Nógrád. 1973. július (29. évfolyam. 152-177. szám)
1973-07-22 / 170. szám
Az oivasómozgaiom — mérlegen l. Az Olvasó népért mozgalom első országos tanácskozására az ötéves évforduló adott alkalmat, helyesebben a tapasztalatok kicserélésének szüksége, mégpedig most, miután a mozgalom az indító és íelnöveiő Írószövetségtől átkerült a Hazafias Népfront tá- gabb hatáskörébe. A nyíregyházi tanácskozás másfél napjának még legfontosabb gondolatait is nehezen tömöríthet- jük újságcikkben. A népfront a teljes jegyzőkönyvet megjelenteti majd a mozgalom mindinkább növekvő tábora számára-, a derűs, baráti légkört viszont Darvas József megjegyzése jellemzi. E szerint a kezdet olyan volt, mint Illyés Ozorai példájának egyik jelenete, amikor a honvédek folyton körbe járnak a hegyen. azt a hitet keltetvén, hogy igen sokan vannak. Ebben a mozgalomban is az írószövetség vezetői és néhány lelkes könyvtáros járták körül a honi tájakat, mozgolódásuk zajától sokaságot lehetett sejteni, pedig a sereglés apránként kezdődött, s menetközben növekedett csak. Időközben azonban szerte az országban sokan hallották meg a hívó szót, s az önálló kezdemények, jó ötletek nyomán eredmények születtek. Ezeknek összekapcsolására ma már nem elég néhány fáradhatatlan embernek — elsősorban Fábián Zoltánnak, az írószövetség titkárának — egész országot átívelő szervezőkészsége. A tréfás biztatás célja, hogy az „ozorai helyzet” valóban megszűnjék, s a mozgalom, mely hosszú távon és sokféle módon szolgálja népünk művelődésének ügyét, szétágazzék és megerősödjék. A tanácskozás tehát a vissza- és előretekintés alkalma volt, az elvégzett munka mérlege, s a további célok betájolása. A fél évtizeddel ezelőtti indulást felismerés és szükség Sürgette: felismerése annak, nogy — félre az illúziókkal! — még nem vagyunk olvasó nép, s azonkívül az új gazdasági mechanizmus nagy fokú de- céntralizálódást hozott magával, a tanácsok önállóságát is. igv az általuk fenntartott könyvtárak anyagi helyzetének teljes függőségét, olykor háttérbe szorulásukat más helyi szükségletek mögött Nem véletlen, hogy a mozgalom legfőbb szövetségesei a könyvtárosok lettek, hiszen ók észlelték leghamarabb a beszerzési' keretek szűkülését, s ők látták legjobban, milyen mértékben nélkülözik egyes rétegek a művelődés legfőbb eszközét, a könyvet. Akciókat szerveztek tehát (pl. ;,Az első könyv házhoz megy”, ..Üt- törők az olvasó népért”), amelyekhez fölhasználták a gyermekek könyvszeretetét és tett- rekészségét, hogy a felnőtteket ellássák, nekik könyvet vigyenek, hiszen sok ember akad még, aki restell betérni a könyvtárba, idejéből sem futja talán, vagy csak akkor kap kedvet az olvasásra, ha elébe tesznek egy vonzó és érdekes olvasmányt. (így érték el pl. a Somogy megyei Ne- mesdéden, hogy & község lakóinak 25 százaléka lett olvasó, s a könyv ma is „házhoz megy”, csak mér nem az első, hanem a sokadik, mert az öregeknek, betegeknek, kisgyermekes anyáknak az úttörők ma is elviszik.) Sokfelé megalakultak a helyi művelődési munkaközösségek a társadalmi erők mozgósításának és összekapcsolásának céljával a kultúra minden területén munkálkodva, a helytörténeti szakkörök, s a különféle klubok, kis közösségek — az érdeklődés sokfélesége szerint. És lezajlottak olvasóversenyek,- pályázatok is, mint pl. a „Kell a jó könyv”, s az „Olvasó ifjúság” címűek, melyekhez hasonlót tervez a KISZ és a honvédség a felszabadulás harmincadik évfordulójára a „Hazafiság és honvédelem” tárgykörében. A mozgalom eredményei között könyvelhetjük el, hogy a parasztság egy főre, egy évre jutó könyvvásárlása kimozdult a holtpontról: az öt évvel ezelőtti három forintról tizennégy forintra emelkedett, ami arányban akkor is jelentős, ha a könyvek drágulását is figyelembe vesszük. Annál is inkább, mert a munkásság a harminchárom forintos átlagról csak harminckilenc forintra emelte vásárlását, s az értelmiség a száz—százhúsz forintos kereten nem változtatott ebben az időszakban. A mozgalom elevensége és hatása. úgy látszik, falun a legerősebb — ott is van rá a legnagyobb szükség. 2. Az olvasóvá nevelés bonyolult kérdésköre ezen a tanácskozáson is középpontba került. Mert, amint Németh László írja: „a jó iskola szerepe az, hogy könyvtárra, vagy laboratóriumra készítsen elő” — vagyis állandó önnevelésre, -művelődésre, holtig tanulásra, hiszen a megállás a visszafejlődés kezdetét jelenti. Ezt a szerepet iskoláink olyannyira nem- töltik még be, hogy tizennégy—tizennyolc éves korban az egykor még őlvasó gyermekek fele is elszokik a könyvtől. Sokféle oka van ennek, de a legnyomó- sabbak: a megfelelő iskolai könyvtárak hiánya, az oktatás egykönyves, tényközló módszere, mely nem épít az önálló tájékozódásra és a vitákon érlelődő tudásra (akadnak még — sajnos — pedagógusok, akik leckefelmondó gépet látnak a diákban, a véleményére pedig nem kíváncsiak), végül az anyanyelvi és irodalmi oktatás háttérbe szo- rítottsága, az utóbbi sem óraszámban, sem a tanítás intenzitásában nem kapja meg méltó helyét. Pedig anyanyelvi kultúra hiányában, olvasmányokon edzett gondolkodás nélkül a diák a maga szakmájának könyveit sem fogja kézbe venni. A jelenleg folyó tananyagcsökkentés is csak akkor éri el a kívánt hatást, ha ugyanakkor lehetővé tesz- szük az egyéni önművelést, s ezt elősegítő, a könyvtárhasználat alapismereteit is tanítjuk. A tanyai kollégiumok megdöbbentő könyvtelensége ösztönözte a Szabad Föld szerkesztőségét, hogy elindítsa a „Könyvet a pusztai diákoknak” elnevezésű gyűjtőakcióját. Az akció eddig már negyedmillió forint értékű könyvet juttatott a pusztai diákoknak. s az átadáskor mindig meghívták az illetékes tanács vezetőit, mintegy biztatásként, a könyvtár ugyanis nem szerkezet, mint a rádió vagy a televízió, hanem organizmus, amelynek élnie kell, hogy hatni tudjon, élni pedig csak bizonyos létfeltételek között tud: ha szüntelenül gya- rápodó állománya, helyisége és szakképzett könyvtárosa van — az életben tartás mindenképp a tanácsra vár. A Olvasó népért mozgalom a maga sajátos eszközeivel is segíteni próbálta az iskolákban oly problematikusán folyó olvasonevelést, ezért szervezett a tavaszi szünetben több helyen fiatal írók vezetésével olvasótáborokat, gyer- mekkönyvheteket, s ezért indította meg a mozgalom egyik legfőbb erősségét jelentő szegedi tanárképző főiskola tá- mogatásávala Kincskereső című. ifjúsági irodalmi folyóiratot. A Kincskeresőt Hegedűs András, a főiskola igazgatója kiválóan szerkeszti, a könyvtárakban úgy keresik a gyerekek, mint valami kincset, sajnos, csak kétezer példányt nyomnak belőle. Helyzete valóban talányos, mindenhonnan csak dicséretet kap, előfizetője annyi lenne, hogy önmagát eltarthatná, s mégsem kap elegendő papírt a nagyobb példányszámhoz. Ha elgondoljuk, hogy hazánkban krimik jelennek meg százezres tömegben, akkor az olvasóneveléshez annyira szükséges, szép kivitelű, esztétikus gyermekfolyóirat esete megmutatja: mennyire szükséges a mozgalom tényfeltáró, igényeket ébresztő, mozgósító munkája! A tanácskozáson többször elhangzott, hogy az anyanyelvi és irodalmi nevelésben is egy „új Kodályra”, vagy legalább Kodály-módszerre volna szükség. A pedagógusok és könyvtárosok találták meg a választ: a népköltészetre sokkal inkább építeni kellene, mint eddig, „síppal, dobbal, nádi muzsikával”, a művészeti tárgyak összekapcsolásával és a fantázia szabad szárnyalásával magunk is megteremthetnénk ezt az „irodalmi Ko- dály-módszert.” Szó esett ezúttal is a „Gutenberg-galakszis alkonyáról” de optimista módon tények és számok cáfolják a könyvet a mozgó képtől féltő aggodalmat. (Az elmúlt évtized során kétszeresére emelkedett a könyvvásárlás összege: a rendszeres olvasók száma éppen duplája, a negyedszázad előttinek, igaz viszont, hogy a tv megjelenése óta az olvasásra fordított idő negyven százalékkal csökkent, s az óvodás gyermekek panaszolják, hogy szüleik csak hétfőn este mesélnek nekik...). Pszichológiai tény az is, hogy bár információt igen, de maradandó tudást a mozgó kép nem nem tud adni, mert az emlékezet nem őrzi meg úgy, mint az olvasottakat. Az eredményekre visszapillantva az elégedettség kísértésének árnyékát is elűzte a fiatal írók nevében felszólaló Marosi Gyula, az egyik idei olvasótábor vezetője, aki az ifjúság jogos türelmetlenségével, drámai erővel és korára jellemző hévvel hirdette: „egy nyugodt pillanatunk sem lehet, amíg arra kell gondolnunk, hogy lakosságunk fele, ötmillió ember, sohasem vesz könyvet a kezébe! Az Olvasó népért mozgalom a második nagy csatát hirdeti meg az analfabétizmus ellen, mert analfabétizmus ez is, csak másféle. A betűvetés megtanítása után most már olvasni is meg kell tanítanunk az egész népet, enélkül nincs sokoldalúan képzett, „szocialista ember!” Egyetértve ebben, új tettekre készen indult útjára a tanácskozás háromszáz résztvevője. Bozőky Éva Rf áníkula. Lovak húzzák a Napkocsit. Az ókori görög monda szerint Phaeton apja volt a Napkocsi hajtója. Hajnalban befogta a lovakat és végighajtotta a Napkocsit útján. Este a láthatár mögött megállította a kocsit és kifogta a lovakat. Egy napon Phaeton megkérte apját, hadd hajtsa ő is a lovakat. Apja figyelmeztette, hogy óvatosan hajtson. Phaeton felszállt a kocsira, örült a szabadságnak, közéjük csapott az ostorral. A lovak megvadultak, a /kocsi felborult, s Phaeton elégett. Azóta is egy sivatag van a földnek azon a helyén. Talán csak nem borul fel újra a Napkocsi? Aggodalomra semmi ok, még csupán 35 Celsius-fokot mutat a hőmérő. Vizek partjára, árnyas erdők rejtekébe menekülünk. A nyáron sokan pihennek. Az idegenforgalmi hivatalok Nógrád- ban is élénk forgalmat bonyolítanak le. Például sok a vendég az eresztvé- nyi turistaszálláson, a salgótarjáni.cam- pingben, a Hotel Salgó szobái is várják a vendégeket, de minek sorolnánk. Nyáron a közművelődésben „csendesebb” időszak kezdődik. A rendezvények között megsokasodik a könnyűzenei események száma, kiállítások nyílnak és így tovább. Júliusban, augusztusban, mivel várják a vendégeket a Nógrád megyei művelődési otthonok? Természetesen, csak néhány fontosabb rendezvényről ejtünk szót. Először is néhány kiállitásról. Salgótarjánban, a megyei József Attila Művelődési Központban augusztusban VASÁRNAPIJECYUT Kánikula két fotókiállítás nyílik, 13-tól 20-ig Hemző Károly munkáit láthatják az érdeklődők, ugyancsak 13-tol 18-ig tart majd nyitva az Ifjúság ’73. fotókiállítás. Az évek során országos figyelmet kiváltott szabadtéri szoborkiállítást idén is megrendezik a központ előtti téren. (Mint hírül adtuk, egy szobor egy időre megint távozik a térről, a Radnóti-szobor Skandináviába megy.) A balassagyarmati Horváth Endre Kisgaléria várja a forró nyári hónapokban is a képzőművészet, a népművészet iránt érdeklődőket, á város lakóit, s az ide látogatókat egyaránt. Raszler Károly grafikusművész tárlata július 27- ig tekinthető meg. Utána, augusztus 18- ig Koszta Rozália festőművész kiállítása nyílik, majd pedig szeptember 26- ig, a városi Mikszáth Kálmán Művelődési Központ népművészeti szakkörének munkáit mutatják be. Egyébként Balassagyarmatra augusztus 18—20 között bizonyára sokan látogatnak a palóc autóstalálkozóra, amelyet a Magyar Autóklub helyi szervezete, s a városi művelődési központ szervez, sport- és kulturális programmal. ) ásztón, a Lovász József Művelődési Központban augusztus 8- tól 14-ig látható az MSZMP KB Mi hoztuk az időt című dokumentumkiáiP lítása. Itt augusztus 20-án a járás 55- pülj páva köreinek találkozóját rendezik meg. S ha már a találkozóknál tartunk, Nógrád községben a hagyományos nemzetiségi találkozót augusztus 5-én tartják. Említsünk néhányat a színházi eseményekből, a Filharmónia, s az Országos Rendező Iroda rendezvényeiből is. Salgótarjánban a Déryné Színház augusztus 18-án A helység kalapácsá-t mutatja be. Még júliusban lesz itt slágerszínpad, augusztus végén Koós János, s az Express együttes látogat ide. Rétságon augusztus 12-én a Bergendy- együttes ad koncertet, 18-án pedig a Déryné Színház vendégjátékát láthatják az érdeklődők. A filmekről, egyéb rendezvényekről most nem szóltunk, Salgótarjánban. a városi ifjúsági park kötetlen foglalkozásai és más rendezvényéi (divatbemutató, jazzműsor, előadóestek stb.) szintén várják a fiatalokat. E rendezvényeknek is elsősorban most van a szezonja. Nem eseménytelen tehát a nyár, miközben a monda szerint lovak húzzák felettünk, az égen a Napkocsit. A Napkocsit, amelyet több lelet megőPzőtt a késői korok számára. Persze, a vizek felé vivő utakon ma legfeljebb közlekedési dugókat lát az ember, nem jut eszébe Phaeton ..balesete”, amelynek következtében sivataggá vált a Föld egy kis darabja. 11 gvan, ugyan. Csak semmi pánik. Még csak 35 Celsius-fokot mutat a hőmérő. Tóth Elemér Orosz István: Béke —linómetszet A kézfogás többet ér Ügy szokás — és szép szokás —, hogy a nyugodíjba vonulóktól rögtönzött ünnepségen vesznek búcsút a régi munkatársak. Szó ami szó, van helye ilyenkor a meghatottságnak. Hiszen olyan ember távozik a közösségből, aki negyven, negyvenöt éven át — gyakran ugyanazon a munkahelyen — dolgozott, jól ismert mindenkit, s őt is ismerte mindenki. De távozik, nem lesz többé velünk és közöttünk. Lehet, hogy be-belátogat majd hozzánk fehér ingben és vasalt nadrágban, mosolygósán és megelégedetten, pihenten. De ez már nem az a mindennapi találkozás. Ez már más. Az egymásra utaltság, az együvé tártozás kötelékéi lazábbak lesznek... S talán, mert a maradók tudják, érzik ezt, azért próbálják meghitté, emlékezetessé tehni a búcsút. Mindenki mond egy-egy kedves szót, megölelgeti a távozót, kezét szorongatja, s egy kicsit — bár nem mondja — sajnálja is. Mert valami véget ért. És a nyugdíjba vonulóval együtt egy kicsit talán magát is sajnálja, hiszen az ő életéből is Kilép egy kedvelt ember. Üj jön a helyébe, akit meg kell szokni, ismerni, s vajon tud- ja-e pótolni azt, aki elmegy? Elmegy, mert mennie kell. „Tartson meg bennünket emlékezetében, s fogadja e kis ajándékot, amit a kollektíva nyújt át szeretettel, emlékeztesse ez is az együtt töltött hosszú évekre és ránk, akik tiszteltük, becsültük.” Szép gesztus az ajándékozás. Mert az ajándékot csupán az emlékeztetés eszközéül szánják. Ajándékot kap a távozó a közvetlen kollégáktól, a brigádtól, s egész műhelytől, a szakszervezettől, esetleg valamelyik társadalmi szervtől. És — nem is ritkán — az első számú vezetőtől. Ö is elküldi a maga ajándékát. Az a baj, hogy elküldi. Mennyivel emberibb lenne, ha rpaga is megjelenne a kis ünnepségen, megszorítaná a távozó kezét, s mondana néhány keresetlen szót. Például ezt: köszönöm, Jani bácsi, mindannyiunk nevében köszönöm ezt a negyven évet- És az órát — az ajándékot — csak úgy mellékesen adná oda. Nem a negyven év jutalmaként, mert egy óra nem lehet negyven év jutalma. Csak jelképe a tiszteletnek. Csak eszköze az emlékezésnek. Ám a kézfogás se jutalom! Nem is kötelesség. Egyszerűen: emberi gesztus. Becsületemre mondom: ez a búcsúkézfogás többet ér és emlékezetesebb a távozónak, mint az óra. Csala László PARDI ANNA: JÚNIUSBAN Nagyanyám júniusban halt meg, rózsák gyászindulója harsogott, piros, fehér, rózsaszín, sárga hangjegyek tolongtak a kiskertnyi kottapapíron. Kiskertből ő csakhamar elindult, fájós gyomrára szorítva két kezét, búzatáblák konyha kövezetén járt, a hepe-hupás föld vödreiben, pipacsokkal, levágott kakasfejekkel, egy régi ebéddel ékeskedett a rét. Szemhéja dermedő mezején hét aranypötty libáját hivogatni kezdte, míg — menekülő bárány a közelgő farkassal — egy tál élet az egy tál ürességgel megosztozott. S ott feküdve, ott fehéren, száz heves szívdobogást kapó fehér rózsánál fehérebben, bármily élő moccanást magához szorított. Ám azokra, akik ágyát körülállták, alig ismert rá. Csak bólintgatott.
