Nógrád. 1973. szeptember (29. évfolyam. 204-229. szám)

1973-09-16 / 217. szám

Rendhagyó irodalomóra Ay ( ) I v ‘A só népért mozgalom indu­lása óta mind többször és egyre tágabb körben hallható ez a kifeje­zés. A szülő eleinte nem tudja mire vélni, milyen is lehet az az óra, amelyre nem kell készülni, a „rendhagyó” kifejezést utoljára a nyelvórákon hallotta, olyan „engedetlen” igék­kel kapcsolatban, amelyek nem hajlandók al­kalmazkodni az igeragozás törvényeihez — no de az irodalomban? Hiszen ott úgyis minden rendhagyó, lévén minden író és köl­tő öntörvényű alkotó —, ám miként lehetne maga az óra rendhagyó, mikor feladata ép­pen az, hogy rendszert teremtsen, megköny- nyítendő a művek gazdag áramának befoga­dását? Hogy felel meg céljának az óra, ha maga is „elhagyja” a rendet? Nem hagyja el. Az elnevezésen lehetne vi­tatkozni, de tulajdonképpen „szemléltető óráról” van szó. Óráról, ahol nincs feleltetés és nincs magyarázat, ahol csak a mű szólal meg, előadóművészek tolmácsolásában. De hol itt az újítás — mondhatnánk — hiszen minden tanár felolvas verseket, prózai szö­vegrészeket is, és ha jó tanár, akkor előadó­készségben sem szűkölködik? Csakhogy, ha van is némi rokonság a ka­tedra és a színpad között, a tanár mégsem színész. Lehet, hogy vonzó előadásmódja kö- zelliozza az írót, de aligha mindegyiket. Ta­lán szépen, tolmácsolja kedvenceit, de va­jon hogyan közvetíti azokat, akik esetleg csak élete valamelyik szakaszában idegenek számára? Fiatalon talán a „Közelítő tói” nem . kelt benne visszhangot, később esetleg a „Mi­nek nevezzelek?” ébreszt kellemetlen asz- szociációkat, mert öregedő hitvesét legszíve­sebben sárkánynak nevezné... De nem vá­logathat: neki a tantervben előírt anyagot tanítania kell, s egyelőre még a tananyagon belüli mozgástere ugyancsak szűk. Az előadóművész viszont mentes a kötött­ségektől. Repertoárja személyes vonzalmait tükrözi. Öt egy-egy korszak, tananyagrész szemléltetésére hívják meg, s az adott idő­szak jeles költőit szabad választás alapján mutatja be, de még magát a kort is önként választotta, belső rezonanciái alapján. Ezért hívják egyszer egyik, másszor másik előa­dóművészt. A rendhagyó óra mégsem merül ki vers­mondásban. A művészekhez énekes is társul, a versekhez a kor zenéje. Egy lépés tehát ez a módszer a tantárgyi koncentráció (más műszóval: integrált oktatás) felé, ahol nem merednek merev válaszfalak a testvérmú­zsák közé. a kor szellemisége pedig egyszer­re többféle módon szólalhat meg. (A tante­rem díszítése, reprodukciós albumok kék­ből kézbe adása ilyenkor a kor képzőművé­szetét is hozzákapcsolják aZ előbbiekhez.) A rendhagyó óra célja: a művészi élmény adta katharzis. A művészetek, s elsősorban az irodalom megszerettetése ama kóstoló alapján, amit egy-egy óra szűkre határolt perceiben adhat sokszor nagyon is hatásosan. Oktatásmódszertani szempontból a rendha­gyó óra napjainkig a faltörő kos szerepét játszotta, rést nyitott a lexikális közlés me­rev bástyáin, s egyengette az utat a ma már polgárjogot nyert „műközpontú” tanítás fe­lé. Mert sokáig az volt a tanítás célja, hogy lexikális ismeretekkel töltse meg a diák fe­jét, a tankönyvekben az életrajzi adatokat frázisokkal teli, nehezen érthető és unalmat sugárzó szövegtömeg követte, mely szürke egyhangúságával nemcsak a műveket takarta el, de egyformára is gyúrta az alkotókat; az élve boncolásra emlékeztető verselemzések pedig agyonmagyarázással tették lehetetlenné az igazi hatást. Hiszen a mű éppen azzal ad élményt, hogy a befogadóban gondolatok és érzelmek sorát indítja el: a túlmagyarázás pedig ezt a „lélektől lélekig” hullámzó áram­kört szakítja szét. A műközpontú tanítás arra törekszik, hogy az író önmagáért szóljon, hogy a mű nyomán támadt érdeklődés más művekre és az alkotó személyére, az alkotás körülményeire is ki­áradjon. Csupán példaként: aki ismeri és szereti — mondjuk — Csokonait, az biztosan megjegyzi magolás nélkül, hogy mikor élt, s hol, megérzi a debreceni ízeket szavában, s gondolatait is felismeri, hogy hozzákapcsol­ja őket a felvilágosodás eszméihez, hiszen a Rousseau-val való lélekrokonságról valló sor („mint egy Rousseau Ermenonvülében ember és polgár leszek”) önmagáért szól. De így van ez mindenkinél: Dante elképzelhe­tetlen Firenze nélkül. Shakespeare mögött is ott a Tower, Erzsébet udvara, s a londoni kézművesek cégtáblái. A műtől mindig elju­tunk — saját kíváncsiságunktól űzve — az irodalomtörténeti tényékhez. Fordítva ritkán: adatok és unalmas szövegek aligha indíta­nak el az íróhoz (legfeljebb rosszul sikerült szobrához), a megtanult adatok pedig hasz­nálatlan lim-Tomként peregnek ki az emléke­zetből, mikor már jelesszerzésre nem. alkal­masak. Az Olvasó népért mozgalom indította el a rendhagyó irodalomórákat, s ma már arra törekszünk, hogy minden óra közelítsen hoz­zájuk, ha előadóművészt nem is lehet, nem is kell minden órára meghívni. A jó tanár pótolhatja, s ah<jl úgy érzi segítségre van szüksége, hanglemezeket is fölhasználhat, mind a versmondás, mind a zene közvetíté­sére. A r#*nrl hnnv/A irodalomóra önmaga renanaoyo megszüirtetésénék cél­jával született, s ha szükség is lesz rá még egy ideig, előbb-utóbb a közös, iskolai iro­dalmi délutánok sorozatává válik, már csak azért is, mert osztályonkénti órakeretben va­ló megrendezése túlságosan költséges. Bozóky Éva Főtér — Salgótarján Vitában a munkásművelődésről ÉRDEKLŐDÉSSEL olvastam Ugyanezt tapasztalhatta volna utóbbi években többféle meg- a NÓGRÁD Töprengés a mun- a Kohász, Bányász, vagy a ítélést kapott. Volt időszak, kásművelődésről című cikkso- nagybátonyi fúvószenekarok- amikor temettük, volt időszak, nál is, sőt a Kohász Művelő­dési Központban tevékenyke­dő tánccsoport tagjainak ese­tében is. Kilencven százalék­ban fizikai dolgozók. A salgó­tarjáni öblösüveggyár irodal­mi színpadának tagjai közül is csak egy a szellemi dolgozó. Ö is olyan, aki az elmúlt években még társaival együtt a munkapad mellett dolgo­zott. Nem más a helyzet a' beatzenekaroknál sem. Azt hiszem, bizonyításul, ellenpél­daként ennyi elég. Tehát fe­tathatjuk Balogh Ödön igazát. lületesen alapozottak a szerző hét. érvei, és főleg nem „szemlé- A munkáskórus-mozgalom letesek”. Igaza van viszont ab- újra bontogatja szárnyait. Ta­bán, hogy az öntevékeny Ián a „Röpülj pávához” ha- műkedvelő csoportok üzemük sonló országos publicitás itt is protokoll képviseletét is ellát- meghozná gyümölcsét. Ha már ják. Természetesen a proto- a munkásművelődés „hogyan rozatát. A cikkekben felvetett gondolatsor reflektálásra kész­tet, s érveimet szerétném fel­sorolni Balogh Ödön írásával kapcsolatban. Ezúttal csupán a sorozat első részéhez sze­retnék fűzni néhány megjegy­zést, a teljességre való törek­vés nélkül. -A szerző gondo­latmenetét az általánosítás igényével fogalmazza, a konk­rét szituáción túlmutató ér­vényességet szán írásának. Mi Salgótarjánra, Nógrádra gon­dolhatunk, s kereshetjük, vi­amikor jelentőségénél jóval nagyobb szerepet szántunk e művelődési formának, az élet mindkét végletet helyreigazí - tóttá. Ma nem siránkozunk az amatőr színjátszó csoportok megszűnésén, örülünk viszont a különböző szakkörök gyara­podásának. A „Röpülj páva” mozgalom — bár elsősorban paraszti tömegekben fejlődött lendületesen, — mutatta, hogy helyes célkitűzésekkel a töme­geket, a felnőtt lakosságot és a fiatalokat is mozgósítani le­„Egy nagyüzem” művelődési házának zenekara és tánccso­portja szerepel egy helység­ben — írja a szerző —, „pél­dázván” a munkásművelődés amatőr művészeti mozgalmát. Nem tudom, hogy miért kell példáznia a zenekarnak és tánccsoportnak a munkásmű­vészeti mozgalmakat általában, vagy mitől lesz „munkás”, egy amatőr művészeti csoport? Manipuláló a kérdés, amit a „megyei népiművelőnek” fel­tett a szerző „vajon hány munkás lehet közöttük?” — mármint a zenekarban és a tánccsoportban. A kérdésre a népművelő joggal „szisszent” fel, mert nyilván nem kalen­dárium a feje és nem is kell tudnia valamennyi gyár, vala­mennyi amatőr csoportjának kollt jó értelemben értjük, a versengést látjuk, amely egyes csoportok között gyáruk dicsőségét is öregbítve, fejlő­dőben van. És ez jó dolog. Bár többet versengenének. Figyelemmel olvastam Ba­logh Ödön tolmácsolásában „az egy munkás véleményé”-t. Természetesen, ez csak az egy munkás véleménye, és a szer­ző általánosítása itt is csak a szándékig jut. Nem meggyőző, mert ki tehetné szóvá, hogy amikor létrejön egy csoport, több a fizikai dolgozó, mint utóbb, természetes folyamat, hogy közben segédmunkások tovább”-járól vitatkozunk, fontosnak tartjuk, hogy az ed­diginél a munkahely nagyobb szerepet töltsön be, a munka­hely gyakorolja komplexebb hatást a munkásra. A munka­helyi kultúra, morál, játsszon determináló szerepet a fejlő­désben, a munkásműveltség irányában, intenzitásában. A közművelődés szemszögéből vizsgálva a kérdést, a munka­hely hatása az új technika, az üzemi demokrácia fejlődése, funkcionálása nem utolsósor­ban a szocialista brigádmozga­lom fontosabb, racionálisabb népművelői feladat, mint eset­szociális összetételét, hány fő szakmunkásokká, technikusok- leg egy beatzenekarban való a munkás, a technikus, a mér­nök. Ezért hát a kitérő válasz az általánosítás: „kevés”. Azt is mondhatta volna a népmű­velő, hogy „sok”, nézőpont kérdése. A szerző „kevés munkás” jelénlétét tapasztalata az énekkarokban is. Nyilván azért, mert hasonló volt’ a megközelítés, vagy olyan énekkart látott, amely egy középiskolát képviselt. Nem ismerheti ellenpéldaként a Nógrád megyei munkászene­karokat, -énekkarokat, vagy ha látja is ezeket, nem kérte el a közreműködők személyazo­nossági igazolványát. Ugyanis a puszta látás, ránézés nem mutat semmit, vagyis nincs senkinek az arcára írva, hogy munkás, vagy munkásból lett mérnök. Mert, ha netán a szerző Salgótarjánban futná át a foglalkozást igazoló ada­tokat, akkor perceken belül szolgáltathatná a. megalapo­zott ministatisztíkát, misze­rint például a salgótarjáni Bányász Férfikórus 80 százalé­ka fizikai dolgozó. Természe­tesen vannak a kórusban ér­telmiségiek is — de ezzel nem csökken munkásjellege —, akik együtt dalolnak a nagy­múltú munkáskórus tagjaival ká, vagy éppen mérnökökké válnak, és nem tagadják meg múltjukat, kapcsolatukat, to­vábbra is ott énekelnek a ré­gi munkatársak között. Vészharangot kongatva írja Balogh Ödön, „hogy itt az ide­je, hogy eleget tegyünk nép­művelő munkánkkal, midőn munkásművelődésről beszé­lünk.” Az idő már régen itt van, és több éve teszünk na­gyon sokat üzemben és gyá­ron kívül a munkásművelő­désért, s a jövőben is csak azt tehetjük, hogy erőnket jobban részvétel. Bár ezzel nem taga­dom az utóbbi jelentőségét sem. A munkásművelődés na­pirenden levő kérdéseit, to­vábbá napjainkban a felnőtt- oktatásra való szervezés, a szakmunkásképzés és tovább­képzés jelenti. Szeretnénk, ha a közművelődési és tömeg­szervek együttműködésével csökkenteni tudnánk a nyolc általános iskolát el nem vég­zettek számát, növelni lehetne a középiskolákban, különböző szakközépiskolákban, szakmai tanfolyamokon résztvevők ará­koncentráljuk, az anyagiakat nyát. A felsorolással csak bi­M ár festik Salgótarjánban a ma­gasépület két „tornyát”. E vá­rosrész többi, ma még nem látható épületei közé tartozik majd a remélhe­tőleg pár éven belül felépülő múzeum is. Ebben helyet kap egy állandó kis- galéria. Mi kerül bele? Leendő gyűjte­ményének gyarapítása milyen módsze­rekkel történik? Mit és hogyan tár majd Salgótarján és Nógrád megye ér­deklődő közösége elé e tájak képzőmű­vészeti múltjából, megőrzendő érté­keiből? Izgalmas kérdések ezek. Számos jel bizonyítja, Nógrád szellemi arculatához még nem tartozik hozzá képzőművé­szeti múltjának ismerete sem. Így for­dulhat elő, hogy egy-egy alkotó kap­csán, esetleg a levegőbe hangzik el a szó, tovább konzerválva munkásságával kapcsolatban a bizonytalanságot. A ma már az európai művészettörténet lapjain szereplő alkotókkal, akik vala­ha éltek, megfordultak ezen a tájon, persze, nincsen gond. Legfeljebb az, hogy emlékük a köztudatban nem él úgy, ahogyan élhetne. Haulisch Lenke művészettörténész korábban megfogal­mazott véleménye szerint, Benczúr Gyula tevékenysége talán már ismert Nógrádban, de nem lenne érdektelen a XIX. és a XX. századi haladó magyar művészet itteni vonatkozásainak feltá­rása és köztudatba' vétele sem. Nógrád e szempontból sem tartozik a legszegé­nyebb megyék közé. Csak példaként említhető, találunk ilyen vonatkozáso­kat a múlt században, például a ma­gyar népies romantikus festészet kép­viselőjével, Jankó Jánossal kapcsolat­ban. A századforduló radikális polgá­ri művészei, Csontváry, Vaszary, Fényes Adolf ugyancsak hozott létre e tájon fontos alkotásokat. Az 1930-as évek falukutató mozgalmaiból sem maradt VASÁRNAPI JEGYZET Galéria, képzeletben ki ez a vidék, Dési Huber István, Bene Géza és mások is szívesen festettek Hollókőn. Ma, amikor a megye mostani képző- művészetét az ország exponált helyein propagálják, talán több gondot lehet­ne fordítani arra is, hogy a megye ha­ladó képzőművészeti hagyományai az itt élő emberek előtt is megközelítő teljességgel és tisztán álljanak. Hiszen csak így ítélhető meg, hogy a képzőmű­vészet mai eredményei, esetleges ered­ménytelenségei, mennyiben kapcsolód­nak szervesen a múlthoz, a megítélés szempontjai így szintén gazdagodnak. A leendő kisgaléria mindebben kivá­ló szerepet játszhat. Hiszen az elmon­dottak alapján, úgy hiszem világos, hogy gyűjteményének gyarapítása, vá­logatása a kultúrpolitika szerves része. Továbbá, a vizuális művészetek megis­mertetése ma az esztétikai nevelés egyik középpontban álló kérdése. De milyen lesz a leendő gyűjtemény? A kérdésre a választ ma még nem le­het megadni. A múzeumi főosztály még az idei tavaszon kiadott egy tájékozta­tót a vidéki képzőművészeti gyűjtemé­nyek időszerű kérdéseiről. Ebben, töb­bi közt, ez áll: a vidéki képzőművésze­ti gyűjtemények arculatát a helyi ha­gyományok, az igények, a helyi képző- művészeti élet határozza meg. Hogy állunk tehát például a hagyományok­kal? Múzeumi tulajdonban jelenleg, idős Szabó István bányászsorozatának da­rabjaival együtt, körülbelül 420 képző- művészeti alkotás van, ezek között né­hány értékesebb mű. Rendezése folya­matban van. A gyűjtemény gyarapítá­sakor nem gondoltak a galéria létreho­zására, zömmel mai, Nógrádban élő művészek alkotásai ezek, amelyek vá­sárlásakor gyakran más szempont is vezette a vásárlót. A képzőművészeti műtárgyállomány tehát főként kortárs- anyágból áll, tartalmi, minőségi hiá­nyosságokkal. A fejlesztés további út­ját, úgy tűnik, tervszerűbbé kellene tenni. Ennek érdekében a szervek éves vásárlásait némileg módosítani lehet­ne, hogy a galéria gyűjteményének ar­culata gazdagodjon. Tervezik a múze­umban a megyében levő képző- és ipar- művészeti alkotások nyilvántartását is, ehhez a tulajdonos intézmények, hiva­talok, de magánszemélyek is, jó segít­séget nyújthatnak. A Magyar Nemzeti Galéria a múlt századi, s a század ele­ji anyag kialakításában tevékenyen se­gít a múzeumi szervezetnek. A leendő galéria gyűjteményének gyarapítása, formálása azonban már most felveti a művészettörténész hiányát. A vásárlások mellett az adomá­nyozás szerepe sem lebecsülen-. dő a galéria gyűjteménye szempontjá­ból. Az intézményeken, hivatalokon túl mindenekelőtt maguk a képzőmű­vészek segíthetnek értékes, művészi­leg magas színvonalon született alkotá­saik ajándékozásával. Ezzel, persze, önmagunknak is emlékét állítanak. (Természetesen, magánosok adománya­it is szívesen fogadják.) A galéria még a képzeletben él. Ami falaira kerül, már régóta gyűlik, vagy pedig most kell összegyűjteni. Tóth Elemér jobban használjuk fel, keres­sük az új megoldásokat, mint ahogy ezt a sok-sok Vitányi­idézettel a szerző maga is mondja. A cikk további része tulaj­donképpen az idézetek halma­za. Jól és kevésbé jól váloga­tott idézeteket gyűjtött össze Balogh Ödön, ettől persze a helyzet még semmit sem vál­tozott. Az értékelés és a „fel­mérés” sem lesz tartalmasabb és a hogyan tovább ?-ra sem kapunk kiutat. Csak sajnálni lehet az emlegetett két me­gyét is, ahol a statisztika nem a legjobb képet mutatja. Kik­ről van szó ugyan? Az illeté­kesek kapták-e a bírálatot? •Ügy látszik, többszörösen ha­dilábon áll a szerző az ada­tokkal, viszonylatokkal. Azt írja, hogy társadalmunkban a lakosság több mint felét az ipari népesség teszi ki. Isme­reteink szerint ez ma Magyar- országon még a 40 százalékot sem éri el. EGY DOLOGBAN, azt hi­szem, nem vitatkozhatunk, és a cikk ez irányú szándékát tá­zonyítani akartam, hogy a korszerű általános műveltség megszerzésének számos le­hetősége és feltétele is a mun­kahelyhez, a munkához kap­csolódik. A közös érdeklődés alapján szervezett ismeretterjesztő tar­talmú előadások, a komplex ismeretterjesztő formák, ame­lyek száma örvendetesen nö­vekszik a megyében, ugyan­csak a munkásművelődés fej­lesztésének fontos eszközei. Az ismeretterjesztés, a szakköri tevékenység, a könyvtári mun­ka mind régi, de egyúttal új tartalmú tormája is a mun­kásművelődésnek. A VÁZLATOS felsorolással nem szándékoztam programot adni. Erre egy cikk keretei nem adnak lehetőséget. Egyéb­ként is, az érvényben levő párt-, szakszervezeti, állami dokumentumok mindenki szá­mára világosan jelölik meg a feladatokat. Csupán azt kí­vántam jelezni, hogy a mun­kásművelődés hagyományos formái mellett számos új te­rületen kell a népművelőknek mogatjuk, sőt helyeseljük; ha keresni a megoldást, igazodva minél többet írunk és- beszé­lünk róla, hogy a meglevő adottságainkat miképpen le­hetne jóban kihasználni, mit lehetne tenni a munkások mű­velődéséért, vagy a már sok esetben, sok vonatkozásban vitatott amatőrmozgalom fel­lendítéséért? Az amatőrmozgalom az a kor követelményeihez, figye­lembe véve a fejlődő techni­kát, a szabad idő megnöveke­dett mennyiségét stb. E tevé­kenység végeredményben azért van, hogy egyre több munkás szerezzen magasabb műveltsé­get, több szakmát, lelje meg egyéni boldogulását. Kálovits Géza Falusi asszony az ablakban NÖGRÁD — 1973, szeptember 16,, vasárnap ? /

Next

/
Oldalképek
Tartalom