Nógrád. 1973. augusztus (29. évfolyam. 178-203. szám)
1973-08-26 / 199. szám
Anonymus utódai a Tiszánál Vásárosnamény nevét a rádió vízállásjelentései tették közismertté, meg a szeszélyes, haragos, áradó kedvű Tisza. Azt azonban kevesen tudják, hogy ez a táj az ország egyik legfestőibb része. Sokarcú vidék, lépten-nyomon változó, erdősávokkal kosaorúzott buja növényzete, gazdag flórája paradicsomkertté teszi. Ezen a páratlanul szép helyen táborozik az idén 100 középiskolás diák, akik az ország minden részéből azért sereglettek ide 12 napra, hogy honismereti tevékenységükhöz elméleti és gyakorlati útbaigazítást kapjanak. A honismereti szakkörök legjobbjai ők — s egyszersmind iskolájuk történelemből legkiválóbb diákjai —, többségüknél díjnyertes pályázatok alapos munkáját jutalmazza a táborozás. Van, aki hivatásos történész szeretne lenni, más csak szenvedélyből fáradozik, ismét mások választott pályájuk során látják majd az önként tanultak hasznát. A többség patriótalelkesedésből, szíve gyönyörűségére foglalkozik honismerettel, és kívánja folytatni ezt a tevékenységet később is. Ki, miben fáradozik? A gyerekek nyolc csoportban működnek: munkásmozgalom, tsz-történet, általános helytörténet (ezek a beregiek), népdalgyűjtők, szellemi, illetve tárgyi néprajzosok, név- és szólásgyűjtők, irodalmi emlékek kutatói. Néhány eligazító, módszert is magyarázó előadás után (az előadók a téma országos hírű, kimagasló tudósai) kimennek a kijelölt faluba. gyűjtőútra. Az utolsó napokban pedig egyéni tanulmányokban számolnak be eredményeikről. Ezeket a munkákat a helyi múzeum mint értékes krónikát őrzi meg — esetleg kiadásukra is sor kerül. Sikeres munkájukról máris büszkén számolnak be. Selé- nyi Eszti a legboldogabb, ő 33, számára ismeretlen népdalt vett magnóra, s mivel otthonos népdalaink világában, lehet, hogy ezek között valóban akad néhány új fölfedezés, különösképpen a balladák között. — Mindenkit megkértem Jándon, hogy énekeljen, akivel csak találkoztam. Először szabadkoztak, hogy ki ér rá dalolni dologidőben, de végtére csak megtették, összeszalad aztán az egész falu a nagy énekszóra, akárcsak népünnepély lett volna! Szives a beregi nép... A régésznek készülő Igaz István a tárgyi gyűjtőkhöz csatlakozott. („Nomen est omen”: neve annyira jelzi igazságra törekvését, hogy kis magnóját mindig magával hordja, tévedések kizárása végett m indent fölvesz, amit fontosnak tart.) ő a múlt század végén lebontott naményi zsi- dotemplom környékén keresgél. de távolabb a Tisza medrében is talált edényeket, ékszereket, amiket a kétszáz éve elvándorolt izraelita hitközség tagjai használhattak, ö is, gyűjtőtársai is sok segítséget kapnak a néprajzkutató, tudós református lelkésztől, a beregi múzeum létrehozójától. Azonban az ő gyűjtésük már országos célt szolgál: amit összehoznak, az a szentendrei skanzen beregi falujának házait fogja díszíteni. A tsz-történészek a bereg- daróci szövetkezet múltját rekonstruálják, hivatalos írásokból és szájról szájra járó történetekből; a nyelvi gyűjtők eltűnő dűlők, megváltozott utcanevek följegyzői, amit rögzítenek, olykor valósággal belevilágít egy-egy földrajzi hely történetébe, hiszen az rendszerint nem véletlenül kapta eredeti nevét; az irodalmárok Tiszacsécsén és Tiszabecsen járnak Móricz Zsigmond. illetve Szabó Lőrinc nyomában. Múlt és jelen: a jövő számára Közben megismerik egymást, hírt kapnak egymás életéről és munkájáról. Felejthetetlen emlékekkel távoznak, hiszen a tábori élet akkor igazán szép, ha határozott célja, tartalma van, és hálásak a KISZ-nek, mert az szervezte a tábort, és biztosította anyagi fedezetét. Ami pedig a jövőt illeti, a mai krónikások hihetetlenül sokat segítenek történész unokáiknak és dédunokáiknak. Mert a múltat mindig csak a korabeli források nyomán ismerhetjük meg valójában: a kor ize, hangulata, belső világa csak az akkori maradványokból és szövegekből bontakozik ki elevenen. Az események. a gazdasági fejlődés nyomon követhető a mindennapok részletes rajza nélkül is, de hogy mit gondolt, mit dalolt, hogyan érzett és hogyan beszélt az eltűnt idők embere — vagyis a valóságnak épp az a része, mely az elvontságok csontvázára húst, izmot, életet varázsol, az a korabeli följegyzésekből derül 'ki. S a mi gyorsan változó világunkban, amikor épp az eltűnése előtti utolsó pillanatban lehet megragadni, rögzíteni az egykori paraszti világot —■ kivált Beregben, ahol az még jelenvalóbb mint máshol — a honismeret serény munkásai különösen fontos szerepet töltenek be. (A táborozás egyébként minden évben más tájon kerül megrendezésre — iparvidéken természetesen egészen más jellegű). Az együttes pedig olyan — bár igaz: válogatott csapat! — hogy érdemes volna elhozni ide minden, a fiatalokkal kapcsolatban pesszimista felnőttet. Ennyi okos, tájékozott, talpraesett, szorgalmas, kedves, udvarias diák egyszerre, együtt: csupa biztatás a jövőre. Márpedig mindez a jövőért történik. Bozóky Éva Bulla Elma hatvanéves Egy színésznő életkorát illenék állami titokként kezelni. A néző szinte sajnálja, ha tisztelete tárgyának életkorát kiteregetik a nyilvánosság előtt. Egy színész életkora különben is annyi, amennyit a színpadi szerep megkövetel. S a jó színész szinte belülről is megfiatalodik, vagy megöregszik. ahogyan szerepe kívánja. Bulla Elmánál talán ezért nem bántó, hogy a kerek számú születésnap, a hatvanadik, most nyilvánosságra kerül. A színpadon szinte kortalan. Nem is olyan nagyon régen még a szent elhivatottságában égő ifjú Johannát játszotta a színpadon, később vágyakozó szerelmű asszonyt, vagy a közelmúltban, a Macskajátékban emlékei között élő, idős hölgyet. Johannával másodszor aratott nagy, emlékezetes sikert. A pozsonyi születésű színésznőt századunk első felének nagy színpadi varázslója, Reinhardt fedezte fel, s vitte magával Berlinbe, Bécsbe, Münchenbe. Hatévi külföldi munka után, 1934-ben jött haza, s a Belvárosi Színházban Szent Johanna-alakításá- val elragadta a budapesti nézőket. Azóta a főváros egyik legmegbízhatóbb színésznője — mondhatnánk rá, ha : megbízható szónak a szinmfl- vészettel kapcsolatban nem lenne valami gyanús, a középszerre utaló xnellékize —, Bulla Elmánál azonban a megbízhatóság mindig a legmagasabb színvonalat jelenti. Reinhardt már a század elején a korszerű színjátszás iskolája volt számára. Egyénisége pedig eleve az olyan típusú színészekhez közelítette, lakik nem külsőségekben, mozdulatokban, maszkban igyekeznek egy-egy szerep lényegét megtalálni — hanem belülről, a személyiség belső azonosulásával érik el, hogy a színpadon mindig együtt van jelen saját személyiségük és az író által megformált figura. Ezért is olyan nehéz írni Bulla Elma alakításairól. Nehéz szétválasztani a szerepet és a színésznőt. Egyéniségé gazdagságából mindig elő tudja bányászni azokat a motívumokat, hangsúlyokat, amelyek végül is elhitetik velünk, hogy ííiöst egy író által kitalált, de mégis hús-vér, valódi, színpadi értelemben hiteles embert látunk. Lehetséges, hogy a hatvanadik születésnap alkalmából írott köszöntő túlságosan korai, hiszen joggal remélhetjük. hogy sokáig látjuk még sokszínű alakításait színpadon, filmen, televízióban. A hatvan év csak alkalom arra, hogy tisztelettel köszöntsük a magyar színjátszás e kiváló egyéniségét. — bel — Töprengés a munkásművelődésröl (1.) Miért kulcskérdés? Mem tudom, megfigyelték-e, a fecs* ™ kék már gyülekeznek a sürgönydrótokon. Gólyák csoportosuló csapata is feltűnik itt-ott, ezekből a szép nagy madarakból Nógrádban kevesebbet látni. Annak jele ez, hogy az ősz közeleg, majd útrakednek nemsokára a vándormadarak, lassan vége a nyárnak. Hűvösebb hetekkel tarkított forró nyarunk volt, a kánikulából augusztus második felére is jutott. Kevés eső esett. Az idei aratás az egesz országban nagyszerűen sikerült, bőségesen megtermett a jó kenyérnekvaló. Nem ártott volna azonban utána az eső. Nyugat-Dunántúlon az öregek 1929-et emlegették, akkoriban bőségesebben jutott a vízből, sőt a félelmes zivatarokból.- Estefelé már féltünk — mesélték. — Ilyenkor Sopron felől gyülekeztek a felhők, estére kitört a vihar, gyakran egész éjszaka tombolt az égihá- ború. — Én a pajtában aludtam — mondta apám. — A kert alatt álltak az asz- tagok. Az éjszaka közepén arra ébredek, hogy a pajta deszkafalának résein bevilágít a nappali fény, lángol az ég. Felugrok, azt hittem, égnek az asz- tagok. Nem égtek, csak megszakitás nélkül dörgött, villámlott. Olyan égzengés volt, hogy az istállóban félelmükben bőgtek a marhák. Akkor hallgattak el, amikor beléptem hozzájuk. Az idei nyár nem hozott pusztító viharokat. Békés volt. A béke esélyei a világpolitikában is erősödtek, s ez az idei nyár egyik legmegnyugtatóbb, maradandó élménye. Jó ez így. Békében élünk Európában. Magyarországon most például munkás- daigyűjtő mozgalom bontakozik. S hol van már akár csak az 1920-as, ’30VASÁRNAPI Nyárbúcsúztató as évek szomorúsága, amikor — a költő szavaival — „kitántorgott Amerikába hárommillió emberünk”. Anyám mesélte: — Sírt az egész falu, Keresztény, amikor elindult a iovasszekér a kivándorló Deciékkel az állomásra, Tormáspusztára. A család tagjai eltakarták arcukat, úgy integettek jobbra, balra. Akkor énekelték ezt a kivándorló dalt: „Budapestről kiindult egy gőzhajó, négy sarkában a nemzeti lobogó, közepében fekete gyász van tűzve, tsten veled Magyarország örökre.’’ Ezt a dalt arrafelé minden faluban ismerték. De nem a dalokról van szó. A modem népvándorlás,a turizmus, a béke, a növekvő szabad idő és anyagi jólét következménye, s nem színezi szomorúság. A vándormadarak nemsokára hosszú útra indulnak, az utazó emberek pedig lassan hazatérnek Európa és az ország útjairól, élményekben gazdagon. A pihenés után elfoglalják munkahelyüket. ősz lesz. Ják román stílusú temploma kapuőrző oroszlánjainak sörényét lassan már nem az emberek, s gyermekek kezeinek érintése, hanem a feltámadó hűvösebb szelek fényesítik jövő nyárig. A híres vasi arborétumok fái, a jeli, a kámoni, a szelestei fák is hullatni kezdik lombjukat, csak az örökzöld fák várják majd e színben a tavaszt. A szombathelyi Iseum domborműves mezőin a Sothis-kutyán vágtató Isis istennő messze száguld. Novemberben pedig a Márton-napi lúdpecsenye- sütésen jósolják, milyen lesz a tél. Ha Márton-napkor hó esik, azt mondják, a szent püspök, a hagyomány szerint Savária szülötte, szobra ott áll a templom előtt, „fehér lovon látogatja meg a várost”. A soproni belvárosban az Orsolya tér kockaköveire is rálép az ősz, végigmegy az Űj utcán. Az Európában is ritkaságszámba menő középkori gótikus zsinagóga nyugati falnyílásán nem kendős asszonyok, hanem a szél kukkant a megőrzött múltba. A Lőverek- ben pedig tiszta őszi időben is mesz- szire látni. A Balaton vizének hőmérséklete még húsz Celsius-fok fölött őrzi a nyár melegét. De pár hét alatt lassan nép- telenebbé válik majd az északi part legnagyobb méretű strandja is Almádiban, pár nappal ezelőtt a parkban már levélkupacokat söpörtek nagy seprűkkel az asszonyok. A vörösberényi középkori eredetű református templom erődszerű kőfalát is megostromolja a szél a hűvösödő tó vizének párájával. 1 dén nyáron e tájakon is jártam. A ■ 8-as számú főút mentén még jólesett a Csőri Csuka csárdában a jeges kóla. Lassan már nem ragaszkodnék a jéghez. Salgótarjánban jó -volt megpillantani újra a kéttornyú magas ház szürke tömbjét. Mintha nem is lett volna annyira szürke. Pihentünk. Lassan vége a nyárnak, amely elmondhatatlan. Tóth Elemér Egyik legnagyobb üzemünk munkásművelődési háza tisztelte meg zenekarával, tánccsoportjával városunkat, példázván a munkásművelődés amatőr művészeti mozgalmát. A megyei népművelőt kérdeztem: vajon hány munkás lehet óztuk? És egyáltalán, hányán a gyár dolgozói? A népművelő felszisszent, mondván: nem tudna valami könnyebbet kérdezni?... Éppen most vizsgáltuk ezt a témát két megyében, és megdöbbentően kevés munkást, ifjúmunkást találtunk az amatőr mozgalomban. Hasonlót tapasztaltam az Idei „Vándor Sándor” országos énekkari szemle megyei találkozóin. A címében „munkás és ifjúmunkás énekkari szemle” pódiumain részben diákkórusokat láttunk, avagy olyan üzemi—vállalati munkáskórusokat, melyekben nagyon kevés a munkás. Mindkét kulturális rendezvény dicséretes volt. Azzal a szépséghibával: a munkás „védjegy” mögött nem a mun- kásember művelése munkált. jék... A mai helyzetet ugyanis az jellemzi, hogy a meglevő lehetőségek nem valósulnak meg teljesen, a fennálló kereteket sem töltjük ki eléggé”. (Élet és irodalom, 1973. április 14.) IM Miért említem ezt? Azért, mert szemléletesen példázza a munkásművelődés mai állapotát. Irodalmi színpadok, versmondóklubok, tánccsoportok, énekkarok, zenekarok többnyire vállalati „protokollkép- viseletet” jelentenek a kulturális életben — kevésbé munkásaik tehetségének felnevelését, kibontakoztatását. Amatőr művészeti csoportjainkban kevés a munkásember. Mit mond a statisztika? Két megye 14 művelődési Intézményében például 136 művelődő csoport van, csaknem nyolcezer emberrel, s ebből mindössze 15 százalék munkás. Még a szakszervezeti intézményekben működő művelődési kisközösségekben is a tagoknak csak 39 százaléka munkás. Talán hallgassunk meg egy munkásvéleményt ebben a témában: „Egyre inkább veszélyeztetve van a munkáskórus jelleg ... Amikor alakultunk, ugye, majdnem mind munkásemberek voltak. Dehát ez most már egyre inkább veszélyben van, lassan-lassan elfogynak az emberek, kimaradnak .. Itt az ideje, hogy elégedetlen nek legyünk népművelő munkánkkal, midőn munkásművelődésről beszélünk. Nem mintha közművelődésünk nem tett volna sokat érte, hanem mert nem tett meg mindent! Elégedetlenek lehetünk abban az értelemben, amint Vitányi Iván író és kritikus, a Népművelési Intézet igazgatója megfogalmazta: „Nincs okunk szégyenkezni ... Hogy az ország kulturális fejlettsége (az olvasók, zenehallgatók, kiállítás- átogatók stb. számának mértékében) eléri, sőt túl is haladja a nálunk iparilag sokszorosan fejlett kapitalista országokét — azt bizonyítja, hogy társadalmi rendszerünkben a kultúra gyorsabban fejlődik. Elértük, hogy társadalmi körülményei senkit sem zárnak el a kulturálódás lehetőségétől — de nem tudtuk elérni, hogy a lehetőség mindenki számára valósággá válVitányl a gazdasági fejlődés erőteljes ütemére hivatkozik, midőn megállapítja, hogy a munkásság művelődése nemcsak közművelődésünk egyik kulcskérdése, de egész társadalmi életünknek is. Miért? ......Olyan fokra érkeztünk, a melyről enélkül már nem fejlődhetünk tovább. Olyan társadalmat kívánunk építeni, < amelynek a munkásság a vezető ereje, de ezt a történelmi feladatát az új követelményeknek megfelelően csak akkor tudja elvégezni, ha maga is átalakul”. Mielőtt a „miérteket” és „hogyanokat” fejtegetnénk, álljunk meg kissé az alapvető problémánál: miért kulcskérdés? A fenti Idézetben benne a felelet summázata: mert a munkásság társadalmunk vezető ereje. És mert létszámban is a lakosság több mint felét teszi ki az ipari népesség. És ami a legfontosabb: a szocializmust nem csak az emberen kívül kívánjuk felépíteni, hanem az — emberben is! Nem csak a társadalom gazda- sagi-politikai szabadságát jelenti a szocializmus, hanem a társadalom egyedének, az embernek a belső szabadságát is. Azaz: képességeinek, vágyainak, alkotó erejének, egyszóval személyiségének szabadságát. Ezt hivatott szolgálni köz- művelődésünk. A X. párt- kongresszus a szocializmus teljes felépítésének egyik fő feltételeként említette „a magas eszmei és erkölcsi színvonalú szocialista közgondolkodás, a szocialista embertípus” kialakulását. S ezen belül az egyéniség kibontakozásának, a szocialista demokrácia erősödésének, a termelési kultúra emelkedésének elengedhetetlen eszközeként jelöli meg a közművelődést. III Ez a nagy emberátalakitő tevékenység a közművelődés olyan fejlődését, változását sürgeti, mely az ember forradalma után — a forradalom emberét szolgálja, gyarapítja, építi, S hogy ez minő feladat? Leninre hivatkozik Vitányi, midőn megállapítja: „...A forradalom fejlődésének bizonyos szakaszában a kulturális forradalom: a forradalom maga.” (Lenin: „Most már csak erre a kulturális forradalomra van szükségünk ahhoz, hogy teljesen szocialista • országgá váljunk”.) A társadalmi tudat forradalma nélkül ugyanis nem válhat teljessé a hatalom- és tulajdon- viszonyok immár megvívott forradalma. És ebben lehet-e fontosabb feladatunk, mint a munkásság művelődését élővé, egészségessé, erőteljessé, egyszóval emberformálóvá tenni?! Balogh Ödön NÓGRÁD — 1973. augusztus 26., vasárnap 7