam. 230-255. szám)

1973-10-14 / 241. szám

LÜRiiNCZY ISTVÁN VERSEI:

Dékány Kálmáni

Szeptemberi vers

kialudt

a napok szeme melleden fáradt falevél és hajnalban

az ősz haján

ezüst csíkot

rajzol

a dér

öregasszony

holt szemében az elhamvadt régi álmok és szeretőm

narancsölén egy ősi csodára

várok

rt•fŐsz a Mátrában

egy falevél

a hajnalra hull

kék őz

iszik a patakból szemében

rőt álmok égnek s egy lövéstől

földre fordr’

és a hegyek

gömbarcából kiégtek a piros Napok mint női haj

úgy száll az ösv

s betakar

egy régi padot

S z i 1 á

' Egy zártkörű angol klub új tagja megkérdi az elnököt:

— A klubba nők it jöhetnek7

— Nem, viszont a tagoknak megengedjük, hogy hetenként egy alkalommal elhozzák a feleségüket.

— Csakhogy én agglegény vagyok... Elhozhatom a barátnőmet?

— Csak abban az esetben, ha a klub valamelyik tagjának a felesége.

X

ügy Ízben valaki megkérdezte Albert Einsteint:

— Neked is az a véleményed, hogy félelmetesen növekszik a bolondok száma a földön?

— Minden bizonnyal — válaszolta mosolyogva a tudós.

— És szerinted mi az oka ennek a jelenségnek?

— Erre nagyon pontos választ adnak a statisztikák: állandóan növekszik a születések száma!

n k o k

Egy vendéglátóipari technikum hallgatója iskolai szünetben hazalátogat.

— Egy kicsit lefogytál fiam — mondja az anyja, — nem jó az ellátásotok? Azt eszitek, amit főztök?

—• Igen! Mégpedig kötelezően.

X

A szerelmes nő — mondotta Bemard Shaw — olyan rabszolga, aki az urával viteti a láncokat.

X

Testes, határozott arckifeje- zésü hölgy tér be egy ruhaüzletbe, mögötte lépked filgrán termetű, szelíd arcú férje. A hölgy vásárol egy szoknyát és a következő szavak kíséretében adja át a csomagot a férjének:

— Fogd fiam, tedd a karodra!

— Melyik karomra, drágám?

nőtt ruháskosarat látja, amit az ura két faállványhoz erősített, hogy szabadon mozoghasson. A kosárban fia fekszik, éppen ez a fiú, Imre, aki most megütötte, öreg Pálné agyából majdnem kicsússzon a kép, a himbálózó kosár képe. Mégis sikerül visszaidézni a jól be- fütött konyhát, az asztalt, a nagy kockás abrosszal, a megszegett kenyér otthonos szagát és a lámpát is, amit egész kis lángra csavart, nehogy a fiú szemébe süssön. Este van, az urát várja be vacsorázni, mindjárt itt lesz, csak a jószágot látja el még éjszakára. Addig ő. Maris, ide ült a székre, a gyereke mellé, foltozni. Jó magas széket választott, hogy belelásson a kosárba. A kis Imre éppen most viszi a rózsaszínű lábujjait a szájacskájá- hoz. — Ügy, úgy kicsi fiam, szépségem, reménységem, boldogságom. .. Gondom, bajom, szomorúságom...

Tovább!... Tovább!... Az idő fut rohannak az évek... Dübörgést hall, lehulló göröngy robaját. Nyitott sír szélén áll. most húzzák ki a kötelet a középső fia koporsója alól. Borzadva fordul el a képtől, a munka vad hajszája felé. Érzi a saját testének verejtékben fürdő szagát. Siess idő, rohanjatok évek! — Sebet gyógyít minden elmúló nap...

Vagy ne! Mégse. — Alig bárom év, és 'ugyanaz a kép.

Kővé dermedve áll a sírgödör fölött. Második fiát vitte el most a rettenetes kór. Tüdővész! — Lassan vánszorog az óra, ólomsúlya van a percnek. .. 1914—T5—’16—’17—T8. — Háború... Betegség... Szegénység. .. Halál... Pál Gáborról semmi hír... De csak ne is! Ne!... Jön a postás! „Pál Gábor hősi halált halt!” Hősi ?... Meghalt ?... Meghalt!...

Munka... Szegénység... Szegénység. .. Munka... Munka...

Végre megjött a gyerek! Az egy, aki megmaradt... Pirul a menyasszony, megcsókolja az aeyondolgozott kezet. Mosoly ömlik szét az elfáradt arcon... Ezek megbecsülik majd. .. A fia meg a menye... Hiszen dolgozni is tud még. De olyan Jó lesz meglassítani a tempót. A könnyebb munkát végezni. Gyereket dajkálni, ágyat vetni, főzni. A föld kegyetlen! Nehéz volt belőle kikényszeríteni asszonykézzel a mindennapit!

Itt hirtelen megtorpan a

képzelet. Egybefolynak a történések. Az egyformaság és a

közelség homályossá tesz mindent. További emlékei egv- egy tévelygő gondolatban sűrűsödnek össze... Orrában a méz és a lej meleg szagát érzi: első unokáját tartja a karjai között... Hangokat hall, a hazafelé tartó birkanyáj türelmetlen bégetését. Este van. lilaszín felhők úsznak az égen,

Séta közben

i

A fiatal férfi a fémfogantyúba kapaszkodik, a kis nő a a férfi kezét fogja. Nézelődnek a mozgó villamosban. Minden ülőhely foglalt. A fémvasalásokon napfény villog.

A kis nő megrántja a fiatal férfi kezét.

— Nézd csak, Muki.

— Mit?

— Ott — mutatja az áliával az irányt a kis nő. — Mit gondolsz. férfi, vagy nő?

— Melyik?

— A piros blúzos mögött kockás kuliban.

Kemény arc, kurtára nyírt dús hajzat. Már nem fiatal.

— Hát — tűnődik hangosan a férfi, — én nem is tudom.

— Muris — mondja a kis nő. ,

A villamos rángatózva megáll. A kis nő tovább nézi a

kulikabátost.

— Pötyi — szól a férfi —;

leszállunk.

Félkézzel lesegiti feleségét a lépcsőn; a másikban tömött aktatáskát cipeL A súly húzza

a karját.

Kézenfogva sétálnak.

— Utálok cipekedni — mondja a férfi. — De ma muszáj hazavinni.

Pötyi a kirakatokat vigzagál* ja.

— Nézd -csak, Muki — szólal meg. Neked, hogy tetszik az a kockás?

A kirakatban szoknyák. Miklós szeret női kirakatok előtt időzni, kombinékat, bugyikat, melltartókat nézegetni.

— Tetszik — feleli.

— Megvegyem?

— Ahogy tetszik, szívem.

— Nem akarok olyan holmit venni, ami neked nem tetszik Se szoknyát, se mást.

— Igazán tetszik. A kockás illik hozzád.

— Örülök — mondja Pötyi.

— Megegyeztünk, hogy a fizetésedet magadra költheted — mondja Miklós, majd homlokát ráncolva hozzáteszi; — Amíg ilyen kevés lesz a fizetésed. Jóval kevesebb, minta bankban volt.

— Én akartam — mondja Pötyi. — Én akartam a reklámosokhoz kerülni.

— Persze, hogy te.

— Tudom, te mindig megértesz engem, okos, megértő férjecském vagy.

— Az a fontos, hogy jól érzed magad.

— Reklámszervező leszek. Egészen más. mint az irodában.

A férfi hallgat.

— Sose talállak meg telefonon — mondja aztán.

— Kirakatrendezők mellett dolgozom, folyton a terepen vaeyunk.

—- Te csak cipekedsz —

mondja Miklós.

— Csak a kis szerszámosládát viszem, az meg nem súly.

— Múltkor az állványt is te cipelted.

— Az állvány se nehéz. Különben is. a legtöbbször autón

megyünk.

— Én utálok cipekedni — mondja Miklós. — Még egy ilyen táskát is.

— Én föl se veszem —

mondja Pötyi.

— Nekem mindegy — von vállat a férfi. — Az a fő, hogy jól érzed magad az új állásban. — Továbbmentek. — Ein gém nem érdekel a fizetésed, ha jól érzed magad.

Pötyi megszorítja a kezét

— Egyáltalán nem érdekel, ha jól érzed magad — mondja megint Miklós. — A bankban több fizetésed volt

— Csak átmenetileg lesz kevesebb — magyarázza Pötyi, —, amíg tanulom a szakmát. Ha kész leszek, sokkal többel keresek, mint a bankban. Sokkal, sokkal többet

— Elhiszem — mondja a férfi.

— Egy év alatt kitanulom —

mondja Pötyi. Mindenki azt mondja, hogy van érzékem a reklámhoz.

Szótlanul mennek egy ideig. Az utca zajos. Egy nő lelép a járdáról, a rendőr ráfütyül és masához inti.

Pötyi oldalra csavarodó fejjel járás közben is a kirakatokat nézegeti.

— Te. Pötyi — szólal meg Miklós, — nem akarod mégis megvenni a kockás szoknyát? Még visszamehetünk.

— Ráér, Muki.

— Igazán helyes szoknya. Kár lenne elszalasztani. Ha nincs nálad elég pénz, csak szólj.

— Tulajdonképpen nincs is szükségem szoknyára — magyarázza Pötyi. — Inkább pulcsi kellene.

— Pulcsi?

Pötyi rá villantja szürkéskék

szemét;

— Ez téged meglep?

— Nem. dehogy.

Miklós leszegett fejjel kullog, Pötyi a vállával hozzádől.

— Muki, ne tagadd — dorombolja —, láttam, hogy meglepődtél.

— Nem lepődtem meg csak úgy tudom, hogy elég pulcsid van.

— Szerinted szoknyát kellene vennem?

— Újabban mindig más pulcsi van rajtad — mondja gyorsan Miklós. — ^Szinte mindennap másik.

— Az nem lehet, te csacsi

— nevet Pötyi.

Miklós tenyere átnyirkoso- dik, nagy lélegzettel azt mondja:

— A bankba mindig ugyanabban Jártál.

— Az más.

— A szép holmikat kíméli az ember — mondja Miklós.

— Igen, de még azt hiszik, hogy csak egy pulcsim van.

— Az előbb azt mondtad, nincs elég pulcsid.

— Mukikám, én azt mondtam, hogy a szoknyához viszonyítva nincs elég.

Miklós meglóbálja a táskáját:

— Azelőtt se csak a szekrényben lógtak — dünnyögi.

— Csak a hivatalba jártál mindig egyben.

— A jó pulcsikat kímélni akartam — feleli Pötyi.

— Most már nem akarod kímélni?

Pötyi megpillantja a reklámoszlopot a járdaszélen.

— Dehogynem — mondja a kezénél fogva vonszolva a férjét. — Tudod, hogy én mindig vigyázok a holmijaimra.

— Az előzetes mozijelentést nézegeti a reklámoszlopon. — Kés a vízben — olvassa hangosan a filmcímet. Az egyik képen szőke nő fekszik bikiniben a vitorlás fedélzetén, magas, sovány fiú lesi a vitorla mögül, egy másik férfi pedig csibukozva kormányoz a heverő nő lábánál.

— Jövő csütörtökön megnézzük, jó? — szólal meg Miklós. — Előre megváltom a jegyet.

— Remélem, nem megyünk vidékre.

— Intézd el. hogy ne küldjenek vidékre.

— Muki, azt nem lehet, kezdőnek nem lehetnek kikötései.

— Szóval ne vegyem meg a Jegyet?

— Nyugodtan megveheted. Legfeljebb eladod valakinek.

A járda tele emberrel, a

nap eltűnt a háztetők mögött, a házaspár köré árnyék nőtt a reklámoszlop tövében.

A férfi hirtelen megemeli a táskáját, mintha a súlvát be- csülgetné, aztán egyszuszra kimondja:

— Nézd, Pötyi, távol áll tőlem beleszólni az öltözködésedbe, tudod, hogy sose szóltam bele. A nők ehhez jobban értenek.

— Mit akarsz ezzel mondani?

— Hogy miről, azt én !s szeretném tudni. Most csak ezt tudom, hogy azelőtt otthon vetted föl a szép holmikat, mikor hazavártál. Most meg fordítva van. t

Pötyi válasza természetesen hangzik:

— Mukikám, otthon az ember kényelembe teszi magát, olyan ruhába öltözik, amir« nem kell folyton vigyázni. Ez magától értetődő. Nem?

Miklós a járdaszegélyt nézi.

— Rendben van — dünnyögi kínlódva, saját maga előtt megalázónak tűnik a helyzete, mindig nevetségesnek tartotta a féltékeny férfiakat. — Magától értetődő.

Cigarettavég pottyan a lába elé. még parazsa van. rátapos, a talpával szétnyomkodja.

— De szerintem az is magától értetődő — találja meg a hangot, — hogy munkába az ember nem hordja el a jó holmijait. Te pedig újabban ezt teszed.

— Tudom, mit akarsz mondani — vág szavába Pötyi. — Nincs igazad, Muki, eleinte a reklámosokhoz is az ócskába jártam. Emlékszel?

— De aztán abbahagytad. A szép holmikat gyűröd, koptatod. Futkosni, cipekedni a* ócska is jó.

Pötvi föl von ja szemöldökét:

— Nézd, Muki, nem szeretném. ha megszólnának.

— Miért szólnának meg?

— Hogy csak egy ócska pulcsim van.

— Ki szólna meg?

— Tulajdonképpen már meg is szóltak.

— Kicsoda?

— Többen. 1

— De ki?

— A ... a portás.

— Miféle portás?

— A portás, a cégnél. Azt mondta, ha ő volna a férjem, annyi pulcsim lenne, hogy mindennap másikat vehetnék föl.

— Hülyeség — mordul Miklós. Azt kérdi: — Hány éve* a portás?

— Nem tudom.

— Mégis.

— öregedő férfi. Azt hiszem, öregedő

Miklós Pötyit nézi. Aztán megemeli a táskáját. Újra Pötyit nézi.

— Hogy-hogy azt hiszed?

Pötyi szája hullámosán

megremeg.

— Muki, ne kényszeríts —

szól elvékonyult hangon. — Mért kényszerítesz hazugság- ra? x

— Pötyikém! Én kényszerí- telek?

levél se rezdüL .. Ül a lépcsőn, babot pattantgat ki száraz hüvelyéből. Van benne sárga, drapp, barna cirmos, lapos, fehér, még fekete is. Se lát, se hall, olyan élvezettel válogatja szét őket. A kis unoka az ölébe ül. anyja el akarja tőle venni. Kéri, csalogatja. A gyerek nem megy. Az ő szíve meg csak úgy olvadozik a gyönyörűségtől...

Most azért ilyen fénylő percei már nincsenek. Különösen amióta a fia olyan keményen bánik vele. Akkor van nyugta csak, amikor mind elmennek otthonról, és egyedül maradhat. Tesz-vesz, kerül-fordul, fölhúzza a régi órát, megsimogatja, örül, hogy az vele látta még-a régi szebb napokat. Hiszen minden olyan jó volna most is, csak a fia... Tej, vaj, sajt, gyönge csirkehús, minden van, amit szeret, vagy amit még szabad ennie. Azelőtt nem is itt aludt. Most kitették azon az ürügyön, hogy kevés a hely, nőnek a gyerekek. De ő még itt is megvolna. így, ahogy most itt fekszik, így is jói érzi magát. Annyi szép mindenre tud gondolni. Mart minden szép. Valahogy úgy van, hogy nem is tud választani. A kis csibék, vagy az unokái, a hajnalka kék virága, vagy a kövek közt bujkáló svik. a fecske, vagy az ezüstös szárnyú repülőgéo, a fényesre dörzsölt. tűzhely, vagy a rajzszeggel fülerősített

szőnyegmintás papír; melyik a szebb? Még a mosogatás is szép. Ahogy ragyognak, az edények a jó forró szódás viz- tól! És a tűzrakás is micsoda élvezet! Takaros kalickát rak a vékonyra hasított fából, úgy gyújt alá. Mindjárt megvidá- modik a konyha a tűz pattogó zajától.

Szép. Minden szép. Csak a fia ökle eltakarja ezt a szépséget. Egyre ott tár\col előtte ez az ököl, akármire akar gondolni.

De mi ez megint? — Hosz- szú, éles nyilallást érez újra az oldalában. Próbál mozdulni, hátha csak rosszul fekszik, az a1 baj. A fájdalom azonban egyre erősödik. Görcsös félelem hasít az agyába. — Ha most meghalnék — gondolja, de már bele is nyugszik. — Ezek... örülni fognak... Agya mintha tőle függetlenül működne. — Én is... Nekem is... jobb... Az utolsó szót látja is leírva, a betűk pirosán lángolnak, mint a neonreklámok a nagyvárosi éjszakában. És mintha kiáltana is valaki. Hidegen, semmibeveszőn pendiii a szó...

S ellebben*?^:

is öreg Pálné szájáról, és szomorú magányossággal oszlik szét a konyha áporodott levegőjében. ..

Kemény Erzsébet

— Te Is nagyon jól értesz hozzá — válaszol a férfi.

Pötyi vékonyan mosolyog a férjére:

— Baj?

— Azt hittem érted, miről van szó — mormolja Miklós.

— Mukikám. miről van szó?

A férfi kissé meghökken,

habozik. Éppenséggel nem baj, ha Pötyi nem érti, ha csakugyan nem érti. Sőt. De a tüskétől muszáj megszabadulni. Egyszer muszáj tisztázni ezt a dolgot. Elfogja az idegesség, ugráló hangon felel:

— Igen, te! Nem a portás mondta.

— Ügy! Szóval...

— Senki se mondta. Egyáltalán senki.

— Nem? Akkor te miért montad?

— Muki — a lányos arcú asszony a férjére néz. — Mu- kikám, értsd meg, utáltam a bankot.. Gyűlöltem. Itt meg szeretek. — Nyitott tenyérrel a reklámoszlop üvegét nyomogatja. — Hát olyan komplikált ezt megérteni?

(