Nógrád. 1973. szeptember (29. évfolyam. 204-229. szám)
1973-09-02 / 205. szám
Orosz István: KIKÖTŐBEN Márton Klárái Levél egy régen volt kislányhoz Gyermekkoromban sokszor kimentem a faluszéli rétre. Hanyattfeküdtem a fűben és néztem az eget. Kék, átlátszó üvegből volt és túlsó oldalán mezítlábas angyalok sétáltak. Gyerekek játszottak körülöttük, akik életükben mindig jók voltak, boldog csaholó kiskutyák futkároztak, akik soha neon haraptak meg senkit. Ha szürke volt az ég, azt hittem, hogy a kék üveg bepiszkolódott, és ha fehér felhők úsztak felettem, tudtam, azok hatalmas szappanhabok, mert azzal mossák tisztára a mennyországot és ha esett az eső, azt hittem, hogy az szeny- ryes víz. Éjszakánként, amikor néha felébredtem, és ágyamból felláttam az égre, úgy gondoltam hogy azért terítették le a fekete, aranycsillagos pokrócot, mert most odafönt is alszanak. Imádkoztam, hogy gyorsan haljak meg, mert nagyon szerettem volna odakerülni és azt hallottam, hogy csak a halál árán lehet. De amikor megdöglött a kiskutyám és ott feküdt mozdulatlanul a kert végében, és hiába szólintgattam, nem nyitotta ki a szemét, akkor éreztem, hogy valaki becsapott. A kutya nem került a mennyországba, hisz ott volt előttem mozdulatlan teste, pedig soha nem harapott meg senkit, csak megugatta a verebeket, és az ismeretlen embereket. És egyszer kolbászt lopott, mert éhes volt. Ott kucorogtam előtte és kértem, hogy ébredjen fel, hozok neki kolbászt, egye míg, nézzen rám mégegyszer, nyalogassa meg a kezemet, meg Is haraphat és aztán ismét meghalhat. De csak csend volt körülöttem. még a bogarak se zümmögtek és ebben a némasásban megéreztem, hogy áll valaki a hátam mögött. A nyakamba lihegett, és nem mertem megfordulni. Tudtam, senkit se látnék, pedig az a valaki ott van. Kitaláltam a nevét: ő a Félelem, És akinek ajándékot hoz, az azontúl mindig félni fog. Amikor apám íütyöré&zve egy szúrós vasvillával a szemétdomb tetejére dobta a kutyát, kiszaladtam az udvarról. Egészen a vasútállomásig szaladtam. Tudtam, hogy a vonatok megvédenék. Néztem utánuk, ahogy pöfögve kimennek a pályaudvarról es tnár nem féltem annyira. Álltam a sínek között, beszívtam a vonatfüstöt és éreztem, hogy nem áll a hátam mögött senki. A Félelem nem mert utánam jönni. Boldog voltam, de nem imádkoztam, mert tudtam, nem kell meghalnom azért, hogy egyszer majd én is felülhessek egy ilyen vonatra, amelyik nagyon messze megy. ügy gondoltam, ha felnövök, lesz majd egy játszótársam, akivel egyszer elutazunk. Sokáig megy a vonat, a világvégéig, mert valahol van egy utolsó pályaudvar. Azon túl egy hosszú kerítés, ami az egész világot átéri, A kerítés kőből van, olyan magas, hogy nem látni a tetejét, és aki jó ég sokáig utazik, az bemehet a kapuján. Aki ide belép, egy hatalmas réten találja magát, s e rétnek nincs vége. Nagyon zöld ott á fű, gyerekek játszanak benne, mindegyiknek lesz egy igazi barátja, és olyan kiskutyák futkároznak ott, akik soha nem fognak megdöglemi. Amikor felnőttem és megtaláltam a játszótársamat, már nem akartam elutazni. Nem mondtam el neki, hogy egyszer régen arról ábrándoztam, hogy vele ülök vonatra ég leszálltunk az utolsó pályaudvaron. Sok-sok rét volt körülöttünk, ahová nagyon hamar el lehetett jutni, és mindegyik hasonlított arra a régi. meg- álmodottra. De egyszer megint meglátogatott a Félelem. A hátam mögött állt Megismertem a lehelletérőL A játszótársam egy asztalon feküdt, fehér lepedővel letakarva és én hiába szólínt- gattam. Levettem arcáról a takarót és kértem, hogy csak mégegyszer nézzen rám mondjon valamit, én nem árulom el senkinek. De csend volt és ugyanolyan megalázóidnak, legyő- zöttnek és kifosztottalak láttam öt. mint akkor nagyon régen, a kiskutyámat. Hazaszaladtam bezárkóztam de éreztem hogy most utánam jött a Félelem. Néha, éjszaka, amikor sötét van, úgy érzem valaki megsimogat. Gyorsan a villanykapcsolóhoz megyek, de amikor világosság lesz, nincs a szobában senki. Zörög az ablaküveg, gyorsan kinyitom az ablakot, de rájövök, hogy csak a szél... Nagyon félek. 1. Napok óta levelet írok. Azzal a régenvolt kislánnyal beszélgetek. Arra kérem, zavarja el mellőlem a Félelmet, és találjon ki nekem mégegyszer, utójára egy hosszú mesét. amiben majd megint hiszek és sokáig tart, és egy kicsit igaz lesz, mert még sokáig akarok élni. ISztits László: | Mondjuk azt, hogy... Mondjuk azt hogy Te hétéves kislány vagy En nyolcéves fiúcska Ősz hajszálaim Ökömyálak csupán Szeptembert játszom Es te előre szaladsz augusztusba „Mondjuk azt hogy”-ot játszunk Szó-mágiát Lehet olyan amilyen Nekünk az aminek akarjuk A világ Gyerek-j átéli Legősibb varázslat Ejtsd ki a szót és máris megvalósul A vágyad Mondjuk azt hogy öreg könyvekben lapoztunk És titokra leltünk A bölcsek köve a játék Ezt olvastuk Ki játszani tud — élni tue VÉGSZÓ Én a megbocsátást elűzöm magamtól Eleget tanultam Már e földi harcból Magány gyötrelemből Némber karmolásból Szitkok halmazából Meghurcoltatásból En már nem alkuszom Nem kérek nem várok Bármi is történjen En már nem bocsájtok. Mert-e kósza élet Nem volt csupa játék Voltak balga vágyak Betegség és árnyék Ágyak szenvedélyek Italok és könnyek Asszonyillatok az Almainkra törtek. Fojtó dohányfüstök Tépett fehér rózsák Tolvajok kik egymás Testét megrabolták Fennhéjázó senkik Leköpdösött szentek Kis hülyék akik még Hallgatni sem mertek Kávéházi ringyók Stréberek és dámák Akik minden fronton Elvitték a pálmát Szakállas kamaszok Gyermekarcú vének Rogylelkű szadisták Vihogó kretének Kórházak börtönök Bűnösök és bírák Tankok dübörgése Sikoltó szirénák Parádés tavaszok Reménytelen őszök Bicskát markólászó Részeg kocsmahősök Nyugtalanság, éhség Hitek, vallomások Lebombázott falvak Szétlőtt állomások örült embercsordák Felf egyvérzett szörnyek ■ Akik csecsemőt is Mosolyogva öltek Százezer halai jött Gennyes vért okádva S minden Ikarosznak Elolvadt a szárnya, En a megbocsájtást Elűzöm magamtól Zászlóm, tépett rongy már Szívem mégis harcol Tudom most már késő Nem foghat az átok Bármi is történjen En már nem bocsájtok! Csonka Dezső 'Í3f . 3Í tt-,e % b NQGRÁD — 1973. szeptember 2H vasárnap Tegnap különösen nehéz napom volt. Tanú voltam a barátom esüvőjén. Bár borongós volt az idő, mi fehérben, feketében érkeztünk a Fő térre, a Tanácsháza elé, tíz perccel 11 előtt. Rezesbanda fogadott bennünket, a Rákóczi indulót fújták. Gyaloghuszárok, krinoli- nos hölgyek; zsiraldikalapos, csokornyakkendős, kamásnis urak mosolyogva tapsoltak nekünk. Kedves figyelmesség. Egy fagylaltárus fején fehér zsokésapkával elordította magát: — Felvétel! Csapó! Menjenek a fenébe, ki a képből! Mi éppen a tanácsháza kapujában álltunk, és azonnal felfogtuk a helyzetet. Nagynehezen kilábaltúnk a képből. Ekkor a tér közepén egyedül állt a művésznő. Igéző kék szemét a sötét felhőkre fordította. — Óh, istenkém, segíts rajtam, hallgasd meg imámat. Vezéreld haza Alajost. Válaszként az ég borzalmasat dördült, lehet az Ür Luciferrel vitázott, lehet, ez volt a véleménye a filmekről. A primadonna halálosan megijedt és félelmében a Postakocsi című vendéglő ajtajához rohant, amely előtt mi, a násznép is ácsorogtunk. A művésznő aranyos kacsóival nyomkodta a kilincset, a piko- Iófiú belülről röhögött, de nem nyitott ajtót. Hiaba lihegte TV” •• 1 •• •• 1 •• r/ Különös esküvő epekedve az eperajkú nő, hogy neki sürgős, ami egyébként az arcáról is leolvasható volt, a balga fiú csak röhögött, mert azt hitte, ez is benne van a játékban. Azután a nagybajuszű álőrmester intett a bajusz nélküli valódi őrmesternek, hogy most már bemehetünk a tanácsra esküdni. A fiatal anyakönyvvezető nő végiglegeltette rajtunk melegbarna szemét, nemsokára elhangzott a boldogító igen, mi, tanúk aláírtuk, amit aiá kellett írnunk. A bajúszos ajtónálló nem engedett ki bennünket, azt mondta, hogy várjunk, „láthassák, hogy folyik a felvétel.” Kisvártatva, úgy 12 óra tájt elöbűjt a nap. A filmesek abbahagyták a cirkuszt, mind- ahányan bevonultak a Postakocsiba, mi is. A zenekar és a statisztéria elfoglalta a fél vendéglőt, a primadonna és a rendező a mi boxunkban talált menedéket. A művésznő nagyfröccsöt kért, az iménti ijedtségre való tekintettel. A rendező Colát, lévén, hogy a sok ordítózással tönkretette délelőtt a torkát, mi konyakod elvégre, mi esküdtünk. Egymás sikerére ittunk. Megjött közben az anyakönyvvezető, civilben nagyon csinos hölgy. A pincér Juliskának szólította es azonnal hozta üzemi ebédjét. A nő jóízűen hozzáfogott, itallal kínáltuk, elfogadta, csillogott a szeme. — Örülök, hogy nem kérték, és nekem nem kellett esküvői beszédet tartanom. En nem szeretem azt a bauxitos sódert nyomni, már úgy unom. Alig tudom a nevetést visszatartani. amikor ahhoz a szakaszhoz érek: „A nő olyan hegedű, amelyen a férfinak úgy kell játszania, stb. stb.” — mondta, és közben többször is koccintott az egészségünkre. A rendező fáradt, szórakozott ember, e pillanatban tudta meg, hogy mi násznép vagyunk, és nem statisztéria. A művésznő finoman sóhajtott, eddig négyszer ment férjhez, mind a négy esküvő nagyon szép volt, kért még egy nagy fröccsöt. A magyarnak álcázott cigányfiú fölállt és a fülünkbe skálázott klarinétján: „Akácos út __” A mikor befejezte! hívás nélkül mellénk ült, és megszólalta — Egy százast kaptunk a filmesektől, bátyám. Nagy a család, kell a lóvé ... Amikor kimentünk, szakad az eső. Bőrig ázva szálltunk a villamosra. Csodálkozva néztünk szét, miért üres a kocsi? És mi ez a nagy füst, bűz? Mitől meleg a padló? Nyomtuk a csengőt, megállt a szerelvény, jött a kocsivezető és ordított: — Miért szálltak ide? Nem tátják, hogy begyulladt a tengely? Ide nem lett volna szabad. Szótlanul leszálltunk, szakadt az eső, a másik kocsi ajtaja nem nyílott, nem nyitották, talán nem is akarták. Visszamentünk a Postakocsiba. A pikolófiú a primadonnával táncolt, felkértem a kenyereslányt, sorstársam a szübrettet. A rendező a Coláról átállt rumra, Fellinit i szidta. Azt mondta: kiégett A klarinétos abbahagyta. A kenyereslány azonnal otthagyott, felvette tálcáját, tortával, cigarettával kínált, két forint borravalót adtam, azt mondta: smucig pali. No, lám, gondoltam magamban, pedig, milyen szépen táncolt. A pikolófiú kedvesen hozta a művésznőnek a nagy- förccsöt, azt mondta, hogy ezért nem kér pénzt. No lám, a férfiak... Suba Andor