Nógrád. 1973. szeptember (29. évfolyam. 204-229. szám)
1973-09-16 / 217. szám
Rendhagyó irodalomóra Ay ( ) I v ‘A só népért mozgalom indulása óta mind többször és egyre tágabb körben hallható ez a kifejezés. A szülő eleinte nem tudja mire vélni, milyen is lehet az az óra, amelyre nem kell készülni, a „rendhagyó” kifejezést utoljára a nyelvórákon hallotta, olyan „engedetlen” igékkel kapcsolatban, amelyek nem hajlandók alkalmazkodni az igeragozás törvényeihez — no de az irodalomban? Hiszen ott úgyis minden rendhagyó, lévén minden író és költő öntörvényű alkotó —, ám miként lehetne maga az óra rendhagyó, mikor feladata éppen az, hogy rendszert teremtsen, megköny- nyítendő a művek gazdag áramának befogadását? Hogy felel meg céljának az óra, ha maga is „elhagyja” a rendet? Nem hagyja el. Az elnevezésen lehetne vitatkozni, de tulajdonképpen „szemléltető óráról” van szó. Óráról, ahol nincs feleltetés és nincs magyarázat, ahol csak a mű szólal meg, előadóművészek tolmácsolásában. De hol itt az újítás — mondhatnánk — hiszen minden tanár felolvas verseket, prózai szövegrészeket is, és ha jó tanár, akkor előadókészségben sem szűkölködik? Csakhogy, ha van is némi rokonság a katedra és a színpad között, a tanár mégsem színész. Lehet, hogy vonzó előadásmódja kö- zelliozza az írót, de aligha mindegyiket. Talán szépen, tolmácsolja kedvenceit, de vajon hogyan közvetíti azokat, akik esetleg csak élete valamelyik szakaszában idegenek számára? Fiatalon talán a „Közelítő tói” nem . kelt benne visszhangot, később esetleg a „Minek nevezzelek?” ébreszt kellemetlen asz- szociációkat, mert öregedő hitvesét legszívesebben sárkánynak nevezné... De nem válogathat: neki a tantervben előírt anyagot tanítania kell, s egyelőre még a tananyagon belüli mozgástere ugyancsak szűk. Az előadóművész viszont mentes a kötöttségektől. Repertoárja személyes vonzalmait tükrözi. Öt egy-egy korszak, tananyagrész szemléltetésére hívják meg, s az adott időszak jeles költőit szabad választás alapján mutatja be, de még magát a kort is önként választotta, belső rezonanciái alapján. Ezért hívják egyszer egyik, másszor másik előadóművészt. A rendhagyó óra mégsem merül ki versmondásban. A művészekhez énekes is társul, a versekhez a kor zenéje. Egy lépés tehát ez a módszer a tantárgyi koncentráció (más műszóval: integrált oktatás) felé, ahol nem merednek merev válaszfalak a testvérmúzsák közé. a kor szellemisége pedig egyszerre többféle módon szólalhat meg. (A tanterem díszítése, reprodukciós albumok kékből kézbe adása ilyenkor a kor képzőművészetét is hozzákapcsolják aZ előbbiekhez.) A rendhagyó óra célja: a művészi élmény adta katharzis. A művészetek, s elsősorban az irodalom megszerettetése ama kóstoló alapján, amit egy-egy óra szűkre határolt perceiben adhat sokszor nagyon is hatásosan. Oktatásmódszertani szempontból a rendhagyó óra napjainkig a faltörő kos szerepét játszotta, rést nyitott a lexikális közlés merev bástyáin, s egyengette az utat a ma már polgárjogot nyert „műközpontú” tanítás felé. Mert sokáig az volt a tanítás célja, hogy lexikális ismeretekkel töltse meg a diák fejét, a tankönyvekben az életrajzi adatokat frázisokkal teli, nehezen érthető és unalmat sugárzó szövegtömeg követte, mely szürke egyhangúságával nemcsak a műveket takarta el, de egyformára is gyúrta az alkotókat; az élve boncolásra emlékeztető verselemzések pedig agyonmagyarázással tették lehetetlenné az igazi hatást. Hiszen a mű éppen azzal ad élményt, hogy a befogadóban gondolatok és érzelmek sorát indítja el: a túlmagyarázás pedig ezt a „lélektől lélekig” hullámzó áramkört szakítja szét. A műközpontú tanítás arra törekszik, hogy az író önmagáért szóljon, hogy a mű nyomán támadt érdeklődés más művekre és az alkotó személyére, az alkotás körülményeire is kiáradjon. Csupán példaként: aki ismeri és szereti — mondjuk — Csokonait, az biztosan megjegyzi magolás nélkül, hogy mikor élt, s hol, megérzi a debreceni ízeket szavában, s gondolatait is felismeri, hogy hozzákapcsolja őket a felvilágosodás eszméihez, hiszen a Rousseau-val való lélekrokonságról valló sor („mint egy Rousseau Ermenonvülében ember és polgár leszek”) önmagáért szól. De így van ez mindenkinél: Dante elképzelhetetlen Firenze nélkül. Shakespeare mögött is ott a Tower, Erzsébet udvara, s a londoni kézművesek cégtáblái. A műtől mindig eljutunk — saját kíváncsiságunktól űzve — az irodalomtörténeti tényékhez. Fordítva ritkán: adatok és unalmas szövegek aligha indítanak el az íróhoz (legfeljebb rosszul sikerült szobrához), a megtanult adatok pedig használatlan lim-Tomként peregnek ki az emlékezetből, mikor már jelesszerzésre nem. alkalmasak. Az Olvasó népért mozgalom indította el a rendhagyó irodalomórákat, s ma már arra törekszünk, hogy minden óra közelítsen hozzájuk, ha előadóművészt nem is lehet, nem is kell minden órára meghívni. A jó tanár pótolhatja, s ah<jl úgy érzi segítségre van szüksége, hanglemezeket is fölhasználhat, mind a versmondás, mind a zene közvetítésére. A r#*nrl hnnv/A irodalomóra önmaga renanaoyo megszüirtetésénék céljával született, s ha szükség is lesz rá még egy ideig, előbb-utóbb a közös, iskolai irodalmi délutánok sorozatává válik, már csak azért is, mert osztályonkénti órakeretben való megrendezése túlságosan költséges. Bozóky Éva Főtér — Salgótarján Vitában a munkásművelődésről ÉRDEKLŐDÉSSEL olvastam Ugyanezt tapasztalhatta volna utóbbi években többféle meg- a NÓGRÁD Töprengés a mun- a Kohász, Bányász, vagy a ítélést kapott. Volt időszak, kásművelődésről című cikkso- nagybátonyi fúvószenekarok- amikor temettük, volt időszak, nál is, sőt a Kohász Művelődési Központban tevékenykedő tánccsoport tagjainak esetében is. Kilencven százalékban fizikai dolgozók. A salgótarjáni öblösüveggyár irodalmi színpadának tagjai közül is csak egy a szellemi dolgozó. Ö is olyan, aki az elmúlt években még társaival együtt a munkapad mellett dolgozott. Nem más a helyzet a' beatzenekaroknál sem. Azt hiszem, bizonyításul, ellenpéldaként ennyi elég. Tehát fetathatjuk Balogh Ödön igazát. lületesen alapozottak a szerző hét. érvei, és főleg nem „szemlé- A munkáskórus-mozgalom letesek”. Igaza van viszont ab- újra bontogatja szárnyait. Tabán, hogy az öntevékeny Ián a „Röpülj pávához” ha- műkedvelő csoportok üzemük sonló országos publicitás itt is protokoll képviseletét is ellát- meghozná gyümölcsét. Ha már ják. Természetesen a proto- a munkásművelődés „hogyan rozatát. A cikkekben felvetett gondolatsor reflektálásra késztet, s érveimet szerétném felsorolni Balogh Ödön írásával kapcsolatban. Ezúttal csupán a sorozat első részéhez szeretnék fűzni néhány megjegyzést, a teljességre való törekvés nélkül. -A szerző gondolatmenetét az általánosítás igényével fogalmazza, a konkrét szituáción túlmutató érvényességet szán írásának. Mi Salgótarjánra, Nógrádra gondolhatunk, s kereshetjük, viamikor jelentőségénél jóval nagyobb szerepet szántunk e művelődési formának, az élet mindkét végletet helyreigazí - tóttá. Ma nem siránkozunk az amatőr színjátszó csoportok megszűnésén, örülünk viszont a különböző szakkörök gyarapodásának. A „Röpülj páva” mozgalom — bár elsősorban paraszti tömegekben fejlődött lendületesen, — mutatta, hogy helyes célkitűzésekkel a tömegeket, a felnőtt lakosságot és a fiatalokat is mozgósítani le„Egy nagyüzem” művelődési házának zenekara és tánccsoportja szerepel egy helységben — írja a szerző —, „példázván” a munkásművelődés amatőr művészeti mozgalmát. Nem tudom, hogy miért kell példáznia a zenekarnak és tánccsoportnak a munkásművészeti mozgalmakat általában, vagy mitől lesz „munkás”, egy amatőr művészeti csoport? Manipuláló a kérdés, amit a „megyei népiművelőnek” feltett a szerző „vajon hány munkás lehet közöttük?” — mármint a zenekarban és a tánccsoportban. A kérdésre a népművelő joggal „szisszent” fel, mert nyilván nem kalendárium a feje és nem is kell tudnia valamennyi gyár, valamennyi amatőr csoportjának kollt jó értelemben értjük, a versengést látjuk, amely egyes csoportok között gyáruk dicsőségét is öregbítve, fejlődőben van. És ez jó dolog. Bár többet versengenének. Figyelemmel olvastam Balogh Ödön tolmácsolásában „az egy munkás véleményé”-t. Természetesen, ez csak az egy munkás véleménye, és a szerző általánosítása itt is csak a szándékig jut. Nem meggyőző, mert ki tehetné szóvá, hogy amikor létrejön egy csoport, több a fizikai dolgozó, mint utóbb, természetes folyamat, hogy közben segédmunkások tovább”-járól vitatkozunk, fontosnak tartjuk, hogy az eddiginél a munkahely nagyobb szerepet töltsön be, a munkahely gyakorolja komplexebb hatást a munkásra. A munkahelyi kultúra, morál, játsszon determináló szerepet a fejlődésben, a munkásműveltség irányában, intenzitásában. A közművelődés szemszögéből vizsgálva a kérdést, a munkahely hatása az új technika, az üzemi demokrácia fejlődése, funkcionálása nem utolsósorban a szocialista brigádmozgalom fontosabb, racionálisabb népművelői feladat, mint esetszociális összetételét, hány fő szakmunkásokká, technikusok- leg egy beatzenekarban való a munkás, a technikus, a mérnök. Ezért hát a kitérő válasz az általánosítás: „kevés”. Azt is mondhatta volna a népművelő, hogy „sok”, nézőpont kérdése. A szerző „kevés munkás” jelénlétét tapasztalata az énekkarokban is. Nyilván azért, mert hasonló volt’ a megközelítés, vagy olyan énekkart látott, amely egy középiskolát képviselt. Nem ismerheti ellenpéldaként a Nógrád megyei munkászenekarokat, -énekkarokat, vagy ha látja is ezeket, nem kérte el a közreműködők személyazonossági igazolványát. Ugyanis a puszta látás, ránézés nem mutat semmit, vagyis nincs senkinek az arcára írva, hogy munkás, vagy munkásból lett mérnök. Mert, ha netán a szerző Salgótarjánban futná át a foglalkozást igazoló adatokat, akkor perceken belül szolgáltathatná a. megalapozott ministatisztíkát, miszerint például a salgótarjáni Bányász Férfikórus 80 százaléka fizikai dolgozó. Természetesen vannak a kórusban értelmiségiek is — de ezzel nem csökken munkásjellege —, akik együtt dalolnak a nagymúltú munkáskórus tagjaival ká, vagy éppen mérnökökké válnak, és nem tagadják meg múltjukat, kapcsolatukat, továbbra is ott énekelnek a régi munkatársak között. Vészharangot kongatva írja Balogh Ödön, „hogy itt az ideje, hogy eleget tegyünk népművelő munkánkkal, midőn munkásművelődésről beszélünk.” Az idő már régen itt van, és több éve teszünk nagyon sokat üzemben és gyáron kívül a munkásművelődésért, s a jövőben is csak azt tehetjük, hogy erőnket jobban részvétel. Bár ezzel nem tagadom az utóbbi jelentőségét sem. A munkásművelődés napirenden levő kérdéseit, továbbá napjainkban a felnőtt- oktatásra való szervezés, a szakmunkásképzés és továbbképzés jelenti. Szeretnénk, ha a közművelődési és tömegszervek együttműködésével csökkenteni tudnánk a nyolc általános iskolát el nem végzettek számát, növelni lehetne a középiskolákban, különböző szakközépiskolákban, szakmai tanfolyamokon résztvevők arákoncentráljuk, az anyagiakat nyát. A felsorolással csak biM ár festik Salgótarjánban a magasépület két „tornyát”. E városrész többi, ma még nem látható épületei közé tartozik majd a remélhetőleg pár éven belül felépülő múzeum is. Ebben helyet kap egy állandó kis- galéria. Mi kerül bele? Leendő gyűjteményének gyarapítása milyen módszerekkel történik? Mit és hogyan tár majd Salgótarján és Nógrád megye érdeklődő közösége elé e tájak képzőművészeti múltjából, megőrzendő értékeiből? Izgalmas kérdések ezek. Számos jel bizonyítja, Nógrád szellemi arculatához még nem tartozik hozzá képzőművészeti múltjának ismerete sem. Így fordulhat elő, hogy egy-egy alkotó kapcsán, esetleg a levegőbe hangzik el a szó, tovább konzerválva munkásságával kapcsolatban a bizonytalanságot. A ma már az európai művészettörténet lapjain szereplő alkotókkal, akik valaha éltek, megfordultak ezen a tájon, persze, nincsen gond. Legfeljebb az, hogy emlékük a köztudatban nem él úgy, ahogyan élhetne. Haulisch Lenke művészettörténész korábban megfogalmazott véleménye szerint, Benczúr Gyula tevékenysége talán már ismert Nógrádban, de nem lenne érdektelen a XIX. és a XX. századi haladó magyar művészet itteni vonatkozásainak feltárása és köztudatba' vétele sem. Nógrád e szempontból sem tartozik a legszegényebb megyék közé. Csak példaként említhető, találunk ilyen vonatkozásokat a múlt században, például a magyar népies romantikus festészet képviselőjével, Jankó Jánossal kapcsolatban. A századforduló radikális polgári művészei, Csontváry, Vaszary, Fényes Adolf ugyancsak hozott létre e tájon fontos alkotásokat. Az 1930-as évek falukutató mozgalmaiból sem maradt VASÁRNAPI JEGYZET Galéria, képzeletben ki ez a vidék, Dési Huber István, Bene Géza és mások is szívesen festettek Hollókőn. Ma, amikor a megye mostani képző- művészetét az ország exponált helyein propagálják, talán több gondot lehetne fordítani arra is, hogy a megye haladó képzőművészeti hagyományai az itt élő emberek előtt is megközelítő teljességgel és tisztán álljanak. Hiszen csak így ítélhető meg, hogy a képzőművészet mai eredményei, esetleges eredménytelenségei, mennyiben kapcsolódnak szervesen a múlthoz, a megítélés szempontjai így szintén gazdagodnak. A leendő kisgaléria mindebben kiváló szerepet játszhat. Hiszen az elmondottak alapján, úgy hiszem világos, hogy gyűjteményének gyarapítása, válogatása a kultúrpolitika szerves része. Továbbá, a vizuális művészetek megismertetése ma az esztétikai nevelés egyik középpontban álló kérdése. De milyen lesz a leendő gyűjtemény? A kérdésre a választ ma még nem lehet megadni. A múzeumi főosztály még az idei tavaszon kiadott egy tájékoztatót a vidéki képzőművészeti gyűjtemények időszerű kérdéseiről. Ebben, többi közt, ez áll: a vidéki képzőművészeti gyűjtemények arculatát a helyi hagyományok, az igények, a helyi képző- művészeti élet határozza meg. Hogy állunk tehát például a hagyományokkal? Múzeumi tulajdonban jelenleg, idős Szabó István bányászsorozatának darabjaival együtt, körülbelül 420 képző- művészeti alkotás van, ezek között néhány értékesebb mű. Rendezése folyamatban van. A gyűjtemény gyarapításakor nem gondoltak a galéria létrehozására, zömmel mai, Nógrádban élő művészek alkotásai ezek, amelyek vásárlásakor gyakran más szempont is vezette a vásárlót. A képzőművészeti műtárgyállomány tehát főként kortárs- anyágból áll, tartalmi, minőségi hiányosságokkal. A fejlesztés további útját, úgy tűnik, tervszerűbbé kellene tenni. Ennek érdekében a szervek éves vásárlásait némileg módosítani lehetne, hogy a galéria gyűjteményének arculata gazdagodjon. Tervezik a múzeumban a megyében levő képző- és ipar- művészeti alkotások nyilvántartását is, ehhez a tulajdonos intézmények, hivatalok, de magánszemélyek is, jó segítséget nyújthatnak. A Magyar Nemzeti Galéria a múlt századi, s a század eleji anyag kialakításában tevékenyen segít a múzeumi szervezetnek. A leendő galéria gyűjteményének gyarapítása, formálása azonban már most felveti a művészettörténész hiányát. A vásárlások mellett az adományozás szerepe sem lebecsülen-. dő a galéria gyűjteménye szempontjából. Az intézményeken, hivatalokon túl mindenekelőtt maguk a képzőművészek segíthetnek értékes, művészileg magas színvonalon született alkotásaik ajándékozásával. Ezzel, persze, önmagunknak is emlékét állítanak. (Természetesen, magánosok adományait is szívesen fogadják.) A galéria még a képzeletben él. Ami falaira kerül, már régóta gyűlik, vagy pedig most kell összegyűjteni. Tóth Elemér jobban használjuk fel, keressük az új megoldásokat, mint ahogy ezt a sok-sok Vitányiidézettel a szerző maga is mondja. A cikk további része tulajdonképpen az idézetek halmaza. Jól és kevésbé jól válogatott idézeteket gyűjtött össze Balogh Ödön, ettől persze a helyzet még semmit sem változott. Az értékelés és a „felmérés” sem lesz tartalmasabb és a hogyan tovább ?-ra sem kapunk kiutat. Csak sajnálni lehet az emlegetett két megyét is, ahol a statisztika nem a legjobb képet mutatja. Kikről van szó ugyan? Az illetékesek kapták-e a bírálatot? •Ügy látszik, többszörösen hadilábon áll a szerző az adatokkal, viszonylatokkal. Azt írja, hogy társadalmunkban a lakosság több mint felét az ipari népesség teszi ki. Ismereteink szerint ez ma Magyar- országon még a 40 százalékot sem éri el. EGY DOLOGBAN, azt hiszem, nem vitatkozhatunk, és a cikk ez irányú szándékát tázonyítani akartam, hogy a korszerű általános műveltség megszerzésének számos lehetősége és feltétele is a munkahelyhez, a munkához kapcsolódik. A közös érdeklődés alapján szervezett ismeretterjesztő tartalmú előadások, a komplex ismeretterjesztő formák, amelyek száma örvendetesen növekszik a megyében, ugyancsak a munkásművelődés fejlesztésének fontos eszközei. Az ismeretterjesztés, a szakköri tevékenység, a könyvtári munka mind régi, de egyúttal új tartalmú tormája is a munkásművelődésnek. A VÁZLATOS felsorolással nem szándékoztam programot adni. Erre egy cikk keretei nem adnak lehetőséget. Egyébként is, az érvényben levő párt-, szakszervezeti, állami dokumentumok mindenki számára világosan jelölik meg a feladatokat. Csupán azt kívántam jelezni, hogy a munkásművelődés hagyományos formái mellett számos új területen kell a népművelőknek mogatjuk, sőt helyeseljük; ha keresni a megoldást, igazodva minél többet írunk és- beszélünk róla, hogy a meglevő adottságainkat miképpen lehetne jóban kihasználni, mit lehetne tenni a munkások művelődéséért, vagy a már sok esetben, sok vonatkozásban vitatott amatőrmozgalom fellendítéséért? Az amatőrmozgalom az a kor követelményeihez, figyelembe véve a fejlődő technikát, a szabad idő megnövekedett mennyiségét stb. E tevékenység végeredményben azért van, hogy egyre több munkás szerezzen magasabb műveltséget, több szakmát, lelje meg egyéni boldogulását. Kálovits Géza Falusi asszony az ablakban NÖGRÁD — 1973, szeptember 16,, vasárnap ? /