Nógrád. 1973. július (29. évfolyam. 152-177. szám)
1973-07-15 / 164. szám
Cyenes István r Az ünnepelt A pápa engedélyezte, hogy az ünnepséget a Szent Péter bazilika előtti téren rendezzék, annak ellenére, hogy az ünnepelt csupán beleszületett a katolikus vallásba, de már régóta nem volt gyakorló hívő. A nagyhatalmaknak sem volt kifogásuk a Vatikánnak ebben az összefüggésben nemzetek fölötti, semlegés minősítése ellen, ha már nem az ő népükből került ki az a férfiú, aki az emberiség érdeklődésének középpontjába került és minden jel szerint beírja nevét a világtörténelembe. A férfiú a kicsiny, sokat szenvedett, de nagyra becsült magyar nép fia volt. Kiss Mihálynak hívták. A világsajtó részletesen közölte életrajzát. Apja egyszerű elektronikai főmérnök volt, száztíz komputer vezérlőasztalánál ült naphosszat, mármint napi három órát, hétfőtől csütörtökig, nemigen ért rá fia nevelésével foglalkozni. „Leginkább édesanyám tanított a szépre — jóra, neki köszönhetek mindent” — mondta egy intervízió-nyilatkozatában Kiss Mihály az igazságnak megfelelően, mégis a fiúi szeretet túláradásával, hiszen felfedezését egyedül önmagának köszönhette. Napvilágra kerültek apró részletek is a mokány, rokonszenves férfiú gyermekkoráról. Szerény volt és pajkos, visz- s/.ahúzódó és verekedő, tanult jól és rosszul — röviden: egyéniség, már mákszem korában. Későbbi pályafutása ehhez képest sablonosnak tűnt fel, de azt is kiszínezték: a földkéreg hőenergiáját hasznosító egyik magyarországi laboratóriumban dolgozott, háromezer méter mélységben, mint sok más kortársa szerte a világon, no, de ő a „pusztán” gyakorolta ezt a mesterséget, s ez a szó: puszta, még 1992- ben is romantikus borzongást keltett jólértesült nemzetközi körökben. Kétszer nősült, kétszer vált el — de második válása már összefügg világhírével. Második felesége ugyanis akkor hagyta ott, amikor Kiss Mihály kiadta „Van két lábam” című röpiratát. Napok alatt lefordították őtvenhét nyelvre, fényszedők sokszorosították, színes televíziók sugározták a mindössze egy gépelt oldal terjedelmű hitvallást, Kiss Mihály holografikus képmásával együtt. ' Magyarország a világ tömegkommunikációs szerveinek zarándokhelye lett. Akkora volt a tolongás, hogy nagy sietve egy villát utaltak ki a híres embernek a Mátrában, mert a pesti toronyházban, ahol eddig lakott, olykor csőrepedés miatt nem volt víz a földszinten sem, olykor gázszivárgás miatt átmenetileg el kellett távolítani a lakókat a környékről. A kérdés, amivel telhetetle- nül ostromolták, persze a legsematikusabb volt: Hogyan jutott el korszakalkotó ötletéhez? Mint Newton a gravitációs törvényre, azaz „nocte dieque inepbando”, éjjel-nappal kotlottam rajta, mondta Kiss Mihály. Mutassa a lábát! Megmutatta. A másikat! Azt is. Gipszmintát nem hagyott venni a lábáról, s azt az ajánlatot is elutasította, hogy egymillió font sterlingért bővítse ki két elméletét két gépelt oldalra. „Magyar embernek a pénz nem isten” — mondta. Ellenben azt jólesően vette tudomásul, hogy az angolszász nyelvterületen fiatal fiúk és lányok az ő képmását hordják az ingükre festve, és nevéből szójátékot csináltak: Kiss me (ejtsd: kissz mi) — csókolj meg. Felkutatták második feleségét. A harmincéves, gyönyörű menyecske éppen a parókáját tépte, amiért balgán otthagyta férjét. „De hát ha egyszer tényleg bolondnak tartottam, amikor eladta mind a két autónkat, és kijelentette, hogy nem is veszünk másikat !” — „Asszonyom — vigasztalták — ne tegyen magának szemrehányást, a világon minden asszony otthagyta volna az ilyen embert. Ön nem láthatott a jövőbe, s ez alapjában bájos női tulajdonság.” Az ünnepség a Szent Péter téren 1992, március 17-én 11 órakor kezdődött és déli harangszóra véget is ért. Jelentősége jelképes volt, hiszen a tényeket mindenki ismerte, és Kiss Mihályt mindössze arra kérték: személyesen jelenjen meg a világ politikai, társadalmi, tudományos, kulturális, ifjúsági, öregségi küldöttségei előtt, s mondja el élőszóval felfedezését. Elmondta: — Kedves Népek! Amikor rájöttem arra, hogy van két lábam, én elhatároztam, hogy semmi más közlekedési eszközt nem fogok használni, beleértve a liftet és az űrhajót is, mert ahova nem tudok elmenni a lábamon, oda nem is érdemes elmenni. Igen, még hordágyat sem fogok igénybe venni, mert ha nem tudok gyalog bemenni a kórházba, hordágyon már úgysem érdemes. (Derültség.) Engem ugyan nem fog megölni az, hogy én vezetek, vagy rám vezetnek valamit. Adjanak olyan munkahelyet, ahova elvisz a két lábam, illetve ott adjanak nekem lakást, ahol dolgozom, még így is vigyázhatok magamra eléggé, amióta a taxihelikopterek, némelyik kábítószeres pilóta gondatlanságából olykor a járdára zuhannak. Közkívánatra jöttem ide — gyalog, természetesen és úgy is térek meg hazámba —, csókoltatok mindenkit, s akinek az élete kedves, kövesse a példámat. Napi lábmosás és egyéb edzés az új élethez ajánlatos! Köszönöm, hogy meghallgattak.” A kitüntetések, díszoklevelek és ajándékok hat camiont töltöttek meg. Kiss Mihály zavarban volt ettől a terhes megtiszteltetéstől, de betyá- rosan kivágta magát: „Hanem sértem meg a pápa őszentsé- gét, én ezt mind a Vatikán kincstárának hagyományozom.” A bíboros államtitkár, a pápa képviseletében kegyes mosollyal biccentett: elfogad' ja a történelmi dokumentum anyagot. Az ünnepelt már visszavonult volna, amikor melléje lépett a Nemzetközi Genetikai Társaság svájci elnöke és szót kért. Amennyiben Kiss Mihály úr hozzájárul, mondotta, a társaság keresni fogja a módját, hogy ez a minden tekintetben egészséges és eredeti egyéniség a lehető leg' töhb példányban reprodukál- tassék, az emberiség üdvére. A közönség férfitagjai felszisszentek az irigységtől, a nők egetverő éljenzésben törtek ki. Kiss Mihály bamapíros arcát még pirosabbá tette a Rzemérmetesség, keze a feke te bajuszán babrált. Csendet intett, s amikor a félmilliós tömeg elnémult: — Köszönöm a bizalmat, i részleteket majd megbeszél jük az elnök úrral — mondta és lelépett az emelvenyrőL Az újsághír szerint a világ legrövidebb házassága, amelyet a napokban egy londoni bíróság bontott fel, pontosan fél napig tartott. A vőlegény és a menyasszony kora délután kelt egybe és estére már el is vált. Lehet, hogy féltek a sötéttől? Manapság, amikor a „tudat alatti” kutatása oly any- nyi új és meglepő dolgot hoz felszínre az emberi lélekről, miért lenne csodálatos, hogy a válás oka a sötéttől való félelem. A fiú félt a sötéttől, Van, aki úgy fél, hogy egyedül rázza a frász a sötétben, s ezek szerint van, aki másodmagával fél a sötétben. Illetőleg a sötéttől! Gondolom, hogy ez lehetett talán a gyors, de alapos válás oka. Am lehetett más is. Megismerték egymást. Higgyék el kérem, hogy én húsz éve vagyok házas és még most sincs fogalmam arról, hogy kit vettem el, ki és mi lakozik a gömbölydedre formált, csípős Ta*nádt Varga Éva: Nagykőröst éjszaka Orosz István: FALUSI UTCA Hajlik a jegenye...” cifrázza hegedű és brácsa. Sárga bor, rózsák az asztalon, nem gondojok e& elmúlásra. Nagykőrös. Éjszaka. Barát most a göncölszekér is. Nincs korom. Vitázok, érvelek, s tizenhat éves vagyok mégis. Vesztettem már sokat. Három hegedű sirat most engem, s Póka Péter árnyéka szólít: — Voronyezsnél éjjel elestem. „— Hajlik a jegenye..." Kimentem én akkor a kertbe, hold-mécses virrasztotta ágyunk, s nem gondoltam tankra, seregre. Védtelen halálod bocsásd meg, hiszen gyerek voltam! Három hegedű sirat most téged, s erősebb vagy mindennél holtan. Színházi meghívó 1520-ból Németország legrégibb színházi meghívóját 1520-ból a rostocki városi archívumban őrzik. Felidézi, hogy a kikötőváros polgárait július 15-re, vasárnapra egyházi darab előadására hívták meg. Az alnémet nyelven fogalmazott meghívó kihirdeti, hogy a nyilvános épülés a szabad ég alatt, ä piactéren, azaz a mai Emst Thälmann téren, Rostock szivében zajlott le. Házasság fél napra női bőr alatt. Pedig, amikor ügyetlen ladikosként a házasság révébe eveztem suta és csapkodó mozdulatokkal, azt hittem, hogy nőm olyan előttem, mint az üveg. Tévedtem! Ha nem tévedtem volna, ha valóban tisztán láttam volna, talán ma én is elváltán élő, szabad ember lennék az irigy férjek társadalmában. A londoni házaspárnak, lám, egy fél nap is elegendő volt. hogy meg- és kiismerjék egymást. Délben elvették egymást, délután leültek teázni és a fiú eltartott kisujjal szürcsölni kezdte a teáját, hogy a miss műhaja is az égnek állt tőle... — Darling — mondta a fiatal asszonyka—, én nem olyan emberhez mentem feleségül, akitől nem lehet majd hallani a Blgben harangját sem a déli levesnél... Végeztünk egymással! Az is lehet, hogy az esküvő után egy perccel a fiatalasz- szony belenyúlt a férje belső zsebébe és magához vette annak eladdig egyedüli és magántulajdonát jelentő pénztárcáját, mondván: — Itt van Darling öt penny, de jól pszdd be a havi zsebpénzedet ezután! — Kedvesem — mondta erre az ifjú férj — jó, hogy lehetted az álarcodat és így megláttam mögötte a valódi skót arcodat... Boldog agglegényként ugyanis tíz penny volt a havi költőpénzem... Nem vagyok hajlandó száz százalékkal leszállítani az élet- színvonalamat, miután megnősültem::: By;;.by 'darling! Végül lehetett a legegyszerűbb ok is: — Hé, te itt az ágyamban, te ki vagy? — tért magához a* egyhetes whisky mámorból a férfi az ágyban... — Jesszusom! — sikoltott fel a sok gintől kissé rekedten a bájos hölgy és megkapaszkodott a padlóban, mert még nagyon ingott az ágy —r Jesszusom! Én is ezt akartam magától kérdezni uram... De öltözzön fel kérem, micsoda dolog ez így és itt... — Te is vedd fel a csontjaidra azokat a cuccokat, hé! — így a férfi és miután közösen felkeltek és közösen kinyomozták egymás memóriája mélyén az igazságot, hogy ők voltaképpen házasok, kénytelenek voltak azonnal elmenni a válóperes bíróhoz. Hogy is élhetne együtt két ilyen ember, fél napnál tovább, hiszen az egyik a whyskit, a másik a gint kedveli... Gyurkő Géza >VWUVWUVWWWWWWWWin/\/VWVVWVVWWVVVVVVVVWWWVn/WVVW^ Alberto Moravia: K'O MMUNIKÁCIÓ E gy ideje bizonyos képek üldöznek. Iceberg, vagyis lebegő jéghegy, amely csak afféle dudorként emelkedik a tenger színe fölé, de nagyobbik fele, akár valami kékeszöld jégből formált óriási hajótest, láthatatlanul rejtőzik a víz alatt. Vadrózsabokrok takarta, észrevehetetlen, majdnem elzárt, szűk nyílás, barlangok, vagy barlangrendszerek bejárata, amelyekben oszlopként áll, vagy függ a cseppkő, és föld alatti tavakra, folyókra, termekre, folyosókra, átjárókra bukkan az ember. Egyajtós, egyablakos házikó, amelyből hatalmas zárt pincébe juthatunk, s odalent egy iszonyatosan nagy, csillogó, fekete gép serény munkájának kattogása és zúgása hallatszik. Sokfajta képet látok, de mindegyik ugyanazt a gondolatot fejezi ki: ami látható, az kicsi és egyszerű, ami nem látható, az óriási, hatalmas és bonyolult. Röviden és nem képletesen szólva: a látható az én vagyok, jelentéktelen tisztviselő, a városban működő számos pénzintézet egyikének alkalmazottja; de az is én vagyok, ami nem látható, illetve helyesebben, hogy is mondjam, az én életerőm, lelki energiám; mindezt pontosan tudom, de képtelen vagyok bármit is kezdeni vele. Sajnos, két egyenlőtlen részem között nincsen kapcsolat, a nagyobbik semmilyen formájában sem hat a kisebbikre. így hát néha az a gyanúm támad, hogy nagyobbik, láthatatlan részem nem is az enyém, csak őrzője vagyok, és mint az összes többi őr, én sem használhatom fel, be kell érnem azzal, hogy épségben megőrzőm halálomig. Az az érzés, hogy életem csak letétként van a birtokomban, elbátortalanít és lehangol. Egy alkalommal érthetetlen módon kedvem támadt rá, hogy kiöntsem a lelkemet, és megemlítettem a dolgot egy csinos gépírónőnek, Bellának, S NÖGRAD = 1973. július 15., vasárnap akivel egy helyiségben dolgozom. A ieebergről, a barlangról, a gépről természetesen nem szóltam: szégyelltem magamat. Csupán félénkségemre és elszigeteltségemre céloztam. Bella némán meredt rám kissé kancsal szemével, egy kis ideig erősebben rágta az amerikai rágógumit, amit már előzőleg a szájába vett, majd határozottan azt mondta: — Tudod, Girolamo, mi a te bajod? Az, hogy nem kommunikálsz. — Hogyhogy? — Megfigyeltelek, amikor köztünk vagy: nem beszélsz, nem veszel részt a társalgásban, nem szólalsz meg, tartózkodóan félrehúzódsz, vagyis nem kommunikálsz. — Nincs semmi mondanivalóm. — Az nem számít, a kommunikálás nem azt jelenti, hogy az embernek mondanivalója van. — Hát akkor mit jelent? — Kommunikálni annyit jelent, mint... kommunikálni. — Ö, igen. De végül is szerinted hogyan kell kommunikálni? Bella újra eltűnődött, közben erősen rágta a rágógumit és félig lehunyta a szemét. Végre válaszolt: — Nem tudom; az ember sok mindent csinál úgy, hogy számot se vet vele, például lélegzik, jár. Van egy ötletem. Menjünk le holnap a tengerpartra Lucianóval, Giulianóval és Carával, jó? Figyeld majd meg, hogyan csinálják a többiek és utánozd őket. Megfogadtam Bella tanácsát. Amikor elindultunk a kocsival úticélunk, Fregene felé, akar a rovarkutató, aki rejtek-; helyéről kémleli egy csomó rovar viselkedését, szinte tudományos alapossággal figyelni kezdtem útitársaimat. Majdnem a kezdet kezdetén fölfedeztem valamit. A két fiatalember és a lány roppant elevenen beszélgetett, szavaikat a munkát követő pihenés öröme, a megkönnyebbülés vidámsága, fel- szabadultsága hatotta át. Vagyis kommunikáltak. De nem olyan személyes dolgokat közöltek egymással, amelyek csakugyan ^fontosak nekik, és amelyek közvetlenül és mélyen érintik őket, hanem csupán információkat cseréltek a legkülönfélébb kérdésekről, sportról, tudományról, filmekről, divatról, politikáról, szórakozásról, takarékosságról és így tovább. Ezeket az információkat két, hallásra kevéssé meghökkentő vonás jellemezte: jóllehet nagy lendülettel mondták ki őket, semmi új se volt bennük, egytől egyig ismert, köztudott értesülések voltak, és a társaság tagjai általában nem is figyeltek rájuk, mégis miközben egyikük beszélt, a többi, anélkül, hogy hallgatta volna, türelmetlenül várta, hogy az illető befejezze mondókéját, és ő juthasson szóhoz. Például: — Rómából az autósztrádán már öt óra alatt el lehet jutni Milánóba. — Én két óra alatt tettem meg az utat Rómából Firenzébe. — Én fél óra alatt Firenzéből Bolognába. — Időnként lassítani kell, főleg kis kocsival. — Az autósztrádákon az a legveszélyesebb, hogy a kocsik egymásba szaladhatnak. — No, meg az egyhangúság. — Főként éjszaka. — És nappal hogyan védekezel a vakító napfény ellen? Satöbbi, satöbbi. Megnéztem az órámat, kerek fél órát beszélgettek az autósztrádákról, sorra vették a kérdés minden részletét, olyan lendülettel, olyan hévvel cserélték ki az ösz- szes lehetséges információkat, mintha minden szavukkal alapvető fölfedezést tennének. Elnéztem őket: arcuk kipirult, elevenen csillogó szemük könnyesnek tetszett a rokonszenv- töL „A ördögbe is” gondoltam önkéntelenül magamban „me-
