Nógrád. 1973. szeptember (29. évfolyam. 204-229. szám)
1973-09-23 / 223. szám
Irodalmi helyzetkép Marokkóból Tóth-Mát hé Miklós; Akácligetkúti emlék Magyarországi látogatásra érkezett haza a fiatal Marokkóban élő magyar költőnő: Czakó Magdolna. A. magyar Irodalom ottani nepszerűsítője. egyébként a Magyar Hírek tavalyi, nemzetközi Petőfi-pályázatának egyik nyertese Czakó Magdolna arról beszélt, milyen nehéz feladat irodalmunk ismertetése a tőlünk oly távoli afrikai országban. Hozzáteszi, hogy a magyar irodalom szinte „fehér föld” volt Marokkóban. — Hogyan hidalta át a kezdett nehézségeket? — Eleinte meg kellett küzdenem az érdektelenséggel és a közönnyel is. De azután újságok, folyóiratok hasábjain és a rádióban is egyre több helyet kaptam, ez termesztésen nem személyemnek, hanem a felkeltett kíváncsiságnak szólt. — Kikkel foglalkozott a magyar költők, közül? — Petőfivel, jubileuma alkalmából, és hozzátehetem, hogy nem minden eredmény nélküL Egymást követték a meghívások, hogy beszéljek Petőfiről, nem csak irodalmi körökben, hanem iskolákban Is. — Kivel folytatta a sori? — Leginkább saját ízlésemnek megfelelően beszéltem és Írtam egyik legkedvesebb költőmről, Tóth Árpádról, azután Zelk Zoltánról és a hozzám oly közel álló Devecseri Gátőrről. — Kapott segítséget munka fához? — Igen, elsősorban Marokkó legnagyobb tiszteletben álló költőjétől, az egész Észak - Afrikában elismert Dr. Zaka- riátől, a fiatalok közül a nagyon tehetséges, egyetemet végzett Mazsubbal dolgoztam együtt A nyelvi helyzet Marokkóban nagyon bonyolult. Sok a nemzetiség. Először is ott a berber — o nyelv rokona az arabnak, de sokban különbözik tőle. aztán az arab. A művelt arabok szellemi tápláléka nagy része a többi arab Te szívemnek merénylője, víg lovagod lenni jó volt, hagymafűzér szőke copfod homlok-ereszemen lógott. Szőlőben a gyors fogósdit, szalmaboglyán a parádét, nem adom én soha másnak hamvas szeder-csokoládéd. országokból származik. A kis számú, de kulturálisan jelentős zsidó közösség anyanyelve a héber. A gazdasági és szellemi befolyású réteg még mindig erős francia benyomás alatt áll. Szinte kötelező az úgynevezett „jobb körökben” franciául beszélni, olvasni. Szomorú, hogy az ígéretes fiatalok Franciaországba költöznek, mert irodalomból megélni nehéz Marokkóban. Az előbb említett legtekintélyesebb költő Dr. Zakaria. aki nemcsak az arab és berber nyelveknek kiváló művelője, hanem tudósa is, mégis elsősorban franciául jelenteti meg verseit. Számomra különös örömet jelentett, amikor ,eg- tudtam, hogy nagy tisztelője Hadzs Abdulkarim Garma- nusznak, vagyis magyarul Germanusz Gyula professzornak. — És kik a legolvasottabb írók? — Az egyiptomiak közül Taba Huszin, a vak irodalomtudós, aki Párizsban végezte tanulmányait, aki kitűnő fordításban az arab irodalom asztalára helyezte a görög klasz- szikusokat, és Juszuf Idrisz, akinek Bűn címmel magyarul is olvashatjuk egyik Nílus- parti történetét Nagib Mah- fuz és a Párizsban élő Hava- lda inkább modernebb szellemű. A keresett könyvek közé tartozik Zajd Ihn Thabit: Mohamed élete című könyve, mely a próféta életéről, Mekkából való száműzetéséről és az arab vallásalaprtás történetéről szól. Még mindig nagyon népszerű lton Batutta, a marokkói próza klasszikusa, aki filozófiai munkái mellett, színes, változatos mindig közkedvelt útleírásokat is írt — Es mit hozott a tarsolyában Budapestre? — Egy útirajz kéziratával második hazámról, amelynek Ideiglenes címe: „Így láttam Marokkót”. Remélem, francia nyelvű kiadását megelőzi majd egy magyar. Raab György Papás-mamás volt a játék, én voltam a kicsi urad. kotyvasztottál 6árebédet, s gágogtak rád gúnár ludak. Ajkkor voltam csak én boldog, bodza-esernyös nagy zöld réten itt ülök most mesebeli liliputi beka-széken. — ALMOMBAN újra Akár- li get kúton jártam — mondta Karsai Ákos, és megfogta a felesége kezét. — A koosiú- ton derékig érő mezei virágok nyíltaík, a száruk, mint a kőiét olyan erős volt Hiába, húztam, rángattam őket, hogy néhány szálat csokorba szedjek, nem birtam kitépni egyet sem. Az erőlködéstől fáradtan be akartam menni az egyik házba, hogy kérjek egy kést’ de megtorpantam a látványtól. A házajkat nagy, fekete beriinerkendők takarták, tudod, azok a rojtos nehéz- szagú, vastag kendők, amit ma már csak öreg paraszt- asszonyok viselnek. Ilona a férjét figyelte. Ákos sokszor és sokat mesélt Akác- ligetkútról, ahol életének egy boldog, békés korszakát töltötte. Olyankor úgy érzi ő is, hogy ott van vele együtt, abban a zempléni kisközségben, — Botorkáltam egyik háztól a másikig — folytatta Ákos —, a kendőszörnyek óriási rojtjait tapogatva, és kiáltoztam. Hegedűseknek, Ondáéknajk, Botoséknak, szó- lítgattam az öreg Mészárost, de hasztalan, nem válaszolt senki. Később bementem a református templomba. Az ajtó tárva, de bent egy lélek sem. Beültem egy padba, szemben a szószékkel, és hallgattam az orgonát, amely teljes regiszterrel szólt, bár senki sem játszott rajta. Az egyik legszebb kálvinista zsoltár- a XXXV. zúgott, morajlött fel belőle. Béla bácsi kedves zsoltárja volt ez, legtöbbször ezt játszotta az orgonán, fis hogy! Sok orgonaművészt hallottam azóta, de nekem az orgonát ma is a nagybátyám jelenti, a harmincötödik zsoltárral. — Igazán meglátogathatnánk már — nézett rám Ilona —, olyan régen tervezzük, hogy lemegyünk Akócilget- kútra és mindig csak terv marad-,, j, —• Nyáron lemegyünk — ígérte Ákos. — Ezt mondtad tavaly is, — Az idén biztosan lemegyünk. De nem mentek le azon a nyáron sem. Siófokra mentek két hétre, szakszervezeti beutalóval. — Az igazság az — mondta Ákos — kicsit félek viszontlátni Akácilgetkutat. Fösvénymódra zsugorgatom az emélikeimet és egyszerűen nem akarom összekeverni az újabb benyomásaimmal. Ma már különben sem olyan Akácligetkút mint az én fiatalkoromban, Típusházak: varrnak ott, is, a lányok miniszoknyában járnak a p rész- szóba, és a legények bajusz helyett a hajukat növesztik. — Miért baj ez? — nevetett Ilona. — A világ nem állhat meg a te kedvedért. — Persze, hogy nem — bólintott Ákos —, de nekem is jogom van úgy látni azt a kisközséget, ahogy megmaradt bennem. A vasárnapi húsleves! Hattal, a kapukban ülő emberekkel, esti citeramuzsi- kával... Én nem veszek mozsarat, guzsailyt, fateknőt, cse- réptányérdkat, nem haladok ezzel az űjnépi divattal, én magamban őrzöm ezeket, egy egész faluval együtt. — VAGYIS FELÉPÍTETTÉL egy emlékskanzemt — mondta Ilona —, amihez sokkal szenvedélyesebben ragaszkodsz, mint mások a cserépedényekhez I — Akácligetkút — nézett rá Ákos —, ez a toldozott ne vű kis falu, a poros akácai* vei, a nádtetős házaival, a félrevert haranggal, ha tűz volt. a fuitballpályával a temető mellett, nekem gokkal többet jelent, mint gondolnád. Akácligetkút nekem az erőforrásom, amiből mündig meríthettem és meríthetek, ha akarok, ha úgy érzem, hogy muszáj...!. Akkor miért nem megyünk le? A mólón állták. Ákos a fekete félhőrongyokat nézte, ahogy lomhán áthúztak a hold előtt, —■ Mert nem lehet — szólalt meg csendesen —. nem akarom a kutat magam beföldelni. .. De talán... talán a jövő nyáron lemegyünk. Igen, ajkkor egész biztosan! De n«m mentek a következő nyáron sem. Lillafürediéin töltöttek két betet — Ákos — mondta Ilona —, innen már igazán nem lehet messze Akácligetkút. Menjünk el. Szeretném megismerni Béla bácsit is. — A kedves kis öreg — mosolygott Ákos — a haja olyan volt, mint a hó. Igen, már egész fiatalon megőszült, fis ha prédikált, a hangja betöltötte a templomot. Az utcán is lehetett hallani. Jó énekhangja is volt Egyszer, egy nyári este kint ültünk a verandán, talán tizennyolc éves lehettem, előttünk száraz kolbász, kenyér, zöldpaprika, meg egy liter bor. kis fonott demizsonban. Béla bácsinak nagyon jó kedve támadt. Azt énekelte, hogy: „Nincsen cigány a faluban, nem szereti senki itt a nótát.. — Ezt még nem is hallottam — rázta meg a fejét Ilona, — Én is csak tőle. Szerettem volna a Mátyás pincében elhúzatni, de nem ismerték, — Ákos, menjünk le Akác- ligetkútra. Ü'jra kiülünk a verandára, és elénekeljük azt a nótát, és megkérjük Béla bácsit, hogy játssza el az orgonán a harmincötödik zsoltárt. Mentek a kavicsos sétányon a tengerszem felé, amikor hirtelen megállt Ákos. — TUDOD, SZIVEM, hogy Akácligetkúton nem volt háború?! Igen. ne nézz rám olyan értetlenül, mert szinte csodálatos, de így igaz! Abban a kis , faluban béke volt és kenyérillatú csönd! Olyan volt, mintha Akácligetkút nem is lett volna a térképen. Csak a kovácsnak volt egy detektoros rádiója, ő értesített miniket a hírekről, de egyébként semmi. Egy repülőgépet sem láttunk, egy katonát se...! Szinte elképzelhetetlen volt. hogy ugyanakkor máshol ölték és égették az embereket... — lassan, elgondolkozva még egyszer megismételte: — Igen, szinte elképzelhetetlen volt, hogy ugyanakkor máshol ölték és égették az embereket! —■ Hirtelen maga felé fordította az asszonyt, rémülten, majdnem kiáltva mondta: — Ilonám, ígérd reg, ha meghalok, nem hamvasz- tatsz el!!! Ugye megígéred?! — Bolond, hogy jutott ez most az eszedbe? — Ne törődj vele; csak ígérd meg! — Ígérem, lí de ne haragudj, fölöslegesnek tartom, hogy Lillafüreden, egy ilyen szép estén a halálodról társalogjunk. — Persze. — Ákos keserűen elmosolyodott, és gyöngéden rácsókolt az asszony hajára, — Valóban nagy butaság. ígérem, ha Akácligetkúton leszünk, akkor majd csupa szép dolgokat mesélek neked. Meg vidámakat. Arról, hogy volt egy lány... Naa, ne légy féltékeny, csak tizenkét évesek lehettünk mind a ketten. Olyan volt annak a lánynak a haja, mint a nap. És amikor szürkületkor vitte a tejet a csarnokba, én kézen- állva sétáltam a kapu előtt... Azzal akartam imponálni neki... Nagyot nevetett és átölelte Ilonát. Ügy mentek sokáig. Még ajkkor nem sejtették, hogy ez volt az utosó nyaruk, amit együtt töltöttek. Márciusban Karsai Ákos, amikor a hivatalból hazafelé menet fel akart szállni a villamosra, megszédült, összeesett, és még aznap este meghalt. — Szívroham — mondta az orvos. — ön, asszonyom, biztosan tudta- hogy a férjének évek óta rossz volt a szíve. Képtelen vagyok megérteni, miért nem kezeltették! — Sohasem panaszkodott — sírt Ilona —, sohasem látszott rajta. Sohasem beszélt arról, ha valami fájt neki, mindig csak azt emlegette, ami jó vagy szép volt az életében! A temetés előtti napon az özvegyet felkereste egy idegen. Magas, kopaszodó férfi volt, ötven körüli lehetett, mint Karsai Altos. — Bocsásson meg — kezdte —, az újságban olvastam a gyászhírt, és most nem tudom. hogy az ön férje azonos voltte azzal a Karsai Ákossal, akinek az életemet köszömhe- :em.„. — Akácligetkútró] jött? — nézett rá Ilona. — Nem. kérem, pesti vagyok. — Ne haragudjon, azt hittem... ön honnan ismeri a férjemet? — Együtt voltunk munka- szolgálatosok — valotta szomorú mosollyal a férfi —, és együtt kerültünk oda, amire a pokol is csak a legszelídebb jelző lehet.,. Ahol. szegény Ákos szülei és húga... De hiszen ezt úgyis tetszik- tudni... Nem akarom a régi sebeket... — Az nem... nem az én ferjem volt — tiltakozott el- kerekült szemmel Ilona —■ Pesten született, de egy zempléni kisközségben, Akácr ligetkúton töltötte az ifjúságát! Onnan járt be gimnáziumba, Sárospatakra, és ott volt a háború alatt is! Most már tudom, hogy a szíve volt rossz, azért mentették fel. Ott vannak eltemetve a szülei, a húga... fis ott nem volt háború! Ott béke volt és virágillatú csönd! Ott csajk a kovácsnak volt egy detektoros rádiója, azon hallgatták a híreket... fis ott nem láttak repülőt, nem láttak tankot, nem láttak katonát... ott nem ölték, nem égették egymást az emberek.... Ott béke volt! AZ IDEGEN SZOMORÚAN nézte, majd megemelte a kalapját. — Bocsánatot kérek, asz* szonyom. és őszinte részvétem... Még annyit — fordult vissza az ajtóból —, az a Karsai Ákos engem húsz vagy még több kilométeren keresztül vonszolt a hátán, a legnagyobb hóviharban... Mint a fagyott varjak, hulltak körülöttünk az emberek... ö egv zsoltárt énekelt.... Egy nagyon régi kálvinista zsoltárt... A szövegére sajnos, nem emlékszem., Még egyszer elnézést képeké Hona sokáig némán ült, ahogy az idegen után becsukódott az ajtó. Később feltárcsázta a telefontudaikozót, és megkérdezte, hogy van-e Akácligetkút nevű kisközség Magyarországon. Zemplénben. — Nincsen — hangzott a válasz —, ilyen nevű kisközség nincsen. Másnap Karsai Ákost a római katolikus szertartás szerint temették el a rákoskeresztúri köztemetőben. A temetés előtt így szólt Ilona a paphoz: — Főtisztelendő ' atyám, szeretném. ha a sírjánál a harmincötödik zsoltárt énekelnénk. A „Perelj Uram perlőimmel...” kezdetűt. — Az egv kálvinista zsoltár — lepődött meg a pap. — Mégis szeretném. A fér* jem kívánsága volt. — Kérem, asszonyom, bár meg kell mondjam, szabály- ellenes... Hiszen ugye. nekünk is megvannak a magunk szép temetési énekei. Arról nem is szólva, hogy az a kálvinistáknál sem temetési, zsoltár... De ha ragaszkodik hozzá... — Ragaszkodom! ÉS AMIKOR A SÍRNÁL felhangzott a zsoltár, úgy érezte, mintha milliós kórus énekelné. Azok. akiknek emléket kellett költeni, hogy tovább tudjanak élni. És azojc, akiknek majd emlékeket kell hazudni, hogy tovább bírjanak élni: „Dárdádat nyújtsd ki kezeddel, Ellenségeimet kergesd el... Már azok énekeljenek, kik igazságnak örülnek...” A saját koszorúja mellé Ilona odatett egy másikat is. A szalagon ezZel a felirattal: „Megőrizzük emlékedet, és nem felejtünk. Akácligetkúti rokonaid, barátaid, ismerőseid. ..” S't„ 4/x„ „ ■ . Bajcsik József: SAV AZÚ , | NGGRAD — 1973. szeptember 23., vasárnap 9 CZAKÓ MAGDOLNA» HA MAJD Ha majd messze hagytad el a határt És mindent ami otthonodhoz köt nyelvet és a megszokott levegőt gondolj vissza, honnan jöttél, hogyan jöttél és gyújtsd össze a maradék erőd. Ha majd fáradtan rádköszönt az este és idegen madarak szállnak fészkükre és felsóhajtasz — tudnod kell: nem vádolhatsz senkit, a fájdalmat te kerested. ANTALFY ISTVÁN: Négysorosak Es te, akit mindenki ünnepel, s magasból nézed a világot, gondolj arra; elmúlik a siker, i s megint a földre kell leszállnod. Jó hallgatni nemcsak a beatzenét, de olykoi— csendjét’ a magánynak, Meghallani: mások mit mondanak, és benn máris — visszhangja támad. Tetőre röppent egy madár, most nem néz, vagy ha néz se lát. Köszönti a lebukó Napot, majd megőrzi az éjszakátSietni kell, míg futja az idő- Szorgos kezekkel; még ez, még amaz! A munka, ami igaz, s éltető, s a hétöznapoknák értelmet adDencze József; Holies Mari
