Nógrád. 1973. augusztus (29. évfolyam. 178-203. szám)

1973-08-26 / 199. szám

Anonymus utódai a Tiszánál Vásárosnamény nevét a rá­dió vízállásjelentései tették közismertté, meg a szeszélyes, haragos, áradó kedvű Tisza. Azt azonban kevesen tudják, hogy ez a táj az ország egyik legfestőibb része. Sokarcú vi­dék, lépten-nyomon változó, erdősávokkal kosaorúzott bu­ja növényzete, gazdag flórája paradicsomkertté teszi. Ezen a páratlanul szép he­lyen táborozik az idén 100 kö­zépiskolás diák, akik az or­szág minden részéből azért se­reglettek ide 12 napra, hogy honismereti tevékenységükhöz elméleti és gyakorlati útbaiga­zítást kapjanak. A honismere­ti szakkörök legjobbjai ők — s egyszersmind iskolájuk tör­ténelemből legkiválóbb diák­jai —, többségüknél díjnyer­tes pályázatok alapos munká­ját jutalmazza a táborozás. Van, aki hivatásos történész szeretne lenni, más csak szen­vedélyből fáradozik, ismét má­sok választott pályájuk során látják majd az önként tanul­tak hasznát. A többség pat­riótalelkesedésből, szíve gyö­nyörűségére foglalkozik honis­merettel, és kívánja folytatni ezt a tevékenységet később is. Ki, miben fáradozik? A gyerekek nyolc csoport­ban működnek: munkásmoz­galom, tsz-történet, általános helytörténet (ezek a beregiek), népdalgyűjtők, szellemi, illet­ve tárgyi néprajzosok, név- és szólásgyűjtők, irodalmi emlé­kek kutatói. Néhány eligazító, módszert is magyarázó előadás után (az előadók a téma or­szágos hírű, kimagasló tudó­sai) kimennek a kijelölt fa­luba. gyűjtőútra. Az utolsó na­pokban pedig egyéni tanulmá­nyokban számolnak be ered­ményeikről. Ezeket a munká­kat a helyi múzeum mint ér­tékes krónikát őrzi meg — esetleg kiadásukra is sor ke­rül. Sikeres munkájukról máris büszkén számolnak be. Selé- nyi Eszti a legboldogabb, ő 33, számára ismeretlen nép­dalt vett magnóra, s mivel ott­honos népdalaink világában, lehet, hogy ezek között való­ban akad néhány új fölfede­zés, különösképpen a balladák között. — Mindenkit megkértem Jándon, hogy énekeljen, aki­vel csak találkoztam. Először szabadkoztak, hogy ki ér rá dalolni dologidőben, de vég­tére csak megtették, össze­szalad aztán az egész falu a nagy énekszóra, akárcsak nép­ünnepély lett volna! Szives a beregi nép... A régésznek készülő Igaz István a tárgyi gyűjtőkhöz csatlakozott. („Nomen est omen”: neve annyira jelzi igazságra törekvését, hogy kis magnóját mindig magával hordja, tévedések kizárása vé­gett m indent fölvesz, amit fon­tosnak tart.) ő a múlt század végén lebontott naményi zsi- dotemplom környékén keres­gél. de távolabb a Tisza med­rében is talált edényeket, ék­szereket, amiket a kétszáz éve elvándorolt izraelita hitköz­ség tagjai használhattak, ö is, gyűjtőtársai is sok segítsé­get kapnak a néprajzkutató, tudós református lelkésztől, a beregi múzeum létrehozójától. Azonban az ő gyűjtésük már országos célt szolgál: amit összehoznak, az a szentendrei skanzen beregi falujának há­zait fogja díszíteni. A tsz-történészek a bereg- daróci szövetkezet múltját re­konstruálják, hivatalos írások­ból és szájról szájra járó tör­ténetekből; a nyelvi gyűjtők eltűnő dűlők, megváltozott ut­canevek följegyzői, amit rög­zítenek, olykor valósággal be­levilágít egy-egy földrajzi hely történetébe, hiszen az rend­szerint nem véletlenül kapta eredeti nevét; az irodalmárok Tiszacsécsén és Tiszabecsen járnak Móricz Zsigmond. il­letve Szabó Lőrinc nyomában. Múlt és jelen: a jövő számára Közben megismerik egy­mást, hírt kapnak egymás életéről és munkájáról. Fe­lejthetetlen emlékekkel távoz­nak, hiszen a tábori élet ak­kor igazán szép, ha határo­zott célja, tartalma van, és hálásak a KISZ-nek, mert az szervezte a tábort, és biztosí­totta anyagi fedezetét. Ami pedig a jövőt illeti, a mai krónikások hihetetlenül sokat segítenek történész uno­káiknak és dédunokáiknak. Mert a múltat mindig csak a korabeli források nyomán is­merhetjük meg valójában: a kor ize, hangulata, belső vi­lága csak az akkori maradvá­nyokból és szövegekből bon­takozik ki elevenen. Az ese­mények. a gazdasági fejlődés nyomon követhető a minden­napok részletes rajza nélkül is, de hogy mit gondolt, mit dalolt, hogyan érzett és ho­gyan beszélt az eltűnt idők embere — vagyis a valóság­nak épp az a része, mely az elvontságok csontvázára húst, izmot, életet varázsol, az a ko­rabeli följegyzésekből derül 'ki. S a mi gyorsan változó világunkban, amikor épp az eltűnése előtti utolsó pilla­natban lehet megragadni, rög­zíteni az egykori paraszti vi­lágot —■ kivált Beregben, ahol az még jelenvalóbb mint máshol — a honismeret se­rény munkásai különösen fontos szerepet töltenek be. (A táborozás egyébként minden évben más tájon kerül meg­rendezésre — iparvidéken ter­mészetesen egészen más jelle­gű). Az együttes pedig olyan — bár igaz: válogatott csapat! — hogy érdemes volna elhoz­ni ide minden, a fiatalokkal kapcsolatban pesszimista fel­nőttet. Ennyi okos, tájékozott, talpraesett, szorgalmas, ked­ves, udvarias diák egyszerre, együtt: csupa biztatás a jö­vőre. Márpedig mindez a jö­vőért történik. Bozóky Éva Bulla Elma hatvanéves Egy színésznő életkorát il­lenék állami titokként kezel­ni. A néző szinte sajnálja, ha tisztelete tárgyának életkorát kiteregetik a nyilvánosság előtt. Egy színész életkora különben is annyi, amennyit a színpadi szerep megkövetel. S a jó színész szinte belülről is megfiatalodik, vagy meg­öregszik. ahogyan szerepe kí­vánja. Bulla Elmánál talán ezért nem bántó, hogy a kerek szá­mú születésnap, a hatvana­dik, most nyilvánosságra ke­rül. A színpadon szinte kor­talan. Nem is olyan nagyon régen még a szent elhivatott­ságában égő ifjú Johannát játszotta a színpadon, később vágyakozó szerelmű asszonyt, vagy a közelmúltban, a Macs­kajátékban emlékei között élő, idős hölgyet. Johannával másodszor ara­tott nagy, emlékezetes sikert. A pozsonyi születésű színész­nőt századunk első felének nagy színpadi varázslója, Re­inhardt fedezte fel, s vitte magával Berlinbe, Bécsbe, Münchenbe. Hatévi külföldi munka után, 1934-ben jött haza, s a Belvárosi Színház­ban Szent Johanna-alakításá- val elragadta a budapesti né­zőket. Azóta a főváros egyik legmegbízhatóbb színésznője — mondhatnánk rá, ha : megbízható szónak a szinmfl- vészettel kapcsolatban nem lenne valami gyanús, a kö­zépszerre utaló xnellékize —, Bulla Elmánál azonban a megbízhatóság mindig a leg­magasabb színvonalat jelenti. Reinhardt már a század ele­jén a korszerű színjátszás is­kolája volt számára. Egyéni­sége pedig eleve az olyan tí­pusú színészekhez közelítette, lakik nem külsőségekben, moz­dulatokban, maszkban igye­keznek egy-egy szerep lé­nyegét megtalálni — hanem belülről, a személyiség belső azonosulásával érik el, hogy a színpadon mindig együtt van jelen saját személyiségük és az író által megformált fi­gura. Ezért is olyan nehéz írni Bulla Elma alakításairól. Ne­héz szétválasztani a szerepet és a színésznőt. Egyéniségé gazdagságából mindig elő tudja bányászni azokat a mo­tívumokat, hangsúlyokat, amelyek végül is elhitetik ve­lünk, hogy ííiöst egy író ál­tal kitalált, de mégis hús-vér, valódi, színpadi értelemben hiteles embert látunk. Lehetséges, hogy a hatva­nadik születésnap alkalmából írott köszöntő túlságosan ko­rai, hiszen joggal remélhet­jük. hogy sokáig látjuk még sokszínű alakításait színpadon, filmen, televízióban. A hatvan év csak alkalom arra, hogy tisztelettel köszöntsük a ma­gyar színjátszás e kiváló egyé­niségét. — bel — Töprengés a munkásművelődésröl (1.) Miért kulcskérdés? Mem tudom, megfigyelték-e, a fecs­* ™ kék már gyülekeznek a sürgöny­drótokon. Gólyák csoportosuló csapata is feltűnik itt-ott, ezekből a szép nagy madarakból Nógrádban kevesebbet lát­ni. Annak jele ez, hogy az ősz közeleg, majd útrakednek nemsokára a vándor­madarak, lassan vége a nyárnak. Hűvösebb hetekkel tarkított forró nyarunk volt, a kánikulából augusztus második felére is jutott. Kevés eső esett. Az idei aratás az egesz ország­ban nagyszerűen sikerült, bőségesen megtermett a jó kenyérnekvaló. Nem ártott volna azonban utána az eső. Nyugat-Dunántúlon az öregek 1929-et emlegették, akkoriban bőségesebben jutott a vízből, sőt a félelmes zivata­rokból.- Estefelé már féltünk — mesélték. — Ilyenkor Sopron felől gyülekeztek a felhők, estére kitört a vihar, gyak­ran egész éjszaka tombolt az égihá- ború. — Én a pajtában aludtam — mond­ta apám. — A kert alatt álltak az asz- tagok. Az éjszaka közepén arra ébre­dek, hogy a pajta deszkafalának ré­sein bevilágít a nappali fény, lángol az ég. Felugrok, azt hittem, égnek az asz- tagok. Nem égtek, csak megszakitás nélkül dörgött, villámlott. Olyan ég­zengés volt, hogy az istállóban félel­mükben bőgtek a marhák. Akkor hall­gattak el, amikor beléptem hozzájuk. Az idei nyár nem hozott pusztító vi­harokat. Békés volt. A béke esélyei a világpolitikában is erősödtek, s ez az idei nyár egyik legmegnyugtatóbb, ma­radandó élménye. Jó ez így. Békében élünk Európában. Magyarországon most például munkás- daigyűjtő mozgalom bontakozik. S hol van már akár csak az 1920-as, ’30­VASÁRNAPI Nyárbúcsúztató as évek szomorúsága, amikor — a köl­tő szavaival — „kitántorgott Ameriká­ba hárommillió emberünk”. Anyám mesélte: — Sírt az egész falu, Keresztény, amikor elindult a iovasszekér a ki­vándorló Deciékkel az állomásra, Tor­máspusztára. A család tagjai eltakar­ták arcukat, úgy integettek jobbra, bal­ra. Akkor énekelték ezt a kivándorló dalt: „Budapestről kiindult egy gőzhajó, négy sarkában a nemzeti lobogó, közepében fekete gyász van tűzve, tsten veled Magyarország örökre.’’ Ezt a dalt arrafelé minden faluban ismerték. De nem a dalokról van szó. A mo­dem népvándorlás,a turizmus, a béke, a növekvő szabad idő és anyagi jólét következménye, s nem színezi szomo­rúság. A vándormadarak nemsokára hosszú útra indulnak, az utazó embe­rek pedig lassan hazatérnek Európa és az ország útjairól, élményekben gaz­dagon. A pihenés után elfoglalják mun­kahelyüket. ősz lesz. Ják román stílusú templo­ma kapuőrző oroszlánjainak sörényét lassan már nem az emberek, s gyer­mekek kezeinek érintése, hanem a fel­támadó hűvösebb szelek fényesítik jö­vő nyárig. A híres vasi arborétumok fái, a jeli, a kámoni, a szelestei fák is hullatni kezdik lombjukat, csak az örökzöld fák várják majd e színben a tavaszt. A szombathelyi Iseum dombor­műves mezőin a Sothis-kutyán vágtató Isis istennő messze száguld. November­ben pedig a Márton-napi lúdpecsenye- sütésen jósolják, milyen lesz a tél. Ha Márton-napkor hó esik, azt mondják, a szent püspök, a hagyomány szerint Sa­vária szülötte, szobra ott áll a temp­lom előtt, „fehér lovon látogatja meg a várost”. A soproni belvárosban az Orsolya tér kockaköveire is rálép az ősz, végig­megy az Űj utcán. Az Európában is ritkaságszámba menő középkori gótikus zsinagóga nyugati falnyílásán nem kendős asszonyok, hanem a szél kuk­kant a megőrzött múltba. A Lőverek- ben pedig tiszta őszi időben is mesz- szire látni. A Balaton vizének hőmérséklete még húsz Celsius-fok fölött őrzi a nyár melegét. De pár hét alatt lassan nép- telenebbé válik majd az északi part legnagyobb méretű strandja is Almádi­ban, pár nappal ezelőtt a parkban már levélkupacokat söpörtek nagy seprűk­kel az asszonyok. A vörösberényi kö­zépkori eredetű református templom erődszerű kőfalát is megostromolja a szél a hűvösödő tó vizének párájával. 1 dén nyáron e tájakon is jártam. A ■ 8-as számú főút mentén még jól­esett a Csőri Csuka csárdában a jeges kóla. Lassan már nem ragaszkodnék a jéghez. Salgótarjánban jó -volt megpil­lantani újra a kéttornyú magas ház szürke tömbjét. Mintha nem is lett volna annyira szürke. Pihentünk. Lassan vége a nyárnak, amely elmondhatatlan. Tóth Elemér Egyik legnagyobb üzemünk munkásművelődési háza tisz­telte meg zenekarával, tánc­csoportjával városunkat, pél­dázván a munkásművelődés amatőr művészeti mozgalmát. A megyei népművelőt kérdez­tem: vajon hány munkás lehet óztuk? És egyáltalán, hányán a gyár dolgozói? A népművelő felszisszent, mondván: nem tudna valami könnyebbet kérdezni?... Ép­pen most vizsgáltuk ezt a té­mát két megyében, és meg­döbbentően kevés munkást, ifjúmunkást találtunk az amatőr mozgalomban. Hasonlót tapasztaltam az Idei „Vándor Sándor” orszá­gos énekkari szemle megyei találkozóin. A címében „mun­kás és ifjúmunkás énekkari szemle” pódiumain részben diákkórusokat láttunk, avagy olyan üzemi—vállalati mun­káskórusokat, melyekben na­gyon kevés a munkás. Mindkét kulturális rendez­vény dicséretes volt. Azzal a szépséghibával: a munkás „védjegy” mögött nem a mun- kásember művelése munkált. jék... A mai helyzetet ugyan­is az jellemzi, hogy a meglevő lehetőségek nem valósulnak meg teljesen, a fennálló kere­teket sem töltjük ki eléggé”. (Élet és irodalom, 1973. április 14.) IM Miért említem ezt? Azért, mert szemléletesen példázza a munkásművelődés mai állapo­tát. Irodalmi színpadok, vers­mondóklubok, tánccsoportok, énekkarok, zenekarok több­nyire vállalati „protokollkép- viseletet” jelentenek a kultu­rális életben — kevésbé mun­kásaik tehetségének felnevelé­sét, kibontakoztatását. Amatőr művészeti csoportjainkban ke­vés a munkásember. Mit mond a statisztika? Két megye 14 művelődési Intézmé­nyében például 136 művelődő csoport van, csaknem nyolc­ezer emberrel, s ebből mind­össze 15 százalék munkás. Még a szakszervezeti intézmé­nyekben működő művelődési kisközösségekben is a tagok­nak csak 39 százaléka munkás. Talán hallgassunk meg egy munkásvéleményt ebben a té­mában: „Egyre inkább ve­szélyeztetve van a munkáskó­rus jelleg ... Amikor alakul­tunk, ugye, majdnem mind munkásemberek voltak. Dehát ez most már egyre inkább ve­szélyben van, lassan-lassan el­fogynak az emberek, kima­radnak .. Itt az ideje, hogy elégedetlen nek legyünk népművelő mun­kánkkal, midőn munkásműve­lődésről beszélünk. Nem mint­ha közművelődésünk nem tett volna sokat érte, hanem mert nem tett meg mindent! Elé­gedetlenek lehetünk abban az értelemben, amint Vitányi Iván író és kritikus, a Népmű­velési Intézet igazgatója meg­fogalmazta: „Nincs okunk szé­gyenkezni ... Hogy az ország kulturális fejlettsége (az ol­vasók, zenehallgatók, kiállítás- átogatók stb. számának mér­tékében) eléri, sőt túl is ha­ladja a nálunk iparilag sok­szorosan fejlett kapitalista or­szágokét — azt bizonyítja, hogy társadalmi rendszerünk­ben a kultúra gyorsabban fej­lődik. Elértük, hogy társadal­mi körülményei senkit sem zárnak el a kulturálódás le­hetőségétől — de nem tudtuk elérni, hogy a lehetőség min­denki számára valósággá vál­Vitányl a gazdasági fejlődés erőteljes ütemére hivatkozik, midőn megállapítja, hogy a munkásság művelődése nem­csak közművelődésünk egyik kulcskérdése, de egész társa­dalmi életünknek is. Miért? ......Olyan fokra érkeztünk, a melyről enélkül már nem fejlődhetünk tovább. Olyan társadalmat kívánunk építeni, < amelynek a munkásság a ve­zető ereje, de ezt a történelmi feladatát az új követelmé­nyeknek megfelelően csak ak­kor tudja elvégezni, ha maga is átalakul”. Mielőtt a „miérteket” és „hogyanokat” fejtegetnénk, álljunk meg kissé az alapve­tő problémánál: miért kulcs­kérdés? A fenti Idézetben benne a felelet summázata: mert a munkásság társadalmunk ve­zető ereje. És mert létszámban is a lakosság több mint felét teszi ki az ipari népesség. És ami a legfontosabb: a szocializmust nem csak az em­beren kívül kívánjuk felépíte­ni, hanem az — emberben is! Nem csak a társadalom gazda- sagi-politikai szabadságát je­lenti a szocializmus, hanem a társadalom egyedének, az em­bernek a belső szabadságát is. Azaz: képességeinek, vágyai­nak, alkotó erejének, egyszó­val személyiségének szabadsá­gát. Ezt hivatott szolgálni köz- művelődésünk. A X. párt- kongresszus a szocializmus tel­jes felépítésének egyik fő felté­teleként említette „a magas eszmei és erkölcsi színvonalú szocialista közgondolkodás, a szocialista embertípus” kiala­kulását. S ezen belül az egyé­niség kibontakozásának, a szo­cialista demokrácia erősödésé­nek, a termelési kultúra emel­kedésének elengedhetetlen eszközeként jelöli meg a köz­művelődést. III Ez a nagy emberátalakitő tevékenység a közművelődés olyan fejlődését, változását sürgeti, mely az ember forra­dalma után — a forradalom emberét szolgálja, gyarapítja, építi, S hogy ez minő fela­dat? Leninre hivatkozik Vitá­nyi, midőn megállapítja: „...A forradalom fejlődésének bizo­nyos szakaszában a kulturális forradalom: a forradalom ma­ga.” (Lenin: „Most már csak er­re a kulturális forradalomra van szükségünk ahhoz, hogy teljesen szocialista • országgá váljunk”.) A társadalmi tudat forradal­ma nélkül ugyanis nem válhat teljessé a hatalom- és tulajdon- viszonyok immár megvívott forradalma. És ebben lehet-e fontosabb feladatunk, mint a munkásság művelődését élővé, egészséges­sé, erőteljessé, egyszóval em­berformálóvá tenni?! Balogh Ödön NÓGRÁD — 1973. augusztus 26., vasárnap 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom